Hídverés rovat

A két Bolyai

Németh László
1961
matematika, nemeuklideszi geometria, Bolyai Farkas, Bolyai János
  • Szereplők

  • BOLYAI FARKAS
  • JÁNOS, a fia
  • ORBÁN RÓZA
  • DÓSA ELEK
  • BOLYAI ANTAL
  • JAKAB LAJI
  • BÁRÓ KEMÉNY SIMONNÉ
  • BARCSAINÉ
  • TOLDALAGHY grófné
  • LŐRINC, inas

ELSŐ FELVONÁS

Bolyai Farkas szobája a professzori házban. Hosszú helyiség, amely egy lakó- s egy hálószobából lett egybetörve. A bal oldali rész – a lakószoba – a szín bal felén kis üvegajtóval nyílik a kertbe. A hátsó falon Shakespeare, Schiller és Gauss képei, a kertajtó közelében egyszerű asztalka és szék, odább a közép felé nagy iskolatábla, rajt kottafejek. A helyiség jobb – hálószobai felének a hátsó falán kisebb ablak, melyen a minoriták tornya néz be, az ablak alatt pokróccal letakart fekvőhely, a jobb falon két ajtó, a hátsó a szomszédos kisebb szobába, az első a pitvarba vezet. A képek alatti asztalon, zsámolyon, padlón mindenfelé könyvek. Nem borús, őszi délután, Orbán Róza a kisasztalnál ül, előtte kottapapírok s Bolyai Farkas hegedűje. Bolyai a táblánál áll, s a krétával vonalazott sorokba kottákat ír. Róza szemével s irónjával követi.

BOLYAI. Ezzel az „e”-vel lefele léptünk, marad az altban a „c”. Ez a „c” csak „h”-ra léphet. No, most fejezzük be! Mit rakunk szembe vele?

RÓZA. A „c”-t.

BOLYAI. Mint tonikát. A cantus firmus minden egyes hangjával szembe pontoztunk tehát egy másik, egybehangzó kottajegyet. Otthon, a fortepianóján kipróbálhatja, jól hangzik-e. A múlt leckénk harmóniáit megpróbálta?

RÓZA. Meg. Igen kedvesen esett a fülnek.

BOLYAI. No látja. Az ember itt ül az asztalnál, olyan az egész, mintha számolást végezne. S szép harmóniákat húz le a zenében fürdő egekből.

RÓZA. Csakugyan, mint aki számokkal varázsol.

BOLYAI. Ezért vállalkoztam rá magam is örömmel Rozika kedvéért, hogy ami csekélyet a kontrapunkthoz értek, felfrissítsem… Tudja, hogy bár a belátás matematikussá tett, ifjúkori bolondságaimban költőnek is hittem magam.

RÓZA. Hitte? Az ma is.

BOLYAI. Nos, a kontrapunktban, főként, ahogy a nagy zenecsinálók művelik, minden ott van: a fenséges geometria s a művészet szép harmóniái.

RÓZA. Ó, milyen boldog vagyok, hogy a professzor úr… Farkas bácsi… e szent csarnokba méltóztat bevezetni engem.

BOLYAI. A nagy Platón, aki költő létére elsőül látta át, hogy a Világ rendjét egy geométer isten szabta meg, nemhiába tette a muzsikát az ő bölcsességre nevelő kollégiuma főtantárgyává.

RÓZA. Az ember már az igyekezettel is jobbnak érzi magát.

BOLYAI. S ha nem is lesz belőle Mozart vagy ama ördöngös Paganini, akivel a fiam kápráztatta el, hogy utolszor itthon volt…

RÓZA. …a Kemény-konteszeket.

BOLYAI. Dehogy a Keményeket, kisded leánykák voltak azok akkor… Már az is szép dolog, ha mint a csillagos ég rendjébe, a nagyok mesterségébe, nem lévén zenészek – betekintést nyerünk. S ha én öreg fejjel ráadtam magam…

RÓZA őszinte tiltakozással. Farkas bácsi még nem öreg.

BOLYAI. Azt honnan tudja?

RÓZA. Érzem.

BOLYAI. Bár adhatná kölcsön az érzéseit.

RÓZA huncutul rápillantva. Nemcsak én érzem. A dámák is azt mondják… Toldalaghy és Barcsai grófnék, hogy: az a Bolyai Farkas az ötvenöt esztendejével…

BOLYAI. Ötvenkilenc.

RÓZA. …még sok elunt legénykét kivet a nyeregből.

BOLYAI. S ezt Rozika mikor hallotta tőlük?

RÓZA. Az igaz, hogy nem tőlük hallottam. Elváltozott arccal. Nem barátkoznak a polgárlánnyal… hozzá egy olyan emberével… Meghatottan. Ahhoz a Bolyai Farkas nagy szíve kellett! Hirtelen hangulatváltozással. A madarak csiripelték.

BOLYAI. Akik a vén emberek hiúságának szeretnek hízelegni. De aki nemcsak hiú vén ember, hanem professzor, sőt pedagógus is: azt az efféle madarak, főként, akik kontrapunktban akarnak dalolni, nem hízeleghetik el a leckéjétől. Az iskolatáblához fordul, és ír. Jegyezze csak le ezt a kis gyermeki melódiát. Ehhez kell, mint cantus firmushoz a tanult törvények szerint három szólamot pontoznia.

RÓZA. Jaj! Másolni kezdi.

BOLYAI. Hogy jobb kedve legyen, azt is megmondom, hogy ez a témája annak a kis szonatinának, melyet János fiam mint tizenkét éves fiúcska szerzett.

RÓZA csodálkozva. Ahhoz is értett! Azt hittem, csak a hegedülésben volt mester.

BOLYAI. Nem, szerzett ő kottákat is. Ezt épp egy igen nehéz 1817-es Farkas-napra, midőn más sem volt a házban, az ő hangzatain kívül, mint aláírót kereső adóslevél. Lejátssza a hegedűn.

RÓZA. Igen kedves. De szívesen játszanám azt a kis szonátát is.

BOLYAI. Ohó – előbb azt lássuk, mi magunk milyen harmóniákat szerzünk hozzá.

RÓZA. S most, amióta tiszt lett… főhadnagy…

BOLYAI. Másodosztályú inzsenér kapitány.

RÓZA. Kapitány?

BOLYAI. Az utolsó levelében jött meg.

RÓZA. Most már nem szerez kottát?

BOLYAI. Nem. Őt jókor megóvtam tőle, hogy nagy képességeit, melyek közt a matematikai a legcsodásabb, a szertelen foglalkoztatással szétszórja.

RÓZA. De a hegedüléssel csak nem hagyott föl? Hisz a császár is megdicsérte. Tetszik tudni, amikor annak a másiknak, aki a prímet játszotta, elpattant a húrja.

BOLYAI kissé bosszúsan. Miket kever össze! Az itt volt, surjánfi korában az Apolló-szálában.

RÓZA. De az igaz, hogy beugrott helyette?

BOLYAI. Nem az volt az ő legcsodálatosabb beugrása!

RÓZA. S a császár sem igaz? Hogy megdicsérte az Operában?

BOLYAI. A szólóját, állítólag. De azt csak jövevény emberek mesélik. Hanem az aztán igaz volt, hogy mint tizenhárom esztendős fiúcska, ő ment be az apja helyett a bajuszos deákoknak az auditóriumba leckét tartani.

RÓZA. Szent Isten!

BOLYAI. Nem is egyszer, akárhányszor dolgom akadt.

RÓZA. S nem nevették ki?

BOLYAI. Tudja, mit mondtak azok a bikkfa elmék? Bár ő lenne a tanáruk; jobban értik, mint a professzor urat.

RÓZA. Dicső érzelem lehet, ilyen tünemény szülőapjának lenni.

BOLYAI. De a felelősség is nagy ám! Azt a nyers gyémántot, hogy el ne repedjen közben, lecsiszolni.

RÓZA orvul. Képet nem küldött magáról?

BOLYAI. Nem költ az olyanra.

RÓZA. Csodálatos férfiú lehet.

BOLYAI. Pedig amit Rozika innen-onnan hallott, mind semmi ahhoz, amiről nekem van tudomásom.

RÓZA. Mondják, nagy bajvívó is.

BOLYAI. Bár ne volna. Ettől a kettőtől féltem őt: a duellumoktól meg a…

RÓZA. Meg a?

BOLYAI.… A fejérnépektől.

RÓZA. Miért? Annyira utánuk van?

BOLYAI. A szűz geometria iránti olthatatlan szerelme, remélem, megmenti őt tőlük.

RÓZA. Annyira nagy az a szerelem?

BOLYAI. Elmondhatatlan, mi várható tőle, s mi az, amiről oroszlánkörmeivel máris bizonyságot tett.

RÓZA. Be kár, hogy ahhoz én tudatlan vagyok.

BOLYAI. Egy gyermek is megértheti, amit ő véghezvitt – de a módján a matematikusok királya is csodálkozni kénytelen.

RÓZA. Csakhogy én még a gyermeknél is ostobább vagyok ebben a matériában.

BOLYAI. Dehogyis ostobább. Mit mondtam én kegyednek, mi a geometria szépsége?

RÓZA. Hogy nem innen-onnan, a tapasztalat mezejéről szedi virágait, hanem… Elneveti magát. Honnét is?

BOLYAI. Hanem néhány biztos építőkőből, amelyet az emberi elme megkerülni nem tud, s mi axiómáknak nevezünk, emeli felséges épületét.

RÓZA. De azt, hogy azok milyenek, nem tudom.

BOLYAI. Nem tudja, hogy két ponton át – rajzolja – mindig húzható egyenes, vagy hogyha két mennyiség egyenlő egy harmadikkal, egymás között is egyenlők?

RÓZA. Ezek az axiómák?

BOLYAI. S ezekből épül fel mindaz, amit a testekről s alakzatokról állítunk… Ezek közt az axiómák közt, amelyeket először az alexandriai Euklidész foglalt tudós könyvébe, van azonban egy, amely már az ókorban is kihívta a kételkedni szerető görög ész gyanúját.

RÓZA. S a kapitány úr ezt…

BOLYAI. Ezt az axiómát a párhuzamosok, parallelák axiómájának szoktuk magunk közt nevezni, s ez azt mondja – közben már rajzolja is –:hogy ha két egyenest egy harmadikkal metszünk, s az egy oldali két belső szög – mutatja – ez itt, kisebb két derékszögnél – mutatja, mi az – akkor a két egyenes metszi egymást.

RÓZA. De hisz ez látnivaló.

BOLYAI. Igen, mert úgy rajzoltam. De tegyük föl, hogy csak egy igen kicsivel, egy milliomod foknyi szöggel kisebb, akkor honnan tudjuk, hogy metszik? Utánuk megyünk a csillagokba?

RÓZA. Azok, a geométerek… azok ilyenen törik a fejüket?

BOLYAI. Ilyeneken ám. Sőt, össze is törik… Mert nem kis dolog múlik ám ezen… hanem a geometria tisztasága. S egyáltalán, hogy lehet-e az emberi nemnek igazi tudása. Mert ha azok az építőkövek nem biztosak, nem elég szilárdak…

RÓZA. Az épület, zsupsz, összedűl.

BOLYAI. Épp ezért, hogy mégis megálljon, más axiómákkal próbálták ama gyanúsat pótolni… Én magam is egyike voltam, aki ezt hasztalan próbálta.

RÓZA. Farkas bácsi?

BOLYAI. Amikor több mint harmincöt éve Németországban, Göttingában jártam, a nagy elmék mind abban fáradoztak, hogy a filozófiának és tudománynak tiszta alapot vessenek. Ott adtam én is reá a fejemet ennek a pótaxiómának a fellelésére.

RÓZA. S fellelte?

BOLYAI. Nem, nem leltem – sőt az egész, ifjúságom ráment arra a boldogtalan kincskeresésre.

RÓZA. S János… a kapitány úr…

BOLYAI. Képzelheti, mennyire megrémültem, amikor Bécsből, a katonaiskolából megírta, hogy egy barátjával ő is ebben próbálkozik. Mintha ama sárkánybarlangba látnám őt betérni, amelyben magam is kicsin múlt, ott nem vesztem.

RÓZA. S ő megtalálta?

BOLYAI. Nem. – Úgy volt, ahogy mondtam, azt nem lehet megtalálni.

RÓZA. Nem?

BOLYAI. De ő vakmerőbbet csinált, az oroszlánkölyök. Egészen eldobta azt az axiómát; s megnézte – végig követte, milyen geometriát lehet felépíteni nélküle.

LŐRINC az inas, bedugja a fejét.

INAS ijedtformán. A boldogult Dósa úr fia van itt.

BOLYAI. Kicsoda?

INAS. A boldogult Dósa professzor úr fia, akit most hozattak haza professzornak.

BOLYAI. Dósa Elek? Rózára néz. S mit mondtál neki?

INAS ravaszul. Hogy megnézem, fölébredt-e már álmából.

RÓZA. Én kimehetek a kertbe.

BOLYAI. Nem. Maradjon csak. Még le kell ezt írnia.

RÓZA. Addig sétálok. Magára kapja a kabátját, de a kottát, kesztyűjét az asztalon hagyja. S azután leírom.

INAS. Akkor hát beengedjem?

BOLYAI. Mért ne engednéd? Nincs énnekem takargatni valóm. Maga megy a vendég elé. Tessék, kolléga úr!

DÓSA. Amióta a németországi akadémiákról megjöttem, még nem tisztelhettem a professzor urat. S már nagyon vágytam, hogy ama időtolvajok módján, akiket annyit hallottam emlegetni – egy negyedórát én is ellophassak az idejéből.

BOLYAI. Kolléga urat nem számítom az olyanok közé. Nevetve. Senkit, aki épp vendégem. Ráteszi a hegedűt a kesztyűre.

DÓSA odanéz. De csakugyan nem zavartam meg? Mintha beszédet hallottam volna.

BOLYAI. Nem, a legkevésbé sem. Egy tanítványommal foglalkoztam.

DÓSA. Még megvan a jó szokása, amiből magam is hasznot húztam, hogy a hajlamos deákokat ingyen tanítja?

BOLYAI. Ha egyszer a pénz s talentum olyan ritkán találkozik. Dósához, aki az ajtón kinéz. Ne törődjön vele. Sétál egyet a kertben. Egy zsámolyról lerakja a könyveket, s hellyel kínálja.

DÓSA körülnéz. Az újabban gyorsabb szárnyat kötő idő a Bolyai-ház tanulószobáját külsőleg érintetlen hagyta.

BOLYAI. Csak a rendetlenség nagyobb, mióta megint özvegy lettem.

DÓSA. A falon: Shakespeare, a természet gyermeke meg Schiller…

BOLYAI. A természet unokája…

DÓSA. Az ágy mellett a kávéfőző, a kifutott kávé rátapadt habjával. S persze a tábla…

BOLYAI. Mesterségem palladiuma.

DÓSA. Rajt a szokásos rajzok… De ni, kották is.

BOLYAI. zavartan. Egy kis melódia… Amihez könnyű kíséretet szerkeszteni. Hogy másra terelje a szót. Hanem kolléga úr, a rövid idő alatt, mióta köztünk van, ugyancsak igazolta a mi régi számításunk, mellyel néhai Dósa Gergely barátunk s kollégánk katedráját, világjárása alatt, a fiának fenntartottuk.

DÓSA. Érzem a tiszt bajosságát, olyan elődök helyén s a még nagyobb kartársak közt, megállanom. A táblára néz. De csak nem muzsikaszerzésre oktatja a professzor úr azt a tanítványát?

BOLYAI. Inkább csak a magam hajdani tudományát újítgatom. Amit még a fiam kedvéért szereztem. Elevenen. Kolléga úr abból a hideg tárgyból, a jogtudományból olyan kívánatos portékát csinált, hogy nemcsak a deákok tapossák egymás sarkát, leckéjére menet, de a királyi tábla bírái sem találják méltatlannak, hogy ott megjelenjenek. Sőt, a minap egy igen szép, ifjú dáma, Toldalaghy grófné is megkérdezte tőlem: nagy skandalum lenne-e, ha ő a Dósa Elek leckéjére föl találna menni.

DÓSA. Kicsiny részben az én érdemem az. Inkább azé a – megnyomja a szót – hideg tudományé, mely újabban a históriát is szárnya alá vette, s ezzel az ifjú lelkesedés szítására kiváló alkalmat ad.

BOLYAI. Úgy érti, öcsémuram, hogy amíg a Pandectákat magyarázza, barátjának, az ifjú Wesselényi bárónak a tüzét lopja a lobogásra mindig kész szívekbe…

DÓSA. Akár úgy is… S azt sem bánom, ha, mint egyes gondba esett emberektől hallhatta tán – a báró marosvásárhelyi helytartójának mondanak… Ami bánthat… Bolyaira néz, mint aki tulajdonképpeni mondanivalójához ért.

BOLYAI. Mégiscsak bántja valami?

DÓSA. Hogy bitorlónak érzem magam ebben a mostani szerepemben.

BOLYAI. Tud talán valakit, akinek a szükséges bátorságon kívül a lángelméje is megvan ehhez a szerephez?

DÓSA. Aki már e század első tizedében, amikor a mostani ébresztők az iskolapadban vagy ott sem ültek, itt Székelyvásárhelyt, eszményeik valósítására társaságot is szervezett…

BOLYAI. Csak nem a mi néhai Iparpártoló Társaságunkat gondolja?

DÓSA… s akinek a tudománya olyan birodalom, melynek még a határait sem tudná közülünk senki kijelölni, mert mint azok a kották is mutatják, mindig új tartományai derülnek ki.

BOLYAI. Már az igaz! Amíg a fiam nagy talentuma vissza nem hozott a törvényes múzsához – a matematikát értem –, épp eleget paráználkodtam a többiekkel… Azt tudja, hogy tragédiákat is írtam?

DÓSA. Hogyne. Ha név nélkül jöttek is ki, ma már nem titok, kinek a szíve döbög a Pausániás felséges nyelvében.

BOLYAI. Más sem volt bennük, csak döbögés.

DÓSA. A németeknek az a hírük, hogy más népeknél nagyobb türelmük van a tanulásra. De hol láttam az ő akadémiáikon, pedig bejártam nehányat, ilyen sokoldalúságot?

BOLYAI. Ó, az a sok oldal! A gömbnek egy oldala van, s mégis az idomok királya.

DÓSA. Olyan még csak van, aki öt-hat nyelvet beszél.

BOLYAI. A románnal kilencet.

DÓSA. De már akiből a latin vers úgy folyik…

BOLYAI. Mint gyermeket, idomítottak rá a hóhéraim. Éppúgy, mint a görögre, héberre, szírre is.

DÓSA. Aztán a Bolyai-kályhák, a sokféle műszerszám. Már kimondom, egy magyar Faustot látok én Bolyai uramban.

BOLYAI nevet. Akit az ördög sem kínál meg fiatalsággal.

DÓSA. Az ördög az nem. De maga a fiatalság! Az se kínálja – arra nincs szüksége a Bolyai Farkas tíz ifjúval versenyző szívének –, csak szólítja, hogy amit e tanulószobában, mint egy tárházban lepecsételt, a haza javára, a napfényre kihozza.

BOLYAI. Attól tartok, csak a magát mulattató unalom játékszereit látná rozsdaként szétomlani. Ha a fiam gyors elméje abban az egy tárgyban versenyre rá nem szorít, s mostanában egy kis csendességhez nem jutok…

DÓSA. Én meg azt mondom, hogy épp ez a tudás az, amire a nagyobbszámú fiaknak, köztük engedtessék meg, nekem is, csakhamar szükségünk lesz.

BOLYAI. Nem értem, mire gondol?

DÓSA. Arra, aminek az imént említett Wesselényi báró csak első fúvása, magam egy kis idetévedt szellőcskéje vagyok.

BOLYAI. A két év előtti franciaországi változások? A Lajos Fülöp királysága?

DÓSA. A korszellem, melyet még Erdély határánál sem lehet megállítani.

BOLYAI. Tudja fene! Mi is ilyenféléket mondtunk, amikor mint gyúlékony ifjak, a múlt század végén, annak a másik párizsi forradalomnak a morgását Kolozsvárt meghallottuk, s amelyhez képest ez a mostani csak olyan, mint a bölcsőringás a földrengéshez. S aztán mi lett belőle? Még a lélegzetvétel is nehezebb volt harminc éven át.

DÓSA. Engem épp az tölt el bizakodással, hogy ez a mostani nem véres katasztrófákon át tör utat… hanem mint Wesselényi s az ő nemes barátja akarja, a megpuhított belátás reformjaiban.

BOLYAI. Lehet, hogy én nagyon megszoktam, hogy ami jövő s bizakodás, azt az én kontinuációmba rakjam át – a fiamat hívom így –, magamnak tartva a múltba néző melankóliát.

DÓSA. Mely annak ellenére mégiscsak elszólja magát.

BOLYAI. El? Mivel?

DÓSA. No hát, hogy azt a harminc évet mint elmúlt bajt emlegeti, s magán is érzi, hogy most jobb atmoszféra van a munkájához.

BOLYAI. Hohó! Én csak a csendességet mondtam. S azon azt értettem csupán, hogy nincs többé feleségem. Megdöbbenten néz a cinikus vénemberre?

DÓSA. Megszoktuk Farkas bátyám tréfáit a házasság ellen.

BOLYAI. Félre ne értsen: nem a két boldogultat vádolom én. Mindenik szűzies asszony volt, még az elsőnek is volt, a benne készülő háborodás ellenére, sok szép tulajdonsága. A házasság az, amit én az ő nevükben is kárhoztatok. S amitől a fiam, érveimben s az ő erős eszében bízva, kiskorától óvni iparkodtam.

DÓSA. Régi és pótolhatatlan kötés az.

BOLYAI. Attól még lehet tökéletlen. Az embertársaság rendje nem mennybolt és nem geometria. Sok benne a gyanús axióma.

DÓSA. Van ennél gyanúsabb is.

BOLYAI. Micsoda iróniája már az is a természetnek, hogy azt keresteti állandóan az emberrel, ami nincs: a maga másik, szebbik felét. Aztán még a kereséstől való jogát is elveszik tőle, anélkül hogy szívéből azt a sajgó hiányosságot ki tudná irtani.

DÓSA hirtelen. Igaz is, üdvözletet hoztam a professzor úrnak Kolozsvárról.

BOLYAI. A Kemény Simon özvegyétől?… Hogy jutott öcsémuram eszébe?

DÓSA. S bátyámuram hogy találta ki? Egymásra néznek, zavart mosollyal. Én részben ezért is jöttem. Legutóbbi fentlétemkor az ő házában volt a báróval, Wesselényivel, aki János fiának barátja, találkozásom.

BOLYAI őszintén. Hisz nem mondom, ha a magunkfajta lateiner olyan nőt kaphatna, mint az én boldogult barátom Teleki Annában. De a szegény kirurgus- és vasáruslányok! Az is nagy szó, ha egy kis kottaolvasásra, hárfajátékra megtanítják őket.

DÓSA. Azt üzente, készül Vásárhelyre. De az unokái felügyelete nem engedi még.

BOLYAI. Az unokái! Most az övék persze a sugárzás, melyből annyi, amit a férjétől s gyermekeitől ellopott, elég volt, hogy az árva planétát – szívünket – a fény melegével összeismertesse.

DÓSA. De ha Bolyai uram fellátogatna hozzá!… A köriben melegedő hazafiakat is boldoggá tenné.

BOLYAI mosolyog. Értem a plánumot… De mit nyerne, ha át is ragasztaná rám azt a politikai tüzet? Egy hatvanéves ember a tapasztalat taposta úton hajtja, ha vannak, a reményeit. S miben reménykedjen egy Erdélybe vetett matematikus? Hacsak abban nem, hogy akibe jó húsz éve önmagát mintegy áthelyezte: kijut az őt lehúzó föld vonzóköréből.

DÓSA. Vannak jelek, esdeklésemen túl is, melyek azt mutatják, hogy őrá magára van szükség.

BOLYAI. Mi?

DÓSA. Két éve nem volt magyar akadémia, mely Bolyai Farkast tagjává válassza.

BOLYAI. S a Nagy Károly rossz számtankönyvét kétszáz forinttal jutalmazza… Nem mintha semmibe venném a rám esett figyelmet. Amit Széchenyi gróf odafönt csinál, sokban hasonlít ahhoz, amit mi anno 1806 egymásnak elsuttogtunk. De még sokat kell a nemes grófnak írnia s talpalnia, amíg a szegény matematikus az idáig maga lehelte szférában is érezni fogja a segítséget.

DÓSA. A „Tentámen” vastag kötete hírt s tiszteletet szerzett itthon s külországban is.

BOLYAI. Herakleszi mű volt, százharminc előfizetőt összeszedni hozzá. Egy országban, ahol azt, ami benne van, tízen sem tudják megérteni… Ha az a Függelék nincs, visszalépek talán.

DÓSA húzódozva a tárgytól. Az „Appendix”-et érti, amit János írt?

BOLYAI. S amelyhez hasonló magyar matematikus tollából még nem folyt. De ki konyít ehhez Vásárhelyt?

DÓSA. Már az igaz, itt inkább a párbajai híresítették el. Tegnap mesélte valaki, hogy tizenhárom tiszttársával vívott meg egymás után, s közben csak egy-egy pohár fagylaltot evett meg.

BOLYAI. No látja! Énnekem meg úgy mondták, hogy egyet-egyet hegedült közben. De azt, hogy ebbe a harminc oldalba mint valami arab mese szelencéjibe, milyen szellemeket tömött be, arról nem beszél senki.

DÓSA. Én bátyám biztatására megpróbáltam a paragrafusaiba belevenni magam. De bevallom, inkább csak a tömör latinságát csodáltam, az értelemhez ama hideg folyosókon nem tudtam eljutni.

BOLYAI. Szerencsére volt, akinek a messze földön híres ítélete átmelegedett tőle.

DÓSA félreértve. S aki bizonyára illetékesebb is ebben, mint én.

BOLYAI. Kire gondol, kolléga úr?

DÓSA. A kedvencéért magát kisebbítő édesapára.

BOLYAI a képre néz. Arra gondoljon, aki előtt nemcsak a vásárhelyi, de a kinti professzorok is porszemnek érzik magukat.

DÓSA. Ki az?Az apa szemét követve. Gauss?

BOLYAI. Akin én mint volt iskolatársa és barátja, hiába tesz meg Vásárhely Hatvanijának a tudatlan bámulat, vagy egy magyar Faustusnak a tudós, több mint harminc éve a magam süllyedését mérem.

DÓSA. Odakint nagy neve van. A német hazafiság egy új Newtont lát benne.

BOLYAI. Nemcsak a német, a matematikusok egész gyülekezete. S tudja, mit mondott ez az ember, aki nem mint valami pelyhes ifjú bánt egyenrangún velem, hanem, amikor már a világszerte csodált Disquisitiones a fejében volt, sőt a tollából is kifolyt? Göttingában a bástyán, ahogy együtt sétáltunk? Kis habozás után. Ön lángész, Bolyai!… Ezt nem kérkedésből mondom, hanem hogy lássa, honnét hova buktam.

DÓSA. S most neki küldte fel a János füzetkéjét?

BOLYAI. Kétszer. Mert az első nem jutott át a kolerazárlaton.

DÓSA. S ő észrevette a munkácska érdemét?

BOLYAI. Észrevette-e? Azt írta, nem dicsérheti, mert magát kellene dicsérnie.

DÓSA. Hogy értette ezt?

BOLYAI. Úgy, hogy az ő világot átfogó fejében ugyanaz a gondolat érett már, anélkül hogy a föl nem készült elmék előtt ki merte volna mondani. De nehogy azt higgye ám, hogy az apai elfogultság – a nehezen megszolgált diadal – olvastatja így velem. Keresgél az asztalán. Itt van az ereklyéim között. Odamutatja Gauss levelét. „Ha azzal kezdem, hogy nem szabad dicsérnem, megütődsz egy pillanatra, de nem tehetek mást. Ha dicsérném, azt jelentené, magamat dicsérem. Az írás egész tartalma, az út, amelybe fiad belevágott, az eredmények, melyekre jutott, szinte teljességgel megegyeznek az én, részben már 30–35 éve elkezdett megfontolásaimmal.”

DÓSA kissé irigyen. Szép biztatás egy olyan fiatal embernek.

BOLYAI. S ahhoz tudni kell, hogy a nagy braunschweigi milyen féltékeny a dicséretadásban.

DÓSA kényszeredetten. Csak a hevességét tudná fékezni kissé… Még mindig Lembergben van?

BOLYAI. Utoljára Olmützből írt.

DÓSA. Főhadnagy még?

BOLYAI. Most nevezték ki másodosztályú kapitánynak.

DÓSA. No végre! Mert itt a várparancsnok, Radák, már olyast mondott, hogy rég századosnak kellene lennie. Az inzsenér iskolát végzettek harmincesztendős korukra ezredesek szoktak lenni.

BOLYAI. Énnekem más reményem van vele… Tudós emberhez illóbb poszton szeretném őt látni.

János halkan benyit a pitvar felől, s megáll a küszöbön. Dósa, aki szemben áll vele, fölemelkedik, s meghökkenten nézi. Farkas nem veszi észre, Dósa tekintete aztán őt is megfordítja. Meredten áll, mint akit leszögeztek.

DÓSA. Csak nézlek, mint a kísértetet. Akit az apai szeretet idézett meg.

BOLYAI elkiáltja magát. János! Feléje siet, de mielőtt átölelné, még egyszer megnézi, mint aki megdöbbentő változást lát. János mozdulatában is küzd az ölelkezés alatt a gyermeki odaborulás s valami magára vett hidegség.

BOLYAI a fia karját fogja. De hogyan? Ilyen váratlanul! A múlt héten jött meg az olmützi leveled.

JÁNOS. A kolozsvári postakocsi, mint mást, engem is elhozott. Bár egy asszonyság, láttam, ugyancsak húzódozott tőlem.

BOLYAI aggódva. Miért? Valami bajod van?

JÁNOS. Nem, csak a szokásos hideglelés. De ő alkalmasint azt hitte, a kolerát hozom Vásárhelyre.

DÓSA. Az igazat megvallva, nem csodálom. Elég rossz bőrben vagy. Kezet nyújt. Nem ismersz meg? Dósa Elek vagyok.

JÁNOS hidegen. Nem vagyok olyan feledékeny.

BOLYAI. Kollegánk… a kollegiumban.

JÁNOS. Igen, írta édesapám.

DÓSA. Amikor hét éve mint alhadnagy utolszor itt voltál…

JÁNOS. Rózsásabb tokban…

BOLYAI. De még harmadéve is… amikor Lembergbe utaztodban eléd mentem. Okosan tetted, hogy egy kis szabadságot vettél magadnak.

DÓSA. Remélem, nem egypár napot. Hogy a szegény vásárhelyiek is részesülhetnek a társaságodban.

JÁNOS. Nem hiszem, hogy a hallgatag katonára olyan nagy szükség volna.

DÓSA. Beszél helyetted a te bűvös hangszered. Hegedülsz még?

JÁNOS. Hegedülgetek.

DÓSA. Farkas bátyám most beszélte el, szolgálatod mellett milyen szép előmenetelt tettél a matézisben.

JÁNOS. Matematikázgatok.

DÓSA. A nagy Gauss levele bátorságot adhat a további munkához.

BOLYAI. Elek öcsémnek mint régi barátodnak és iskolatársadnak megmutattam egy passzusát.

JÁNOS. Édesapámnak írta.

DÓSA Bolyaihoz. Akkor hát én nem is zavarom tovább ezt az ünnepi órát.

BOLYAI. Megértettem öcsém szép szándékát. De a sors, mint a sárkányzsineg, láthatja, visszaránt.

DÓSA. Isten őrizzen, hogy olyasmivel fárasszam most az utast.

BOLYAI Jánoshoz. Elek öcsém valóságos forradalmat csinált – nemcsak a kollégiumban, az egész városban az előadásaival. A Wesselényi leheletével forrósítja a mi hamuba holt életünket.

JÁNOS. Mindig gondoltam, hogy országgyűlési szónok lesz belőle.

BOLYAI. Akkor hát legközelebb, öcsémuram.

Kikíséri Dósát a pitvarba.

JÁNOS leteszi a köpenyét, fölveszi a hegedűt, megnézi a letakart kesztyűt, aztán a tábla elé áll.

BOLYAI visszajön. Hanem én még mindig úgy állok előtted, mint valami jelenés előtt.

JÁNOS. Annyira váz mégsem vagyok talán. Nincs valami cselédembere édesapámnak?

BOLYAI. De, az inasom… Mióta megint özvegy lettem, férfit tartok.

JÁNOS. Hogy jöttem, néztem, de nem láttam.

BOLYAI. Csavargásra és naplopásra nevelő intézet ez: az én inasomnak lenni. Azonkívül, hogy a főzőhelyről az ételünk elhozza, nem tudom magam se, mit csinál. Mért kerested?

JÁNOS. Hogy a málhámat elhozná.

BOLYAI. No látod, milyen feledékeny vagyok. Kikiált. Lőrinc! Visszaszól. Hol raktad le?

JÁNOS. Ott a stációnál. A Petraskó-házban.

BOLYAI. Lőrinc! Hol vagy? Kint. Hozd el gyorsan a kapitány úr málháját a Petraskó-boltból.

INAS. A kapitány úr… málháját… Benéz. A kapitány úr!

BOLYAI. A Petraskó-boltból.

JÁNOS odaszól. De targoncát is vigyen.

BOLYAI visszanéz. Olyan sok lesz? Utánakiált. Targoncával menj! Visszajön. No, ennek örülök!

JÁNOS. Minek, édesapám?

BOLYAI. Hogy targoncával kell a csomagodért menni. Ha olyan sok, akkor soká is maradsz.

JÁNOS. Soknak éppen nem sok. Csak mindenem. Csönd. Gergely öcsém hol van?

BOLYAI. El-elviszi szegény árvát a nagyapja. Itt mellettem unalmas neki.

JÁNOS. Azt hittem, őt tanítja édesapám kottaírásra. – A matematikához mutat-e kedvet?

BOLYAI. Nem vettem észre. Meg nem is akarom erőltetni.

JÁNOS. Hány éves is? Nyolc. Én akkor már el voltam a geometriával jegyezkedve.

BOLYAI. Meg bennem is meghűlt az a nevelői vér.

JÁNOS. No, majd próbát teszek vele.

BOLYAI. Nincs annak értelme… néhány hétre.

JÁNOS. Nem néhány hétig maradok.

Csönd.

BOLYAI. Az utolsó leveled nagy örömet szerzett. Hogy végre mégis megkaptad a kapitányi rangot. A várparancsnok már széltében hirdette: inzsenériskolát végzett, s még mindig nem kapitány.

JÁNOS. Én is örültem… Így nagyobb nyugdíjat kapok.

BOLYAI. Nyugdíjat! Csönd. De csak nem akarod nyugdíjaztatni magad?

JÁNOS. Már nyugdíjaztattam.

BOLYAI. Nyugdíjaztattad? Csönd.

JÁNOS. Gondoltam, hogy édesapámnak nehezen fog esni. Nehezebben, mint nekem.

BOLYAI. Főként, hogy tanácsom sem kérted. – Ekkora ügyben.

JÁNOS. Az a tanács, tudtam, sem jóvá hagyni, sem halasztani nem fogja az elhatározásom.

BOLYAI. S ezen nem lehet többé változtatni?

JÁNOS. Hagytak egy kis ajtót. Ha az egészségem helyreáll, kérhetem az állományba vételemet. De ezzel ne biztassa magát, édesapám! Én kértem, nem kéredzem vissza.

BOLYAI. Annyit látok, hogy nem vagy egészséges. De egy-két hónapi pihenés után másképp gondolkozol talán.

JÁNOS. Ne bízzék ebben. Nem a betegségem miatt történt. Hogy édesapám nyelvén fejezzem ki magam: Atlasz bírhatja a földgömböt vinni, de nem bírhat közben csigát is pörgetni.

BOLYAI. Értem. – Bár te mint matematikus, inkább az eget tartod.

JÁNOS. Az egeket. Amiket én emeltem.

BOLYAI. Csak ez a hirtelenség! Igaza van Dósának.

JÁNOS. A katonaság nem nyer velem, csak a tudomány veszít.

BOLYAI. Nekem ne mondd, fiam. Én tudom, mi az az otiumhiány. Még kollégiumi kocsmát is tartottam – káromra –, csakhogy megkeressem azt a bizonyos betevőt.

JÁNOS. Így ehhez időm nincs – attól a kedvem ment el. Egy tervrajz heteket hever néha, végül is mással csináltatják meg. S közben a magam dolga sem mozdul. Most, amikor a langyosoknak is meg kéne mutatnom…

BOLYAI. Igen, már akkor… mint alhadnagynak is ez volt a panaszod. S azóta igazán nem lettél atlaszibb.

JÁNOS. Legalábbis in corpore.

BOLYAI. Az „Appendix” lassú készületéből is azt láttam. De én, megvallom, más módját gondoltam a tudóshoz illő nyugalomszerzésnek.

JÁNOS. Hisz ha édesapám súghatna a sorsnak!

BOLYAI. Valami matézis tanszék, egy katonai iskolán. Fönn, Bécsben vagy akár idelenn, Szebenben.

JÁNOS. Néztem arra én is!

BOLYAI. Most hogy az „Appendix”-ben kóstolót adtál, mi várható tőled, s a Gauss levelét is megmutathatod.

JÁNOS. A lovag Gauss udvari tanácsos levelét.

BOLYAI. Attól tartok, jó vég előtt vesztetted el a türelmed.

JÁNOS. Megpróbáltam én azt, amire édesapám gondol. Még Gauss levelét is felhasználtam… pedig épp az az egyik oka, hogy a mundér úgy égetett már.

BOLYAI. Nagy jóakaródhoz, János herceghez kellett volna fordulnod.

JÁNOS. Épp őneki írtam.

BOLYAI. Megírtál mindent, mit várhat tőled a tudomány?

JÁNOS. Az „Appendix”-et is fölküldtem, németre fordítva. Hogy legalább belenyalhassanak… S hogy nemcsak a térről való tudományt, de az egész matematikát újjá fogom formálni. Csak azokból a garnizonokból illő helyre hozzon.

BOLYAI. Ezt írtad?

JÁNOS. S azt, hogy milyen nyomorúságosan tárgyalták idáig.

BOLYAI. Tán ez volt a sok.

JÁNOS. Azt hitték, bolond vagyok? S nagyzásból mondom a valót?

Csönd. János a táblát tanulmányozza.

JÁNOS. Gyanítottam én, hogy nem kis követ görgetek ezzel édesapám szívére.

BOLYAI. Minthogy a sorsod rég kedvesebb nékem, mint az enyém.

JÁNOS. S nem kis kevélységtől fosztom meg. Aki idáig azon csodálkozott, hogy az „Appendix” írója csak főhadnagy – mit fog most ebből költeni!

BOLYAI. Nagyobb gond ez nékem, mint hogy az az apai hiúság sebét észrevegyem.

JÁNOS. S a vécsei társaság – a Teleki Domokos lányai, vejei. Nagy jóakaróm, Kemény Miklós, akit édesapámnak kellett a báróné hajlandó szívén át az áldozattételre rávenni, hogy iskolám költségét összeadják. Mit szólnak most ezek, hogy hát ilyen egeret vajúdtak a hajdani hegyek.

BOLYAI. Halott annak a java. A báróné meg fölötte van az effélének.

JÁNOS. Lesz mit pironkodva cáfolgatni. Hogy nem a párbajaim űztek el… amelyek különben is igen régen voltak. Sem a szolgálati hanyagságom… Hogy én kértem az elbocsáttatásom… Ki tudja, még tán azt is mondják, hogy csak színre panzionáltak – hogy e Dósa Elekeket, mint közibünk való, megfigyelhessem.

BOLYAI. Megérti azt az értelmesebb, hogy nagyobb rangért tetted te le a kisebbet, s a tudományban akarsz, ahol máris őrnagy vagy alezredes vagy…

JÁNOS.…ha nem táborszernagy.

BOLYAI.…földi pályád feláldozásával föllebb jutni.

JÁNOS apja szemébe nézve, komolyan. S ha nem érti meg: azért vagyunk geométerek, mint édesapám számos levelében oly szépen leírta, hogy az Isten örök szeplőtlen törvényeiben s ne az emberek felhőként omló, gomolygó érdekei közt keressük életünk igazolását.

BOLYAI. Én, gondolhatod, nem is magamért esem kétségbe. Énnekem csak öröm az, hogy nem leszek egyedül ebben a házban. Hányan mentek ki innen – e húsz év alatt –: anyád, nagyanyád, két gyerek, a második feleség. A kollégák közül az öreg Dósa… Kötelest Enyed hódította el. Aztán Kemény báró, akit enyedi diákkorunk a közös tanulás, később a németországi utazás s annyi szíves segítség mintegy ikertestvéremmé tett. Az egy Gauss, akit az élők közül barátomnak érzek, s aki fáradozásaimba, iparkodásaimba belelátott – őt meg a Dicsőség égboltja ragadta – túl magasra – csillagai közé.

JÁNOS a táblát nézegeti, egy kis csönd után. Azóta nem írt?

BOLYAI. Én se zaklattam levelemmel.

JÁNOS. Abba az ő göttingai újságukba, az Anzeigerbe sem?

BOLYAI. Miről? A „Tentámen”-ről?

JÁNOS. Az „Appendix”-ről. Különben mit is kérdem: édesapám az első percben elmondta volna… Hevesen. Én azonban nem adom meg magam az ő hideg hallgatásának.

BOLYAI. Hideg hallgatás? A legnagyobb dicséret.

JÁNOS. Az, hogy az ő fejében minden éppen úgy ott volt? Ez legföllebb igénytartás a gondolatra. Miféle érv az, hogy a német elmék még nem értek meg arra?Bolyai mozdulatára. Édesapám szemére a barátság, tudom, kendőt köt ebben dologban. De én, csak egy kis lélegzethez segítsen, megmutatom, mi az – amit ő érez, s félni kénytelen.

BOLYAI. Egy második „Appendix”?

JÁNOS. Egy új alapra rakott matematika.

INAS kintről. Tekintetes úr!

BOLYAI. Megjött a csomagod. János mozdulatára. Maradj. Előbb rendet kell rakatnom. Anyád szobáját kapod. Ki.

JÁNOS ott marad, föl alá jár, fejét hirtelen a két keze közé szorítja, aztán megáll, háttal a kertajtónak, a tábla előtt.

RÓZA óvatosan benyit a kert felől. Elment már a vendég? Ahogy János megfordul, kicsit sikolt. Bocsánat, azt hittem, Farkas… a professzor úr.

JÁNOS. Sajnálatomra, nem ő… De ez ne zavarja a kisasszonyt. Elébe lép. Bolyai János inzsenér kapitány vagyok.

RÓZA szája elé kapja a kezét. Az nem lehet!

JÁNOS. Márpedig aligha járok másnak a bőriben. Látva, hogy Róza nézeget. Keres valamit?

RÓZA. A kottáslapom. Leckét szoktam kapni a professzor úrtól.

JÁNOS. Csak nem a kisasszony kottázta fel az én gyermeki dallamomat?

RÓZA. Kontrapunktot kell szerkeszteni hozzá… Ezzel kapcsolatban beszélt a kapitány úrról… Meg máskor is már.

JÁNOS. Azért vonta hát kétségbe, hogy az vagyok, akinek mondom magam? Olyan nagy a különbség?

RÓZA. Nem, dehogy! Csak hogy ilyen váratlanul. Hisz épp az elébb – csakugyan, mint aki a mesében… Mintha meg akart volna tréfálni vele.

JÁNOS. Azok az apai mesék… a kisasszony képzeletével továbbszőve… bizonyára valami románc alakot csináltak belőlem… Aki míg a jobb kezével a Paganini bűvészfutamát játssza, a ballal egy svadron huszárt hárít el, a szíve hölgyiért. S most csalódott, hogy ezt a bűvös nevet – egy hidegleléstől szürke kapitány viseli.

RÓZA nevetve. Akinek fontosabbak a parallelák, mint a föld minden szépsége.

JÁNOS. Ó, a parallelák – arról is hallott.

RÓZA. Épp ma próbálta elmagyarázni Farkas bácsi. De azt hiszem, jó volt, hogy megzavarták; mert ha kérdez, kiderül, hogy nem nagyon értettem.

JÁNOS. S a mester, ő igen?

RÓZA. Farkas bácsi?!

JÁNOS. No, igazán sajnálom, hogy azt a pelyhes állú, konteszeket és professzorokat egyaránt elbűvölő alhadnagyot, akinek apám utolsó ittlétekor látott – ez a sárga bőrű s kissé kopaszodó kvietált kapitány a képzelete játékai közül kitörölte… Róza szemébe néz. Pedig ki tudja?

RÓZA. Kvietált? Úgy érti, hogy…

JÁNOS. Nem vagyok bolyongó katona többé.

RÓZA. Csakugyan? S itt marad?

JÁNOS. Úgy mondja, mintha örülne neki. Hogy a pályám, ahogy mondani szokás, kettétört.

RÓZA. Nem, dehogy, igazán nem a káröröm.

JÁNOS fölnevet. Káröröm!

RÓZA. Mi mulattatja a kapitány urat?

JÁNOS. Semmi. Csak a különbség a kisasszony „csakugyan”-ja meg az apám „csaknem”-je között.

Farkas visszajön.

BOLYAI. Mindjárt kész a szobád, s teremtek valami ebédet. Észreveszi Rózát. Ah! Zavarban kissé. A kisasszony még itt van?

RÓZA bűntudattal. Hallottam, amint a másik vendég elment.

JÁNOS. A kísértetek pedig nesztelen érkeznek. Kár, hogy édesapám nem látta a meséiben élő hadnagy meg az „Appendix” írójának kiábrándító szembesítését.

RÓZA kissé sértetten. Mért lett volna kiábrándító?

JÁNOS. Hát nem volt?

RÓZA. Nem… Mért?… Csak első pillantásra. Különben éppolyan, mint gondoltam. Bolyaihoz halkan. Én jöhetek azért?

BOLYAI. Mért ne jönne? Nem csinálunk itt semmi tilosat. Jánoshoz. A kontrapunktbeli tudásom ébresztgetem a kisasszonnyal.

JÁNOS. Amit az ember félig ért, azt élvezet tanítani. Rózához. Talán még mi is találunk valami tárgyat… amit a kisasszony… hogy is…

RÓZA. Róza… Kibédi Orbán Róza.

JÁNOS. Róza kisasszony kedvéért én is kész volnék felújítani.

Róza mindkettőjüknek bókol és el.

BOLYAI. Tud egy kicsit a fortepiánon játszani. S azt vette fejébe, tanítsam meg, hogy csinálják a kottát. Inkább a szánalom vitt rá. Nagy csapás érte mostanában szegényt.

JÁNOS. Látom, gyászban jár.

BOLYAI. Az apja halt meg. A városnál szolgált mint pénztáros. Hát gondoltam, hogy egészen kitaszítottnak ne érezze magát…

JÁNOS. Sok lány él apa nélkül, anélkül hogy édesapám tanítaná.

BOLYAI. De ennek az apja úgy akasztotta föl magát. S hagyott rá valamit, ami az emberek emlékezetében lassabban fog, mint test a földben, semmivé válni.

JÁNOS. Igen? Az ábrát vizsgálja, majd hirtelen az apja felé fordul. Nem jöttem én ide alkalmatlannak?

BOLYAI. Hogy jöhettél volna? Kinek van itt több helye, mint neked?

JÁNOS. Édesapám nem gondolt rá, hogy harmadízben is megnősüljön?

BOLYAI. Isten őrizzen. A báróné s mások ugyan biztattak, rá, de én csak elütöm: nem szól augusztusban a fülemüle. Hogy jutott eszedbe?

JÁNOS. Édesapám annyiszor s oly szépen óvott engem a házasságtól; nem lett volna csoda, ha a bosszúálló Vénusz harmadízbe is beléejti.

BOLYAI. Nem, attól már nem kell félned. Melegen. Most, hogy hazajöttél, még kevésbé. A korom is olyan, hogy egy kis ártatlan nyájaskodás elég neki.

János krétát vesz.

BOLYAI. Látom, téged is húz a régi tábla. Ezután, úgy remélem, mindkettőnknek ez lesz a nászágyunk.

JÁNOS. Mi ez? A tizenhét oldalú szög szerkesztése?

BOLYAI ő is odaáll a tábla elé, és krétát vesz. A Gauss megoldása.

JÁNOS. Magam is kigondoltam egyet! Jobb lesz, mint ez!

Függöny


Házak Estaque-ban · Georges Braque (1882–1963) · 1908 · olaj, vászon · Kunstmuseum, Bern

MÁSODIK FELVONÁS

Ugyanaz a szoba: egy kicsit most rendesebb. Téli délután; a kertajtó rácsán hó; a beömlő fény a fagyott hó világosságától egy kis februárias tavaszt ígérő csillogást hoz a helyiségbe. Farkas és János a tábla előtt állnak, mindenikük kezében, kréta, s az integráljel alatt álló kifejezést nézik.

JÁNOS. Tehát ezek, azok a Legendre-féle integrálok, melyekkel édesapám, mint egy matematikusi Kirke-énekkel akarná eltömött fülemből a viaszt kiénekelni.

BOLYAI. S melyeket az a szerencsétlen, korán halt norvég ifjú, zseniálisan megfordított, s funkcióként írt fel.

JÁNOS. Értem én ezt; csak azt nem tudom, miért kellene nekem annak a sorsüldözött fiatalembernek a munkáját folytatnom.

BOLYAI. Én ezzel is csak azt kívántam megmutatni, hogy az integrálszámításnak még milyen töretlen mezői vannak. Egy egész Nyugat- vagy Dél-Amerika, melyen egy bátor elme próbát tehet.

JÁNOS. De mért tegyek én próbát azon az Amerikán, amikor nekem is megvan a magam fölfedett világa, melyet nem is egy Afrikához vagy Antarktiszhoz, hanem – hogy édesapám virágos nyelvén szóljak – új planétákhoz kellene hasonlítani. Csönd. Én úgy látom, édesapámban még mindig ott munkál a régi félelem, amellyel mint bécsi deákot, a paralleláktól visszatartott.

BOLYAI. Nem tagadom, félelmes nekem az a téma. S bár elismerem, hogy igazi Herkulesként te azt a rettenetes szörnyet a földtől, azaz a belénk rögzött előítéletektől elválasztva, látszatra megfojtottad…

JÁNOS. Mért látszatra? Édesapám még mindig nem látja, a göttingai kolosszus irigy dicsérete után sem, hogy milyen birodalmat nyitottam én meg a gondolhatónak? Egy mértan helyett annyit, ahányat a feltételem kiszab, s hogy azokat végiggondolni nagyobb éleselméjűséget kíván, mint holmi integrálokba ökörként befogatnom magam.

BOLYAI. A tudósnak ökörnek is kell lennie. Ha csupa szárny: nem hagy barázdát maga után.

JÁNOS. Nem tudom, mit ért barázdán, édesapám. A sorokat, miket a tolla szánt. S azt higgyem – ezeknek a száma, ami a munka becsületét adja.

BOLYAI. Nem; – tudom, hogy egypár lapnyi függelék, amint azt éreztették velem, s magam is elismerem: többet érhet, mint maga a kötet.

JÁNOS. Nem akarok én ilyet éreztetni, csak magamat menteni. Édesapám úgy szól rólam, mint az erejét egy célba állító gazda az időpocsékolóról.

BOLYAI. Nem kell emlékeztetned a magam tékozlására. Hogy nem volt bölcs vezetőm, aki sokfelé kapó szorgalmam megzabolázza.

JÁNOS. De most már van: a tapasztalás. S mégis – folyton olyanba kap, amikben sosem lesz mester… Ha gépekhez nincs pénze – kottaszerzést tanít.

BOLYAI. Akkor sem a magam dicsőségében héjázok.

JÁNOS. Tán hozok is le abból a magasból valamit.

BOLYAI. Mi készült – öt éve, mióta az „Appendix”-et megírtad? Pedig most az otium is megvan.

JÁNOS. Nem lecke az, amit csöngetéskor számon lehet kérni.

BOLYAI. Én, a kispipájú, bolondoskodó öreg – mégiscsak dolgoztam valamit –, azóta is, hogy itt vagy. A „Tentamen” új tomusza akármilyen, de kész.

JÁNOS meglepetten. Kész!

BOLYAI. Most kötik az első exemplárt odalenn.

Antal a szomszéd szobából, szemét dörgölve, nyújtózkodva.

ANTAL. Látjátok, milyen a falusi! Vendégségben is elalszik.

JÁNOS. Tán nagyon is hangosan gyilkoltuk itt egymást. Antal bátyám?

ANTAL. Nyáron három-négy óra alvással megvan az ember. Télen meg egész medvékké leszünk. Ti itt csak elmulattok, az egyiptomi jeleitekkel, de nekem ott marad a csizmám a sárban, míg egy beszélő társhoz eljutok.

BOLYAI. Az az olvasásra alkalmas idő.

ANTAL. Ugyan mit olvasnék? Sallustiust meg a Hármas históriát már visszafelé is tudom. A te „Tentámen”-edet betűzzem? Annak csak előfizetője vagyok, olvasói az egerek lesznek… Meg ami filozófia az én körömben kell: megszerzem én azt.

BOLYAI. Már az igaz, édesapám nem sokkal többel bölcsnek számított egész Küküllő megyében.

ANTAL. Róla jut eszembe, azt az anyja birtokrészéről szóló írást, mielőtt besötétedik, föl kéne kutatni.

BOLYAI. Hát csakugyan nem maradsz tovább?

ANTAL. Mit maradjak? A királyi táblán elvégeztem a dolgom, titeket az új tudós idillumotokban megnéztelek, mehetek vissza, a gazdaasszonyom mellé, a bolyai agglegény-magányba.

BOLYAI. Akkor hát gyerünk a padlásra, mielőtt besötétedik. Mutasd csak azt a végzést!

JÁNOS. Nekem is van egy kis utam! El a pitvar felé.

BOLYAI félig mosolyogva. Viszi a kíváncsiság. A tipográfiába.

ANTAL utánanéz, aztán a bátyjához. Máskor is így szoktátok?

BOLYAI az iratot nézi. Mit?

ANTAL. Hát ezt a számolást. Hogy ide álltok ketten a tábla elé.

BOLYAI. Igen.

ANTAL. Minden ebéd után?

BOLYAI. A legalkalmasabb idő.

ANTAL. Látod, ez azért szép! Itt álltok, s a tábla, mint egy tutaj, kivisz benneteket ebből a mi szomorú Erdélyünkből. Ha félig paraszt vagyok is: ezért tudlak irigyelni.

BOLYAI. Igen, ez még a legszebb.

ANTAL. Itt nincs se jobbágy, se adó, se pör… Vagy az tán mégis van?

BOLYAI. Pör? Ahogy vesszük.

ANTAL. Mindig erre vágyódtál, hogy legyen, akivel a tudós bolondságaidról beszélj. No most megkapta Farkas bátyám a lelke társát, mondtam a szakácsnémnak, amikor hallottam, hogy János idehehaza maradt.

BOLYAI. Sokféleképp lehet egyik lélek társa a másiknak.

ANTAL. Úgy is, mint ama Leander, aki átúszta párjáért a tengerszorost.

BOLYAI keserű nevetéssel. S úgyis, mint Prométheusz meg a máját rágó madár.

ANTAL. De csak nincs valami olyasmi köztetek?

BOLYAI. Mi lenne? Én magamra kanyarítom a lila palástot, s megyek leckét tartani, ő meg a kardját, s a Tékába vagy a szigetre sétálni. Ebéd után meg kicseréljük a problémáinkat.

ANTAL. Azt hittem, lelkesebb apát találok itt. Most, hogy az óhajtani sem mert idillum megvalósult.

BOLYAI. Az idillumok is csak addig azok, amíg költjük őket.

ANTAL. S nem a makacs Bolyai-vérnek kell benn a pásztordalt énekelni.

BOLYAI. Meggondolatlanság volt a szolgálatot szeszélyből otthagynia.

ANTAL. Magyar ember ritka, aki meg tud ott öregedni. Nem is igen bíznak bennünk.

BOLYAI. Nem a bizalom hiányzott itt, a kitartás.

ANTAL. Látod, az a Széchenyi is csak a kapitányságig vitte, s kvietált. Meg az a báró Jósika, aki most a románokat írja.

BOLYAI. De azok egy országot formálnak, vagy legalább a szépnem szívét nevelik, kedvetlen bakancsosok helyett.

ANTAL. S ő? Magad mondtad, amikor utolszor itt voltam. Új tereket szab nekünk, ha kedve szottyan… Én ugyan nem értem, érti a fene. Te voltál olyan lelkes tőle.

BOLYAI. Tanulnia kellene még neki. Odamenni, ahol a tudomány levegője ég az agyvelőkben. Nem ide süppedni mellém, ennek a búvárharangnak a fenekére, ahova vagy jön, vagy se egy kis levegő azokon a göttingai tömlőkön keresztül… Amit te emlegetsz, hogy az első párducugrásával olyan szép zsákmányt ejtett, inkább szerencsétlenségnek érzem. Amit a tudomány mint lehetetlent a sarlatánságnak hagyott, azt hiszi, mind az ő győzelmes eszére vár.

ANTAL. Akkor se a te dolgod nevelni! Felnőtt ember.

BOLYAI. Ki akarja őt nevelni? De félteni csak szabad! Azt, amit időben, gondban beleöltem.

ANTAL. Ami az apának féltés, a fiúnak, főként, ha megmutatta az erejét: szekatúra lehet… Meg nem is egészséges még az a gyerek.

BOLYAI. Nem, ugye?

ANTAL. Már csak azért is okos volt, hogy otthagyta azokat a váltólázas garnizonokat. Meg sem ismerem tán, ha másutt látom, olyan savószíne lett.

BOLYAI. Én nem a színiért aggódom. Az izgágasága… Nem fejezi be a mondatot.

ANTAL. Meg kellene őt nősítened.

BOLYAI fölcsattanva. Ezt a bolondságot meg hol szedted? Kutatón. Ő beszélt róla?

ANTAL. Dehogy beszélt. De hát csak nem fog vénségéig itt élni s a te rigolyáid nézni?

BOLYAI. Miféle rigolyáim? Az, hogy belőle nagy tudóst neveltem, s nem akarom, hogy ő is elmerüljön abban, amiben én (aki óriás voltam hozzá képest), ha a halál nem segít, végképp elveszek.

ANTAL. Már megint a magad tapasztalását akarod, mint gyermekkel szokás, az ő fejébe bölcsességül nyomni? S ha neki több szerencséje lesz?

BOLYAI. Észrevettél, hallottál valamit?

ANTAL. Ha csak azt a lánykát nem, akire a Téka sarkán ráköszönt.

BOLYAI. Azt a napot is megbántam, amelyiken azt a lánykát, ahogy mondod, a házamba engedtem.

ANTAL. Mért? Elég csinos fruska.

BOLYAI. Az. A sikkasztó Kibédi Orbán lánya.

ANTAL. János mellett nem fog sikkasztani.

BOLYAI. De az anyja virgonc természetét, amely annak a szegény embernek a kötelet hagyta a házasságból utolsó ajtóul, azt… No de gyerünk a padra, mert ránk esteledik. Menőben. Neki magának volt esze, megvolt gazdaasszonyokkal, az öccsit meg belelökné a Dánielénél is veszedelmesebb verembe. El a kisszoba felé.

A szín egy pillanatig üresen áll, aztán Róza jön Lőrinccel.

RÓZA visszaszól. Nincs itt, Lőrinc bácsi.

LŐRINC. Pedig itt beszéltek az imént… Az Antal öccse van itt, a főnótárius úr Bolyáról, azzal pöröltek…

RÓZA. Akkor tán nem is jókor jöttem… Kifele áll innen az én rudam, Lőrinc bácsi…

LŐRINC. Én meg azt hiszem, az ágyunk is meg van vetve – halkan – egy bizonyos szívében.

János sietve a pitvar felől, a „Tentámen” friss, második kötete a kezében.

JÁNOS. Ezt aztán bajos volna megmondani, hogy láttam vagy éreztem-e.

RÓZA. Mit?

JÁNOS. Ennek a kabátkának a gallérját. Lenn olvasok a tipográfia házban, s egyszer csak mintha valami zöld csík húzna át a szemem sarkán.

RÓZA. Nem olvashatott figyelmesen, ha ilyen kopott kabát el tudta vonni a tárgyától.

JÁNOS. De éppen hogy nagyon is figyelmesen… Ez mutatja, milyen magnetizmus volt abban a kabátszélben.

RÓZA megnézi a János kezében levő kötetet. A „Tentámen”? A második kötet? Amihez a deákok faragták a matematikus jeleket… Az elejin még én is be voltam avatva.

JÁNOS. Jobban, mint én… Nekem úgy kellett belélopnom a szemem a titkon készülő lapokba. Róza kottáit nézi. Leckére jött?

RÓZA. Igen, hozom a kottáimat. De nem tudom, majd mit végeznek felőlem.

JÁNOS. Megritkultak, amióta itthon vagyok, azok a leckék.

RÓZA. A februári vizsgák idejére – úgy kívánta a professzor úr – egészen abba is maradtak… Hát most eljöttem megtudni… minthogy az egzámenek már megvoltak.

JÁNOS. S annyira fontos magának, hogy azokhoz a dallamokhoz kottát tudjon szerkeszteni?

RÓZA. Az is szép dolog; pláne ahogyan ő tanít…

JÁNOS. A szférák forgó zenéjét is belékeverve.

RÓZA. Az azonban még szebb volt, ahogy az én életem szomorú cantus firmusa ebben a házban, az ő jóságától olyan édes szólamokat szedett maga alá.

JÁNOS. Tanuljon éntőlem, ha ő nem akarja tanítani!… Vagy csak az ő lobogó haja, szeme alól édes a tanítás?

RÓZA kacéran. Mit tanulnék én a kapitány úrtól? Abszolút geometriát?

JÁNOS. Akár azt is.

RÓZA. De nem értem ám meg.

JÁNOS. Ahogy én mondom, megérti.

RÓZA. Hogy fogna hozzá? Valami mesével?

JÁNOS. Akár azzal is… Képzeljen el, kedves tanítványom, egy különös népet, amely valami sókockákban vagy hol él, s nem ismert más alakot, csak kockát.

RÓZA. S akkor jött a mesebeli királyfi…

JÁNOS. S megmutatta nekik, hogy van másféle téralakzat: gömb, kúp, henger, cikloid… Így én, hogy nemcsak az a tér van, amit Euklidész mutatott, a mi lapos földön ért szemünknek.

RÓZA. Azt hiszem, azok a sóba szorult emberek azt sem értenék, éppúgy, mint én.

JÁNOS. Akkor csak az, eredményt mondanám. Föllobbanva. Asemmiből egy világot teremtettem. Akarod-e, hogy mint az Euklidész terét, a bennünket fogó börtönt is szétdobjam?

RÓZA. Igen veszedelmes lecke lenne az.

JÁNOS közelebb lép. Ha nem tetszik, tanítson Rozika engemet.

RÓZA fölnevet. Ugyan mire tudnám én a kapitány urat tanítani.

JÁNOS. Hát erre: így nevetni.

RÓZA. Az a legkönnyebb.

JÁNOS. Van, akinek az a legnehezebb.

RÓZA. Ha én a kapitány úr helyében lennék: nem kellene engem arra tanítani.

JÁNOS. Mért? Mit csinálna?

RÓZA. Hát elmennék a grófkisasszonyokhoz. S hegedülnék nekik, mint egyszer itt Ádventben. S elvenném, amelyik a leginkább kedvemre van.

JÁNOS. S hallgatná a sok üres tereferét, menne egy névnapról a másikra.

RÓZA. Akkor dolgozhatna még igazán. Olyan könyvesházat építtetne az a Kemény vagy Teleki kisasszony, hogy a Téka sem nagyobb.

JÁNOS. Csak tudja, mi a baj, Rozika? Hogy elég volt nekem azokból a grófi kastélyokból. Amikor apám a szüretjeiken hegedültetett. Ő jól érezte magát köztük, abban öregedett meg, hogy mulattatta őket. De nekem hiába magyarázta, hogy a Teleki Domokos lányai az apjuk koszorúmegváltásából fizették ki az ő adósságait, s hogy én sem kerülök föl Bécsbe, ha Kemény Miklós meg mások ki nem nyitják a tárcájuk. Én nem tudtam abban a Kemény bárónéban, akármilyen kedves volt, s akárhogy biztattak rá, anyámat látni. Pedig az én anyám csak egy háborodott, sebzett asszony volt, akit míg mellette éltem, hol féltem, hol borzadtam.

RÓZA. A kapitány úrnak azért mégis könnyebb nevetnie, mint nekem.

JÁNOS. A maga szépségével? Tiszta egészségével?

RÓZA. Az apám árnyékával a hátamban. Az anyám hol majmoló, hol kemény szeszélyével… Főként ha Farkas bácsi innét is elűz.

Antal jön a pitvar felől.

ANTAL. Mindenütt kereslek, öcsém.

RÓZA Jánoshoz. Mindenütt keresem a professzor urat.

ANTAL. Azt mondták, hogy a tipográfia házban vagy.

RÓZA. Azt mondták, itt kell lennie.

ANTAL Rózához. Valami domáldi jobbágyok csípték el, ahogy lejöttünk a padról… Azt hiszem, tudjuk egymásról, kishúgom, kik vagyunk.

RÓZA. A főnótárius úr.

ANTAL. Antal bácsi.

RÓZA. Bolyáról.

ANTAL. Kishúgom meg Róza, a tanítvány.

RÓZA. Az első fele, az biztos.

ANTAL. Mi?

RÓZA. Hogy Róza vagyok… De hogy tanítvány-e, az most fog kiderülni… Azt tetszik gondolni, sok dolga lesz velük?

ANTAL. A jobbágyokkal? Jóformán végzett is. Tűzifát hoztak be.

RÓZA Jánosra néz. Akkor tán megpróbálom. El a pitvar fele.

ANTAL utánanéz, mosolyog, aztán a félrehúzódó Jánosra tekint. Nem akartam úgy elmenni, hogy jóformán nem is beszéltem veled.

JÁNOS. Nagyon el voltak a pörükbe merülve Antal bátyámék.

ANTAL. Te meg nagyon siettél elbújni valahová.

JÁNOS. Volt, ami húzzon.

ANTAL. De csak nem hord kötőt?

JÁNOS. Nem. Most kapott kötést. Fölmutatja a „Tentámen”-t. Édesapám olyan titokban nyomatta, szinte meg kellett lopnom a vén nyomdászt, hogy amibe a diákjai mint betűmetszők, korrektorok, nyomók, mind be voltak avatva, annak egy-egy árkusába én is belepillanthassak.

ANTAL. Tán meg akart lepni vele.

JÁNOS. Vagy attól félt, én lepem meg valami tanáccsal.

ANTAL. De csak nem recenzeálni akarod?

JÁNOS. Kibírja.

ANTAL. S ha nem bírja, akkor is apád.

JÁNOS. A geometria küszöbén letesszük az apát és fiút, s meztelen elménkkel lépünk a tan krétájával körülvont porondra.

ANTAL. Vénség és hiúság azon is kaphat sebet.

JÁNOS. Mért? Panaszkodott?

ANTAL. Nem. Csak kevesebbet dicsekszik. Amikor utoljára itt voltam, akkor jött meg a Gauss levele.

JÁNOS. Igen, a levél, az enyém vagy a másé, az fiúnak is jobb. Könnyebb mutogatni.

ANTAL. S főként nincs örökös bajvívó állásban. Az ebédnél is megfigyeltem… A hatvan év már nem szeret duellálni.

JÁNOS. Nem kell énnekem duellálni. Az, hogy jelen vagyok, s van szemem, kényelmetlenné teszi a passzióit.

ANTAL. Mire volt jó azt a kocsira épült vityillóját előhoznod? Engem a fogadóban, látod, azzal fogadtak. Hogy kigyúlt ám a kerekes nyaraló, amin a Marosra fürödni járt. Úgy kellett a járókelőknek a kis vaskályhát benne eloltani. Mégis megálltam, pedig nekem sem fehér ám a májam, hogy azt a füstöt az orra alá fújjam.

JÁNOS. Én azonban jobban tisztelem, amiben nagy, semhogy a gyöngéit elhallgatni, vagy ahogy ő várná, hízelgőn legyezni tudnám. A „Tentámen” gondolatainak a felsége sem bírhat rá, hogy a színjátékainak s egyéb mesterkedéseinek hízelegni tudjak.

ANTAL. Van abban is mindben, amit csodálni lehet. A magánjáró gépre is mit mondtunk.? S lám, gőzmozdonyon kezd utazni a világ.

JÁNOS. S az ő draisine-je ott hever rozsdában a tipográfia ház mögötti csalánligetben. Mert a tudományban nem az ötletesség számít, hanem a kimunkálás, amely az emberi nem vívmányai közt helyet szorít annak a dolognap. Neki azonban az emberek – miféle emberek!– bámulata s az új matériában lelt gyönyörűség mindég fontosabb volt, mint a dolog, amivel foglalkozott.

ANTAL. Nem vagyunk egy fából faragva. Van aki játszódva csinálja, amin más megizzad.

JÁNOS. Már mint gyermeket is ez bántott. Hogy akiben én az Isten mását bámultam, mint etetett-itatott szórakoztató járt abban a gőgös társaságban, mely az emberek verítékéből vont felhők, fölött élt, s a Goethe hercegének képzelte magát, ha a náluk ezerszer különbnek egy nyájas szót vagy adóslevele alá egy aláírást odavetett.

ANTAL. Érted is történt. Te hányhatod a szemére utolszor.

JÁNOS. Igen, tudom. Elégszer hallottam. Ő énekelt, s az ölembe vetett kalapba hullt az alamizsna. De most, hogy azok a jó urak többnyire elhaltak, s a báróné is Kolozsvárt gondozza az unokáit, mért kellett a mesternékkel bámultatnia föl nem fogható eszét? Kin szikrát üttet át, kinek szemvizet ír; a messzelátójával úgy áll a vártemplom előtt a bámészkodók közt, mintha nemcsak a csillagászatot, de a csillagokat is ő csinálta volna.

ANTAL. No jó, mondjuk, hogy így van. Nemhiába lóg két komédiacsináló s egy matematikus a falán.

JÁNOS. Benne magában is ilyen a proporció.

ANTAL. Akkor is mutass Erdélyben embert, akitől az apját irigyelheted.

JÁNOS. Épp ez az, Antal bátyám. Ha egy ekeszarvát fogó parasztember az, vagy mit tudom én, a többinél kicsit kevésbé dúló mágnás: nem az eszét nézném, csak azt, hogy apám. De így, hogy a természetben nem láttam nagyobb csodát nála, s egy latnyi volt, ami a tökéletességéből hiányzott, de az az emberi nagyságba vetett hitet és a magamban való bizalmat is elvette tőlem…

ANTAL. A szívét nézd. A hozzád való kiapadhatatlan szeretetét.

JÁNOS. Hiúság az is! Megtorpan, csendesebben. Nem akarok igaztalan lenni; – Isten, aki a motívumot vizsgálja a cselekedet mögött. Azt, amivel az én ifjúságom adós neki: nem tudnám letagadni. De Antal bátyám is megítélheti: mi voltam én neki? A legkápráztatóbb mutatványa, aki kisfiúként a nagy deákokkal feleltem fizikából, a János főherceg bámulatba ejtője, első művével a nagy Gausst is elképesztő. De végül is csak az ő megcsodált bábuja, aki mint a Kempelen sakkautomatája, a gépezettel, amit ő rakott belé, megveri Napóleont.

ANTAL. Nincs olyan kémia, mely a rajongást a büszkeségtől elválaszthatja.

JÁNOS. Én csak azt a bábut, az ő nevelői csudáját szeretném magamról leválasztani.

ANTAL. Az megtörtént, amikor mint maga is megvallja, abban a parallela-témában lefőzted.

JÁNOS. Olykor meg-megvallja, de megbocsátani nem tudja… Nem hoznám én ezt elő, még Antal bátyámnak sem, ha az, amit most tapasztalok, vissza nem vetné a fényét vagy inkább sötétségét, a mi egymáshoz vonó szeretetünk verőfényes szakára is. Mert amíg én itt nőttem mellette, s az élőt a bábujával nap mint nap egybe kellett vetni, meg elég fejletlen is voltam, hogy a játékaihoz hozzá hajolhassak: addig megvoltunk egymással. A baj akkor kezdődött, amikor én Bécsbe kerültem, s ő csak a leveleit vethette, mint pányvát a teremtménye után.

ANTAL. Szíve rostjából készült az a pányva.

JÁNOS. Minthogy levél volt, levelemben én is alkalmaztam magam; – annyira legalábbis, hogy a különbséget észre ne vehesse. Amikor a paralleláktól nagy síránkozva eltiltott, én hallgattam. S amikor a felfedezésem megvolt…

ANTAL. Ő volt rajta, hogy kiadd.

JÁNOS. Hogy könyve farába ékítő tollul odatűzze… De nem erről beszélek én most, bár erről is lehetne, hanem amikor a levelek mögül én, az ember álltam elé. Hisz Antal bátyám is emlékezhet arra az én első látogatásomra alhadnagy koromban.

ANTAL. Hogyne. Huszonötben… Amikor az anyai juss fejében lovakat vittem utánad Temesvárra. A vulkán természetedet dicsérte akkor is, hogy hét év után első találkozásra összepöröltél vele.

JÁNOS. De nem az anyaiért. Hanem mert ahelyett, hogy velem ujjongott volna, a találmányomon; a bábuját akarta idomítni bennem. A mostani eszemmel nyilvánvaló, hogy a szóval átbeszélhetetlen távolság kezdett már akkor is kiabálni bennünk.

ANTAL. Menyasszonyról szokás úgy írni, ahogy ő felőled.

JÁNOS. Igen, láttam ilyen levelet… Az ifjúság ártatlansága elegyedik bennem a katona bátorságával s a tudósi érettséggel. Mert akkor is csak a maga bálványát látta, s hogy elbolondoztam a kedvéért a konteszei közt. Közbe azzal példálózott, hogy Newton szűzen szállt a sírba… Miután másfél évig küldözgette a szájvíz recepteket, nem gondolva meg, milyen betegség az, amelynél a szájban seb támad.

ANTAL. Ah, ez volt hát az…

JÁNOS. Kiszaladt a számon, de jó helyen, ugye?… Most már látja legalább, Antal bátyám, mi volt a különbség már akkor is köztem s az ő képzeletének a csinálmánya közt?

ANTAL. S hogy most milyen nehéz azzal a pedagógusi ideállal szemben fenntartanod magad.

JÁNOS. Holott magasabban tudom magam annál is, amit nem ő, de a nagy Rousseau kieszelni tudott.

ANTAL. Az az első emlék visszatarthatott volna, hogy egy fedél alá költözz vele.

JÁNOS. De hová mentem volna, Antal bátyám? A katonaságtól rég elment a kedvem, a kór meg, ami ott volt bennem, s nem hagyott nyugalmat, olyan bénaságot hozott rám, hogy a legegyszerűbb munkát, egy kaszárnya tervét sem tudtam összeütni. El sem mondhatom, milyen háborgás, szorongás volt bennem. Az elért s még kifejtendő nagy dolgok tudata, a félelem, hogy tehetetlenségemben az elértet is elorozhatják tőlem. Csoda-e, hogy a segítség szükséges reménye, s amit az „Appendix”-ért tett, elfeledtette s ölelésbe fojtotta a kedvetlenséget. Ha volt szövetségesem ebben a világban: ki lehetett, ha nem ő?

ANTAL. S hidd el: az is. Csak a hang, a rekedtség, a Bolyai-indulat fedi el a szívet.

JÁNOS. Nem az – higgye el, nem az. Mit vártam én tőle? Hogy megossza végre nagy küldetésem tudatát – s ő folytatta a bukásán érzett sérelem fanyar intelmeit. Hogy kivívja vagy segítsen kivívni, a Gauss álnok dicséretével szemben, megszolgált jogom, s ő… De mit sorolom? Antal bátyám látja, mint önti el fegyelemre nevelt elmém a keserűség. Kell-e jobb bizonyság, hogy nem találtam meg mellette, amit remélnem jogom volt.

ANTAL. Amit a nagy tudós nem adhat, egy egyszerűbb társ, a csendes környezet…

JÁNOS félreérti, hevesen. Ezt tapogatja bennem is a lélek. De elviselné-e azt a társat a féltésnek mímelt féltékenység?

ANTAL. Kire célzol? Én, megbocsáss, magamat ajánltam. Ha nem bírod, gyere le hozzám, Bolyára. Velem csak a vetésidőn disputálhatsz, ahhoz meg nem értesz.

JÁNOS. Köszönöm a hívást. Gyerekboromtól kedves a hegyi ház, ott Bolyán. De egyelőre itt kell a nyugalmam keresni.

ANTAL. Senki sem kívánja igazabbul, hogy megleld, mint ez a vén, fiatlan szív, mely nagyobb súllyal megy haza, a farkasjárta úton, mint ahogy látástokra jött idefelé. Jánosnak, aki kikísérné. Maradj. S szíj a Bolyai-indulatra a könyvedből tudósi tiszteletet. El a pitvar felé.

János egy pillanatig mozdulatlan áll, két tenyere közé szorítja a fejét, s aztán csakugyan fölveszi a könyvet, s hogy jobban lásson, a kertajtó felé húzódik. Lepések hallatszanak, egy arc néz be, a szem elé ellenzőt csinálva, az üvegen. János, fölveti a fejét, kirántja az ajtót, s az ajtórésbe húzza a megrebbent Rózát.

JÁNOS. Rozika!

RÓZA kitépné magát. Eresszen!

JÁNOS. Nem, amíg meg nem tudom!

RÓZA. Meglátnak.

JÁNOS. Azért jöjjön bejjebb.

RÓZA egy-két lépést tesz befelé. Nem gondoltam, hogy itt van az ajtóban.

JÁNOS. Nagyon jó volt, hogy itt voltam. Fölemeli Róza állát. Jól látom: könnyek?

RÓZA. Nem, dehogy.

JÁNOS. Apám szólt valamit?

RÓZA. Nem… Nem akar többet tanítani.

JÁNOS. No és – nem akarja! Olyan fontos magának, hogy az együgyű nótái alá kíséretet tudjon szerkeszteni… Vagy a hosszú haja s a lobogó szeme, amit nem tud nélkülözni?

RÓZA. Miket beszél! Bár, megvallom, az együtt tanulás, az is olyan… De most…

JÁNOS. Van nagyobb oka is?

RÓZA. Nem… Kitörve. Tudtomra adta, hogy nem tartja illőnek, ha idejárok.

JÁNOS. Kikergette?

RÓZA. Nem; sőt igen barátságos volt. Vagy legalábbis azt a régi apai tónusát erőltette… Hogy ő apám helyett is gondolni akar velem… S hogy sok beszédre ad alkalmat…

JÁNOS. Ha énvelem találkozik?

RÓZA. Ha olyan házba járok, ahol két férfiember van.

JÁNOS. S ahol egy? Az kevesebb? Persze, az ő volt.

RÓZA. Nem, ne beszéljen így felőle, neki igaza van. S én nem akarom az ő nagy jóságát hálátlansággal megfizetni.

JÁNOS. Hanem mivel? Énvelem? Azzal az örömmel, amit az életembe csöpögtetett?

RÓZA. Én belátom, hogy jobb, ha nem találkozunk. Azt azonban nem tudtam megállni, hogy mielőtt örökre elmegyek, egy pillantást legalább…

JÁNOS. S azt hiszi, hogy én megnyugszom ebben? Hogy mint egy iskolásfiút eltiltson magától?

RÓZA. Anyám is ezzel nyaggat.

JÁNOS. Az anyja? De hisz a templom előtt, amikor bemutatkoztam, olyan barátságos volt. Mondhatjuk: mézédes.

RÓZA. Az az egyenruhának, a híres embernek szólt. De amióta besúgták, hogy a szigeten együtt láttak… Ő is azt hajtja folyton, amire a professzor úr célzott…

JÁNOS. Mit?

RÓZA. Hogy az után a… szerencsétlenség után, ami édesapámmal történt, az én becsületem egy cérnaszálon függ.

JÁNOS. Ahhoz, hogy arra valaki rálehelni merjen, az enyémet kell kétségbe vonnia. S én az ilyennek szemébe szoktam nézni.

RÓZA. Az kéne még, hogy értem duelláljon. Különben is kivel? Keresztanyámmal? A Kígyó utcai szatócsnéval?

JÁNOS. Azért dobtam szét a tér régi épületét, hogy boltosnék tekintetéből építsek ketrecet magamnak?

RÓZA. Nem, én igazat adok Farkas bácsinak, az ő helyében én sem szenvedném el, hogy az én nagy hírű fiam, akit olyan szeretettel… egy ilyen rossz hírű család lánya…

JÁNOS közelebb lép hozzá. Akinek az üldözöttség koronája mint hozzám illő mirtusz fonja körül a homlokát.

RÓZA. Ha úgy volna is, nem bánthatom meg az édesapja megismert szeretetét. Hisz belém is ő rajzolta a kegyelmed képét.

JÁNOS. Hogy amikor a penzionált, váltóláz gyötörte embert a maga valóságában meglátta, kiábránduljon belőle.

RÓZA. Kiábrándulás, ez? Mit nevez akkor beleszeretésnek?

JÁNOS. Róza! Megöleli.

RÓZA kifejlik a karjából. Jár kinn valaki.

JÁNOS. Lőrinc.

RÓZA. Nem; – az ő lépései.

JÁNOS. S ha azok is, odaállunk elé.

RÓZA. Nem, soha!… A föld alá süllyednék… Ha látni akar még ebben az életben, nem árulja el, hogy beszélt velem. El a kert felé.

Jánosnak már nincs ideje a kertajtót becsukni. Odaáll az ajtóba a könyvvel.

BOLYAI gyertyával jön, melyet az ajtónyitás elolt. Micsoda légjárás! Van itt valaki? Kiszól. Lőrinc, tüzet! Mialatt Lőrinc az égő forgácsot behozza, észreveszi Jánost. Te állsz itt?

JÁNOS. Olvastam, amíg látni lehetett.

BOLYAI. A nyitott ajtóban? Hogy megint elővegyen a tavalyi reumád?

JÁNOS. Jólesett fejemnek a hideg. Beteszi az ajtót, az asztalra rakja a könyvet.

BOLYAI. Az új „Tentamen”! Meglelted már!

JÁNOS. Az első exemplár. Megbocsásson, édesapám, ha a tilalom ellenére elragadtam.

BOLYAI. Nem volt olyan tilalom… Persze még nem mustrálhattad meg?

JÁNOS. A kötetlen ívekből is oda-odaadtak egyet a diákok.

BOLYAI. Akkor hát ismered, valamennyire… Betűhiba van sok?

JÁNOS. A gondolatoktól nem tudtam rávigyázni.

BOLYAI. Akkor hát volt érdekes is benne?

JÁNOS. Tele van ez is, mint a másik, tiszta, nagy gondolatokkal… Csak azt nem értem, mért hozza ki édesapám ezt is név nélkül?

BOLYAI. A tudomány fontosságát akartam kitenni a hiányzó névvel.

JÁNOS. Ha lett volna módja rá, hogy a szerző kilétét titokban tartsa, sztoicizmusra magyaráznák ezt a titkolózást. Így, hogy a filozófiai évfolyam deákjainak egy esztendőn át legfőbb gondjuk volt a „Tentámen” kinyomása…

BOLYAI. Épp nekik lecke, mely a tan nagyságát, s az azt rakó korallok semmiségét mutatja.

JÁNOS. A tragédiáknál meg lehetett az értelme az anonimitásnak; kellett, hogy megóvja magát s tudós tekintélyét az esetleges kikacagástól. Matematikushoz, bocsásson meg, nem illik az efféle kacérkodás.

BOLYAI. Hogy a könyv ér-e valamit, nem ilyen csekélység dönti el.

JÁNOS. Nem. S mondtam, hogy, megvan az érdeme, főleg, ha hozzávesszük, hol, kiknek írták. De az a misztifikáció, mely a könyv címlapján látható, másban is megbosszulta magát.

BOLYAI. Meghallgatom a tanítást.

JÁNOS. Épp az, hogy nem időben. Ha édesapám nemcsak a nyomó deákokat, de engem is megtisztel, hogy megmutatja a könyv manuscriptumát, s nem úgy kell ellopnom az első borított példányt.

BOLYAI. Könnyen elkedvetlenedem, s nem az vagy, aki bátorságot ad.

JÁNOS. Mondom, ha nem rejtezkedik: egy-két dologban megóvhattam volna a botlástól.

BOLYAI. A hibámat mondd!

JÁNOS. Hiba volt például azokkal a pótaxiómákkal, amelyekkel egyesek a tizenegyediket aládúcolni akarták, oldalakat teletömni.

BOLYAI. Tudod, hogy én is ezen egyesek közé tartoztam, s minden tudósnak megvan a vesszőparipája.

JÁNOS. De ezek az axiómák az abszolút geometria felfedezésével a tudomány lomtárába vettettek, s nem helyes ifjak értelmét terhelni velük.

BOLYAI. Én az itteni Euklidészt tagadó felfogást is előadom.

JÁNOS. Igen, de úgy, mint aki titkon reménykedik, hogy az végül mégsem lesz igaz, s az emberek megint a pótlékgyártók eszességéhez fognak folyamodni.

BOLYAI. A csillagászok mérései azt mutatják, hogy ha egy nem euklidészi mértan el is képzelhető, az euklidészi, a természettől kitüntetett. Ha nem így volna, már észrevették volna a hibát.

JÁNOS. Az nem ide tartozik, hogy a világ azon axioma szerint épült-e. Csodálatos dolognak tartanám, ha annyi lehető mértan közül Isten éppen azt választotta volna ki, melyet az ember legtermészetesebbenek talál. De akármilyen is a fizikai világ, a geometria a gondolhatónak a tudománya, mely bizonyos kikerülhetetlen feltevésekre épül, s az én felfedezésem után nincs tér, csak különféle terek, ahogy különféle görbe vonalak vagy felületek vagy alakzatok.

BOLYAI. Értem én ezt.

JÁNOS. Nem is hiszem, hogy az olyan szép értelem, mely a szír s zsidó nyelvtől a kályhamesterségig annyi mindent áttanult, éppen ezt a gyermeki kitisztázott dolgot ne fogná fel…

BOLYAI. De addig is, míg ezt új matematikádban, mint ígérted, kifejted, engedd meg, hogy az olyan avult elmék, mint Gauss vagy magam, tovább járassuk a magunk malmát.

JÁNOS. Én két okból sem említeném ebben a dologban Gaussszal együtt magam.

BOLYAI. Az egyik, hogy észben infinite alább vagyok.

JÁNOS. Azt nem hiszem. Csak ahogy gazdálkodott vele.

BOLYAI. S a másik?

JÁNOS. Az a mód, ahogy Gauss az én felfedezésem elhallgatta.

BOLYAI. Nagyon is nagy méltányossággal írt róla.

JÁNOS. Azt méltányosságnak mondani, bocsásson meg, édesapám, maga a méltánytalanság.

BOLYAI. A mértéket veszítő szemében.

JÁNOS. Hol vesztettem én mértéket?

BOLYAI. A Gauss szavának a súlya s a magad érdemének az érzete közt.

JÁNOS. Édesapám úgy mondja ezt, mint aki nem bánná, ha néhány fukar gaussi szó valóban felüthetné ezt az érdemet.

BOLYAI. Nézd azt a fukarságot, mellyel a „Tentamen” elejét köszönte meg. S a patikamérlegen adagolt, de Gauss tekintélyével megsokszorozott dicséret nem kedvetlenítette el bennem a barátot.

JÁNOS. Én meg azt mondom; annak a barátságnak – ha a grófok közt megszokott alázat nem segít neki – már akkor ki kellett volna múlnia, amikor az a nagy barát a levelet, melyben az én göttingai fölmenetem s pártfogolásom kérte, válasz nélkül hagyta.

BOLYAI. Tizennégy évet hallgattunk utána, s az „Appendix” felküldésével, kérésedre törtem meg a csöndet.

JÁNOS. S ő újabb szép bizonyságát adta, mi maradt benne az idelenn annyit emlegetett dicső barátságból.

BOLYAI. Te is örültél elsőbb a válaszának.

JÁNOS. Legalábbis nem akartam édesapám örömét elvenni. Bár nem tagadom, az egyre szűkebb dicsőség után a levélből kiolvasható dicséret egy ideig előlem is eltakarta a ráncokban megbújó szándékot.

BOLYAI. A fölébresztett önérzet nőtt olyan gyorsan, hogy a dicséret súlya nem nőhetett vele.

JÁNOS. Főként, hogy ami jött, az is kettőnk titka maradt.

BOLYAI. Azt vártad, világgá dobolja? A Gauss levele kézírásban is megér egy nyomtatott recenziót.

JÁNOS. Dósa Eleknek s a többi vásárhelyinek… Hát igazán nem érti ezt, édesapám! Ott él az Európához számító világ, s a végtelen szarmata homály határán egy hajdani barátom, akiben valaha magam is megláttam a lángészt, s aki ama kimériai sötétségből, mely tehetségét is elnyelte, mint föltámadása reményét, a fiát nyújtja felém: „Nevelj igazi tudóst belőle.” S én erre csak hallgatok…

BOLYAI. Akkor halt meg az első felesége.

JÁNOS. Eltelik tizenöt év, s ez a fiatalember a féltékeny szívet is megdobbantó ajándékkal bizonyítja be, hogy megérdemelte volna a pártfogást, s én ahelyett hogy örömmel kiáltanék fel az én „Anzeigeremben” vagy baráti körömben legalább: nézzétek, mit termelt ez az ifjú Kelet sötét kapujában: újra csak hallgatok. Mert amiért énnekem hálálkodnom kéne, annyival több a hallgatásnál, mint egy sötét szándék a közönynél.

BOLYAI. Nem ismered annak az embernek a körültekintését. Ő maga sem mert, láttad, azzal a kényes témával előállni.

JÁNOS. S mért nem mert? Micsoda mentség ez, hogy az emberi ész nem ért meg az új geometriára? Mi lett volna a világból, ha a tudósok mind azt nézik, érett-e a világ? Ez olyan kifogás egy Gauss szájából, melynél én csak egyet csodálok jobban.

BOLYAI. Mit?

JÁNOS. Hogy azt édesapám, aki a históriában, a tudományokéban is, olyan járatos, védeni meri.

BOLYAI. Én téged akarlak védeni.

JÁNOS. Azzal, hogy az apa igazságtalanságával tetézi a tudós irigységét?

BOLYAI. Azzal, hogy tehetetlen lázongás helyett új munkára sarkallom a zajos önérzetet.

JÁNOS. Édesapám tudja a legjobban egy délutáni munka-e az efféle fölfedezés, melyért, ha véletlen ellopnák, vigasztalás, hogy próbáljunk másikat.

BOLYAI. Ellopnák?

JÁNOS. Micsoda gazdagság volt a Newton iszákjában, s fluksziós tana tulajdonáért mégis perbe szállt Leibniz-cel.

BOLYAI. Tolvajnak hiszed Gausst?

JÁNOS. Mi mást higgyek? Ha arra, amiben kétezer év legjobb elméi hiába próbáltak rendet teremteni, s bennem, mint egy villanásban megvilágosult, azt mondja, szakasztott így volt az ő fejében is.

BOLYAI. De elveszi-e ezzel az elsőbbséged? Nem azt mondta, hogy publikálta is.

JÁNOS. Megvan annak a módja, hogy azt az Erdélyből jött füzetecskét elfújja a csodálók lehelete. Temetődött el több is, nyomuk vesztett nyomtatványokban. S ha előkerül, megtalálják az útját, hogyan került annak a tudatlan inzsenér tisztnek a fejébe a Gauss nagy villámlása. Hallhatta az apjától, például; hisz az ott sétált Gauss-szal a bástyán.

BOLYAI. A gyanú betegsége! Ne hagyd e csúf pókhálóval lepni a gyémántfényű agyat!

JÁNOS. Én csak azt látom, hogy édesapám is jobban szerette volna, ha más matériában lépek ekkorát, s nem abban, amelybe ifjúsága annyi erejét temette.

BOLYAI. S amelyben te mintegy legyőztél engem.

JÁNOS. Nem ezt mondtam.

BOLYAI. De ezt érezteted.

Csönd.

JÁNOS nyugodtabban. Antal bátyám az imént, nem tudom, miféle instinkcióra, megfogadtatta velem, hogy eszemben tartom édesapám köröttem való érdemeit.

BOLYAI. Nem én biztattam.

JÁNOS. S én nem is feledkezem meg róla, mint alázta meg magát – nekem legalább elbírhatatlan megalázás lett volna, amivel barátainál elérte –, hogy annak a pénznek a századát, ezredét, amit a népről azon években lehúztak, az én taníttatásomban jó célra fordítsák.

BOLYAI. Ez volt minden?

JÁNOS. Azt nem mondhatom, hogy koplalt miattam – vagy hogy a mulatságait elhagyta… A többiről meg maga mondta meg az igazat, amikor saját kontinuációjának hívott.

BOLYAI. Azaz a magam dicsőségét szerettem benned.

JÁNOS. Én ezért is hálával tartozom. Csak azt nem értem, hogy most, miután ezt a dicsőséget, melyet bennem keresett, elérte, mért sokallja meg egyszerre, s akar oda visszanyomni, ahová éppúgy nem mehetek vissza, mint az ölbe, mely kihordott.

BOLYAI. Ezt nem értem. Nem én siettettelek felnőtté lenni az „Appendix” kisajtolásával? Te magad tán elaludtad volna.

JÁNOS. S most már örökké Appendix legyek, minden tekintetben… Megszabná, hogy min dolgozzam, hol sétáljak, megnősüljek-e.

BOLYAI. Innen fúj a szél?

JÁNOS. Semmiféle apai érdem sem lehet jog a holtig tartó gyámolításra.

BOLYAI. Már itt volt, elpanaszolta.

JÁNOS. Egy felnőtt embernek vannak körei, melyekbe nem tűr beletaposást.

BOLYAI. Megígérte, hogy téged nem háborgat vele, s első útja az volt, hogy elbúcsúzván, visszakerüljön, s téged ellenem fellovaljon.

JÁNOS. Szándéka ellen volt. Csak az ablakon át akart egy pillantást kedves tanulószobájára vetni.

BOLYAI. Egy pillantást! Ez a hála, amért bánatában felkaroltam, tanítottam. Azután nyújtotta a kezét, amiről tudta…

JÁNOS. Én nyújtottam… segítségkérőn… a magamét… Amit édesapám ellökött magától.

BOLYAI. S még én akartam őt tetőled, a rávetődő rossz hírtől megóvni. Hogy a sikkasztó apa után a tiszti szerető is ott ne legyen rajt az árnyékával.

JÁNOS kisvártatva. Ettől az utóbbitól nem kell féltenie őt édesapámnak. Ünnepélyesen. Én azt a lányt, ha megtisztel vele, nőmül veszem.

Függöny


Kis üveg · Marcel Duchamp (1887–1968) · 1918 · különféle anyagok · The Museum of Modern Art, New York

HARMADIK FELVONÁS

Ugyanaz a helyiség; késő este. Az asztalon egy karos gyertyatartó, findzsák, poharak; az esetlen férfivendéglátás nyoma. A világítás javát a nyitott kertajtón beömlő augusztusi ég adja. Az ajtó előtt, már kinn kertben, a messzelátó, melyet a deák most állít fel. A két grófné – Toldalaghy és Barcsai – az asztalnál. A báróné baloldalt, az elhúzott karosszékben, a szoba homályos résében. Bolyai most áll föl, a deákot figyeli. Lőrinc az alkalomhoz kicsípve, a pitvar és az oldalbejárat közt a sötétben.

TOLDALAGHY GRÓFNÉ. No és a kincse? Azt nem mutatja meg, Bolyai bácsi?

BOLYAI. A kincsemet, grófné?

TOLDALAGHYNÉ. A fiát gondolom.

BOLYAI. Ó, az énkincsem, grófné. Éjfél előtt az ritkán kerül haza… Az igazat megvallva nem is szóltam neki. A deákhoz. No, megvan?

DEÁK. Csak még biceg egy kicsit.

BARCSAI GRÓFNÉ. Úgy hát csak az ég csillagaihoz lesz szerencsénk ma este.

BOLYAI. A földiek közül ezzel a régi, harmadrendű csillaggal kell beérniök, mely a legjobb úton van, hogy mint földünk, vak görönggyé váljék.

DEÁK. Mire vegyük az irányt, professzor uram?

BOLYAI. A Jupiterre. Azon ma nevezetes dolgokat mutathatunk. Ismeri a Jupitert?

DEÁK bizonytalanul. A Jupitert? Az a kis vörös…

BOLYAI. Dehogy a vörös. Az a Mars. Kimegy a kertbe. Az ott, a plébánia toronynál.

BARCSAINÉ a két nőhöz. Édes ember ez a Bolyai. A mai gavallérok tanulhatnának tőle.

TOLDALAGHYNÉ. Tanulni, az kevés. Tölcsérrel kellene beléjük tölteni. Igaz, Anna néni?

BÁRÓNÉ. Rosszul járna, akibe beléje töltenék. Nem erre a csillagra készült matériából való ő.

BOLYAI kint a messzelátó mellől fölemelkedve. Barcsai grófnéhoz. Jöjjön csak, grófnő. Nevezetes históriai látvány, amiben része lesz.

BARCSAINÉ odamegy a messzelátóhoz. Históriai? Az égen?

BOLYAI. Inkább magunkra értem. Hogy mi lépünk vissza kétszáz évet, midőn a nagy Galilei Rómában járván, valamelyik palota fényes erkélyéről, mint mi innét, az én kunyhóm ajtajából, az ő újdonságnak számító látcsövét a Jupiterre fordította, s az ottani hölgyek éppúgy kukucskáltak bele, mint mi mindjárt ebbe a ma csak játékszernek számító szerszámba. Odaigazítja Barcsai grófnét a teleszkóphoz.

A báróné ezalatt föl le járkál a szobában, a képeket, könyveket, különböző tárgyakat nézegeti. Lőrinc a findzsákat szedi össze nagy ügyetlenül. A báróné segítségére megy.

BÁRÓNÉ a kávéfőzőre. Még mindig kifut? Hogy Lőrinc csodálkozva néz rá. Látom a rászáradt habot.

LŐRINC megörülve. Ki az! Arra jövök be, az odasült kávészagra… A nagyságos báróné, látom, ismerős minálunk.

BÁRÓNÉ. Még az urammal voltam itt… 23-ban, a halála évében.

BOLYAI mialatt Toldalaghy grófné odahajol a teleszkóphoz. Azok a római hölgyek ugyanazt látták, amit most a grófnő: a megnőtt Jupiter bolygó körül az idáig sohasem észlelt négy holdacskát, melyek vén anyjuk körül forogva, élő cáfolatai voltak minden égitest föld körüli mozgásának. Látja a grófnő?

TOLDALAGHYNÉ. Igyekszem.

BÁRÓNÉ Lőrinchez. S most nincs is asszony a háznál? Hármasban gazdálkodnak?

LŐRINC. Hármasban bizony. Habozva. Elég mogorvaformán.

BÁRÓNÉ. Úgy? Lőrinc csak az arcával mutatja, hogy nem jól mennek a dolgok.

TOLDALAGHYNÉ fölkiált. Azok a picinyek? Tessék csak idejönni, Anna néni! Én azt hiszem, igazán látom. A báróné kimegy s odalép Toldalaghynéhoz.

BARCSAINÉ okoskodón, Bolyaihoz. Ez a Jupiter, úgy láttam a planetáriumban, messzebb kering a naptól, mint mi.

BOLYAI. Messzebb az, szegény, így pályája s esztendeje is hosszabb, mint a miénk.

TOLDALAGHYNÉ. Az apanázst ott még jobban be kéne osztani.

BOLYAI. Úgy van. De az egzámenekre is tovább lehetne készülni – a deákhoz fordul –, ugye, öcsémuram?… Azt meg tudná-e mondani, napunk bolygói közt hányadik is a Jupiter?

DEÁK. A Jupiter? Zavartan. A Merkur, a Venus, a Föld…

TOLDALAGHYNÉ. Mondjon egy számot. Nem csípjük rajta…

DEÁK visszanéz, elszántan. A hatodik.

BOLYAI. Úgy van. Ha a Cerest is hozzászámítja, öcsém! De akkor meg hét. Mert azóta Göttingában a Pallast is megtalálták.

János a pitvar felől. Feldúlt s még sápadtabb, mint az első két fel vonzásban. Lőrinc, aki az edénnyel a kezében a csillagvizsgálást figyelte, megfordul, s összerezzen.

JÁNOS kimutat. Kik azok?

LŐRINC. A nagyságos Kemény Simonné meg a mi két kis grófnénk, Barcsai, Toldalaghy… Már keresték a méltóságos kapitány urat.

JÁNOS. Egy szót se szóljon rólam, hogy itt vagyok.

BOLYAI. Ezek azok az égitestek, amiken a nagy Gauss, akit joggal neveznek göttingai kolosszusnak, a maga csodálatos kalkulátori képességét mint ifjú, megmutatta.

JÁNOS karjára dobja kabátját, foga közt. Gauss!

BOLYAI. A Cerest egy olasz fedezte fel. De rögtön el is veszítette szem elől. Gauss abból a néhány adatból kiszámította, hol kell keresni.

JÁNOS félhangon. Mindig csak Gauss. Be az oldalszobába.

Lőrinc az edénnyel ki.

TOLDALAGHYNÉ. S megtalálták?

BOLYAI. Némi eltéréssel.

BARCSAINÉ. Szegény Ceres. Most már nem bujdokolhat ott, lányát keresve, az ég mezőin. Távcsöveink szigorú pályára rögzítik.

BOLYAI. Nem a távcsöveink, a Mindenható matezise.

BÁRÓNÉ. Szegény csillagok!

BOLYAI. Nem kell sajnálnunk őket. Ők gyönyörrel engednek a kényszerűségnek, nem úgy, mint mi, akik éppolyan előírt pályákon járunk, csak a szabadság nyugtalan álmával szívünkben. A bárónéval bejön a szobába. Barcsainé és Toldalaghyné kint marad a messzelátónál.

TOLDALAGHYNÉ. Van ott egy piciny csillag, az ott, a fényes mellett, látja?

DEÁK. Ráállítsam a csövet?

TOLDALAGHYNÉ. Igen, kíváncsi vagyok, hogy milyen. Ugratva. Kegyelmed választott már csillagot valakivel?

BÁRÓNÉ. Mégiscsak érdemes volt átjönni Kolozsvárról.

BOLYAI. A holdakért?

BÁRÓNÉ. Nem, magáért, édes Bolyai. Aki, miközben én görnyedt, unokáit nevelő öregasszony leszek, ifjakat megszégyenítve forog egy új nemzedék hölgyei körül.

BOLYAI. A szép hölgyek, mint a csillagok s az ég nagy auditorium táblája, egy-egy órára elfeledtetik a bajom. Azt, ami belül van, elég, ha én tudom.

Báróné előrejön, a karosszékbe ül, Bolyai egy zsámolyt húz mellé.

BÁRÓNÉ. Dósa Elek átadta az elmúlt télen az üzenetem?

BOLYAI. Át, báróné. S bár én, mint az öreg eszkimó, túl sok jeget láttam ahhoz, hogy az ő politikai pálmafáiban a mi klímánk alatt hinni tudjak, a hajdani ritka verőfény emléke mégis fölvitt volna, ha…

BÁRÓNÉ. Tudom, tudom. Amikor meghallottam, milyen változás történt az életükben, mindjárt tudtam, hogy nagyobb vonzerő tartja itt, mint amivel az én vénasszonyi hívásom versenyezni tud.

BOLYAI. Kínt mondjon, báróné, mely ideszögez.

BÁRÓNÉ. Nono! Én nem vagyok poéta, hogy olyan erős szavakkal éljek.

BOLYAI. Egy bengáliai magát gyötrő fakír gyengének találná őket, ha azt kéne érezne, amit nekem.

BÁRÓNÉ. De hát mi a baj, öreg barátom?

BOLYAI. A báróné ismeri az én fekete éveim. Amióta férje – a mi Simonunk – elment, s utána annyi jó barát, szinte az egyetlen már, aki tanúja volt, mily poklot szőttek nekem – életem derekán az emberkínban kedvül lelő párkák. A devalváció hozta nagy szegénység, midőn egy vidéki kályharakás többet hozott, mint amit professzorának az egyház egy félévi munkáért fizetett – különféle ládákban heverő adóslevelek…

BÁRÓNÉ. Melyekről én, sajnos, későn szereztem tudomást.

BOLYAI. Midőn nagylelkűen visszaadta őket – a szégyenszemre hitelezővé tett barát, akinek a türelme a követelőzőknél is mélyebbre süllyesztett –, otthon a perlekedő asszony, akit, amikor háborodott lett, könnyebb lett elviselni – a nyolc gyermekét vesztett anyós, aki eladott házát kereste rajtam, melyet nyomorunk megevett, s kilencedik gyermekében azt az esztelen féltékenységet táplálta.

BÁRÓNÉ. Féltékeny is volt?… Ezt nem mondta.

BOLYAI. Mert nem akartam azt a csillagfénynél sugárzó jóságot elűzni magam fölül. Arról, hogy mint tudós, hová süllyedtem, nem is beszélek. S azt mondom mégis: a legsötétebb években sem volt ilyen hiány és fájdalom bennem, mint most, amikor pedig sem adósság, sem beteg feleség nem háborít.

BÁRÓNÉ. S több nagy hírű könyve jelent meg.

BOLYAI. Igen – s az Akadémia mint tagjától kéri a biográfiám, s én gondolkodhatom, hogy írom meg úgy, hogy a szívemben levő seb át ne vérezzék a pólyán, melyet se letépni nem lehet, se rajttartani.

BÁRÓNÉ. De nem túloz, édes Bolyai? Mintha nem is a sors, hanem a játékszerző, a Pausanias írója írt volna egy igen sötét szerepet magának. Az élet úgyis elég nehéz. Ne bízzuk a szomorújáték múzsájára a keverését.

BOLYAI. Előbb írtam meg a tragédiákat, aztán kellett megtanulnom: mi az igazi tragikum. Akármilyen veremben éltem akkor, mégis volt két kijárás belőle: a kocsi, amit az én Simon barátom olykor-olykor beküldött értem, hogy egy-két napra abba a lelkemhez illő társaságba emeljen, melyben Teleki Anna volt a jóságot árasztó fókusz…

BÁRÓNÉ. Ma sem vagyok halott.

BOLYAI. De amióta a gyerekeihez ment Kolozsvárra, inkább csak az emlékezetemből süt reám.

BÁRÓNÉ. S a szép vásárhelyi dámákon át, akik az elveszett fiatalságommal enyelgik körül.

BOLYAI. A másik: fiam tanítása; majd amikor Bécsbe került, az utána írott levelek, melyek mint egy másik, égnek, szegett rúdú kocsi, a legmélyebb veremből egyszerre a szív magasába s a matézis csillagos rendjébe emeltek.

BÁRÓNÉ. S akiből az évek során egy álmot csinált…

BOLYAI.… amely a szívemre emelt tőrrel tört rám, hazatérvén.

BÁRÓNÉ. De hát hogy történhetett ez?

BOLYAI. Ezt kérdem én is.

BÁRÓNÉ. Nincs ebben valami tévedés – a szeretet érzékenysége?

BOLYAI. Vakká tevő elnézés inkább – melyről meg nem szolgált sértéseknek kell letépniük a kendőt. Mindent elnéztem neki: hogy pályáját, melyért annyit áldoztunk, odadobta – az élességet, mellyel öreges bolondságaim számon tartja. De ő, mint a megátalkodott párbajvívó, aki nem tud meglenni, anélkül hogy a fedezetlen helyet ne keresse – s az érzékeny pontra oda ne szúrjon –, engem, az apját kényszerít, előbb csak a tan dolgaiban, aztán minden egyébben is, koromhoz nem illő viadalra.

BÁRÓNÉ. Az a szótlan, szépen hegedülő fiú.

BOLYAI. Sokszor azt hiszem már: anyja tér vissza benne, s vág belém, ahogy betegségében tépett néha. Csak most a logikus ész letörhetetlen körmeivel.

Lőrinc dugja be a fejét a pitvar felől.

BOLYAI Lőrinchez. Baj van?

LŐRINC. Egy kis legény szaladt le a templomhegyről. A deákság, azt mondja, szépen együtt van már. A városból is gyülekeznek a népek. A mesternék is azt a holdkrátert akarják látni.

BOLYAI a bárónéra néz. Az ám, azt ígértem, hogy a vártemplom elé is fölmegyünk a teleszkóppal.

BÁRÓNÉ. Akkor hát gyerünk!

BOLYAI a belépő grófnőkhöz. Feljönnének a hölgyek is? Egy pillantást vetni arra a hideg, holdbeli tájékra?

TOLDALAGHYNÉ. Miért ne? Legalább lesz mivel vigasztalnom magam, ha az urammal kell töltenem a birtokon a nyarat. Mért csóválja a fejét, Anna néni? Arra gondolok majd, hogy nyaralhatnék a holdban is… A deákhoz. Na, kapja az ágyúját kegyelmed. Míg a deák s a két nő odakinn készülnek: a bárónő megállítja Bolyait.

BÁRÓNÉ. Nem beszélhetné rá, hogy jöjjön föl hozzám Kolozsvárra?

BOLYAI. Az öcsém is hívta őt Bolyára. De ha egyszer itt a máj, melyet keselyűként kell falnia.

János, aki azt hiszi, elmentek már, belép s megáll a bolthajtás alatt.

BÁRÓNÉ. Bolyára, abba a sárba? Kolozsvárt elszórakoztatnánk. Hegedül még?

BOLYAI. Jobban, mint akkor. A hanyagság sem tudta elzsibbasztani azt a Paganinihez szokott kezet.

BÁRÓNÉ. Szereznénk neki egy Rhédey kisasszonyt.

BOLYAI. Szerzett ő már, báróné – ha nem is Rhédeyt.

BÁRÓNÉ. Hagyja hát, hadd repüljön. Mit viaskodnak ezen az agglegény-tanyán. A házasság majd meggyógyítja.

BOLYAI. Mint a túlfeszült húrt, ha új súlyt akasztanak rá. Az a baj épp, hogy házasodni akar.

BÁRÓNÉ. S olyan biztos benne, hogy nem lesz jó neki? Maga, édes Bolyai, ebben a matériában igen kevés esetből általánosít – pontosan kettőből, s annak az alapján hirdeti, hogy minden házasságnak rossznak kell lennie.

BOLYAI. Az az egy, amelyet a báróné hozhat fel ellenem, az is csak arra bizonyíték, hogy egy angyal a ketrec rácsán át is tud boldogítani.

BÁRÓNÉ. Meg kéne nézni azt a lányt.

BOLYAI. Megnéztem én, hisz én hoztam a házba. S a magam ártatlan mulatságát kell okolnom most – a fiam rossz sorsa miatt.

BÁRÓNÉ. Valami tudásra szomjas tanítvány?

BOLYAI. A Kibédi Orbán lánya.

BÁRÓNÉ. Aki felakasztotta magát?

BOLYAI. S akivel – bár nincs minden kedvesség nélkül – oly biztosan kiszámítható, mint a Ceresz pályája –, nem is kell Gaussnak lenni –, hogy egy vagy tíz év múlva hova jutnak el… Még szerencse, hogy van valami, ami a bajból visszafogja őket.

BÁRÓNÉ. Mi az?

BOLYAI. A tiszti házasság feltétele.

BÁRÓNÉ. A kaució? El mindketten a kerten át.

János belép, türelmetlenül jár le föl, a távolodó nevetést hallgatja, aztán leakasztja a hegedűjét, az első felvonásbeli szonatinát kezdené pengetni, majd egy vad Paganini-részletbe ugrik át, amely úgy csap föl az éjszakában, mint egy sikoly. Róza jelenik meg a pitvarajtóban.

JÁNOS ahogy a hegedűt az asztalra teszi, ott látja maga előtt. Róza!

RÓZA. Láttam, ahogy kimentek a kapun… Nem tudtam megállni…

JÁNOS. Mért nem voltál a szigeten? Sem ma, sem tegnap… Napszállta óta vártalak.

RÓZA. Anyám, amióta azt megmondtam, fogva tart. Most is csak levegőt színi engedett… keresztanyámmal.

JÁNOS. Olyan is van?

RÓZA. Igen megkívánta szegény, hogy belenézzen a teleszkópba. De én nem akartam fölmenni vele.

JÁNOS. A teleszkóp! Az ő patkányfogó fuvolája! Aki maga nem gyarapíthatja a tudományt, legalább a sugarában akar állni. Itt több ő, mint Párizsban Laplace.

RÓZA. Az sem szerezhetett több mulatságot, mint ő minekünk ebben a sivatag életben. János türelmetlen mozdulatára. Jó, ne féltékenykedj. Hisz nem fáj érte a szívem.

JÁNOS. S az az asszony… a keresztanyád?

RÓZA. Azt ígértem, hogy megvárom a várlépcső töviben. De csak erre húzott a szívem… S ahogy a hegedű sikoltását meghallottam…

JÁNOS. Nyugtalan voltam. S itt ez a nyebelgés a csillagokkal. S még ki is kellett hallgatnom őket, őt meg a bárónőjét.

RÓZA. Rólam is beszélt neki?

RÓZA. De hátha úgy van, ahogy ő mondja, hogy nem tudja előteremteni…

JÁNOS. Mit nem tud? Tudott ő ennél nagyobbat is, mikor a hiúság kívánta. Hisz nem is kell adnia. Elég, ha Domáldot leköti.

RÓZA. S mit mond, miért nem akarja?

JÁNOS. Képmutatás! Előttem Gergely öcsémmel takaródzik. Mintha énnekem, aki a magam dolgában mindig mintagazda voltam, első teendőm lenne annyi adósságot csinálni, hogy a hipotékába vett birtok s az öcsém neveltetése dobra menjen.

RÓZA. A sikkasztó lánya… annak a tékozlásától fél.

JÁNOS. Kifogás. A bárónénak a boldogságom – sőt nemcsak az enyém, a tied – emlegette. A nagy csillagász előre látja, hová jutnak az iker csillagok.

RÓZA. De mért nem engedi akkor? Ha sem ez, sem az nem az igazi ok.

JÁNOS. Mert nem bírja elviselni, hogy becsvágya teremtményiből emberré legyek… Hogy legyőztem.

RÓZA. Ez nem igaz! Ez nem lehet. Valami rögeszme vette magát beléd. Még fülemben van, ahogy azon a délután… tudod, amikor betoppantál, nekem, a buta lánynak, azt a te győzelmed mint a maga dicsőségét magyarázta.

JÁNOS. Mert akkor egy mese voltam – az ő meséje, melyet, mint a lila professzori palástot, húzott maga mögött; hogy még piaci vízhordók is azt mondják: ő – de hát még a fia! Most azonban itt van, ha más nem, ez a kettős tükör, amelybe bohóci átöltözései közben bele kell néznie.

RÓZA. Akárhogy is, nem tudok megnyugodni, hogy ennyire csalódtam volna benne. A gyöngédség, amivel azokban a napokban nálunk megjelent! Apámnak inkább ismerőse, semmint barátja volt. S anyámat, tudom, nem szenvedte soha. S volt benne jóság: a méltóságunk egy részét visszaadni; legalábbis annyit, amennyit Vásárhely első emberének a társasága tesz – anélkül, hogy az ártatlan kedvességnél a rossz hírű lánytól többet kérne.

JÁNOS. Ismerjük ezt: a lélek szerinti apa! Nagy pákosztosa volt ő mindig az efféle, mást mondó s mást nyaló érzéseknek. Láttad ezt a bárónét? Anyám tizenöt éven át forgatta fejében a nevét, hogy aztán mint őrült, kiáltozza, anélkül hogy férjének, a bárónak, oka lett volna a gyermekkori barátságot felmondani. Egyszerre volt ő az érzésben gyáva és mohó. S amit a szenvedély rohamával elérni félt vagy nem tudott, így közelítette meg s nyálazta be – a lelki apa, lelki barát pókhálóival.

RÓZA. Nem, nem vagy igazságos! S ezzel vesztesz el engem is. Ha így gondolkozol róla, reménykedhetsz-e jóságában? Ha egy mézes veder lenne is belül: a szavadban erjedő megvetés: ecetté teszi. Pedig mondtam már: nem bírom soká! Anyám, amióta tudja, hogy nincs kaució… és gyanítja, hogy… Konokságnak nem lehet konoksággal menni.

JÁNOS. Próbáld meg, ess előtte térdre.

RÓZA. Térdre is esek. Az utolsó szavak alatt az oszló társaság zaját hallani. Egy női hang: Aludjék jól, édes Bolyai!

EGY FÉRFIHANG, aki nyilván Bolyait kíséri a ház felé. S arról mit gondoljak: eljuthat ember oda valaha?

BOLYAI hangja követlen a ház előtt. A holdba? Nincs ottan levegő. Még ha el is jutna valami hihetetlen módon azokra a holdbeli hegyekre valaki, tömlőben kéne a levegőt vinnie. Bolyai kísérője nevet.

JÁNOS a kabátját veszi, s kifele tuszkolja Rózát a kert felé. Elkísérlek.

RÓZA. Nem. Megvárom, itt.

JÁNOS. Elvesztetted az eszed?

RÓZA. Beszélnem kell vele. Könyörgőn. Tedd meg, húzódj be oda.

János el, vonakodva, a kisszoba felé. Róza, mint aki egy várószobában vár valakit, ünnepélyesen összetett lábakkal, ölébe tett tarsollyal ül a karosszékben.

BOLYAI belép; megdöbbenten. Kegyed itt van?

RÓZA. A professzor urat vártam.

BOLYAI. Ilyenkor?

RÓZA. A holdnézők közt voltam… De nem mertem odamenni a teleszkóphoz.

BOLYAI. S ide mert?

RÓZA. Ide muszáj. Meg itt csak ketten tudjuk, ha elkerget… Kedveskedve. Pedig úgy szerettem volna, mint tavaly nyáron, belenézni…

BOLYAI. Nem tiltok el senkit, aki a csillagos ég szép rendjével szeretne a lelkébe is harmóniát hozni.

RÓZA. De a házából kitiltott, Farkas bácsi. S azzal szétdúlt minden harmóniát – a zeneit s az égit, amire tanított.

BOLYAI. Ugyanaz az érzés tette be az ajtót, amely kinyitotta.

RÓZA. Az apai jóakarat! Ezt mondta akkor is.

BOLYAI. S ha akkor megfogadja, amire mint próbát állt barátja, kértem…

RÓZA. Én meg akartam… Isten látja a szándékom. De Farkas bácsi is tudja, hogy van fogadás, mely annyira szívünk ellen való, hogy a természet, mint ellene szőtt merényletet, csellel is megszegeti.

BOLYAI. Nézzen bele – nem három év vagy három évtized, csak három hónap múlva abba a szívbe: mennyi nyugtalansággal, hazugsággal népesítette be az az egy szószegés.

RÓZA. Boldogsággal is.

BOLYAI. A megnyúlt arc, riadt szem, s a száj pörül ez az új, keserű ránc nem arról beszél.

RÓZA. Egy emberen áll, hogy elsimuljon.

BOLYAI. Higgye el, ha kettejük közül Rozika volna a lányom, s ő a vadidegen – akkor is azon volnék, hogy e házasságot kibeszéljem a fejéből.

RÓZA. Én fizessem meg, hogy ki mit s hogy fedezett föl? Bennem metszik egymást azok a parallelák?

BOLYAI. Ilyen ellensége az ítéletnek a szerelem, hogy e mérges vádat, melyet tőle hallott, a maga leheletével képes kimondani?

RÓZA. Akkor hát mért nem kívánná, ha csak az én apám lenne – énnekem azt, akiből saját magának, hogy apja volt, istent csinált.

BOLYAI kis hallgatás után. Mert az apák ép embert kívánnak a lányaiknak.

János egy indulatos mozdulatot tesz, a padlóreccsenésre Bolyai hátrafordul – Róza is arra néz; de ahogy visszafordul, Bolyai is őt nézi megint.

BOLYAI. Igaza van, ha a szeretetemre emlékeztet. Ez az, amin lemérheti: mi az, amit magának kíván. Ki nem múlhatott, de nézze meg, milyen sebektől borítva, sokszor csakugyan: már-már gyűlölséghez hasonlóan áll előtte. S gondolja meg: mi lesz abból – amit ma fölbonthatatlan vonzalomnak hisz, az évek során, négy szoros fal között? Vagy azt látta – a szülein, másokon –, hogy a szerelemnek hitt vonzalom béketűrőbb, mint ami szülőt gyermekéhez von? S a szív más emberre vetett délibábjáról, egy ágyba fekve vele, nehezebben derül ki, amit a bölcsőtől tudós szemmel néző, egy házba szorultan, elborzadva lát meg?

RÓZA. Nagyon is ékes szóval ijeszt a professzor úr. Ha olyan rossz voltam, hadd kóstoljam meg a kínt, amiben hinni nem akarok.

BOLYAI. Szerencséje, hogy nem teheti… Pedig csak egyetlen esztendőt kellene – nem is átélni, csak előre éreznie, hogy fakónak mondja a jóslatot, melyet most kegyetlennek hisz.

RÓZA. S ha én e rémületben sem tehetnék mást, mint hogy letérdeljek, s úgy kérjem, engedje meg, hogy csak egy napot élhessek mint felesége vele?

BOLYAI. Akkor én is letérdelek, s úgy kérem: ne pusztítsa el – nem a fiamat, az nincs már – szellemi teremtményemet.

János egy halk kiáltást hallat. Bolyai felismeri.

RÓZA. De hát mi változott meg abban a tündér ifjúban, akiről mint egy arab királyné, ezer éjszakán át mondta a mesét? Hogy most a gyermekét sem tudja megismerni benne?

BOLYAI. Azt én több joggal kérdezhetem.

RÓZA. Azt hiszi, én fordítottam el a szívét?

BOLYAI. Azt nem mondom. De kettejük hálátlansága – ha másban nem, ebben sikerült párba állt.

RÓZA. Ezt nem szolgáltuk meg! Sírva fakad, János kilép a sötétből.

BOLYAI. Ki tudja azt, hogy ki mire szolgált rá – s hol van általában bér s szolgálat közt a kapocs. Különben is hasztalan beszéd az egész. A kisasszony téved: nem azelőtt áll, akit kérni kell, s én nem adhatom meg, amért elém térdeltettél. A fiam felnőtt férfi, akin az apai szónak éppoly kevés hatalma van, mint az apai tanácsnak. Hatósága az egyetlen, akin házasságuk áll.

RÓZA. De János azt mondja, hogy az apja, aki úgy imádta, egy kézjegyével meg tudja adni, amit mi térdig kopott lábbal sem járhatunk ki.

BOLYAI. Ő sok mindenben csalhatatlan. De most téved: nem tudom. S viselkedése után azt is csodálom, hogy követelni meri.

RÓZA. De hisz nem kell odaadni, csak lekötni. S én esküszöm, hogy inkább mosok, de nem engedem hozzányúlni.

BOLYAI. S ha a szükség ráviszi – a kis nyugdíja mellett? Nekem egy neveletlen fiam van, akinek még tíz évvel tartozom. S aki hála isten nem lángész, s mint becsületes, középszerű embertől remélhetem, hogy eltart vénségemre.

RÓZA. Mért engedett be a házába, ha nem hiszi el, hogy ami nem az enyém, ahhoz nem nyúlok?

BOLYAI. Orbán Róza tudhatja a legjobban, hogy ilyen dolgokban nem annyira a jó szándék, mint a természet vezeti az emberek kezét.

RÓZA. Úgy érti, hogy apám is lopott, s így a lányától sem várható, hogy hű gazda legyen?

BOLYAI. Én nem a gondolataim mondom, hanem az elhatározásomat.

RÓZA. Jánosnak volt igaza… S ha nekem e sértés után is okom van: esdve kérni, hogyha nem is vagyok Rhédey lány, mentse meg… nemcsak a magam becsületét…

BOLYAI. Ez az ok, ha egyre gondolunk, mint embert megillethet, mint apát…

JÁNOS előlép. Elég ebből! Mondtam, hogy hiába!

BOLYAI. Jól láttam: te álltál ott, a sötétben, s könyörögtettél egy lányt magad helyett.

JÁNOS. De most előjövök, hogy számon kérjem a sértéseket.

RÓZA ijedten. János… Az apád!

JÁNOS. Azt a szót nem én törültem ki a kímélet szótárából.

BOLYAI. Ki a földön, ha te nem!

JÁNOS. Aki képes apja állítólagos szégyenét a lány ellen fordítani. Olyan szégyent, melyért, ha ugyan igaz volt a vád, az az élettel fizetett.

BOLYAI. Nem az apáról beszéltem. Ha valamiről, a családi géniuszról.

JÁNOS. Amely mint orv s tekergőbb szó, alkalmasabb az ártatlanba a kígyómérget marni.

BOLYAI. Köszönd a sorsnak, hogy nem ismerheted meg. Az a szerencsétlen csak halálával adózott neki, de te…

JÁNOS. A talentumommal, tudom – melyet az apai teremtő lehelet fútt belém. Be jó, hogy a tiszti házasság szabályzata most megmenti egy nyílt, egyenes nemtől azt a leheletet.

BOLYAI. Ha hályogos nem lenne benned az orgánum, amely az érdemet nézi, elismernéd, hogy vagyok olyan apa, aki az elősegített tévedés s nyomában kúszó pusztulásod helyett a megfékezett eszeveszettség átkát is vállalom.

JÁNOS. Amint én is, hogy a filozófusi lebernyeget letépve, minden filozófia ellenére, egy kis önismeretre tanítsam.

BOLYAI. Van mit visszaadnod, ha tanítani akarsz.

JÁNOS. Arról nem beszélek most, hogy a hóbortos gépeibe, melyek a tudatlanok ámulatán kívül mást nem mozdítottak, három Domáldot ölt, s míg mi nagyanyám eladatott kolozsvári házát ettük, a Gecze doktor filantrópiáján felindulva, szegényeknek tett alapítványt.

BOLYAI. Tizenhétben volt, az éhínség idején.

JÁNOS. Ami igen nemes dolog, de olyan, mintha én egy kínai falut akarnék boldogítani. Azt mondom, nem is fogom bizonyítani, hogy az ilyen ember egy mit sem jelentő aláírásnak a megtagadásával, öcsém ürügyén, csak a valódi érzését kendőzi.

BOLYAI. Vedd, aminek tudod. A lelkiismeretemnek nem te vagy a gazdája.

JÁNOS. Hanem a gyűlölet, mely maszkaként használja, s egy farizeust is kíváncsivá tenne, hogy mennyire tudja, míg ezeket mondja, magát is becsapni.

BOLYAI. Bár engedhetném, hogy vesztedbe menj. S a megbánás lekopott térdén kússz vissza az emlékemhez.

JÁNOS. S ott kiáltsam, hol van az önfeláldozó apa, aki hogy fiát a veszedelmes személytől, mint előbb a veszélyes tudósi témától visszatartsa, az egyiket kész volt, a kontrapunkt tanításának az édességéről lemondva, kikergetni, a másikat pedig a göttingai nagy barát kezére átjátszani,

BOLYAI. Már megint ez! Szíved rosszaságával mentsem-e agyad, vagy agyad zavarával a szívedet?

JÁNOS. Mindenik könnyebb lesz, mint magába vetni egy pillantást, s az irigységet látni, ahol hite szerint a nevelő féltése ül.

BOLYAI. Azt hiszed, olyan irigylésre méltó vagy, ahogy itt kérkedel?

JÁNOS. Ki tehet arról, hogy ami a tudósok versenyében egyik elmét a verem sötétségével veszi körül, a másikat a csillagok közé emeli. S hogy ez, ha papírgaluskaként rágja is a szülők tiszteletéről szóló negyedik parancsot, a legnagyobb kíméletből sem tud mellé vagy alá, visszamenni.

BOLYAI. Én idáig azt hittem, a veremben, s nem a csillagok fölött szoktak így fenekedni.

JÁNOS. Amint arról sem tehetek, ha egy férfi életre szóló ajánlata az éplelkű nőben mélyebb húrt érint, mint a vénember, ha mindjárt grófnék közt gyakorlott, pákosztos jóakarata.

RÓZA. János, ezt ne!

BOLYAI. Mért ne? Annyira igaz ez is, mint a másik. Mért ne higgye a szerencsétlen, hogy nemcsak a parallelákban, de Orbán Rózában is győzelmet vítt ki az apja fölött. Különösen, ha az maga is efféle mesékkel iparkodott a természet ellen versengő fiúnak kedvébe járni.

RÓZA. Én soha!… Még ha tehettem volna is.

BOLYAI. Tehát tehette volna! Ez is egy fonál volt mégis, a hálóban, mellyel a különös madarat az anyjához méltó lány megfogta.

JÁNOS. A menyasszonyommal beszél!

RÓZA. Mindenesetre bölcsebb lett volna, ha egy ilyen előrelátó ember akkor beszél a családi géniuszról, amikor…

JÁNOS. Nem ismered te ezt a magas erkölcsöt! Ami jó az időt elmulatni, nem mindig jó…

BOLYAI. S ha úgy volna is… Te is mulattál nőkkel, akiket, bár jussát elvennéd, az öcsédnek feleségül, fölteszem, nem kívánnál!

JÁNOS. Ennek a sértésnek a tizedrésze… De ezt magának sem engedem el!

BOLYAI. Párbajozni akarsz tán, esztelen!

JÁNOS. Ha mutat egy férfit, aki kiáll helyettem, s egy másikat, aki a kihívást vénsége helyett elfogadja!

BOLYAI. Megőrizlek tőle, hogy apagyilkos legyél! Megölni így is meg tudsz. Nem akarom, hogy aki nagyobb részében az én munkám, Kainnál rútabb szóbeszéddé váljon.

JÁNOS. A fölmondott apasága mögé bújik! Onnan akarja az árvát bántatlan bántani!

BOLYAI. Jó hát! Ha találsz bolondot, aki mint segéded eljön hozzám, fölapríthatsz! Ha nem, szolgát küldj, akinek a holmidat kiadjam! Egy óra múlva ne légy a tetőm alatt!

Ki a kert felé. Azok egy darabig némán állnak.

RÓZA. Mit tettünk, János!

JÁNOS. Elvágtam ezt a nyakamra csavarodott apai köldökzsinórt.

RÓZA. Most már te is fedél nélkül vagy.

JÁNOS. Miféle fedél volt az? Ha csak nem koporsófedél, amit a vénemberi hiúság s bosszúság rám szögezett volna… De ahhoz még nagyon eleven vagyok!

RÓZA. Ésén?Énvelem…

JÁNOS. Te?

RÓZA. Most már sosem leszek a feleséged.

JÁNOS. Odadobom a nyugdíjam. Elmegyek fát vágni. Földmérő leszek.

RÓZA. Az kellene! Akkor mondaná apád, hogy azt a hideglázon vett kis biztonságot is kihúztam alólad!

JÁNOS tehetetlenül járkál. Szétdobtam én már vénebb ketrecet is.

RÓZA. Papiroson! Hosszú csönd. Eddig már keresnek! Elképzelem keresztanyám: ahogy befújtat, s panaszkodik… S most hazamenni!

JÁNOS. Nem kell!

RÓZA. Mi nem kell?

JÁNOS. Hazamenned!

RÓZA. Az igaz! Mehetek a Marosnak is! …

JÁNOS. Ostobaság! Két ember: van tüdeje, keze, akarata! Nagyobb lelkűnek ismertelek.

RÓZA. Mondd meg hát, mit csináljak? Hol van egy sziget, ebben az átkozott Erdélyben vagy az egész világon, ahol nem ér utol az emberi megvetés!

JÁNOS. Hol? Ahol mi húzzuk meg a partját, a mi megvetésünkkel.

RÓZA. Szerencsétlen volt az óra, amelyben abba a házba, a Nagyközbe beléptem.

LŐRINC egy picit kinyitja az ajtót. Elszéledtek már – a városiak is. Hogy senki se felel; a messzelátót is bedugja. Ezt a vackot meg hová tegyem, professzor uram? Bejön, észreveszi Rózát. A Rozika kisasszony… a kapi… Ki akar sompolyogni.

JÁNOS. Csak ne menjen. Még nem vagyunk kísértetek.

LŐRINC. S a tekintetes úr?

JÁNOS. Még ő is megvan. Ha most meg nem ütötte a guta, még ötven évig lehet a gazdája… Kocsit tudna-e szerezni?

LŐRINC. Kocsit?

JÁNOS. Azt. Amin a ládám – Rózára néz – meg ami az enyém, elvihetem.

LŐRINC. Fuvarost? A néném ura az sóval jár.

RÓZA. Mit akarsz vele?

JÁNOS. Aki most azonnal befogna?

RÓZA. Nem, azt nem lehet, János!

LŐRINC. Lehet róla szó.

JÁNOS. S elvisz Bolyára.

RÓZA. Antal bátyádhoz?

LŐRINC. Küküllő megyébe?

JÁNOS. Oda.

LŐRINC. Hát, pénzért, az kapható rá. De nincs ám féderes ülés.

JÁNOS. A deszka is jó.

RÓZA. Bele a semmibe, a gyalázatba!

LŐRINC tétován nézi őket. Akkor hát menjek?

JÁNOS. Állítsa elő a piacra. S majd jöjjön a csomagomért.

Lőrinc el.

RÓZA. Jaj, János! S ha a bátyád is elkerget?

JÁNOS. Nem kerget.

RÓZA. Mibe kapunk akkor?

JÁNOS. Majd kapunk akkor is. Ahogy egy új geometriát – alapítunk egy új embernemet is… Kettesben veled, ezen a képmutatással fertőzött golyón!

Függöny


Sakkjátékosok portréja · Marcel Duchamp (1887–1968) · 1911 · olaj, karton · Philadelphia Museum of Art, Philadelphia

NEGYEDIK FELVONÁS

Bolyai dolgozója. A kertből beömlő őszi nap borongósabb, mint az ilső két felvonásban, maga a szoba is elhanyagoltabb. Mindenfelé, a padlón és otthagyott könyvcsomók, a tábla félig letörülve, az ágy melletti asztalkán bögrék, egy tányér szilva. Bolyai az ágyán félig ül, félig fekszik; Dósa szemben vele, egy könyvektől megszabadított zsámolyon.

BOLYAI. Mondja a pusztában kóválygó Lear királynak, hogy az ifjú Wesselényi bárót, vagy az annak megfelelő Kentet, Buckinghamet vagy akár magát az Istent lábánál fogva kell behozni az üdvét váró Angliába – ő a feltámadás angyalának a trombitái közt is csak a gyermeki hálátlanság szavait fogja hallani… Nagyon helyesnek tartom, amit öcsémuram a makfalvi jószágról mond, hogy ha abban az ifjú báró mint megajándékozott tulajdonos, lábát megveti, s így székellyé is lévén, a harmadik nemzetet a jó ügy mellé hajtja, egy jövendő országgyűlésen többséget szerezhet. – De csak eszem távoli, bágyadt sarka az, ami helyesel, mintha valami Brahmaputra melletti ország üdvéről lenne szó.

DÓSA. Oly messze került volna a nemzet új erőre kapó reményitől?

BOLYAI. Nem, csak a magam baja fogott úgy körül.

DÓSA. Én azonban nem tudom elhinni, ha tenger is az a bánat, de a Bolyai Farkas nagy, minden jón kapó szíve van a túlsó felén, hogyanemzet hívó hangja át ne tudja kiáltani. S biztos vagyok, hogy ha a deputációba feljön velünk, s csak egy napot tölt a báró leheletétől tüzes zsibói falak közt, ez a makacsság…

BOLYAI. Nevezze úgy… Jogot szereztem rá, hogy ahol nemesség unszol, ne mozduljak. Hamu az, amit a kolléga úr éleszt. Az urnára mutat. Látja ezt az urnát?

DÓSA. Nézem, s csodálkozom; – nem láttam eddig. Talán az esztergálást tanulta ki rajta?

BOLYAI. Az esztergálást – s a hamvasztást.

DÓSA. Hamvasztanak is Erdélyben?

BOLYAI. Csak magunkat. Azt, amit Dósa uram szólít.

DÓSA. Jelkép tehát…

BOLYAI. Nem – benne van minden poétai munkám s egyéb kézírásaim. Egy egész napon át hordtam a kemencébe.

DÓSA. De hát mért tett ilyet?

BOLYAI. Hogy fölégessek mindent, ami a hibámul rótt költészetre emlékeztet – s vele a többi, szépnek hitt buzgalmat, amiből az a legnagyobb s legjobban megcsúfolt is fakadt.

DÓSA egy kis csönd után. Én nem kívántam a sebet érinteni…

BOLYAI. S én eltiltottam magam, hogy rágondoljak. De hiába, mert az agyból kiszorulva a szűkölő szívbe, az összeszorult gyomorba, az elnehezedett lélegzetbe szállt – s most ezek gondolnak rá, s kényszerítenek, hogy bármiről beszélek is, rágondoljak.

DÓSA. Én abban voltam – elcsillapodott valamennyire az a múlt évi szomorú háborúság… Hiszen úgy hallom, Domáldra költöztek.

BOLYAI. S az az enyém lévén, voltaképp: az én vendégeim.

DÓSA. Legalábbis: eltartottjai.

BOLYAI. Elek öcsém még nem hallott olyat, hogy a túl nagy bántalom a bántottat mintegy megbabonázza? Kisebbért talán bosszút állna – de ez olyan, hogy az ítéletet Isten kezéből veszi ki, ha tesz ellene valamit. Más hangon. De meg nem is tehettem mást; az öcsém nyakára mentek, s őt az agglegényi kényelem s a magtalan elfogultság egyaránt ügyvédjükké tette, s kipörölte, nem nekik – magának Domáldot. Mert én neki adtam át, az ő kezességére, a gazdaságot.

DÓSA. S örült az ügyvédnek, aki a ráerőltetett keménységtől kicsikarta, amit a szív lágy magja odaszánt… Az ép eszemre! Nem értem ezt a Jánost. Az állatban is van annyi magához való értelem, hogy ahol adnak, nem harap…

BOLYAI. De őellene nem nevelt a föld kereke nagyobb ellenséget…

DÓSA. Mint Farkas bátyám! – Emlékszem a napra, melyen betoppant. Épp őróla beszéltünk. – Ez már bálványimádás – mondtam magamban.

BOLYAI. Jól mondja, Elek öcsém – az volt. S okuljon: ne csináljon istent a gyermekéből.

DÓSA. Nem lehet ép az az ember! Tán nem is volt soha.

BOLYAI. Ugye? Én is ezt mondom néha. Az anyja, annak az őrültsége jön vissza: az izgágaságában. Úgy is mondhatnám, ezzel vigasztalom magam. Mert ez is vigasz, hogy betegségére tolhatom, amit őtőle szenvedek… De ha arra gondolok, ahogy itt a táblánál állt; a gyors, tiszta észvillanásokra, s főképpen arra a gyilkos világosságra, amellyel az én emberi gyengém felderítette – s életem elkapkodott voltát megmutatta … Ez nem a szegény őrült zagyva áradozása volt, mely tizenöt év múltán is ott kóvályog az éjszakáimban. A tiszta geometria égi fénye a hideg szív lencséjén az elégetendő rovarra összefogva.

DÓSA. Az apjára…

BOLYAI. Olyat ő nem ismer. Elérzékenyülve. Pedig lám, ha olyan vagyok is, amilyennek ő lát – öreg már, s a hajdani szeretet…

DÓSA megfogja a kezét. Farkas bátyám!

BOLYAI. Csak az vigasztal, hogy nem tart soká. Ugyan húzza le, öcsém, azt a ruhát arról a ládáról…

DÓSA. Erről? Lehúzza. Koporsó!

BOLYAI. A legszívesebben ebben feküdnék már. Ez a négy szál deszka: az ígéret, hogy nekem is ki szabad e fájdalmas világból eveznem. Azért csináltattam, hogy este ebben várjam ágyam helyett a halált kölcsönvevő álmot. De az ő gúnyos mosolyát látom, mellyel az efféle bohóckodásaimat nézte, s csak az ágy végében tartom – letakartam, mint a reményt, melyet kimondani nem szabad – s elereszteni nem lehet.

DÓSA. Mint bölcs embernek tudnia kell, hogy a mértéktelenség a fájdalomban is kéjelgéssé válik.

BOLYAI. Erre tanítottam, amikor az édesanyja meghalt – s a fiú bánatától féltettem benne a tanulót. Fölösleges volt az ő hideg szívét, mely csak a sérelmet ismeri, a másért, pláne a szülőért való bánattól, félteni.

ANTAL kopogtat, s hogy azok nem hallják meg, belép. Békességet.

BOLYAI. Antal öcsém! Meglátlak még ebben az életben.

ANTAL. A másikban alig – ott a geométerek magasabb szférában élnek.

BOLYAI. A pörödnek köszönhetem? De hiszen nincs ülésszak.

ANTAL. Holmi hangulat inkább. A mezei munka véget ért, s sorra jártam egy-két volt ifjúkori társat…

BOLYAI. Tán csak nem halni készülsz?

ANTAL. Készül az ördög. Dósára néz. A hipochondriájához keres társat. Bemutatkozik. Bolyai Antal Küküllő megyéből.

DÓSA. Volt szerencsém mint gyermeknek, a térdén.

BOLYAI. Dósa Gergely kollégám fia.

ANTAL. Dósa Elek? De hiszen Gergely lesz hamarosan az Elek fia. Úgy értem – hogy a boldogultat fogják róla emlegetni.

BOLYAI. Vásárhely Wesselényije.

ANTAL. Eljutott hozzám falusihoz is a hír!

BOLYAI. Aki a zsibóit is székellyé szeretné tenni.

ANTAL. Kemény Zsiga, aki itt kancellistáskodik, öcsémuramból egy második halált festett nekünk.

DÓSA. Halált? S kit fogok levágni?

ANTAL. Hát a magunkfajta vén, begyöpösödött, verbőczysta nemeseket, akik a haladás útjában vagyunk. A koporsóra néz. Hát ez? Halálról beszélünk, s a koporsó is itt van. Csak nem adtad kályhacsinálás után koporsókra magad?

BOLYAI. Nem, ezt asztalos csinálta.

ANTAL. A szilva is itt van, látom, amin koplalni szoktál. De nem vagy igazán beteg?

BOLYAI. Csak a belem unta el a bánatom táplálását.

DÓSA. Afféle filozófusi koporsó ez, amilyennel a sztoikus ember emlékezteti magát a halálra…

ANTAL. Egy újabb pöfögő gép. Most ezzel rémíti a vásárhelyieket.

DÓSA Bolyaihoz. Nem is zaklatom tovább a kérésem megismétlésével.

BOLYAI. Hogy a testem meddig lesz egyben, arról nem felelhetek. De hogy a politika s a tudomány számára egyként halott vagyok…

DÓSA kimenőben, homlokára ütve. Az ám, a tudomány. Az Illustrierte Zeitungból kimetszettem egy hírt, ami úgy gondolom, érdekelheti.

BOLYAI. Nem hinném. Mi az?

DÓSA. Valami pályázat. Egy lipcsei társaság tűzte ki. Ott van a hírek közt.

Bolyai kikíséri Dósát a pitvarig. Antal közben odalép a koporsóhoz, megkopogtatja a fáját, aztán letakarja.

BOLYAI visszajön, az újságot nézi. Herceg Jablonszki társaság… Antalhoz. Valami tudományos konkurzust hirdet. Szegény Dósa, mit képzel ez rólam? Hogy én a mostani állapotomban odaállok ifjakkal versenyezni.

ANTAL. Valami matematika?

BOLYAI. Elég érdekes tárgy. Az immaginária számok ábrázolása. Megért rá az idő, hogy egy okos fő valami fényt vessen erre a tárgyra. Emlékszem, Gaussnak is volt róla néhány szép gondolata.

ANTAL. No látod. Bolondoskodsz a koporsóddal, s elég egy német újság, s fölülsz benne.

BOLYAI. Honnan veszed, hogy én… Másra gondoltam én – akinek tán használna … Félbeszakítja magát, s az asztalra teszi az újságot.

ANTAL ránéz. Voltam náluk.

BOLYAI. Kinél?

ANTAL. No hát, akire gondolsz. Amíg azt az Illustriertét nézted.

BOLYAI. Domáldon?

ANTAL. A te képedben.

BOLYAI. Abban legföllebb a feleségem sírját nézhetted meg.

ANTAL. Felelőssé tettél a gazdaságért.

BOLYAI. Nélküled is elképzelem. A patakon túl, hallom, vágatják az erdőt.

ANTAL. Én nem az erdőről akarok beszélni, az emberekről.

BOLYAI. Az emberek? Azok nem úgy éltek vissza az apai jósággal, hogy számíthassanak az apai rájukgondolásra.

ANTAL. Akkor is rendezned kell a helyzetet, amibe nem a maguk vétke, hanem egy buta paragrafus hozta őket. Akármi is volt köztetek, nem követtek el olyat, hogy a vadházasság bélyege rajtuk maradhasson.

BOLYAI. Én óvtam őket tőle.

ANTAL. Kösd le Domáldot – s azután kezdd a duzzogást, ha a szebeni parancsnokság a zabi nevet a születendő unokáidról levette.

BOLYAI. Kösd le te Bolyát – ha annyira szívedre vetted a dolgot! Te fogadtad be őket. Neked volt fontos, hogy tüzet gyújts s ágyat vess az áldatlan frigynek. Nem volt elég, hogy idejöttél, és Domáldot lakóhelyül kipörölted nekik?! Két kosár szilva… – annyit kaptam a kilenc jobbágy után.

ANTAL. Tudod, hogy nem köthetem le. Nem vagyok professzor – s ha Bolya elmegy, földönfutó vagyok.

BOLYAI. Mért menne el? Ha az az Orbán Róza olyan tisztakezű, megbízható gazda?

ANTAL. S más kötelezettségeim is vannak.

BOLYAI. Nekem meg egy neveletlen fiam. S ha a keserűség mégiscsak belerak ebbe a ládába: azt Domáldból kell felnevelni.

ANTAL. Gergelyt, ha az iskolából kiáll, s élek addig, odaveszem én. Ha kell, írásban is örökösömmé teszem.

BOLYAI. S az én öregségem? Amelynek, ha egyszer penzióba mentem, félfizetésen kell tengődnie…

ANTAL. Mi kell teneked, vénembernek?

BOLYAI. Sok. Igaza van a fiamnak: rossz gazdája vagyok a pénznek. Éppúgy nem tudok csak száz forintot is az emberi nyomorúság közepette megtartani – ahogy egy kiló jeget sem tudnál egy tenger meleg vízben megőrizni.

ANTAL. De a szívedre erőltetett jégburkot – azt megőrizted, a tulajdon véred ellen is.

BOLYAI. Ínséget nem szenvednek; van fedelük, s ők is megvannak egymásnak. Ez az, amit kerestek, úgy tudom.

ANTAL. Ne akard elhitetni velem, hogy akinek az épülésébe annyi munkád ölted, annak a pusztulásában – mint valami dühöngő – örömet lelsz.

BOLYAI. Nem mindenen át való szolgaságra szegődött a szívem.

ANTAL. De én becsülöm annyira, hogy a mostani őrjöngésedben is a megátalkodott nevelőt gyanítsam.

BOLYAI. Ki itt a nevelő? Ő tanít engem: amért a szárnyát nyitottam – szárnyszegettségre, amért a nemest ápoltam – a gonoszsághoz való bátorságra.

ANTAL. Apai reményt eszik az a gonoszság. Hogy a keserűség megunatja vele a házasságot, s visszajön hozzád: „Igazad volt, idomíts tovább”… De nem ismered a fiad.

BOLYAI. Tudom én azt. Ez a félházasság erősebb gyűrű az ő párbajlovag becsületén, mint amit a pap húz az ujjára.

ANTAL. Akkor hát kin akarod megbosszulni magad? Az asszonyon? Hogy elragadta tőled? Az már megvan. Beszéltem vele, négyszemközt. Azaz ő inkább sírt, én pedig hallgattam.

BOLYAI. Kevés idő is elég volt, hogy jóssá tegyen a szemében.

ANTAL. A jobbágynéi közt kell barátnét keresnie – de az önérzetesebb, aki nem azért barátkozik vele, hogy meglopja, azok közül is elhúzódik, s úgy néz rá, mint a sövényen betekintő nemes asszonyok, akik a bibliai paráznát lesik a gyermeket dajkáló, báját vesztett, lesoványodott asszonyban. A templomba sem mer elmenni, mert nem tudja, mikor csap le a prédikáló székből a megrovás, melyet inkább a János izgága híre, mint a kímélet tart vissza, hogy egészen nyílt legyen. Azonkívül, hogy János néha hegedülget – nem is tudom, mi maradt neki a tündérországból, amit a te apai szereteted festett fiatal szeme elé.

BOLYAI. Az is valami – ha hegedül neki.

ANTAL. De azzal vége is mindennek. A gazdaság az ő ügyefogyott vállán nyugszik. János bezárkózik a szobájába, s él a maga tudós bogarainak.

BOLYAI kis habozás után. Dolgozik?

ANTAL. Valami új dologba kapott. A kedvemért járt egyet, de különben csak az evéshez néz ki.

BOLYAI. Legalább ennyi haszon legyen abból a nagy áron vett csendből. Te folyton csak az ő nyomorúságukat mondod. Azt hiszed, énnekem olyan könnyű a harag? Kizárva lenni a szép elme működéséből, melyet első rebbenésétől ismerek… Nem mondta, mi az, amibe úgy beleadta magát?

ANTAL. De magyarázta. Úgy van szegény, mint a sokat hallgató s folyton járó elme: órákat szótlankodik, de ha egyszer kilökte a dugót, dől zavarosan az ár, s olyat is kever a beszédbe, ami a tudatlan hallgató fülnek: hang csak meg szó. Nem mondja, de hiányzik neki is ez a tábla itt s a társalkodástok előtte.

BOLYAI. Fölöslegessé tette ő ezt a bútort. Négyhetes is megvan rajta a spongyanyom. A témát sem értetted? Az abszolút geometria – vagy valami más?

ANTAL. Valami új tant emleget, ami mint a piramis csúcsa az alsóbb köveken, úgy nyugszik az eddigi tudományokon.

BOLYAI. Nem matematika?

ANTAL. Nem szorosan. De ahogy kivettem, annak a metódusa az élet dolgaira alkalmazva. Üdvtannak nevezi.

BOLYAI. Üdvtan?

ANTAL. Én is furcsálltam – főleg amikor megértettem, mit vár tőle.

BOLYAI. Mit?

ANTAL. Amennyire kivettem, azt, amit a név is ígér. Hogy ez lesz ama tanok tana, amelytől nemcsak egy morális személy, de az egész embertársaság már itt a földön üdvre juthat.

BOLYAI. A kémia, fizika reguláit alkalmazza emberi viszonyokra?

ANTAL. Ezt már ne tőlem kérdezd. Én tudatlanságomban csak hallgattam és bólogattam – s közben még erősebb lett az elhatározásom, hogy eljövök hozzád, s nem hagylak nyugodni, amíg vissza nem hozod őt abból a különcséget termő magányból az elmét elméhez kapcsoló társadalomba.

BOLYAI föl-alá jár. Nemhiába féltettem őt azoktól a paralleláktól! De bár bukott volna beléjük, mint én, mint hogy – mivel azt az egy sárkányfejet sikerült ifjú tüzében levágnia – most egyre képtelenebb sárkányokat teremt magának, mint aki csak azokat tartja méltónak elméje pengéjére. Az ötödfokú funkciók gyöke, a kör kvadratúrája s más léptelen problémák, melyek a tudomány kincskeresőit vonzzák; – alig lehetett a fantomoktól visszatartani. S most ez az új képtelen tudomány – célzott ő erre itt a táblánál is –, mely az élet kérdéseit mint funkciókat oldja meg, s a matematikus hivatalát az üdvözítőével keveri.

ANTAL. Örülök az ijedelmednek. A tudós látja, amit az apa nem: hogy vissza kell hozni abból a különcségre nevelő magányból.

BOLYAI. Én csak azt látom: hogy a féktelen önbecsülés – az őrültségében magát istenének hirdető anyja –, mint a föld gonosz vize, a gonddal épített falakba is betört, s a geometriának azt a szentélyét is el fogja omlasztani.

ANTAL. S azt nem, hogy mit kell azért a szentélyért tenned?

BOLYAI. Azt nem.

ANTAL. Akkor hallgass ide, Vásárhely Delfije! Én a hosszú télestéken, mikor a gazda a cserépkályha szegelletének dűl, s a feljövő jó s rossz gondolatokkal szórakoztatja magát – sokat tűnődtem ezen a két szerencsétlenen. S most, hogy a domáldi életüket is láttam: nem kímélhetlek, a szemedbe kell mondanom, te vagy a hibás.

BOLYAI. Én? No persze, nem is várhattam mást. A magtalan elfogultság meg a testvéri kajánság találkozott…

ANTAL. Hallgass meg előbb.

BOLYAI. Tudom én azt. – Mert csak rabszolgává tett az apai türelem, és egy piciny önérzet, nem több, mint a felágaskodó féregben – maradt azért bennem.

ANTAL. Abból, hogy nem hallgatsz meg, azt látom, érzed és féled az igazam. Való, hogy az otthon ragadt parlagi testvér vagyok, de harminc éve hallgatom a fiadról való dicsekvésed és jóslataid, s a tudósi pörön kívül állva, a bolyai sárból jobban látom, hol vétetted el a dolgodat vele.

BOLYAI. A szádba rágta, hogy felnőtt létére nevelni akartam.

ANTAL. Az csak a pedagógus bocsánatot érdemlő makacssága volt… Csináltál egy bábut magadnak, akiben a világ nevelésed csodáját látta, s arra, amiben más volt, behunytad a szemed.

BOLYAI. Minden ember: egy idea is; ezt meglátni s ehhez nemesíteni: ez a pedagógia platonizmusa.

ANTAL. Amikor mint fölesküdt tiszt itt járt, s általam lovakat küldtél utána, azzal kérkedtél, hogy ártatlan, mint egy lány, s abban reménykedtél, hogy…

BOLYAI. Tudom, tudom. Bár olvasnának rám több ilyen bűnt a túlvilágon.

ANTAL. Nem bűnt – vakságot mondtam. Amint a szív tehetetlensége mentheti, hogy amikor mint tudós, magad ismerted el, már elébed vágott, te leckét akartál kiszabni, öreg legénynek előírni, kit vegyen el, kit ne.

BOLYAI. Egy cafattól megvédeni.

ANTAL. Neked cicázni: jó volt az a cafat. De mondom: mindezt menteni tudom. A gonoszság ott kezdődött, ahol nevelésed bábujától, amikor az élő emberként állt eléd, aki nem a te nyíró ollód szabálya szerint akart férfi lenni – az általános segítséget is megvontad, amellyel nem mint apa, hanem mint Bolyai elsőszülött, tartoztál neki. Domáld végül is nem a tied, a Bolyai nemé.

BOLYAI. Jó, legyen hát gonoszság. A seb igazolja magát, mindegy, hogy milyen nevet ad rá a világ.

ANTAL egyre indulatosabban. Nem a világ – én! A világot elbolondíthatod tragédiabeli sirámaiddal, melyek, ha leírnád, megnyernék a díjat, amit Pausaniansod s ama másik négy nem szerezhetett meg. Ez a koporsó is mire van itt, ha nem azért, hogy részvétet toborozzon, s a domáldi kert körül egy másik égő sövényt vonjon: elszörnyűlködésből.

BOLYAI. Eleget tömöm a szám. Abban is én vagyok a hibás, hogy a kicsalt jaj a gyilkos ellen lázít.

ANTAL kiabálva. Énnekem azonban hiába játszod könyv nélkül tudott rolléidat. Én ismerem a csúf Bolyai természetet – s a maga vérébe gázoló magyart, és én… Elsápad, elakad.

BOLYAI odalép. Mi az?

ANTAL a táblához dől. Te bolondoskodsz a koporsóval – s a végén nekem kell kölcsönadnod…

BOLYAI. Mitől sápadtál el?

ANTAL. Egy kis szédülés. A télen is volt már. Meg Domáldon is felbőszítettem magam. Hogy minek is ártom …

BOLYAI karonfogja. Gyere, feküdj le a kanapéra. Van egy kis cseresznyeszár-főzetem, az jó ilyesmire.

Kivezeti Antalt, aki elhárítja a támogatást, de azért követi.(1) A szín egy pillanatig üres. Lőrinc bevezeti Jakab Lajost, s szétnéz a szobában.

LŐRINC. Ej, pedig itt voltak. Még mondtam is: de hangosan testvérkednek. A szobaajtóhoz megy, kopog, bedugja a fejét, eltűnik.

Jakab Lajos közben végigmegy a szobán, megnézi Shakespeare-t, Gausst, félrehajtott fejjel a táblán maradt írást, az asztalon a könyvet, az ujjával valami ábrát ír a poros asztal szabad darabjára.

LŐRINC visszajön. Engedelmét kéri. Az öccsét fekteti le; eltörte az út. Mondtam, hogy egy régi deákunk keresi.

JAKAB. Kend ismer engem? De ni csak: én is, ha az ősz hajat elveszem.

LŐRINC. Lőrinc. Fűtő voltam a kollégiumban. Aztán hogy másodszor is özvegyen maradtunk, a tekintetes úr idevett inasnak.

JAKAB. Szerencséje van a gazdájával.

LŐRINC. Szerencsém hát. A vízhordó legények, a szökőkútnál, irigykednek is rám. Csak egy kicsit unalmas. Nem hogy a csizmáját maga tisztítja, de még a subickot is maga gyártja hozzá. Minek akkor inas?

JAKAB. No, ami azt illeti… Szétnéz a szobában.

LŐRINC. Nem engedi azt sem, a takarítást. Amióta magunkra maradtunk. Azt tetszik tudni, hogy a fia, a kapitány úr, elment?

JAKAB. Igen, hallottam.

LŐRINC. Azóta egészen nekiadtuk magunkat a búsulásnak. Ha nem ásítanék meg nem nyújtóznék, beragadna a szám meg a hátcsigolyám a sok hallgatásban meg ülésben.

BOLYAI belép, egy pillanatig tanakodva nézi a vendéhet, azután felkiált. Jakab Laji! Azaz Lajos most már. Megöleli. Hát még nekem is van öröm a világon? Azt gondoltam, meg sem jön már Bécsből – elnyeli az a sok jó tudós magyart megemésztő bendő. Különben épp a kegyelmed mesterségébe kontárkodtam. Az öcsémet kellett orvosolni.

JAKAB. Csak nem valami komoly? Ha megbízik…

BOLYAI. Majd később. Most lepihent. Különben is inkább borbély kell annak, mint orvos… Aztán hogy van itt, látogatóban?

JAKAB. Nem, egészen otthagytam a Krankenhaust.

BOLYAI. Igaz is, mondta az édesapja, hogy oda vették föl, amikor az univerzitásról kijött… De csak nem akar a mi erdélyi közsírunkba temetkezni?

JAKAB. Már egy fél éve, hogy Kolozsvárt vagyok.

BOLYAI. Az ám, tán hallottam is. Tudja, belülről van betömve az én fülem, a lélek felől.

JAKAB. Illik, hogy megadjuk a hazának, amivel tartozunk.

BOLYAI. Ezt mondtam én is, amikor Göttingából hazajöttem. Mint a paradicsom kapujára fog visszanézni arra a sokat szidott, bábeli városra is. Hány évet töltött kinn?

JAKAB. Tizenkettőt. Akkor mentem föl, amikor János az utolsó évet járta.

BOLYAI. Hogyne, emlékszem. Levelet is vitt. Hajnalban jött érte, én egész éjjel írtam a levelet. A boldogult feleségem, szegény, igen nyugtalan volt, szavalt meg szidott. Énnekem meg folyton eszembe jutott még valami.

JAKAB. Igen – a parallelák. Akkor kapott bele… Én meg még féltem, hogy itt hagy a Pestrasko úr szekere.

BOLYAI elérzékenyülve. Azt hallotta, hogyan vagyunk?

JAKAB. Hallottam. És sajnáltam. Hisz tudja a professzor úr, Jánost is igen szeretem.

BOLYAI. Hogyne tudnám. A szegény édesanyja koporsóját is Lajos öcsém kísérte az ő képében, hogy Domáldra kivittük.

JAKAB. Tudósok közt megesik az ilyen. Lám, a Bernoulli fivérek is – professzor uramtól hallottam – hogy összemarakodtak, s az utókor már csak azt nézi, amivel a kalkulust gyarapították.

BOLYAI. Ez nem olyan, Lajos öcsém. Ez.… De jobb is hallgatnom róla, még példabeszéddé teszem a fiam. Azt tudja, hogy párbajra hítt?

JAKAB nevet. Hát igaz? Ej, ej, ez a János. De ez is azt mutatja, hogy rigolya az egész – amilyet a tudás édesgesztenyéje tűz tövisül magára. Attól a „Tentamen” meg az „Appendix” csak egybekötve marad – a könyvben is, meg az emberi nem bámulatában is.

BOLYAI. Látta, Lajos öcsém?

JAKAB. Nemcsak hogy láttam, de el is olvastam, ezt is, azt is.

BOLYAI. Elolvasta? Az első ember – a szedőn kívül –, akinek elhiszem.

JAKAB. A kolozsvári doktor, Méhes Sámuel példányát kaptam meg – s egyik célom, hogy magam is szerezzek belőle.

BOLYAI. Hát az igaz – Lajos öcsém a matematikában is első volt. Bántam is, hogy a medicina elhódította.

JAKAB. Odafönn is olvastam egyet-mást. S így nem kis hazafias büszkeséggel láttam a bennük levő szép gondolatokat. A Jánosénak háromszor is nekimentem, az ő gyémánt stílusán, mint egy, matematikus Tacitusén, elsőbbre kicsorbult a pengém – de aztán hogy kinyílt, s megértettem, miről van szó, olyan szédület fogott el, mintha valami új egek magasába vitt volna fel.

BOLYAI. Ugye? Magyar matematikus tollából nem folyt még olyan.

JAKAB. Magyaréből? De azt mondom, az egész világnak is rámegy egy fél évszázad, míg megérti, mit kapott abban a könyvben.

BOLYAI. Be jólesik ezt hallanom. De még jobban, hogy annyi csúf bántalom után örülni tudok neki. Sokszor már magam is elhittem, amit ez a szívvillanás mint abszurdumot cáfol – hogy a tudós irigység dolgozhatott bennem.

JAKAB. A tér egyvalami volt idáig, mint a föld golyója. Ő az ő szigmarendszerével a terek végtelen sorozatát teremtette meg. Ez az, amit az én laikus eszem kivesz abból a füzetből. Ugyancsak kemény munkát ad a fizikának, hogy eldöntse: a mért tér a gondolhatók közül melyiket követi.

BOLYAI. A fiatal lelkesedés, látom, megértette… Jobban, mint az öreg szakértelem.

JAKAB. Bár csak egy hetem van itt, kimegyek hozzá, hogy szép találmányáért megöleljem.

BOLYAI. Félek, hogy egy felhőt fog ölelni – nagyzásból s indulatból. Én már félig elvesztettem a hitem, hogy egy második „Appendix” kikerüljön onnét.

JAKAB. Ha az nem: más. Bár ez is elég egy dicső nekrológra.

BOLYAI. Tudja, mit ír most… Az öcsémtől hallom, mert ő nem méltat rá, hogy beavasson: Üdvtant.

JAKAB. De csak nem valami orvosi Heilkundet?

BOLYAI. Nem. Az embertársaságot akarja, mint valami matematikai materiát, a tudományunk szerint tárgyalni – s az emberiséget üdvözíteni.

JAKAB. Egy kicsit különös. Bár kinn is törődnek ilyesmiben. A politikai gazdaságtan példának okáért.

BOLYAI. De ő – aki a matematikán kívül olyan járatlan minden tudományban. S ott is inkább tanítani akar, mint tanulni.

JAKAB. Igen – a magányosság, amiben ott Domáldon él, vagy egészen kedvét szegheti az embernek, vagy túlságosan is nagy bátorságot ad… Bár maga a gondolat – hogy a tudománynak kell, a maga metódusával az életben rendet teremteni, s azt, amit mint itt lenn reménytelent eddig az égben s vallásban kerestek, a földre lehoznia…

BOLYAI. De mikor lesz az? A különféle tudósok hány nemzedéke kell, míg alázatos munkájuk – ha ugyan az emberi őrültség addig valami új katasztrófát nem hoz reánk – az emberiségről leveszi a nyűgöt. De mint egy levegő toronyba, el nem végzett munkájuk tetejébe hágni s ott telhetetlen becsvágyát üdvözítőként élni ki… De nem is mondom tovább. Még öcsém is azt hiszi; a megbántott beszél. Pedig hát kinek van több oka félteni azt az elmét, amelybe – mint valami élő vér ragasztását kívánó várfalba a magam jövendőjét is beleépítettem.

JAKAB. Be se fejezze, Farkas bátyám. Megaláz vele, ha azt hiszi, hogy énelőttem ezt állítani kell.

BOLYAI. Ugye, hisz öcsém látta, tanúja volt az én… S ne higgye, hogy bár egy nagy koporsóvá tette körülöttem a világot, ellensége lehetek őnéki… Az igaz, hogy látni nem kívánom ebben az életben. Túlságosan összeszabdalt párbaj nélkül is, hogy ne rettegnék tőle. S nagyot megcsalta az emberi szívbe vetett bizalmamat. Igaza van Antal öcsémnek, a gonoszság iskolájává lett ő a számomra. De ha olyasmi kerül elém, tudományunkba vágó, amiről azt gondolom, hogy annak a szép elmének, a veremben, ahová maga süllyesztette magát, mécsül szolgálhat…

JAKAB. S ez a fontos, Farkas bátyám! Hogy azt a szép, maga építette elmét – most, amikor nemzetétől nem is gyanított magasra felért, magára ne hagyja.

BOLYAI. De hát hogy ne hagyjam, amikor elrúgott magától. Matat a papírjai közt. Mutatok én, nézze, magának valamit. Látja ezt – ezeket a cédulákat…

JAKAB kezébe vesz egyet. Crelle Journáljában, melyet Teleki Ferenctől kaptam kölcsön, az ötödfokú egyenlet egész radixszal való megoldásának lehetetlenségéről ez olvasható. A másik cédulát veszi. Legendre szerint…

BOLYAI. Ne is olvassa, a többi is csak ilyen. Tudja, mik ezek a cédulák, Lajos öcsém?

JAKAB. Ahogy látom, memóriasegítő följegyzések.

BOLYAI. A belem is elunta az életet, nemhogy a memóriám. Azontúl, amilyen átkozott jó, nem is szorul rá.

JAKAB. Akkor hát?

BOLYAI. Levelek ezek, el nem küldhető levelek, amelyeket postára adnom nem lehet – s le nem írni: éppúgy nem.

JAKAB. Értem már… Annak a maga rakta háznak…

BOLYAI. S omlani készülő elmének.

JAKAB. Milyen gyönyörű ez, Farkas bátyám! Megöleli. Ez az a pont, ahol a szótárnak az ölelés kénytelen segíteni.

BOLYAI. Nem kell hát az Istenhez fellebbeznem vagy benne is kételkednem, hogy valaki lássa, vagy tagadnom, hogy láthatja a motívumaimat… Itt volt az imént Dósa, a jogtanár – hisz ismeri, konskolárisok voltak. A bánatom nem engedte, hogy ura legyek a hallgatást fogadó szavamnak. Pedig, tán igaza van az öcsémnek – mert éppen ezen jöttünk össze –, hogy az én kiszaladt jajaim csak még mélyebbre merítik őt abba a… No, itt hagyott ez a politikus elme elmenőben egy német újságlapot. Ez itt ni. Mutatta. Az a pályázat ott – az imaginárius számokról. S hiszi-e vagy nem, amíg az öcsém, akit a magtalan szeretet elfogult bíróvá tett ebben a perben, egyre mélyebben belezavart az indulat sűrűjébe – énnekem az elborult fél szememmel is erre az újságlapra kellett néznem, s egy józanul maradt rész az „Appendix”-re emlékezett, hogy abban, mint öcsémuram is látta, milyen nagy szerepe van az imaginária egységnek. Hogy Jánosnak itt a tábla előtt is, mily szép gondolatai voltak e tárgyról, s hogy ha ezt a pályázatot megnyerhetné, az tán abból a domáldi veremből is kiemelné; maga menne el a lipcsei díjért, eljutna Gausshoz s más német tudósokhoz. A híre tán még ahhoz is hozzájuttatná, amire szántam. Bécsben vagy Szebenben egy professzorsághoz.

JAKAB. S milyen igazán gondolta, Farkas bátyám!

BOLYAI. De ugyanakkor azt is gondoltam ám, hogy milyen gyalázatos szolgaságba igázott engem az apaság. Hogy míg mindenkinek joga van azt, aki nemcsak a lelkét törte meg, hanem Isten képét is szétrombolta benne – gyűlölni vagy legalábbis hátat fordítani neki; én, míg az az igaztalan ember hazug vádakkal borít el, mintha valami eltéphetetlen póráz tenne az agarává; dühömben is javára kényszeríttetem gondolni.

JAKAB. Nemcsak az ő javára. A tudományéra. Az emberi nem előmenetelére. A hibánk: a mienk, de a mi fejünkben s Jánoséban főként, a jót s helyest keresi: mindazoké, akikből odakerült – a Farkas bátyámé elsőbben. – Ki kell küldeni azt az újságot neki.

BOLYAI. Ha Lajos öcsém kiviszi…

JAKAB. Ki. Mint Farkas bátyám üzenetét.

BOLYAI. Azt nem. Mondja, ahogy történt; hogy Dósa Elek bukkant reá.

JAKAB. S a cédulák? – mert én le nem mondok róluk – azoknak ki volt az írójuk? S ki lesz az ezutániaké? Mert hisz a felelősség, ami ezeket íratta, arra ne számítson, nem fog elzsibbadni.

BOLYAI. Odatartsam, nem a másik, a tizedik, századik orcám is, hogy legyen mit megütni. S ha nem felel?

ANTAL aki közben benyitott. Arról én állok jót.

JAKAB. S én is… Ahogy Farkas bátyám ír őneki, úgyanúgy…

BOLYAI az öccséhez. Föltámadtál, hogy ketten szorongassatok.

ANTAL. A lelkiismereted…

JAKAB. Nem az. Az ismert érték feletti felelősség.

BOLYAI. De csak a puszta cédulát. Se „fiam”, se „köszöntelek”.

ANTAL. Ez megint miféle komédiázás?

JAKAB. Nem baj, az is elég. Csak azt írja hozzá: az Illustriertében leltem egy ilyen és ilyen hirdetést, gondoltam, érdekel. S viszem is.

BOLYAI odaül. Legyen, Lajos öcsém kedvéért. Mert én magam nem hiszem többé, hogy azt az őrült embert, nem ilyen cédulák, de a matézis angyalának trombitája is megmenthetné.

JAKAB. Ha nem hiszi, e cédulák tanúsítják, hogy reméli.

ANTAL. Mást tanúsítanak azok. Hogy milyen gonosz, magát pusztító vér veszett ki a Bolyai-fajban.

JAKAB. Nem azt, Antal bátyám. Hanem hogy az indulat milyen örvénye felett tud pillér nélkül is híd lenni: a nevelői és tudósi szeretet.

BOLYAI odaadja a cédulát. No tessék. Még ez is odaírtam: magam is gondolkodom, hogy részt veszek a pályázaton… Ez tán még kiugratja – az apján taposó virtusát.

Függöny


Tájkép házzal Céret-ben · Juan Gris (1887–1927) · 1913 · olaj · vászon

A SZÍNHÁZBAN ELŐADOTT FELVONÁSVÉG

A szín egy pillanatig üres; aztán Lőrinc lép be, mint aki már kinn is hallgatta a lármát, s most látni akarja, mért csendesedett el a szoba. Most itt benn hallgatózik tovább (nem a kisszobaajtónál) a bentről érkező hangokra. Farkas kisiet, valami patikaszert akar az öccsének vinni.

LŐRINC óvatosan. Csak nincs valami hiba?

FARKAS észreveszi, morogva. Hiba? Más nincs, csak hiba. Míg a gyógyszert keveri, a maga izgalma s Lőrinc kíváncsisága ellen, kissé bagatellizálva Megszédült kicsit… a méregtől.

LŐRINC. Hallottam… Igen testvérkedtek…

FARKAS bemenőben, inkább magának. Volt, aki az egymás Kainjává tegyen. Már odabenn. Na, könnyebben vagy?

LŐRINC az ajtóban áll, onnan nézi a beteget. Egy kis tormát kéne szagultatni vele.

ANTAL benn, még alélt hangon, de ingerülten. Hagyjatok a kuruzslástokkal. Tormát? Épp elég tormát szagoltam ma már… Pihenek egyet, azt’ megyek. Benn egy pillanatnyi csend, mely a beteg jobb elhelyezéséhez kellett.

FARKAS kijövőben. Mégy a mennydörgős ménkűt. Az útjából félrehúzódó Lőrincnek. Vizet hozz, meg valami ruhát a tarkójára.

Farkas föl-alá jár a szobában; aztán hirtelen elhatározással leül az íróasztalához. Bemártja a tollat – belenéz az odafordított Illustriertébe, s a keze reszketésén erőt véve írni kezd.

LŐRINC jön a vízzel és ruhával. Elámul, hogy Farkast írni látja. Mint ami rá is tartozik, hisz el kell hoznia. Valami patikaszert írunk?

FARKAS. Azt. A lelkének valót… Csak vidd, s maradj ott mellette…

Lőrinc bemegy, Farkas tovább ír. Ezalatt lép be János.

JÁNOS. Jó estét.

BOLYAI felüti a fejét, fölugrik, rámered, ijedt örömmel. Te vagy az?

JÁNOS hidegen biccent. Antal bátyám? A fogadóban azt mondták, itt van. S nekem vissza kell estére mennem.

BOLYAI. Benn van anyád szobájában. Most vizsgálja az orvos. Épp neked írtam.

JÁNOS. Kiebrudalás Domáldról? A koporsóra mutat. Vagy meghívó egy sírszéli jelenethez?

BOLYAI odaadja az újságlapot. Dósa Elek lelt rá. Pályázat az imaginária számokról. Gondoltam, érdekel.

JÁNOS. A szél ütötte?

BOLYAI. Antalt?… Nem, mozgatja mindenét. Mért gondolod, hogy a szél ütötte?

JÁNOS. Láttam rajta. Ő nem az ágy alatt tartja a koporsóját. S nem is kacérságból fekszik majd bele.

BOLYAI belöki a koporsót. Volt esze… Nem nevelt magának, aki… Csendesen. Mondta, hogy nálad is heveskedett… Azért jöttél be?

JÁNOS. A Tékában néztem meg valamit.

BOLYAI. Most elnyugodott kissé. Az újságra. Addig nézd meg ezt, van-e kedved hozzá. Az idő elég szoros, november derekára fönn kell a munkának Lipcsében lennie.

JÁNOS. Elég az egy ilyen bagatell dologra.

BOLYAI. Magam is gondolkozom, hogy a kába fejemmel próbát teszek.

JÁNOS. Elfogadom a kihívást.

BOLYAI. Gaussnak van a Disquisitionesében erről a tárgyról egy nevezetes fejezete. Nem akarod megtekinteni?

JÁNOS. Éljen édesapám vele. Így legalább egyszerre kell a göttingai kolosszussal s Marosvásárhely Zenójával versenyeznem.

BOLYAI. Örülök, hogy ez a lipcsei pályázat visszatérít a matematikához. Óvatosan. Abból, amit az ottani munkádról hallottam, azt vettem ki, hogy te is apád hibájába estél – elcsapongtál.

JÁNOS hidegen, gúnyos fölénnyel. A kettőt bajos lenne egy név alá venni.

BOLYAI. A mi erőnk a matematika. S nem kívánnám, hogy a hozzá való hűtlenség a te életedben is megbosszulja magát.

JÁNOS. Az, hogy egy tan rádiuszát régi határain túl messze kiterjesztjük – aligha mondható hűtlenségnek.

BOLYAI örömmel. Egyszóval csak a határait tolod – mint az „Appendix”-ben? S nem a tannak fordítasz hátat?… Hála isten, hogy Antal rosszul értette, amit afelől az… Üdvtan felől mondtál neki.

JÁNOS. Még mindig jobban, mint némely tanult elmék, akiknek szívük nincs a megértésire.

BOLYAI. A tudományban a dolog beszél. Leül. Na, nem mersz nálam leülni, fiam? Antal bátyád szavából az tetszett ki, hogy a geometria tiszta módszerét kívánnád ama szomorú szövevényre, az életre kiterjeszteni. Az embertársaságot, mint egy schönbrunni kertet, szép, egyenes lineákra nyesni.

JÁNOS. Ideje már, hogy a tudomány ne csak játék legyen, mint édesapám szikraütő gépe; hanem a tudós elmékben, mint egy költő fészekben felnőve: az emberek boldogítására használja erejét.

BOLYAI. Csakhogy ettől – ha az élet millió orv rejtekét át is világítja egyszer a tudomány, s a sok millió ismeretlenű egyenlet megoldásához meg is találja a műveletet – igen messze van még az emberek esze –, messzebb, mint a fül a holdbeli ágyúszótól.

JÁNOS. Más szóval meg kell érnünk a kimondására – ahogy Gauss hitte az abszolút mértanról. De a Gauss barátja tudja, hogy én az emberi megértés útját bűnnek tartom a magunk óvatosságával megtoldani.

BOLYAI. Nagyon sok létrafok visz oda föl, ahol te azt a tant a meghirdethetnéd. Magad mondtad, hol áll a matematika – pedig az a legtökéletesebb. S ha a fizika is feljutott már valami tökélyre, a kémia most tisztázza a fogalmakat. Az életről való tudomány pedig, ítéld meg, nevezhető-e tudománynak? Hát a moráliák, a társadalmunk berendezése – melyben még századokig –, ha nem örökké a szokás és tapogatózó tapasztalat fog uralkodni! S te egyszerre ugratnál, az üdvöt meghirdetni, a századonként egy arasznyit növő létra tetejébe.

JÁNOS. Kimunkálva a fokokat.

BOLYAI. Holdkóros vállalkozás ez, bocsáss meg.

JÁNOS. Édesapám, hogy féltsen a nagytól, mindig talált okot. De majd ha meglesz a mű, vagy legalább az előmunkája, mint annak idején a függelékül ragasztott füzet…

BOLYAI. Azt hiszed, készülhet mű – ha tíz vagy akár száz kötetnyi –, amely ilyen munkát maga elvégezhessen?

JÁNOS. Ha biztos nem volnék benne, tudnék-e mosolyogni?

BOLYAI. Amin a Biblia kicsorbult, holott próféták írták – te egyetlen tudós könyvvel akarod elérni?

JÁNOS. A babona kőzetében egy érnyi tiszta érc: ez volt a Biblia.

BOLYAI. S Platón tudós állama?

JÁNOS. Olyan az, mint az ő gyermeki mértana – az abszolút geometriához.

BOLYAI. S te azt hiszed, a tied üdvözítőnek különb lesz?

Csönd.

JÁNOS. Azt. Hosszú csönd.

BOLYAI összetörve. Nem lett volna szabad neked a katonaságot otthagyni. Vagy legalább egy asszonyért abba a Domáldba eltemetned magad.

JÁNOS. Épp ebben látom én a Gondviselés kezét – hogy ami mindenki mást nyakig a földbe ásott volna, engem az emelt a szférák magasságába. Amikor Olmützből megjöttem, beismerem, valóban beteg, segítségen kapó lélek voltam. S ha édesapám szeretete több táplálékot nyújt önbizalmamnak, tán még az integráljaiba is belekapat. Amint ama szerencsétlen asszony is, akinek az én külső életemen kell osztozni, mert a belsőre nem képes, az is csak egy nádszál volt…

BOLYAI. Csakhogy belátod!…

JÁNOS. Amelybe azért kapaszkodtam, hogy a süppedő verem – az egyedüllét – egészen el ne nyeljen.

BOLYAI. Megmondtam én azt.

JÁNOS. Jól jósolta, amit maga is készített! Hideg szenvedéllyel. Csak egyet nem számított ki: hogy én ott, ahol mint két sor lángnyelv sziszeg körül a meg nem értés és rágalom – s ráadásul most már egy asszony s gyermek sorsa is szorít: – épp ott találom meg a bizonyosságot, mely a gyengéből erőst, a kételkedőből hívőt, az indulatosból hidegvérűt csinál.

BOLYAI. Mi ez a bizonyosság?

JÁNOS lassan, de szilárdan. Hogy a Gondviselés engem szemelt ki az üdvre vezető tant az emberiségnek megjelenteni.

Csend.

BOLYAI halkan, magának. Ó, az az édesanya! Az győzött le engem!

JÁNOS. Látom a kést, amely e sóhajban kap pengét és nyelet.

BOLYAI. Merhet-e férfi nőt szeretni, ha a nem ismert, amit átölel, így tör fel, s rombolja szét egy élet építményét.

JÁNOS akaratlan pátosszal. Sötétségnek hívják a világosságot, csak mert megszánta az emberek nyomorult életét: – s rombolónak az építőt, mert fölülmúlja a piramisemelők bátorságát… De nem akarom én édesapámat a felekezetemmé tenni. Látom, kész a szerep, amiben mint e palástban, a Dósa Elekeknek eljátszhatja az apát, akinek most már a kimérák karjából kell hívogatnia hálátlan fiát. Ez a per azonban úgysem itt dől el – a minoriták tornya alatt. S én átengedem édesapámnak a maga birodalmát. Tessék a jelen…

BOLYAI. Úgy van. S nézzük e nagy dolog helyett a mi liliput párbajunkat. Akkor hát kidolgozod azt a matériát?

JÁNOS. Jövő héten bejuttatom, vagy behozom. S indítsuk együtt fel. Biccent s indulna kifelé.

BOLYAI. S Antal bátyád, Jakab Lajos? Meg sem nézed őket?

JÁNOS. Engem nem kell orvosolniuk. S magam sem szeretek kuruzsolni. Ki a pitvar felé.

LŐRINC belép, észreveszi a székébe roskadt Bolyait. Mi az?… Volt itt valaki?

BOLYAI. A méltóságos kapitány úr…

LŐRINC. Elment már, nem is jön többet?

BOLYAI. De jön, jönni fog.

LŐRINC. Hogy az a nagy ész, az is csak ennyit ér! Fölverik, mint a patkót, hogy jobban rúghassanak véle.

BOLYAI feláll. Nem mint a patkót. Mint a béklyót a lovakra. Kettőre egyet, hogy holtig rúgják s harapják egymást. S el ne szabaduljanak.

Függöny

Németh László
(1901–1975)
Kossuth-díjas magyar író, esszéista, drámaíró

A kubista képanyagot Linda Dalrymple Henderson The Fourth Dimension and Non-Euclidean Geometry in Modern Art (Princeton University Press, 1983) című kötete alapján válogattam. – A szerk.

A kötet MIT-is kiadásának (2013) borítója
  1. A másik, a színházban előadott felvonásvéget lásd a IV. felvonás után.

Németh László: Kísérleti dramaturgia I–II. Drámák 1960–1969. (Németh László munkái.) I. kötet. 177–264. p.