„A művek sorsa, ha élnek, mégiscsak az,
hogy egy vagy ötven év múlva koporsójukban felüljenek.”
A Galilei együttesének
(Részlet)
Hídverés rovat
Életműszilánkok
Németh László univerzuma
Helio-Biblos Kht., 2002
két kultúra, természettudományok, matematika, fizika, Bolyai János, Galileo Galilei, orvoslás stb.
Tartalom
Németh László: A Galilei együttesének. (Részlet)
Németh László: Galilei. IV. felvonás. (Részlet)
A darab készen volt, de nem úgy, hogy teljesen megnyugtatott volna. A negyedik felvonás, az, ahogy Galilei az esküjét magában feloldozza – valami ellenáram-félét indukált. Az első változat szerint Galilei a megalázó szertartás után összetörten ül a Medici-palotában. Bánja, hogy nem tudott keményebb lenni. De amikor a fiatal Torricelli szemén, szaván megérzi, nem a vádat, csak a kíméletes elnézést; tűzbe jön, s igazi olasz hévvel bizonyítja be neki, s ami fő, magának, hogy igenis ez volt a hőstett, elviselni a gyalázatot, tovább élni és dolgozni.
Ez a befejezés, úgy hiszem, megfelel a történeti igazságnak, Galilei, amennyire az óvatossá váló leveleken át lelkébe pillanthatunk, meg volt törve, s még inkább föl volt háborodva azon, amit elszenvedett, de azt ellenségei gyalázatának tartotta; eljárásuk, azt hitte, örökre megbélyegezte őket, s nemigen gyanította, hogy az utókor az ő viselkedését fogja egy „mégis mozog”-gal korrigálni. Galilei ízig-vérig olasz volt, s közelebb esett, mint mi a reneszánsz erkölcséhez, a bosszúra gondolt, a legnemesebb és legegészségesebb bosszúra; a rabtartóit elhomályosító műre. Én azonban, aki Posa márki s a XIX. század költői után születtem: nem tudtam egészen összebékülni ezzel a nyilván egészségesebb, de a magamétól is elütő morállal. Épp ezért kaptam az ismeretlen helyről jövő kifogáson, hogy a negyedik felvonást újra kellene írni, mert megalkuvásra tanít, hisz’ mindenki hiheti, hogy neki még fontos végezni valója van a világban. Ez az érv persze, nem egészen helyes: egy nagy közösségi kincs, amely velünk vész, igenis lehet olyan súly, amely a legfényesebb becsületérzést is lenyomja. Bírálóm is mentené talán az embert, aki mondjuk a rák gyógyítását megtalálta, s miután százszor bebizonyította kényes becsületérzését, hasonló helyzetben becsületével fizet életéért. Márpedig Galilei sokkal nagyobbat tudhatott fejében a rák gyógyszerénél. Én azonban elfogadtam az érvet, amely megengedte, hogy a darabot a történelmi igazságtól eltérőbben, de önmagammal összehangzóbban fejezzem be. A mostani befejezés szerint a megtört Galileit jó hírek és mentő érvek fokról fokra fölélesztik az ifjú Torricelliben megérzett csalódással is szembeszáll, de amikor látja, hogy e fizikus lángelmével áll szemben, akiben a tudomány nélküle is tovább hajt, belátja, hogy a tudomány nem egy elme dolga, s azért, amit, hite szerint, csak ő tudott, kár volt odadobnia az üdvösségét.
Azok közt, akik a darab mindkét változatát ismerik, sokan az elsőt szeretik jobban. Az valóban tisztább, egyszerűbb. Jobban előrevetíti Galilei életének, utolsó, leghősibb szakát. A mostani azonban szorosabban, kedvem szerintibben zárja le a drámát, görögösebb lesz, közelebb kerül az oedipuszi mintához; az istenek kelepcét vetettek a kivételes embernek, amelybe az aránytalan igazságszeretetével belerohan, s át nem látva cselüket, benne is marad.
1956
Galilei
(Részlet a IV. felvonásból)
GALILEI. […] Eszerint én meg is halhatnék már, hisz amiről azt hiszem, hogy nélkülem örökre elvész, más fejből nélkülem is előbújik.
TORRICELLI. Galilei úr tapasztalatát természetesen semmi sem pótolhatja. A tudomány sorsa azonban nincs többé egy fejhez kötve, akármilyen kitűnő is az. Amit Galilei úr és mások elindítottak – most már feltartóztathatatlanul megy előre.
GALILEI. Torricelli úr nagyon nagy szolgálatot tenne nekem, ha ezt be is tudná bizonyítani. Például az iménti eredeti tétele kimutatásával.
TORRICELLI (zavartan). Vízzel egy kicsit nehézkes. A levegő súlya, ha úgy van, ahogy feltettük, igen magas vízoszloppal tart egyensúlyt…
GALILEI. Tizenegy méteressel.
TORRICELLI. De ha például egy nehezebb folyadékot veszünk.
GALILEI. Mit? Méhszörpöt?
TORRICELLI. Például higanyt.
GALILEI. Higanyt?
TORRICELLI. A higany tizennégyszer nehezebb a víznél, s a levegő súlya még egy méterre sem nyomná fel.
GALILEI (ámulva nézi).
TORRICELLI. Én persze nem tudom, így van-e. Nem volt módom próbát tenni.
GALIEI. S ha így van?
TORRICELLI. A higanyoszlop viselkedése ebben az esetben el is döntené a dolgot.
GALILEI (hosszú hallgatás után). Torricelli úr, az előbb kiabáltam… De most elnémulok, mint akit szíven szúrtak.
TORRICELLI (most veszi észre, hogy szavai Galileire milyen hatást tettek, zavartan). Bocsánat, Galilei úr… Mindez csak föltételezés. Mint afféle fiatal tudósok vita közben… Csak azért merészeltem, hogy Galilei úr lássa…
GALILEI. Hogy nem az én gondolatomat orozta el… Látom, Torricelli úr.
NICCOLININÉ (visszaszól az utánajövő Castellinek). Nézzük már meg a tudósainkat… Olyan csöndben vannak. Galilei úr kikelt a székéből? (Aggódva.) Valami baj van?
GALILEI. Nem, semmi. Nagyon tanulságos beszélgetésünk volt Torricelli úrral.
TORRICELLI. Attól félek, nem szerezhettem olyan örömet Galilei úrnak, mint szerettem volna.
GALILEI. De. Remélem, vagyok olyan ember, hogy szerezhetett. (Castellihez.) Az apát úrnak igaza volt, hogy Torricelli urat elhozta hozzám. Azok közt a fiatal tudósok közt, akiket megismernem szerencsém volt, azt hiszem, ő az első, aki meggyőzött, hogy a fizika nem vész el, ha mi el is veszünk.
CASTELLI. De azért csak ne bízzuk a dolgunkat rájuk, fiatalokra. Csak gyűrjenek le nemes versenyben bennünket. (Torricellihez)). Hanem ne tartóztassuk az útrakészülőket… Sienából, remélem, kapok hírt Galilei úrról.
GALILEI (megöleli). S az én öreg barátom is talál valami ürügyet, amivel őszentsége s a tulajdon lelkiismerete is beengedi az inkvizíció foglyához. Isten vele, Torricelli úr. Amit mondott… a higannyal… ne hagyja annyiban.
Niccolininé kikíséri a vendégeket. Galilei egyedül marad, visszaroskad a székébe, s tenyerébe hajtja fejét. Niccolininé visszajön.
NICCOLININÉ (visszakiált Jacopónak). Hozod azt a ládát, Jacopo? …A holmijainak, Galilei úr… Ilyen háziasszony vagyok, siettetem a csomagolást. (Csendesen törülgeti, rakosgatja az asztalon heverő holmikat.) Levertnek látszik, Galilei úr. Ez a fiatalember mondott tán valamit? Ha tudom, nem hozom fel – olyan bizalomgerjesztő arca volt.
GALILEI. Nem, nem. Nagyon jó volt, Niccolininé asszony, hogy felhozta. Úgy van, ahogy mondtam. Ez a fiatalember tökéletesen meggyőzött róla, hogy az olasz természettudományt egy emberben már nem lehet eltaposni.
NICCOLININÉ (mint aki nem látja az örömet). Ez nagyon örvendetes. (Jacopónak, aki a ládát hozza.) Ide! (Rakodni kezd).
GALILEI (mialatt Niccolininé a láda fölé hajol). Senki sem mondhatja többé, hogy a világ világossága az én fejemben van. Nincs nagyobb érdek, mint hogy ez a fej megmaradjon… (Kis küzdelem után.) Akár hamis eskü árán is…
NICCOLININÉ. Galilei úr… Már megint? Hisz láthatja, a legkülönbek hogy gondolkoznak…
GALILEI. Igen, most már egészen világosan látom, hogy kell gondolkozniuk. Egy fiatalember szeme, amelyben tudomány és ifjúság ártatlansága s szigora… Ez olyan, mintha századok tartanák rajtunk pillantásukat.
NICCOLININÉ. És mit látott, mit vélt látni, Galilei úr, abban a pillantásban?
GALILEI. Elnézést. Épp az, hogy elnézést, majdnem megbocsátást. S ezzel a tűrhetetlen elnézéssel – a derék aggastyán – néznek rám mindnyájan. Mert annak a mérlegnek, az iszonyú súlyoknak, amik akkor ingtak bennem, a föl-le járást senki sem fogja (a mellére mutat) itt benn, mint valami kísérletet megismételni. Magát a tettet azonban, hogy én, aki az egész földön a legjobban tudtam, hogy ez a föld mit csinál alattunk, az ellenkezőjére megesküdtem, az ökörhajcsár is megérti majd…
NICCOLININÉ. S az ékesen szóló mentségeket is, amelyek ezt az esküt körülállják.
GALILEI (keserűen). Igen, a mentségeket. De egy rabszolga, aki a tüzes vas alatt nem vallott ura ellen, a fogoly, aki nem árulta el bajtársait, mindenki, aki csak egyszer is állhatatos volt életében, vagy nem is volt az, de azt hiszi, az lenne, úgy érzi, elnézhet a fejem fölött… És igaza van! Az erkölcsi törvény nem ismer tudóst és tudatlant, vagyonost, szegényt. Akármi van a fejemben, a Sinai-hegy nekem sem adott külön tízparancsolatot.
NICCOLININÉ. Galilei úr ezt is azért tette, amiért mindent, hogy a tudományt előbbre vihesse.
GALILEI. Igen, minden nyomorúságomnak ez volt az oka. Nem tudtam elereszteni, amit az eszemmel az emberek javára megfogtam. Ezért loptam át az igazságot a pápai tilalmon, s ezért hoztam ki a gyalázatomra világító két gyertya közt a fejemben, amiről elhitettem magammal, hogy pótolhatatlanul az enyém.
NICCOLINNÉ. És most?
GALILEI. Most, hogy holtomig rab vagyok? Most még makacsabbul kapaszkodom belé. Ha idáig napfényem volt az igazság, most a szememre szakadó homályban a lélekzetem lesz… Hisz a becsületem adtam érte… Az üdvösségemet, ha úgy akarja!
Függöny
