Hídverés rovat

Makrokozmosz en mikrokozmo(1)

Bresztovszky Ernő
Szemelvények a Nyugat című folyóirat természettudományos vonatkozású cikkeiből
fizika, csillagászat, Halley-üstökös

I

Fiatal emberek fejében, érző, gondolkodó és kicsit munkával megerőltetett fiatal fejekben sokszor kavarog az öngyilkosságnak, vagy egyéb erőszakos halálfajtának a vágya. A férfikor küszöbén, mikor az inas már fölszabadult, mikor a diák „egyetemi-polgár” vagy már ezen is túl van, rendesen már csalódás szakad az ambiciózus gyerekre. A kevesebbet iskolázott, műhelyben, építkezésen forgott, el nem kényeztetett inas is megérzi az élet illúzió-bontó hatását, pedig proletárgyerek sokat kínlódik, éhezik és bizony, verést is kap sokszor. A maga erejében azonban bízik ő is, többet vár az élettől ö is. A sok iskolát járt szegény sorsú diák-ember reménységei azonban még nagyobbak. Őt nem tanítja meg az iskola arra, amit az inasba belepofoz az élet: szegény embernek szegény a sora, a szegény embert öleli magához halálos öleléssel a nyomorúság. A diák jobban bízik magában, erejében, tudásában, többet vár, magasabbra építi a légvárait: magasabbról zuhan le.

A gyerek-ember szebbnek, nagyszerűbbnek, könnyebben lebírhatónak tartja az életet: tízszerte jobban fáj neki minden csalódás, mint a hajlott korú, tört derekú embernek, akit meggyötört, közömbössé tett a sorsa, aki beleszokott a csapásokba és az újabb borzalmak gondolatára csak legyint a kezével: rosszabb már nem jöhet, mint eddig. A fiatalságnak kevesebb a baja, gondja, de ami gond van: emésztőbb, ami baj van: fájdalmasabb. Kuszálja az érzéseit friss nemi érettsége is: nagy örömöket vár, soha-sem-volt gyönyörűségeket áhít; óhajtását bizonyosságnak veszi; birtokában látja, amit még el nem ért, csak akar és félti ezt a nem létező tulajdont is. Amikor pedig egyéb illúzióival a nagy gyönyörűségekben való hite is inogni kezd: a „mindent vagy semmit” nagy kockáztatásának hangulata fogja el és agyára fekszik feketén a semmi, a pusztulás, a vég gondolata.

Sokszor olyan hatást tesz rám ez a mostani emberiség, mintha típusa, kicsúcsosodása ifjú Werther lenne. Az illúziója-vesztett fiatalság, amelynek energiája önmaga ellen fordul. A maga-bízás, amely a legkisebb csalódásra a mindenek hiábavalóságának rokkantságába csap át. Józanabb pillanatokban tudom, hogy ez a hit csak a magam érzéseinek kifelé vetett reflexe, csak a makrokozmosznak a mikrokozmoszhoz hasonlítása, csak a világ étformálása a magam képére. És mégsem tudom elkerülni, hogy ez a hit újra meg újra ne csapjon rám, amikor arra gondolok, hogy a történelemben ezer év óta évszázadról-évszázadra meg-megújul a nagy pusztulásnak, a végítéletnek rémhíre.

Az ősembert, a gyereket nem bántotta az elpusztulás réme és nem kísértette az egész emberiség elpusztításának elkeseredett anarchista gondolata. Ez a rém csak a férfikorba lépő emberiséget borzasztotta, ez a hipochondria csak ennek az emberiségnek s nem a húszezer évvel ezelőtt élt barlanglakóknak lehet a betegsége. Csak mi bennünk éledhet föl az öngyilkos gondolat: ez az emberiség nem életre való. Csak mi gondolhatunk néha, a vad elkeseredés nagy pillanataiban arra, hogy mit ér, ha majd meg is szerzi az Ember – minden ember – a maga anyagi jólétét egy újabb társadalmi szervezet révén, ha nem anyagi természetű kínjai fönnmaradnak, sőt fokozódnak azzal, hogy anyagi problémák nem kötik le érdeklődését? Csak mi gondolkozhatunk így, mint a hedonista fiatalság, amely a kenyér megszerzését annyira szükségszerűnek tartja, hogy bizonyosra veszi s mielőtt megszerezte volna, képes magát halálra ítélni azért, mert aggodalmaskodik magasabb rendű örömeinek sorsa miatt.

Bizonyosra vesszük, hogy az emberiség kivergődik mai inas-állapotából, fölszabadul, megél. Ez a bizonyosság: a mindenki kenyerének bizonyossága, mikor az emberiség távoli jövőjén törjük a fejünket, szinte már létező valóság szemünkben, annyira megoldott problémája elméletünknek. Hideg tél van, milliók fáznak és éheznek, de amikor az emberiség jövendő évezredeinek ködébe mered a szemem – túlnézek a milliók éhségének korán; egyenesen abból indulok ki, hogy az éhséget már el is törölte a föld színéről az emberiség. Agyvelőmnek nyugalmat ad a szocialista elmélet, az emberiség problémái számomra ott kezdődnek, ahol ez az elmélet már gyakorlattá valósult.

Bármily közelinek látszik is azonban ez a korszak tízezer-évekhez mérten, ahhoz mégis távol van, hogy az akkori korszak emberi problémáit világosan lássam. Ma tudom mi az emberiség föladata: eltüntetni az anyagi nyomorúságot, mindenki használatára adni a technika alkotásait, megszerezni mindenkinek az anyagi bázist, kifejlődésre segítni mindenki szellemi világát. Ezzel, az idejutás módjaival is tisztában vagyok – elméletben. Az emberi jövendő kemény diója számunkra az anyagi ügyeit örökös pillanatnyi zavarai megszüntetésével rendezett emberiség új szükségleteinek, magasabb rendű örömeinek kérdése. Úgy vagyok, mondom, mint a gyerek-ember, akinek kenyere sincs ugyan, de annak a megszerzésében annyira bizonyos, hogy nem is törődik vele, ellenben halálvágy zuhan a lelkére, mihelyst egy-egy illúziója tönkremegy.

… Ez a sok össze-vissza fecsegés pedig mind csak arra való, hogy megértessem, miért támadt olyan sok emberben a kétségbeesés beletörődöttségének keserű nyugalma a világpusztulás legújabb hírére: „jobb is így, pusztuljon el egyszerre ez az egész sárgolyóbis, legyen egyszerre vége ennek a rengeteg testi-lelki nyomorúságnak” …

Mert megint terjed a vakhit, amely annyi világpánikon át borzongatta már az emberiséget. Jön a rémhír: itt a világ vége, nekünk rohan az üstökös!

A babonát most nem papok terjesztik. Csillagászok számították ki, hogy 1910. vörös május elsején metszi át a Halley-üstökös a föld pályáját, 10-én lesz a nap és föld között s ekkor benne leszünk fénycsóvája közepén. Biztos, komoly matematikai számítások ezek, nem chiliasta bibliamagyarázások, nem félőrült és mégis ravasz, modern Illés próféták jóslatai. Nem szájról-szájra száll a rémhír, hanem újságok adják egyszerre tudtára százezreknek: ciángőzöket hoz a mindenség kóborlója, megvan a lehetőség arra, hogy azon a – biztosan szép – tavaszi napon egy óra alatt levegőhiány fojtja meg, cián mérgezi halálra a föld ezerhatszáz-millió emberlakosát, kiszárítja vizeit, eldögleszti a legparányibb bacilustól kezdve az elefántig, kipusztítja a moszattól a pálmáig az egész faunát és flórát.

Százezer évek óta dolgozott ezen a földön a természet fejlesztő ereje. A protozoákból millió esztendők alatt szauruszok, lepidodendronok lettek s az óriási iguanodonok, röpülő sárkányok, százöles bestiák, levéltelen torony-fák oxigén-lekötő korszaka átfejlődött formákban, méretekben kevésbé buja korszakká, amelyben a gigászi test-erőt, a szauruszok borzalmas állkapcáit, a százméteres idomtalanságot, tengerek örvényeit, villámos eget félszázezer éves haladással apró, másfélkilós finom része egy meztelen, gyönge majomfióknak: az agyvelő – leigázta, kipusztította, kihasználta. Az óriási testek helyett filigrán ember-figurák lepik el a földet. szaporodva, mohón dolgozva, igazgatva, apró és nekik mégis grandiózus belső szépségeket teremtve. Ha az embert kipusztítanák valaha a hangyák: az lehetne hasonló ahhoz a küzdelemhez, melyben a szauruszok, a gigászi állatcsordák kora fölött úr lett a fákat mászó, barlangba húzódó ember. A szauruszok denevérré, alligátorrá csenevészedtek, az ember tengert hajóz, levegőt szeldes, villámmal világít s szauruszok csontját, torony-fák szénné lett maradványát használja ki zavaros szerkezetű óriás masinák mozgatására, amelyeknek ereje nagyobb, mint a százöles szörnyeké s amelyeket mégis a csupasz emberállat másfél-kilót sem tevő apró, finom művű testrésze mozgat, igazgat, dolgoztat. A természet nem azt termeli, amit akar: az nő, amit az ember vet s oly dúsan nő, amint az ember preparálja a talajt. A háziállat nem fejlődik, változik, finomul többé a természet akarata szerint, hanem az ember tenyészti, idomítja a fajtát. A vízesés, a hegyi folyó engedelmes szállító eszköze, energia-teremtője az emberésznek, amely már mérni tudja a végtelent, a nem létezőt: az időt és teret is.

Csak az íróasztalomon nézek körül. Tintatartó, mappa, könyvek, tollak, itatós, gázlámpa, gyufa, papír, egy-két japáni apróság. Micsoda rengeteg agymunka, micsoda hosszú, hosszú múlt lappang ezekben a mindennapos apróságokban. A tintatartó: tízezer-évekbe telt míg az üveget kitalálták, míg a sárgarezet önteni, bányászni tudták, míg a tinta vegyi összetételét megtalálták, míg a gyártás módját ennyire egyszerűsítették, míg a formákat, a kezelhetőséget ennyire finomították. Mennyi gyakorlat, mennyi tudás kellett, míg ezt a vigyorgó kis Buddhát előállítani képesek voltak s mennyi rengeteg eszme születése, kihalása, mennyi forradalom kellett ahhoz, hogy vigyorgó, kedélyes, művészi figurába öntsék a természet félelmes erőinek megtestesítőjét: az istent! A gázláng, a papír, az acéltoll – mind gigászi zsenialitás-tömegét évezredeknek foglalja össze. Maga ez a papír, ez a kis cafat, amire írok, égetett agyagtáblák küzdelmes évezredeken át finomult utóda. A szobámban, ebben az egyszerű, közönséges, olcsón berendezett szobában nem is merek szemlét tartani: az emberi agyvelő rafinériának, a produktív tudásnak, a munkának, a haladásnak annyi bizonyítéka ötlik a szemembe, hogy beleszédülök a haladás gondolatába. A legszimplább holmik: a kályha a sarokban, egy fénykép a falon, egy olajfestmény, chaise longue-t takaró szőnyeg, a könyves-szekrény, amely millió nyomtatott betűt, gondolat-milliárdokat zár magába ez az egyetlen kis szoba, amelyhez hasonló száz meg millió akad, egymagában is tízezernyi évek zsenialitásának hirdetője. S ha kimegyek az utcára: villamos csönget, palotákat látok, gyárak kéményei füstölögnek, hidak ívelik át a folyamot. Kávéházba megyek: olvasom, hogy nagy hegyek magasságára, idestova kilométer magasra száll a repülőgép, hogy négy nap alatt átszáguldja egy nagyobb falunyi népességet hordozó hajó az óceánt, hogy készül az egysínű vasút, hogy a fotográfia és galvanoplasztika összeműködése révén szobor-fotográfiákat is lehet már előállítani, hogy gép segítségével örök időkre meg tudjuk őrizni a pillanatok szín-hangulatát, a zöld mezőre ömlő aranyos sugár színhatásait. Régi frázis és mégis igaz: tér és idő, ez a két nem létező végtelenség. amelyet az élet mértékéül fölállítottunk s amelyek hatalmas úrrá lettek fölöttünk, kezdik uralmukat veszteni, kezdenek újra visszatérni a semmibe: legyőzzük még azokat a hatalmakat is, amelyeket magunk állítottunk parancsolónak magunk felé.

És most jön egy bolond véletlen, jön egy üstökös, egy ma még nem is látható, ismeretlen valami. Tudásunk, tízezer-éves agymunkánk minden eredménye csak az, hogy nem babonás félelmünk, hanem a tudás hiteti el velünk, hogy jön s hozza magával a nagy halál veszedelmét, azt a lehetőséget, hogy egy csapásra semmivé lesz a természet millió éves, az ember százezer éves munkájának eredménye. Az égi Damoklész-kard fejünk fölött függ s mi nem bírunk ellépni alóla, csak tudjuk, hogy ott függ.

Sőt nem is tudjuk mindnyájan. Alig néhányan tudjuk: újságolvasók se mind. Pár millió tudja, másfélmilliárd ember él, mint a legelő nyáj, amely fölött repülőgép rohan el s ha tetszik neki, dinamitot dobhat alá a legelésző nyakába. A földgolyóbis száguld a veszedelem felé és még ötletünk sincs a védekezésre, a nagy halállal szemben nem is próbálhatunk védekezni és legtöbbünk még azt sem tudja, hogy jön, hogy feltartóztathatatlanul jön.

S ami még ennél is többet jelent: a legtöbbünknek semmi öröme nincs abból, aminek pusztulása még a magunk halálánál is rémesebb gondolat számunkra. A föld azt és annyit terem, amit s amennyit az ember kíván – és a legtöbb ember mégsem ehetik azt és annyit, amennyire szüksége lenne. Gigászi gépekkel kíméljük az emberi erőt s a legtöbb ember összerokkan a munka súlya alatt. Mindenki számára önthetné a rotációs a könyvtárra való tudást s a legtöbb ember nem tud olvasni. S aki tud olvasni, akinek könyvtára, étele van – az boldog!?

És ne fogja el a látó, érző embert a minden hiábavalóságának öngyilkos gondolata?! Hiszem, tudom, hogy minden embernek lesz valaha ennivalója, könyvtára, esztétikai öröme, de nem tudom és most, a nagy pusztulás hírére nem is hiszem, hogy azért mindenki boldog is lesz.

Csak jöjjön hát az az üstökös!

II

Sok koszorút és fekete ruhát láttam az utcán. Gyászfátyolok libbentek a szemem előtt még a szobámban is, éreztem a tömjén és a gyertya szagát az íróasztalomnál is, pedig ott már egyedül voltam, csak a lelkembe lopózott a tüntetve gyászoló nagyváros láttára a kisvárosi halottak estéjének csöndes-szomorú emléke. Azt hittem, az ünnep hagyománya akar úr lenni fölöttem és szabadgondolkodó gőggel küszködtem a hangulatom ellen. De a fekete fátylak nem akartak eltűnni a szemem elől, a gyertyafüstöt tovább érezte az orrom. Megadtam magam. Nem csinálok dogmát az ünnepeimből – mentegetőztem – de abból sem csinálok dogmát, hogy ne ünnepeljek. A sezlonra dűltem a sötét szobában és a mennyezetre meredt a szemem, ahová az utcai lámpa mázolta a függöny körvonalai, az ablakfák árnyéka közé fényfoltjait.

Vártam a halottaimat. Ha nagy nyomorúságok fekete fátyla borítja be az agyvelőm izzó lámpáját és őszi köd fojtogat, mindig el szoktak jönni. Az apám magas homloka alól kicsillog lágy és mégis határozott, becsületes tekintete. Beszélget hozzám, én kezet csókolok neki s olyan jól esik, hogy van ember, akiben hihetek, mint valaha az istenben és megcsókolhatom a kezét férfi létére, férfi létemre – megalázkodás nélkül.

Elém bukkan egy fehér reverendás alak: zsidógyűlölő paptanárom; szegény mellbe lőtte magát egy zsidólány miatt, akit nem akart vén ortodox apja kiugrott paphoz adni. Most is szarkasztikusan mosolyog, mint amikor érettségi után megjósolta, hogy tíz év múlva fogalmam sem lesz a tantárgyáról (pedig milyen büszke voltam matézis-tudományomra!). Ez a tudás-csúfoló Mefisztó-arca egy tanárnak mindig megvigasztal, ha az bánt, hogy keveset tudok.

Előlopakodik a kis Kendrella, a gömbölyű képű, mindig magoló, mindig igyekvő szomorú kis tót gyerek, csöndes irigye jeleseimnek az iskolában. Neki is kiosztottam a vigasztaló szerepét. A munkátlanul eltöltött, bágyadt heveréssel ellopott napok után eljön megkérdezni: „én dolgoztam, izzadtam, rövid kis életemen át latin föladatok gyötörtek, mit ért a munkám, mit ér a munka?”

Halottak napján – és milyen sok halottas napom van egy évben! – így jönnek mindig egymás után. Előbb az apám. Ö marad legtovább. Utána egy-két pillanatra a többi. A hosszú sor végén jön Valaki, akitől félek, mert szerettem valaha s mert ő a sok között az egyetlen tudatos halott. Megmondta nekem, hogy meg fog halni; elbúcsúzott: azt hittük, őrült. Ép volt és szőke haja úgy ragyogott, mint máskor. Finom bőre alatt vér keringélt a kék erekben. És a búcsúzás után még sem beszélt többet élő piros ajkkal. Idegrohama jött. Meghalt. S azóta látogat néha, amint ígérte. Próbál megtanítani a „magasabb életre”. El akarja hitetni velem, hogy igaz, amit ő hitt, hogy még mindig él, mint szellem. Én most sem hiszek a hitének. Kívülem nem él. De bennem él és elmúlást éreztető órákban elősuhan a sírboltjából, amely az én lelkemben zúgó zöld fenyvesek közt épült fehér márványból.

Valaki eljön és leül mellém a sezlonra. Ha élne, nem lenne ilyen bizalmas viselkedésű hozzám. De nem él, csak bennem.

Leül mellém és beszél hozzám.

– Megint szomorú? Megint fáj, hogy vannak halottak, van elmúlás? Megint mondom magának: nincsenek halottak és nincs elmúlás.

– De vannak halottak és van elmúlás. Maga meghalt. Hogy bennem él, az csak az én szomorúságom; a maga élete a bennem lappangó halál. Az élet a keringő vér, a testet is akaró örömmel teli szilajság – és a maga ajka vértelen, a maga vére megaludt, ember volta elmúlt. Maga csak fájni tud nekem, a maga léte csupa egy fájdalom, ami bennem rágódik. Maga nincs, csak bennem van egy szomorú emlék, amely elmúlik velem s elmúlik idővel az én elmúlásom nélkül is.

– Nem vagyok pusztán a maga tartozéka. Vagyok önmagamban is és maga is önmagában való lesz, ha meg is válik lelke a mostani lakásától. Maga szabadulni szeretne tőlem. Ha csak a maga lelkében élő emlék volnék, meg is tudna szabadulni. De nem tud, mert én vagyok magán kívül is, élek másokban is. Önálló hirdetője vagyok annak, hogy nincsen elmúlás.

– Ne bántson. Soha jobban nem éreztem, mint most, hogy van elmúlás. A tömjénszagnak jobban hiszek, mint magának. Hagyjon itt. Ha itt van, az, hogy itt van, emlékeztet legjobban arra, hogy nincs igaza, hogy elmúlok és semmibe foszlik minden szépség, ami bennem él s amit én okoztam: akaratom, élnivágyásom, elmélázásom, büszkeségem és megalázottságom minden szépsége. Hagyjon itt. Most fáj a vigasztalása, hagyjon itt. Amikor érzem, hogy van elmúlás: akkor van elmúlás. Amit érzek, az van. A maga létét nem érzem kívül magamon: maga nincs.

Fölugrottam a sezlonról. Fölállt ő is. Meggyújtottam a gázlángot s mire a világosságban szétnéztem, nem volt sehol.

– Nincs itt, tehát nincs egyáltalán – nyugtattam meg magam.

Szabadulni akartam a fekete fátylaktól, a tömjénszagtól. Élni akartam: dolgoznom kellett. Leeregettem a rolettát, összeigazítottam a függönyöket és meggyújtottam minden lámpát, ami a szobában akadt.

Kiterítettem magam elé az esti lapot. Kerestem az új híreket a repülőgépek friss rekordjairól. Valami diadalmasat, valami erőadót akartam olvasni az élő ember vakmerő, szentségtörő tudásáról, az életről, amely gyarmatosítja a halál üres és hideg birodalmát: a kék semmit, a ritka levegőt.

A mindennapos repülős hírek kimaradtak véletlenül, de kaptam helyettük egy tudományos tárcát a Halley-üstökösről.

Máskor talán csak átfutottam volna, elolvastam kétszer.

Millió mérföldekről szóltak a számok és szárnyalni kezdett a fantáziám… Május elsején áthasítja az üstökös a föld pályáját. Május tizedikén napközelben lesz a föld és nap között, tőlünk három-négy millió mérföldre. A naptól elálló, lobogó fényes farka tizennyolc-húsz millió mérföld hosszú. Belejutunk – nincs mentség – ebbe az óriási lángsörénybe. A földünk szédületes sebességgel, a kilőtt óriási golyónak gátat nem ismerő, nem fékezhető gyorsaságával száguld ősidők óta azon a pályán, amely most talán a pusztulásba viszi. Az üstökös sörényében cián-gázokat látni spektroszkópon. Az üstököst meteor-raj romboló, tüzes bombái kísérik. A szilárd üstökös-mag vonzóereje fölszippanthatja a föld egész levegőrétegét egy másodperc alatt…

Fölugrottam az íróasztal mellől, szédülten kapaszkodtam a könyves szekrényembe. A csöndes elmúlás fájdalmát a rettenetes bizonytalanság víziói, a földi élet megfulladásának borzalmai a tehetetlen kétségbeesés gyötrődésévé változtatták. Úgy éreztem: ritkul a levegőm és a körmöm szinte beletörött a szekrény kemény fájába.

Azt hittem: sziklába kapaszkodom s alattam végtelen emberáradat üvölt. Szederjes fehér emberek arca, hamuszín szerecsen fuldoklók, üregükből kiugrani készülő mandula-szemek; ezerhatszáz millió ember háromszáz nyelven hörgi, üvölti, rikoltja: levegőt! levegőt! Anatole France ott vergődik a földön egy csupasz ausztrál-néger mellett és a hottentotta emberféreg éppen úgy hörög kínjában, mint Miklós cár. Ezerhatszáz millió haldokló, ezerhatszáz millió ember, akinek tüdejét ciángázok marcangolják, aki körül fojtóvá ritkult a levegő; egy egész tízezer évek óta fejlődő fajta, amely a világ urának hiszi magát s amelyet egy másodperc véletlene mentség nélkül, az önvédelem lehetősége nélkül, kínok kínjával örökre kipusztít. Ismerős arcokat láttam a fetrengő áradatban: anyámat, testvéreimet, feleségemet – és ott marta a földet, harapta a követ a halálos fájdalom őrületében az az ember, akiről pedig tudom, hogy megveti az életet: én magam…

Csak egy másodpercig tartott. Elfojtott torkomon aztán kiszakadt egy üvöltés; nem igaz! nem igaz! Fölrántottam a könyvszekrény ajtaját s amíg turkáltam az ismerős könyv után, elfoszlott előlem a borzalom: a vérpiros felhőtlen ég, az alant hörgő sötét végtelen emberáradat. Megtaláltam a könyvet, föllapoztam és kerestem benne a megnyugtatást, a bizonytalanság-oszlató bizonyosságot, a lehetetlenségét egy ilyen világkatasztrófának. Bizonyosra vettem, hogy rátalálok; faltam a betűt, forgattam a lapokat. Az olvasás lehűtött egy kicsit. A szédülésem elmúlt, a homlokom lázas maradt ugyan, de nem éreztem már rajta a rémület fagyos verítékcseppjeit és a gondolataim kezdtek sorakozni, mint a fedezék mögött, eszeveszett futás után a lihegő katonák.

Szorongásom elmúlt egy időre, önbizalmamat meghozta a könyv látása.

De ez sem tartott soká. A világkatasztrófa lehetőségére nem cáfolt rá a tudomány. Igenis, lehetséges, hogy egy pár hónap múlva egy másodperc megfojtja százezer évek hosszú munkájának eredményét: az életet a földön. Az ember kipusztul egy pillanat alatt, mint a szauruszok kihaltak és nem lesznek utánunk élők, akik összeszedjék, múzeumban vizsgálják a csontjainkat. Nem lesznek sírásóink, nem lesznek siratóink, nem lesznek örököseink. Az emberiséget, az egész földi életet agyonroppantja a fátum körme ugyanolyan szokásos nemtörődömséggel, mint a lengyel zsidó az élősdijét. Még csak a formái sem lesznek szebbek a pusztulásnak. Nem lesz fenséges égi tűzijáték a halálunk, nem fogunk mártírhalált halni óriási máglyán, nem rohan nekünk az üstökös, hogy összetörje, lángba borítsa ezt a parányi földet. Nem fogja szertehajítani az űrbe a föld darabjait, hogy más planéták lakóihoz gondolatokat hordjanak, nekik a hullócsillag szépségeit ajándékozzák. A Mars lakói nem rendülnek meg egy égi katasztrófa láttán, nem lesz érző lény, aki vesztünkre gondoljon. Egyszerűen megfulladunk, mert nincs levegőnk és a megfulladás kínjait ciánmérges gázok fogják hatványozni. Eldöglünk, mint a farkas, amelynek strichnines csalétket adott be a farkasok farkasa: az ember. S a többi bolygón sem vesz az egész mészárlásból észre senki semmit. A föld száguld tovább a pályáján hullákkal teli és nem lesz rothadás, amely eleméssze, nem lesz féreg, amely fölfalja a testünket. Arcunkon a halál kínjainak kifejezése és nem borzad meg tőle senki. Múzeumainkban, gyárainkban, millió nyoma tudásunknak, kultúránknak és nem veszi hasznukat senki. A fákról nem hull le a tavaszi virág és a gyümölcstelen, aszott fák ott állnak holtan az idők végtelenéig, nem néz rájuk senki, nem vár tőlük gyümölcsöt senki. A föld, mint rengeteg koporsó, folytatja orsópörgését a nagy semmiben, mintha volna rajta élet, küzdenének rajta az emberek, vakmerő becsvággyal röpködne levegőjében a madár-ember és mintája, a madár; mintha lenne még kultúra és meglennének az Amazon-vidék ember nem járta buja rengetegei: mintha lenne még cseresznyevirág-ünnep Japánban, mi-carême Párizsban; mintha olvasnának még a British Múzeumban, bámulnák a miloi Vénuszt a Louvre-ban; mintha olvasnák még az Íliászt és a Dorian Grey-t és zokogna ember Werther keservein, törődnék Hamlet problémájával s lázadoznék az éjjeli menedékhely nyomorúsága miatt. A föld forogni fog tovább keserű levében és még a Marsról sem látja senki, hogy ez a tovább fénylő csillag koporsó, amely el nem enyésző hulláit hurcolja magával százezer évek kínjának és harcának, örömének és nyugalmának.

– Tökéletes halál lesz – mondom magamban. – Ez a pusztulás abszolút, mert csúf, mert mindent felölelő és ezenkívül az élet látszatát adja meg más világok számára, amelyekben tovább élhetnénk, mint emlék, mint sejtelmes katasztrófa elsodorta ismeretlen kultúrának érzésekben megújuló energiája. Óceániát elnyelte a tenger, kultúrájának csak sejtése maradt meg, de legalább a sejtése megmaradt s egynéhány gigászi épület-törmelék valahol a polinéziai szigeteken. A föld tökéletesebben fog elpusztulni, ha elpusztul, mint Óceánia.

Belefáradtam a borzongásba és ez a megállapítás már fáradt agyvelő szükség-munkája volt: a sorsba való beletörődés, a maga-megtagadás parancsa előtt való meghódolás.

Becsaptam a könyvet: csalódtam benne. Csalódtam az egész emberi tudásban, amely előre látja a katasztrófa lehetőségét, de még csak próbálkozni sem tud a védekezéssel. Félvilágításra csavartam le a gázlángokat. Visszaültem pihenőhelyemre, lehunytam a szemem.

– Voltaképpen meg is érdemeljük az abszolút pusztulást. Mit ért az emberiségnek, hogy élt valaha Michelangelo, Goethe, Praxitelész, Shakespeare, Zola, Petőfi, Dante, Humboldt, Ramsay, Rodin meg ezernyi ilyen lángész? Mit ér vele az emberiség, hogy hatezer éve van írni tudás, mikor az embereknek már legfeljebb negyed vagy ötödrésze tud írni? Mit ér a Rembrandt remeke, ha minden milliomodik ember látja? Mit ér a tudás, a szépség, ha minden századiknak van csak benne része? Mit ér az egész kultúra, ha a legtöbb ember lakása ma egészségtelenebb, undorítóbb, mint a kőkorszakbeli barlang-odú? Az az emberiség, amely évezredes küzdelemmel, vértengeren, könnyfolyamokon át odáig sem tudott eljutni, hogy mindenkinek legyen ennivalója, amely a repülőgép idején barbárnak hagyja meg a legtöbb embert – minek éljen tovább? Mit ért az egész évezredes hajsza a boldogság után, mit ért ezer évek és embermilliók munkája?… Szeretnék aludni és nem bánnám, ha az én álomtalan álmom az emberiség sorsa lenne…

Valaki ott ült mellettem és lesimította a homlokomról a keserűség ráncait.

– Hát még nem tanulta meg, hogy az élet célja önmagában való? Még nem tudja, hogy csak az egyénre nézve lehet céltalan, eredménytelen a munka, de az emberiségre nézve nem? Azt hiszi, hogy a maga munkájának csak az a célja, amit maga célnak gondol: sovány pénzfizetség és a másoknak hasznosság mentség-gondolata? Azt hiszi, a nyomorgó állatember hiába élt? Azt hiszi, a gép rabszolgájának éhsége hiábavalóvá teszi a munkáját is? Éppen maga hiszi ezt?!

– Nem hiszem. Tudom, hogy a munka hasznos, hogy a kifejtett energia nem veszett el, hogy a részeges téglahordó talán a kultúra palotáját segít építeni. De mit ér vele? Mit jelent az neki, hogy könyvtárnak épít palotát, ha nem tud olvasni? Mit ér a munka, ha mást tesz boldoggá s nem azt, aki elvégzi? Ne tagadja le előttem, hogy még mer bízni az emberiségben. Maga tudja, hogy a részeges téglahordónak, vagy az unokájának használni fog még, örömöt és élvezetet hoz még az a palota, amit épít. Tudja, hogy az ember darabja az emberiségnek és még jobban érzi, hogy az emberi kultúra mindenkinek öröke. Amiért ma még az elsőszülött elpörli az egész örökséget fiatalabb testvéreitől, miért kellene átengedni a pusztulásnak az örökséget magát, amelynek birtokáért még folyik a pör?

– Nem arról van szó, hogy átengedjem a pusztulásnak. Arról van szó, hogy elpusztul örökség és örökös. Arról van szó, hogy egy bolond véletlen pontot tehet bármely pillanatban annak a mondatnak közepén, amely az emberiség boldogulásának evangéliumi igéjét akarja enunciálni.

– Tegyük föl, hogy megvan ez a lehetőség. Mondjuk, hogy a pusztulás nemcsak az emberi szellem formáit teszi tönkre, hanem tönkreteszi a lényeget is; hogy az emberi életenergiának tovább-élése babona, amikor minden egyéb energiának örök volta tudomány-számba megy. Mondjuk, hogy a világkatasztrófa, úgy, amint maga várja, tényleg lehetőség. Éppen olyan lehetőség, mint az, hogy magát elüti a villamos az utcán. Maga azért kimegy minden nap az utcára, ez a lehetőség nem zavarja, nem is gondol rá. Dolgozik, megírja a cikkét és nem törődik azzal, hogy amikor a honoráriumért megy, véletlenül a villamos kereke alá kerülhet.

– Ez az én pusztulásom, nem az emberiségé, a kultúráé.

– De maga darabja az emberiségnek és része a kultúrának, sőt élesztője akar lenni, többre becsüli magát, mint kultúrértéket a meztelen dajaknál. S ha az ember munkájának az egyént kell jutalmaznia, mivel több másokra nézve pusztulásuk, mint magára nézve, hogy nem tudta fölvenni a honoráriumot, mert a villamos alá bukott a sarkon? Mivel több a világkatasztrófa lehetősége a villamos-katasztrófa lehetőségénél? Miért törődik mással, ha magával nem gondol? A saját érvei fordulnak maga ellen.

Hallgattam.

– A munkást mindennap érheti halálos baleset. És mégis dolgozik, mert élni akar, mert életenergiája a munkában merül ki. S maga ne tudna megszabadulni annak a lehetőségnek munkakedv-rabló hatásától, amelyet maga sem lát valószínűbbnek egy állvány-összeomlás katasztrófájánál? Álljon föl!

Fölkeltem és odamentem az asztalomhoz. Kezembe vettem a tollat. Eligazítottam a papírt.

– Igen. Dolgozom. Élni akarok és hasznos akarok lenni.

Szemem az üres papírosra meredt, tudtam, hogy nincs igazam, de mégis éreztem, hogy igazam van.

– Igen. Dolgozom. De hátha hiába… Hátha minden hiába… Hátha vörös május koporsóvá változtatja a tavaszos földet… Hátha hiába éltek a Krisztusok, Aiszkhüloszok, Edisonok, Platónok, Galileik, Marxok… Hátha minden hiába…

Írni próbáltam. Nem sikerült. Valaki már elfoszlott a lámpafényben s én lecsaptam a tollat, a tenyerembe támasztottam fájó fejem.

– Szellemek nincsenek és ha meghaltam, nem vagyok többet. S ha megfojtja az életet ezen a földön a jövő május, nem lesz, aki mához egy évre velem gondoljon.

Tudtam, hogy nekem nem használna, ha rám is gondolnának. De nem bírtam leírni többet egy sort sem. Elmentem hazulról és gondolatok nélkül, érzés nélkül kószáltam a ködben. Az utcán gyászruhás emberek siettek haza a temetőből. Hangosan beszéltek, frissek voltak: érdekes látványosság volt nekik a kivilágított temető.

  1. A cím feltételezett jelentése: A makrokozmosz ime mikrokozmosz.
  1. chiliasmusgörög–latin, vallás a korai kereszténység korszakában elterjedt hiedelem Krisztus ezeréves földi uralmáról, amely állítólag Krisztus második eljövetele után a „világ vége” előtt következik be
  2. chaise longuefrancia magasított fejrészű dívány-féle bútor
  3. Korabeli hibás mérés és értelmezés. Valójában ionizált állapotban lévő gázokról van szó.
  4. mi-carêmefrancia böjti ünnep
  5. enunciállatin kijelent, kihirdet, kinyilatkoztat
  6. dajákindonéz Borneó szigetének belső, hegyes vidékein élő indonéz népcsoport

Bresztovszky (Bresztóczy) Ernő (1882–1922) – újságíró, műfordító, 1904-től a Népszava munkatársa.

Nyugat 1910/1.