Az Einstein-féle elmélet történeti jelentősége

I

A múlt század közepe óta a művelt közönség érdeklődése mind jobban a természettudományi problémák felé terelődik. De még a „természettudományos” XIX. század sem ért meg egy olyan színjátékot, mint amilyen az Einstein-féle elmélet körül dúló harc. Lelkesedés, szinte vallásos rajongás, példátlan érdeklődés az egyik oldalon, elkeseredett ellenállás az ellenfél részéről. A legtöbb embernél az állásfoglalás valóságos hitbeli ügyet, világnézeti kérdést jelent. Ez a körülmény kívánatossá teszi, hogy a relativitás elméletének kérdéseit és kísérő jelenségeit szociológiai szempontból is vizsgálat tárgyává tegyük. De ezúttal csak egy alapvető kérdést akarunk tisztázni.

Fejtegetéseinknek célja megmagyarázni azt a különös és megdöbbentő tényt, hogy a relativitás elmélete barátnál és ellenségnél egyaránt a meg nem értésnek vagy félreértésnek szokatlanul magas mértékébe ütközik. Nagy átalakító teóriákat gyakran ér az a sors, hogy mikor föllépnek a szellemi élet porondjára, félreértik vagy meg sem értik. De semmiféle új elmélet nem szenvedett ezért meg annyira és oly hosszú időn át, mint a relativitás elmélete. A materializmus körüli harc, a Darwinért és Haeckelért vívott küzdelem szintén nagy szenvedéllyel folyt, de korántsem állítható, hogy az ellenfél se értette volna meg az új tanítás lényegét. Még feltűnőbb az adekvát megértés hiánya a követők részéről. A hívek legnagyobb része, bármennyire érdeklődik is a relativitás elmélete iránt és bármilyen szorgalommal vásárolja és falja az összes a relativitásra vonatkozó könyveket, mégis messze van attól, hogy az elmélet mélyére hatoljon.

Elhamarkodott ítélet volna ezt a jelenséget akként magyarázni, hogy a relativitás elmélete csak átmeneti „divatőrültség”, hogy követői csak sznobizmusból vagy műveltségi smokkságból csatlakoztak hozzá, hogy ezek csupán egy tudományos tömegszuggesztió áldozatai. A természettudományok népszerűsítése, melyet kivált a materialista meg pozitivista irányok és a monista mozgalmak mozdítottak elő nagymértékben, a természettudományok iránt meglévő érdeklődést állandóan ébren tartotta, sőt lehetőleg fokozta. Természetes tehát, hogy a közönség a legnagyobb figyelemmel kíséri azt az elméletet, mely az egész neki ismeretes világképet teljességgel át akarja alakítani. Ezt az érdeklődést még jobban szították a legutolsó két évtized eseményei és hangulatai. Minden gondolkodó ember már a háború előtt sejthette, hogy a gazdasági és társadalmi hatalmi alakulás immanens erői döntést fognak kényszeríteni. Szinte elviselhetetlen feszültség volt érezhető. Azután következett az ötéves háború, az összeomlás, a forradalom, minden érték átértékelése. S ez átértékelés alól nem vonhatta ki magát semmiféle intézmény, semmiféle elv, semmiféle eddig érinthetetlennek tartott igazság. Magától érthető, hogy az a nemzedék, mely ezt az óriási arányú eseményt megélte, szenvedélyes érdeklődéssel karolt fel egy olyan elméletet, mely a fizika terén egy hasonló, fenekestől való felfordulással kecsegtetett. De a korviszonyok fokozta érzékenység még nem tette képessé az olvasók legnagyobb részét arra, hogy a relativitás elméletét alaposan megértse. Lessing ismert epigrammáját a következő változtatással lehetett volna alkalmazni: Wir wollen weniger gelesen und fleißiger verstanden sein!⁽¹⁾ Ezt a körülményt az ellenfél igen gyakran kárörvendezéssel használta föl. Nem akarjuk figyelmen kívül hagyni, hogy az elmélet még kezdeti stádiumban van, a kifejezés nehézségeivel küzd, továbbá, hogy bonyolult matematikai megjelenési formája megnehezíti a megértést. Ámde ezek az alaki természetű körülmények még nem elegendők arra, hogy a fent kifejezett tényeket megmagyarázzák.

Egy további megfontolás még furcsább színben tünteti föl a relativitás elméletének meg nem értését. Ez az elmélet nem isteni ajándékként hullott alá váratlanul az égből, hanem – ha szabad a tudományok történetében ezzel a kifejezéssel élni – bezárulását jelenti egy hosszú fejlődési sornak. Az Einstein-féle elmélet általános, rendszeres és tovább nem fejleszthető relativálása a természeti jelenségeknek, teljes megvalósulása a természeti tünemények fenomenalisztikus fölfogásának. Kiépítése és további tökéletesítése annak az elvnek, mely már kétszáz éve a legfontosabb alapja a mozgás tanának és ezt a büszke nevet viseli: a klasszikus mechanika relativitási elve.

A rejtvény megoldása abban áll, hogy – a rendszeresen gondolkodók és természetkutatók szűk körét kivéve – a relativisztikus természetszemlélet, sőt a klasszikus relativitási elv sem, még nem ment át a vérébe sem a fizikusoknak, sem a művelt közönségnek, nem illeszkedett be szervesen a gondolkozásmódjába.

A következő fejtegetésekben ki akarom mutatni ennek a jelenségnek az okait és következményeit. Először a fizikai ismeretelmélet területén akarom a kérdést nyomozni. De elkerülhetetlenné válik a szociológiai vizsgálat is, mert a relativitás és abszolutitás, mint integráns alkatrésze a mi világszemléletünknek, a történetileg ránk hagyományozott kultúrával, a kor mentalitásával, a társadalmi rend szociális alapjaival sokszorosan össze van kapcsolva és a legbensőbb módon össze van fűzve.

II

A relativisztikus felfogás első nagy diadala a Kopernikusz-féle világszemlélet győzelme volt. Az irány és a helyjelölés fogalmai viszonylagossá váltak. Az antropocentrális világkép erősen megingott, a Földtől független koordinátarendszer vívta ki magának a létjogosultságot. A további fejlődés Galilein keresztül Newtonhoz vezetett, a nehézségi erő és a transzlatorikus mozgások relativálásához.

De a relativitás győzelme mindazonáltal nem maradt tartós. A felelősség ezért elsősorban Newtont terheli, kinek a rendszere amint ezt először F. A. Lange kimutatta, különös vegyüléke a természettudományi materializmusnak és a vallásos hitnek. Bár ő maga azt az álláspontot képviselte, hogy mi a testeknek csak relatív helyzetét és egymáshoz való relatív mozgását tudjuk megfigyelni, mégis elsősorban teologikus okokból bevezette a fizikába az abszolút tér és az abszolút idő „fogalomszörnyeit”, vagy helyesebben szólva ezek megmaradását a fizikában további két századra biztosította. Mondják ugyan, hogy „Newton sokat beszélt ezekről a dolgokról, de komolyan egyáltalában soha nem alkalmazta.” De ez a megállapítás csupán magát Newtont illeti, nem az utána következő időket. Az abszolutisztikus gondolkozás uralmát a „Newton-féle fizika titkos abszolutizmusa” (Natorp) biztosította. Az abszolút tér és az abszolút idő, mindkettő Vaihinger szerint „mintaképe egy igazi, hamisítatlan fikciónak” a szubsztanciális valóság rangjára emelkedett. A relativisztikus felfogást az egyenes vonalú egyenletes mozgások területére korlátozták, de még itt is védelmi állást kellett elfoglalnia, hogy szembeszállhasson az ellenfél támadásaival, melyek a tér és idő abszolutitásának dogmáiból mind újabb erőt merítettek. Az optika és elektrodinamika óriási léptekkel haladt előre és leszorította a mechanikát vezető állásáról. De még ezekben a legmodernebb tudományágakban is a klasszikus relativitási elv csak fokról-fokra és heves ellenállások leküzdésével tudott magának utat törni. Még a transzlatorikus mozgások területén is a relativitási elv érvényesülését erősen veszélyeztette az állandó keresése egy „abszolút” „valódi” mozgásnak, egy „abszolút valódi vonatkozási testnek.” Még az optikai jelenségek megmagyarázására teremtett hipotetikus étert is fölhasználták az abszolutisztikus fölfogás támogatására. Ezek a törekvések alapjában véve részben tudatos, részben öntudatlan mentési kísérletek voltak az abszolút mozgás javára. A közönség azonban nem tudott erről a körülményről, sőt ezekben a kísérletekben inkább a tér, az idő és a mozgás abszolút voltának ismételt bizonyságait látta. Néhány szerény kísérlet történt a relativitási elvnek az egyenes vonalú gyorsuló mozgásokra való kiterjesztésére. A rotáció, az abszolutisztikus fellegvár, dacolt minden közlekedési kísérlettel.

De bármennyire hozzájárult Newton tekintélye az abszolutisztikus fölfogás fönnmaradásához, nem tudott volna annyi ideig helyt állani, ha közre nem működtek volna más, mélyebben fekvő okok.

III

Az átlagember, sőt a művelt ember sem gondolkozik fenomenalisztikusan, hanem a tüneményeket a valósággal azonosítja s így idegenkedik minden relativitástól többé-kevésbé naiv realizmusánál fogva. A természetkutatók nagy részénél ugyanez az eset áll fönn a mechanisztikus gondolkozás uralmánál fogva. A relativisztikus fizika józan, ment minden túlzástól, csupán le akarja írni a természeti tüneményeket és megállapítani viszonyaikat, funkcionális összefüggésüket. A mechanisztikus fölfogás magasabb célok felé törekszik. Meg akarja „magyarázni” a természeti tüneményeket és létrejöttük szükségszerűségét bizonyítani. A mechanisztikus fizikának – amint ezt kivált Rey élesen és szabatosan megállapította – kimondott tendenciája, hogy az anyag metafizikájává alakuljon, ontológiai jelentőséget tulajdonítson magának. Lépten-nyomon képes kifejezéseket és hasonlatokat használ és ez által a fizikába olyan elemeket visz bele, melyek olyan területekről származnak, ahol az emberi gondolkozás még a relativitás leheletét sem érezheti. A természettudósnak, aki gondolatait közölni akarja, a hagyományos nyelvet kell használnia, mely teljességgel abszolút és mechanisztikus formát mutat. A nyelv nem alkalmazkodik sem Kopernikuszhoz, sem Newtonhoz, sem Einsteinhez, hanem törhetetlen hűséggel ragaszkodik Ptolemaioszhoz. A nyelv geocentrikus szellemű, számára a Föld még mindig az abszolút vonatkozási test.

Ha a relativitás elmélete ellen írott könyveket olvassuk, első vizsgálatra kiderül, hogy át vannak itatva a mechanisztikus fölfogástól, hogy hemzsegnek az „abszolút” kifejezésektől. Még a relativisztikus írások is, Einstein tanulmányait sem kivéve, beleesnek ebbe a hibába. Csak a legbonyolultabb matematikai kifejezésmód nyújt öntudatlan védelmet arra, hogy az új elméletet az abszolutisztikus-mechanisztikus szóképek és gondolatmenetek káros befolyásától megóvja.

Einstein legkiválóbb ellenfelének, Lenard tanárnak vitaírása tanulságos megvilágító példát nyújt ebben a tekintetben. Elfogadja a speciális relativitási elméletet, minthogy az abszolút idő elejtése ellen nem emel kifogást, az általános relativitási elméletet szűkebb terjedelemben, mint gravitációs elvet is érvényesnek ismeri el. De ezek az engedmények, bármennyire kedvező világításba helyezik a szerző tárgyilagosságát más támadó írásokkal szemben, mégis kétségtelenül össze nem egyeztethetők könyvecskéje alapfölfogásával, mely hamisítatlan, mechanisztikus, metafizikus abszolutitástól átitatott szellemet árul el. Gravitációról csak ott beszél Lenard, ahol gravitációs centrum van jelen. Megmarad az abszolút mozgás, az abszolút rotáció mellett, kizárja a relativisztikus szemléletet mindenütt, ahol „tehetetlenségi hatások a nem egyenletes mozgás székhelyét abszolút elárulják”. Ide tartozik a mechanikus képek és dinamikus modellek előnyben való részesítése. Végül „rejtett játszótárs”-ával a metafizikai elem is leplezetlenül napfényre lép. A természettudós egészséges gondolkozásáról, amelynek nevében Lenard ellenvetéseit fölhozza – közelebbről tekintve – kiderül, hogy a többé-kevésbé naiv realista gondolkozása, mely antropomorf analógiákkal eltelve csak „kézzelfogható” tényeket akar elfogadni.

Mach az Entwicklung der Mechanik című műve

IV

Minden ember biológiai egyéniség, törekvései az élet és a faj fönntartására irányulnak. De az ember gazdasági alany is, amely ökonomikus eszközöket iparkodik keresni biológiai hivatása teljesítésére. Továbbá politikus lény is, mely határozott államrenddel bíró társadalomban él. Azután „hivő lélek”, aki bizonyos képzetekkel rendelkezik a természetfölötti hatalmakhoz, a túlvilági élethez való viszonyáról. Az ember egy hagyományos kultúra hordozója és a maga módján arra törekszik, hogy ismereteit a kultúrközösség segítségével tágítsa. Minden ember ismeretelmélettel foglalkozik s a természet, a gazdaság és a társadalom jelenségeit magyarázza; egyszersmind született metafizikus is, aki mindig kész a jelenségeket ontologikusan fölfogni, a tapasztalatot áthágni, megfejtéseket és magyarázatokat költeni.

E meghatározó elemek közös hatása révén keletkezett a társadalom ideologikus tartalma: a vallás, tudomány, világnézet. Ezek az elemek tovább hatnak a jelenre és gondolkodásunkat meg tetteinket a jövőre nézve is irányítják. A múlt és a jövő befolyásai azonban hatalmasabbak a jelenénél.

Ha mindezeket az élet- és kultúrterületeket megvizsgáljuk, arra a meggyőződésre jutunk, hogy ezek közös hatása olyan mentalitást teremt, mely nehezen elhárítható akadályokat gördít a fenomenalisztikus természetszemlélet terjedése, a relativisztikus fölfogás uralomra jutása elé. E területeken majdnem mindenütt az abszolutisztikus gondolkozásmód van túlsúlyban. Néhány példa meg fogja világítani ezt a megállapítást.

Minden kultúrvallásban Isten a legfőbb lény, a lét abszolút ősoka, aki fölötte áll minden relációnak. Az összes emberi cselekedeteket őreá vonatkoztatják. Ezt az abszolutitást átvitték azokra az intézményekre, melyek az isteni rend végrehajtóiként lépnek föl, mindenekelőtt az egyházra. Az állam fogalma abszolút, fölötte áll az állampolgároknak, önállósággal és saját élettel bír. A jogrend abszolút érvényes formák összessége; alapvető intézménye a tulajdon, egy tárgy fölött való föltétlen és másokat kizáró jog. Az erkölcs abszolút érvényes normák gyűjtőfogalma, melynek alapját hiába ostromolták az utilitarizmus és eudaemonizmus relativisztikus irányai. A mindennapi cselekedetekben mindamellett érvényesüléshez jut a relativitás, gazdasági érdekek és hatalmi törekvések áttörik a vallási és erkölcsi törvényeket, valamint a jogi normákat. De ezt a relativitást eltakarják, eltüntetik, s elsősorban azok tagadják, akik ezeket a cselekedeteket vagy mulasztásokat elkövetik. A törvények általános érvényességében való hit rendületlenül megmarad. A közgazdaságtanban is túlsúlyban vannak az abszolút hangzó törvények, pl. a vasbértörvény, a csökkenő földjáradék törvénye stb. Meggyőzően megvilágítja ezt az a mód, ahogy manapság az emberek az árak alakulásáról és a valutaingadozásokról gondolkoznak. Az aranymárka, az aranykorona, a békeárak az abszolút vonatkozási tárgyak, melyekre az összes mostani árakat, az összes gazdasági ténykedéseket vonatkoztatják.

A múltnak, sőt az emberiség őstörténetének befolyásai kivált azokban az ideológiákban érezhetők, melyek a biológiai szükségletek kielégítésével kapcsolatban fejlődtek és az átöröklés által számtalan nemzedéken keresztül ránk hagyományozódtak. Ezeket az ideológiákat rendesen antropomorfizmusnak és animizmusnak nevezik. Mindkettő az embernek abból a biológiailag lekötött szükségletéből származott, hogy a természeti jelenségek összevisszaságában tájékozódni tudjon, a természeti erőket emberi célokra szolgálatába hajtsa, ártalmas hatásait magától távol tartsa. Az egyetlen mikrokozmosz, melyben a primitív ember eligazodni vél, a saját énje, ennélfogva saját képzeteit, érzéseit, akarati impulzusait a külvilágba vetíti, lelket tulajdonít természeti tárgyaknak, emberi tulajdonságokkal és szándékokkal ruházza föl azokat. Ez a világnézet teljességgel abszolutisztikus irányú. Amint az ember meg van győződve élettevékenységének valóságáról, éppúgy a külvilág összes tárgyait és jelenségeit is „valóságos”-aknak ismeri föl. Világfelfogásának centrális fogalma, az erő, olyan fogalom, melynek animisztikus eredetét és fétisjellegét több szociológus, kivált Tylor és Spencer tisztázta. Örökös hajlandósága „titkos erők” föltételezésére határozottan erre az eredetre mutat. A természettudósnál is a tudat alatt a legtöbbször egy emberi akarati tevékenység, egy izomerő feszítés tapasztalatával azonosul és ennél fogva ennek a fogalomnak továbbfejlődésénél azok a tényezők érvényesülnek, melyek az akarati tevékenységek értékelésénél és megítélésénél meghatározó szerepet játszanak, és amelyek, amint föntebb kifejtettük, mind abszolutisztikus irányzatoknak hódoltak be. A biogenetikus fejlődés, az átöröklés kiszámíthatatlan lefolyása révén ezek az irányzatok a mostani emberiségben meg nem csökkent erővel folytatódnak, a relativisztikus fölfogás a rendszeresen gondolkozók kis körére szorul.

A fizika nagyvonalú fejlődése kísérő jelensége a kapitalisztikus gazdasági rendszernek, mely a XVI. században indult meg. A mechanika tanításai a kézművesség fölhalmozódott tapasztalataiból fejlődtek. Az ipar-tevékenység föllendülése meggyorsította a mechanika korábbi fejlődését a kézműipar és a gyári üzemek kibontakozása előmozdította a hőtan kialakulását, végül a túlkapitalizmus megjelenése az elektrodinamika és elektromagnetizmus kiépítését tette lehetővé. Az ipari tevékenységek, melyek teljességgel az izomerő gyakorlásán vagy az általa mozgásba hozott gépi berendezéseken nyugszanak, az emberi gondolkozást a teológiai vonatkozás elkerülésével a mechanisztikus-abszolutisztikus irányba terelik. Hogy ezzel a túlkapitalizmussal kapcsolatos kultúra és mentalitás a legutóbbi időkben mégis miképpen vezetett a relativisztikus fölfogás kialakulásához, annak kifejtése átlépné e tanulmány kereteit. Csak arra a körülményre akarunk utalni, hogy ez az új fölfogás a fizikára is átterjedt. Nincs benne semmi csodálatos, hogy éppen a legmodernebb fizikai tudományban, az elektrodinamikában jutott érvényesülésre. Ez a megállapítás egyáltalában nincs ellentétben azzal, amit előbb kifejtettünk. Az antirelativisztikus fölfogás ugyanis még mindig az uralkodó, és mi éppen azt a körülményt akarjuk megmagyarázni, hogy a relativitás elve nagy lendülettel való föllépése ellenére mégis miért tud olyan nehezen érvényesülni.

A fenti fejtegetések nem kívánnak semmiféle értékítéletet az antropomorfizmus és animizmus fölött kimondani, annál kevésbé, mivel az ember, amint azt régebben Goethe és legújabban Spengler hangsúlyozták, szükségszerűen antromorfrisztikusan és animisztikusan gondolkozik. De azért föltétlenül kívánatos, hogy ezt az antropomorfizmust tudatosan fölismerjük, nehogy kerülő úton a fizikai világképbe csempésződjék. Meg kell szabadítani a természettudományokat az elmúlt korok antropomorfisztikus képzeteitől, melyek egy túlhaladott kultúrfoknak és társadalmi berendezésnek a termékei. A „tudatos” antropomorfizmusnak mindig a megismerés mindenkori állásához kell igazodnia. Éppoly kevéssé akarjuk lebecsülni a mechanisztikus fölfogás nagy kultúrtörténeti és metodológiai jelentőségét, melynek a természettudományok óriási fejlődését köszönhetjük az utolsó századokban. Mégis szüntelenül szaporodnak az olyan fizikai tények, melyek számára a mechanisztikus fölfogás már nem megfelelő; szaporodnak az ellentmondások, melyekkel szemben teljesen csődöt mond. A természettudományi fölfogásoknak is kötelességük idejében szép halállal meghalni, nehogy az emberi megismerés kerékkötőivé váljanak.

Utolsó fejezetében elégtétellel jegyzi föl, mily nagy haladást tett az utolsó harminc évben a relativisztikus fölfogás. Ezt az irányt, mondja, sok, neves kutató tette magáévá és valószínűleg nemsokára nem lesz az ellenkező nézetnek egyetlen jelentékeny képviselője. Ezzel szemben Rey megállapítja, hogy a fenomenal-realisztikus fizika kisebbségben van és vele szemben erős reakció érezhető. A mechanisztikus irányhoz főként a kísérletezők, a laboratóriumi kutatók nagy része tartozik.

Kinek van igaza kettőjük közül? Azt hiszem, mindkettőjüknek. Mach olyan fizikusokra hivatkozik, akik a mechanika alapproblémáival nemcsak fizikai, hanem ismeretelméleti szempontból is foglalkoztak. Ezekkel szemben áll a természettudósok nagy része, még pedig nemcsak kísérletezők, hanem elméleti fizikusok is, akiknek szakjába nem vág bele a mechanika. A relativitás elméletének megjelenése szokatlan mértékben ezekre a vitás kérdésekre terelte a közfigyelmet. A relativitás elméletéért vívott harc, amint Petzoldt helyesen fölismerte, a mechanisztikus fölfogás létét vagy nemlétét jelenti.

Elkerülhetetlen ennek a kérdésnek a szociológia területén való tisztázása. Reméljük, hogy ezek a vizsgálatok az eddig leírt jelenségek mélyebb alapjait fogják föltárni.

V

Az emberi élet összes területein az abszolutisztikus irány befolyása érvényesül. Minden képzet, akár valami tény, akár tudományos közlés vagy elmélet által jön létre, arra a legjobban kicsiszolódott idegpályára terelődik, melyen az emberi gondolkozás a legsimábban végbe mehet. Bármilyen távoli rokonságban álljon is egy képzet azokkal a gondolatmenetekkel, melyek ezeken a megszokott pályákon haladnak, mégis a leginkább begyökeresedett, az abszolutitás igézete alatt álló asszociációkat idézi föl. Egy új tény, közlés vagy elmélet hatásának rendívül újszerű a rendestől eltérő képet kell mutatnia, hogy a régi gondolatmenetekkel való asszociációs küzdelemben teljesen alul ne maradjon.

A relativitás elméletére az az óriási feladat vár, hogy az abszolutisztikus asszociációk túlhatalma ellen magának érvényt szerezzen. Amint a bevezető sorokban kifejtettük, ez az elmélet nemcsak az ellenfélnél, hanem a hívek nagy tömegénél is meg nem értéssel találkozik. Einstein azt állítja, hogy a relativitás elve a maga természetes és egyszerű voltánál fogva szinte visszautasíthatatlanul ajánlkozik az emberi szellemnek. Poincaré is kijelenti, hogy minden, a relatív mozgással szembeállított föltevés a priori ellenkezik az értelemmel. Ezek a megállapítások azonban csak a rendszeresen és fegyelmezetten gondolkozók egy részére vonatkozhatnak. Lenard azt hangsúlyozza, hogy a klasszikus relativitási elv majdnem megfelel a mindennapi tapasztalatnak, azaz a közönséges értelemnek is világos. De ez az állítás erős korlátozásra szorul. Kétségtelen, hogy minden ember relativisztikus tapasztalatokat szerez. Föl kell tenni továbbá, hogy minden művelt ember, ha megmagyarázzák neki a relativitás elvét, éppen ezekre a tapasztalatokra támaszkodva be fogja látni ennek az elvnek a helyes voltát. De amellett valami „emberi, nagyon is emberi” történik; az elvet tiszteletteljesen elfogadjuk, de nem illesztjük bele szervesen a gondolkozásunkba. Csak ünnepnapokra szóló, szájból fakadó hitvallás marad, munkanapokon az asszociációk ismét gépiesen az abszolutitás elvének igézetében folynak le. Vajon a geocentrikus gondolkozás nyomai végképpen kiszorultak-e tudatalatti agyműködésünkből? Ezt senki sem állíthatja bizonyossággal. Vannak nagyszámban szabadgondolkodók, kik a legkülönbözőbb babonáknak és előítéleteknek hódolnak. Így igen sok relativista – mondhatnók a nagyobb részük – csupán burkolt abszolutista és ez a tulajdonságuk nagyon érzékenyen, reagál, ha arról van szó, hogy az elfogadott álláspont következményeit kérlelhetetlenül levonják, az eddigi megszokott vegyes házasságot vagy helyesebben kifejezve promiszkuitást relativitás és abszolutitás között teljesen kiküszöböljék.

Még a fizikusok sem kivételek ebből a szempontból. Ők is épp olyan biológiai, szociálökonómiai, vallásos és erkölcsi egyének, mint embertársaik és épp úgy, mint azok, világnézetük, elméleti világképük tekintetében ugyanazon befolyásoknak vannak kitéve. Előnyös helyzetük abban áll, hogy szakismereteikből és tudásukból származó biztonsági érzésüknél fogva egy vitás kérdésben gyorsabban tájékozódnak, egy új álláspont tényanyagát és következményeit teljesebben át tudják tekinteni: a laikusokkal szemben utol nem érhető előnyt biztosít nekik, hogy minden elméletet saját erejükből kísérletekkel, számításokkal, analógiákkal képesek megvizsgálni. Ezt az előnyt azonban gyakran csökkenti az, hogy a természettudós legtöbbször valami határozott elméleti iránynak köti le magát, egy hipotézisre fölesküszik. Ha amellett a meglévő világképnek alapvető felforgatásáról van szó, ahol már nem sokat jelentenek az egyes részletek, olyankor a fizikus szintén azoknak, a világképet meghatározó tényezőknek a hatása alatt áll, melyeket az előbb felsoroltunk.

Az abszolutisztikus fölfogás szívós védelmi harcot folytat. „A természetes abszolutizmus – mondja Natorp – egyik állásából elkergetve, egy másikban keres búvóhelyet.” Lenard összerombolt vonata, Gehrcke karusszelje, a jezsuita Wulf pörgettyűje, melyekkel a relativitás elméletét ad abszurdum akarják vinni, és a művelt olvasók szemében hitelét tönkretenni, egyenes ágú leszármazói Newton tiszteletreméltó vödrének és valamennyi az abszolút gyorsulásnak szimbóluma, az utolsó mentő horgonynak, az általános relativitás érvényesülése ellen. Ebbe a horgonyba kapaszkodott Newton is, aki teologikus gondolkozású ember volt, és a tekintélyi hitnek légkörében nőtt fel, hogy a saját elveinek utolsó következményeitől megmeneküljön. A rotációhoz, az éterhez, az egészséges emberi értelemhez folyamodnak ma valamennyien, akik a relativitás elvének átalakító erejét helyesen megbecsülve a fenyegető veszély ellen védekezni akarnak.

A relativitás elmélete fizikai teória és még sokáig az fog maradni. Hatalmas előretörése, az irányában megnyilvánuló szenvedélyes érdeklődés azonban szociális behatások következménye. A relativitás elmélete ekkora lendülettel csak olyan korban juthatott előre, amikor világfelforgató események következtében az abszolutitás elve a közélet minden területén megrendült s nagymértékben háttérbe szorult. A relativitás elmélete iránt való érdeklődés a jelenkor terméke a vele szemben megnyilatkozó meg nem értés a múlt következménye. Minthogy azonban ez a jelenkor csak egészen új keletű, viszont a múlt több ezer éves, sőt biológiai befolyásokról lévén szó több százezer éves, könnyen megérthető, miért bír ez az elmélet minden érdeklődés, ragaszkodás és lelkesedés ellenére csak a legnagyobb nehézségek árán utat törni magának.

VI

Hogy a relativitás elmélete a fizika forradalmasítását jelenti, azt a követők és ellenfelek egyformán elismerik, az előbbiek dicséretére, az utóbbiak rovására tudják be. Minden alapvető elmélet hatásaiban valóban forradalomhoz hasonlítható: a Kopernikusz-féle fölfedezés, a Galilei- Newton-féle mechanika, az anyagi és oksági elvnek Hume-tól származó elnevezése, Kant kriticizmusa, Darwin leszármazási elmélete a meglévő tudományt és világnézetet alapjaiban megrázták és mélyreható átalakításokat idézetek elő.

Minden forradalom tipikus lefolyása a következőképpen állapítható meg: Felborítja a meglévő hatalmi viszonyokat, de összeomlik vagy elsekélyesedik, mielőtt programját teljesen végrehajtotta volna. Minden forradalom után visszahatás áll be, mely minden igyekvést arra irányít, hogy a forradalom vívmányait visszafejlessze vagy megvalósulásukat meghiusítsa. Ez a törekvés szükségszerűen egy új forradalmat idéz föl, mely elsősorban az előbbieknek a programját valósítja meg. Amellett újabb magasröptű célok felé törekszik, melyeket nem tud elérni, s melyek teljes vagy részleges megvalósulása egy újabb forradalomra vár. A nagy francia forradalom csak részben valósította meg teveit, sok mindent visszafejlesztettek a császárság és a restauráció alatt, három új forradalomra (1830, 1848, 1870) volt szükség, hogy legalább a polgári demokrácia alapelvei megvalósuljanak. 1848-ban a német forradalom kivívta az általános választójogot, mind a nemzetgyűlés, mind a porosz országgyűlés számára. Tényleges megvalósítását azonban később meghiusították. A választójogért való küzdelem sohasem szűnt meg. De megvalósításához a birodalomban egy felülről való forradalomra volt szükség (Bismarck, 1867), Poroszországban egy alulról jövő forradalomra (1918. november). Sok alaptétel van a politikai életben, melyet elvben általánosan elismernek (parlamentarizmus, sajtószabadság, egyesülési szabadság), de tényleges megvalósulásukhoz nehéz harcokra, kisebb-nagyobb forradalmakra van szükség. A mozgalmak története arra tanít, hogy kezdetben ezek a forradalmi vívmányok milyen kevéssé asszimilálódnak, a résztvevőknek milyen kis mértékben mennek át a vérébe. Még olyanok is, kik az elveket elismerik; csökönyösen vonakodnak az alkalmazásukat megengedni. Minden forradalomnak kettős alakja van: zászlóvivője új, felforgató követelményeknek, de egyszersmind végrendeleti végrehajtója előbbi forradalmaknak.

Hogy mennyire fogja az Einstein-féle relativitási elmélet helyét megállani, mennyi tételét fogja diadalmasan keresztülvinni, azt egyelőre meghatározni nem lehet. Egy azonban már most bizonyos. Az elmélet arra kényszeríti az embert, hogy a relativitási elvvel alaposan foglalkozzék, s fenomenalisztikus természetszemléletet és a relativisztikus fölfogást szervesen beleillessze az emberi gondolkozásba. Mind hevesebbé való előretörése a gondolkozást olyan pályákra tereli, ahol többé nem esik az abszolutisztikus asszociációk hálójába, Így a relativitás elmélete a végrehajtójává lesz annak a hagyatéknak, mely Kopernikusz, Galilei és Newton után ránk maradt. Vajon a fizikában a jövőben a relativitás elmélete fog-e uralkodni, az még kérdéses, de hogy a relativizmus keresztül fog törni rajta, az már eldőlt.

És épp ez az Einstein-féle relativitási elmélet történeti érdeme.