A Bolyaiak drámája

Egy fiatal tanárnő, erdélyi származás, fejébe vette, hogy Bolyai-drámát kell írnom. Olvasta erdélyi tárgyú darabjaimat, s csodálkozott, hogy a legdrámaibbat, a tudománytörténet műkedvelőjéhez legközelebb állót mindmáig elkerültem.

Én szabadkoztam, épp elég befejezetlen munkám, elvetélésre ítélt témám van. Ő azonban nem hagyta magát olyan egykönnyen lerázni. Kis, gépelt füzeteket kaptam tőle; előbb egy Bolyai bibliográfiát, aztán a kiadatlan Bolyai-levelezés egy-egy nyalábját. Farkas Jánoshoz, János Gergelyhez, Farkas vegyes levelei és így tovább.

Ezekbe már csak udvariasságból is bele kellett néznem. Történetesen a „Bolyai Farkas Bolyai Jánoshoz” című füzetet kezdtem lapozni. Az első négy levelet Farkas akkor írta (alig egy hónap leforgása alatt), amikor fia 1818 szeptemberében, tizenhat esztendős korában végre fölkerült Bécsbe a hadmérnöki (vagy ahogy akkor mondták: inzsenér) akadémiára. Ezekben a levelekben volt valami ismerős, ami már felületes lapozás közben kapcsolatot teremtett az írójukkal. Az apa, aki maga irányította fia nevelését, belemámorosodik a védence előtt nyílt új életbe, közben a nevelői szenvedélyében támadt ürességbe sem tud belenyugodni; Marosvásárhelyről is segítni akarja.

Fölrajzolja előtte pályája szépégét.

„Semmi sem emeli fel az embert úgy, mint a felsőbb Mathesis; mint a sas a mély égbe, úgy elsüllyed az ember, elhagyva az egész világot.”

Elmagyarázza, milyen előnye van neki, akinek fiatalon vált vérévé a matematika. Az ilyen ember

„excellens elmével, jókor, jómóddal hozzáfogva, serdülőkorában hosszú gyakorlással, mint a nyelvben, olyan készséget kap.”

Ahol más

„mélységbe süllyedt, s elmerül, ő, mint egy óriás, bokáig játszódva halad.”

Előírja, hogy az ottani könyvtárból milyen könyveket vegyen ki, kiknek a tanításából igyekezzék hasznot húzni, szabad idejében mivel foglalkozzék. A serkentő szerek közül nem marad ki a társadalmi előmenetel képe sem.

„Ha jól elkészülsz arra, amire ott legjobban lehet, sok kenyér közül választhatsz. Írd meg, most mit értesz, mire volna kedved jövendőben. Ide professzornak volna-e?”

Társadalmi körültekintésre is oktatja:

„Gróf Kemény Miklós úréknak (akik nagy jótevőid) járj kedvükbe.”

Még a nagy hiány, az otthon magakínálása is serkentésbe csap:

„Itt kékellnek a szilvák, mindennap emlegetünk, de egy más gyümölcsökkel gazdag őszre virágzol te.”

A pedagógus apa! – gondolom emlékezve. Mennyit kellett szenvednie! S úgy érzem, megvan a kulcs, mellyel, ha időm s erőm volna rá, ebben az anyagban s a többiben is, elindulhatnék.

Közben egyre érkeztek, egy-két hónap távolságban a levélküldemények, tele másfél százados anyagi gonddal, pörös ügyekkel, nehezen kiolvasott idegen szavakkal. Amikor sarkallómat megkérdeztem, mikorra küldjem vissza a vaskos tömbbé gyűlt anyagot, megnyugtat, hogy az az enyém: számomra gépeltette ki apjával. A nálam is öregebb apa, amint a könyvtárban szemét az írással, hátát a géppel erőlteti: ebben erkölcsi nyomás is van, amit a küldő vállalt is. Talán egy tanulmányt lehetne csinálni belőle, próbálom a drámát lealkudni. De most már komolyabban nézem a leveleket.

A gépelő nem másolta ki a Bécs s Vásárhely közt járó problémákat (egy matematikatörténész számára érdekes tárgy lenne); de a súlyos levelekben, melyeket szemrontó apró betűkkel kell írni, s a postamester még így is rosszallón mérlegel, úgyis másféle motívumok terelik magukra kezdettől fogva a figyelmünket. Ez az apa nemcsak a fia szellemi fejlődését szeretné irányítani, de testét is ápolná ott a messzeségben. Olyan gondban van ezért a testért, amilyenben édesanyák szoktak lenni. Ha egy tanítványa hektikában meghal, vagy akárcsak egy cigány fuldokol a torkára ment csonton, rögtön fia jut eszébe. A matematikaprofesszor azonban ezeket a félelmeket is tételekben igyekszik formulázni; így az intelmek ide-oda inganak a szülői rémképek s az egészségtankönyvek szabályai közt.

„Sokszor írtam, ki kell tanulni, meddig engedi a természet durvítani testünket, s azon a határon belül nem kell elkényeztetni, de azontúl se durvítani.”

„Hideget se forrót soha ne igyál, azt is megírtam, mért: a szava annak a jó pápista kántornak már kétesztendőnyi ideje elveszett.”

Orvosukkal, dr. Szotyorival (milyen jó háziorvos név!) fontos döntést hoznak arról, hogy János ihat-e, tőlük száz mérföldre, kávét.

„Egyszer-egyszer igyál vagy egy findzsa kávét, persze csak orvosságnak, és éppen nem estvére … Csak meg ne szokd, mert ha olyan ifjan serkentőkhöz szokik a természet… a vénség alkonyadatára (írja a nagy kávés) semmi sem marad, hogy elevenen el ne aludjék.”

Megírja, hogy takarózzon; ne tegyen a fejéhez asztalt, mert éjjel beleveri magát; ő, ha éjjel felkel, a karját maga elé tartja, mert egyszer beleverte az ajtófélbe. Mosolyra késztők és megindítók ezek a tanácsok, tán éppen mert egy férfi s tudós tollából jönnek. A levelek minden során érzik, amit utolsó pénze elküldésekor ír.

„Küldök idezárva 10 rhénes forintot, magamnak egy krajcárom sem maradt, s reménységem is kevés közelebbről, de enyim az, amivel te boldogulsz; akármilyen messze légy, úgy érzem, mintha az én Énem continuátiója volna.”

Ez az anyai-professzori gondoskodás később is megmarad: a fiatal mérnökkari tisztnek fogmosó és ínykenő recepteket küld; a híres ókuláré, melyet akkor juttat el öregedő fiához, amikor az a vásárhelyi thékában, mint látta, messze tartja szemétől a könyvet, e gondoskodás mindent túlélő erejéről szól. A legnagyobb gondja ezekben a bécsi években persze a fia elromlásától való félelem. Ez a féltés évről évre erősödik, s egyre nagyobb apparátusát mozgósítja a kísértést ellensúlyozó matematikus és bölcselői gondolatoknak. A második év elején, amikor fia az ötödik osztályba kerül, egy töredéklevél első sora éppen egy szomorú példával ijeszti:

„… maga a generális írt volt ezelőtt egy dicsérő levelet az apjának; kinek keserűsége sokkal nagyobb, mintha nem lett volna az az öröme. Azt mondják, a Kemény Farkas fia, Pepi rontja el a haza sok ifjait, az rontotta volna ezt is el.”

A hatodik elején:

„Valósággal annyi van, mitől féltelek, hogy amidőn elgondolom, hogy mint egy ütközetben a golyóbisok zápora közt ügy állsz, sok megölhet, legtöbb megnyomoríthat: irtózom; annyival inkább, hogy csak én látom, te nem is álmodod, sőt sokszor a pokol pitvarain a mennybe gondolod magadat. Mindenekfelett féltlek, hogy az indulat egy vagy másképpen elragad, s amint Rousseau mondja: »On s’oublie un moment, et l’on est perdu pour l’éternité.«”

Az „egy vagy másképpen”, mint két év múlva az iskola elhagyásakor írt levél megismétli; a párbaj s az asszonyok. Ez minden levelek közt a legaggodalmasabb.

„Eddig még kertben voltál, melyet a lopók nem hághattak könnyen által.”

„Elhidd, hogy akár milyen jól jöttél legyen ki most az Akadémiából, ezután minden nap újra feltétetik a sorsod. Valamennyit reménylettem eddig, most mind félelemmé nőtt, óriási árnyékokkal.”

„Édeni helyeken fogsz menni, angyali mosolygás, hasodó hajnalok, égizengzet, szent barátság, örök hűség jőnek szembe, s rövid időn mérget (testet és lelket megölőt) adnak be, s levetve mennyei lárvájukat, irtózatos furiákká válnak.”

Itt jön a sokszor idézett hely, a jól félő apai félelemé:

„Én téged a duellumoktól féltelek leginkább s a fehérnépektől.”

Az utóbbi a veszedelmesebb.

„Kétféle a szeretet, az egyik meghágja előbb a mennyet, a másik fel se hág a földről; amaz is csak odaesik, tüzes orbitája a posványban végződik. A csupa testi szerelem (kivált most, amikor Páris közepétől a havasok tetejéig elterjedt a franc pestis, s pusztítja a földet) micsoda és mennyit nyomorékokat csinál, nem is képzelheted.”

„Látogasd a francosok ispotályát, el ne mulaszd.”

De tán még nagyobb ékesszólással óvja a szerelem másik formájától, attól, amely házasságra visz, egy rossznak véve a bujaságot s a „másokba való beleszeretést”.

„Bár 24 éves korodig maradnál meg – könyörög szinte – épségben, míg a test kiformálódik. Addig úgyis elég szebb, magasabb passió van egy magát el nem vesztegető ifjúban… Newtont egy ilyen szép passio, s felséges munkásság tartotta meg – biztatja a fiatal tisztet. – Róla azt vallják közönségesen, hogy szüzességét a koporsóba vitte.”

De van a levelek anyagának egy harmadik rétege is, ezekben érezzük meg a nyomást, amely alatt ez az apai szerelem (mert annak kell neveznünk) a magasba fecskendez. A harmadik bécsi évben az apa új állásra pályázik, valami erdélyi főerdészféle akar lenni: primarius silvarum, ehhez kéri Bécsben élő fia segítségét. Az iskola parancsnoka, János főherceg nagyra tartja Jánost, s

„az sem tesz tán rossz hatást, ha egy fiú személyesen esedezik az atyjáért, s adja át Őfelségének az instanciát.”

„A házam állapota absolut kényszerít próbálni.”

„Szomorú dolog, mikor az ember az életnek teljes kétharmadán nemcsak az egyharmadát nem szerezte meg, sőt rég előre azon kornak kenyerét eszi, mely a magáét sem szerezheti meg.”

„Már szinte elvesztettem reményemet arra is, hogy ifjúkori matematikai spekulációim gyümölcsét rendbe szedjem, ami le van írva; újranézzem, s ami nincs, leírjam, máris teméntelent felejtettem el.”

De nemcsak az anyagi gondokba merült, tudását veszteni kezdő ember az, aki most már a fiába teszi át élete reményét. A pedagógus és szülőtárs mindig nagy tisztelettel irt a fiúnak anyjáról, de a retorikai hév, amellyel a „beleszeretés” s következménye, a házasság ellen érvel, nem hagy kétséget, hogy az anyagi és tudományos tönkremenés csak része egy nagyobb „banque-rupt”-nek.

„Erősen fájdalmas dolog – sóhajt fel erről írva –, hogy a szívbe bele van az a finomabb szeretet oltva, mely mindig sóhajtoz a maga tárgyáért, és ezen tárgy seholt sincs; jaj annak, aki azt hiszi, hogy megtalálta, s örökös láncokba verve magát, még attól a szabadságtól is megfosztódik, hogy azután lelkiesméretében, fájdalom nélkül sóhajtson a maga lelke másáért.”

„Ritka helyt nem nyomnak az örök bilincsek.”

A levelek közül – fontossága miatt – teljes épségben maradt meg az a két hosszú, amelyben e bilincsek lepattanásáról, felesége haláláról számol be. Amikor János 1818-ban Bécsbe fölment, anyja még maga intézi a domáldi szüretet, s tőle is van egy töredékünk, melyben fiát a rajz tanulására buzdítja (ebből volt leggyengébb, emiatt lett végül is második); ekkor azonban már évek óta őrült és vízibeteg, akin a doktori konzílium csapolást végeztet. Az egyik levél a halálra készíti elő a fiút, a másik a végről számol be. Részletesen leírja a domáldi kirándulást; a boldogtalan asszonyt erre az alkalomra csináltatott féderes ágyban, kocsin kiviszik Domáldra; ahol házassága első két boldogabb évét töltötte. Az első levélben elmondja, ott hova hurcoltatta magát, milyen fennkölt beszédeket tartott; a másik levélben, hogy ült utolsó este a tűznél az ágy szélén, hogy búcsúzkodott el tőle, az anyjától, emlegette Jánosát, aki körül zavart feje, úgy látszik, állandóan dolgozott. De a halotti leplet kszítő és tertő beszámolókba is be-bekerül egy mondat, amelyből láthatjuk, hogy mi lehetett ez a házasság az utolsó időben.

„Számtalan beszédei közt, sokszor olyan szörnyű indulatos, hogy ha kényszerítjük, nem adunk meg akármit, vagy orvossággal kínáljuk… szid, üt, ver, tép és sért mindent minden kigondolható módokon.”

„Isten azzal a kegyelemmel áldott meg – festi le önmagát is –, hogy amint láttam a nyomorúságát, úgy közelítettem hozzá, s keresztemet szelíden, békességes tűréssel vittem s viszem. Valami felsőbb, menynyei öröm van a láthatatlan atyai kéz alatt megalázódva állni.”

Ami a levelek olvasójában figyelmet s vonzalmat kelt, mégsem ez, hanem a természettudós s az apa jelenléte e szörnyű napokban is. Felesége baját nemcsak szenvedi, jegyzi is.

„Kötés papiros kellene a leírásokra (ti. felesége »beszédeinek«); némelyeket hirtelen felírtam, valaha közlöm veled, az is sok, amit feljegyezhettem, csodálatos nyavalya.”

S amikor az anya meghal, a ház mögött, a vad fákból nevelt lugasban felboncoltatja, s szinte boncjegyzőkönyvet küld róla Bécsbe.

„Két veder víz volt a hasa és mejje üregeiben, tüdője, szíve, mája, gyomra, veséje épek voltak, csak hogy a mája nagyocska volt, de a jobb veséje is nagyobb, mint a másik, s a belei bogyósak voltak, mint sok sertésnek szokott, a lépe egészen rossz s a méhe (melyet én előre is megmondottam).”

„A boncolás reggel történt, utána koporsóba rakták a halottat, s énekkísérettel a Szent Miklós utca végén váró szekérhez vitték, hogy Domáldra szállítsák.”

„Béeresztettük a koporsót, ledörgött a föld… s én egy bú oszlopának maradtam a kettős ősz ködében.”

Ennél is jobban megkap a küzdelem, amelyet a levelekben fia lehetséges gyászával folytat. Van ebben a halált örömre magyarázó életbölcsesség:

„Csak meg kell ismerni ezt az életet, hogy azon nemzet szokásain ne csodálkozzunk, mely a születésen sír, s örvend, mikor valaki a földből, mint egy tömlöcből kiszabadul.”

Célzatos intelem:

„De ha szereted őtet, csak annyit sírj, amennyit ő kívánt, hogy a férfiú erősség a könnyekben fel ne olvadjon, s pályafutásod tüze meg ne aludjék, sőt kettőztesd most munkásságodat, hogy a búszívedet el ne foglalja.”

Például szolgáló emlék: ő is Szebenben volt, amikor az anyja meghalt, akkor azt hitte, soha el nem felejti, de hát ifjú búja nem vénül meg. A regényírók fejéhen szöget ütő vigasz:

„Valamikor az fáj neked, hogy az ő szeretetét itt a földön elvesztettet, gondold meg, hogy az énreám maradt; s maradjon a te hozzávaló szereteted itt a földön reám, és hozzád anyai jósággal viseltető s örökös fiúi szeretetet érdemlő Bárónéra.”

Orvosi utasítás:

„Neked is ezeket commendálom: csak most vagy egy-két nap egy findzsa kávét (csak nem estve) vagy egy poharacska nem savanyú bort (csak nem sokat) igyál.”

Ő maga is ezt tette, okosan foglalatosságot keresett, úgyhogy most már jól eszik, aludni is kezd, tanít, s kemencéket is rakat, mert ezerfelé keresik.

Apa és fiú számozták e leveleiket, ezt a szokást még a két göttingai barát – Gauss és Bolyai vette fel, amikor elválva Braunschweigbe és Erdélybe szétmentek. Az utolsó levélszám, amelyről tudunk, Farkas 1821. szeptember 10-i levelében említettek; 31., 20., vagyis az apa az első három évben 31, a fiú 20 levelet írt. Az apa 31 leveléből s a később írtakból néhány papírszeletnyi töredéken kívül tíz van meg (de három ebből is hiányos). János leveleiből egy sem. Nagy kár! Ha ez a levelezés megőrződött volna, irodalmunknak olyanféle emberi dokumentuma lenne, mint Széchenyi naplója.

Ösztönzőm közben megjárta Erdélyt, s útja zsákmányaként megküldte a Bolyai-irodalom első nagy művét: Bedőházi könyvét, amelynek még hatvanöt év után is lappangott egy fölvágatlan példánya Marosvásárhelyen, amint egyik nagy könyvtárunk ötven éve megjelent Bolyai–Gauss levelezését is én vágtam fel.

Közben másfelől is megindultak asztalom felé a Bolyai-emlékek. Szellemi életünk magános kuckóiban, úgy látszik, sokan rágódnak e két boldogtalan magyar sorsán. Szűk baráti körömből két helyről is kaptam régi, szenvedélyes ismeretségre valló, esszének is elmenő útbaigazítást. Egy fiatal orvos, talán legképzettebb tudománytörténészünk, aki maga is írt Bolyai-drámát, könyvtára polcáról küldte el a legfontosabb műveket, s matematikai oldaláról mutatta meg a két Bolyai kétféle világát, a nagy kezdeményekben gazdag apa egyenrangúságát erősítve. Az Erdély túlsó szögében nehéz székely természetével s dübörgő nyelvével küzdő fiatal író, a hajdani, háromezer lakosú, kövezetlen Marosvásárhelyt idézte meg, a Poklos patak és Baromvásártér környéki sáros utcákat, a filiszter társadalmat, amelyben e két ember, a maga természete szerint, alkalmazkodva és dacolva mint mulatató s botránykő vergődött beragadtan. Én azonban, bár lassan az egész irodalmat megismertem, nem szakadtam el az első perc szimatától, s egyre inkább a csodálatos mód összeakaszkodott emberpár drámáját láttam benne, akiket a sors ellen lázadt apai szerelem (s amit az a fiúban kiváltott) kapcsolt egybe, ahogy ilyen méretű embereket ritkán a föld hátán.

Azt, hogy Farkas mint matematikus valóban egyenrangú volt-e fiával, én műveik: az Appendix s a Tentamen átnézése után sem tudom megállapítani. De az biztos, hogy Farkas mint elme s mint vérmérsék (s az ilyen viszonyban ez számít) nem volt alábbvaló a fiánál, s ha János ifjúsága merész ugrásával olyasmit kapott el s húzott le, ami évezredekre megőrzi a nevét, Farkas szélesebb szellemében, nagyobb műveltségével, képzeletével, sok irányú lobogásával holtig ott tartotta fölötte apaként szerzett fölényének az árnyékát. Hogy két ilyen egyenrangú, kivételes ember apa s fia lett volna, arra a történet, de főképp a tudománytörténet nem sok példát tud. A német romantika inkább óriás testvérpárokban gazdag, mint a Humboldtok, Grimmek, Schlegelek, Brentanók. Erasmus Darwin: Darwin nagyapja. A két James, Henry és William megint csak testvérek. Apában és fiúban ilyen egyenrangú nagyságra példát inkább csak a politika mutathat: Hannibáltól a Pittekig. A tudománytörténetben most csak Bernoulli János és fia s Curie és leánya jut eszembe, de itt is inkább családi műhelyek azok, melyek a matematika s fizika egy-egy új ágának a művelésére létesültek. Arra, hogy egy szakmában dolgozó két embert ilyen drámaivá váló pedagógiai szenvedély ékelt volna egymásba, példát én nem tudok, s ez az, ami a Bolyaiak ügyét általános emberi érdekűvé teszi.

Az eset szépségét emeli az a mély, teljes alkati antagonizmussá növő vagy nevelt ellentét, amely a két ember közt fennáll: Kettejük közül Farkas volt a hatalmasabb s színesebb. Az a több életre méretezett, nem sejtett tartalékokból folyton megújuló biológiai erő volt benne, amely nagy tehetségekben nem is oly ritka, mint a köztudat hiszi. A fia, aki mégiscsak legjobban ismerte őt, s akiben ez a kimeríthetetlen erő nem volt meg, halálakor, a viszonyukra is jellemző iróniával s keserű csodálattal ír erről az erőről.

„Még a múlt ősszel oly erélyesen mutatkozott az Öreg, hogy aszerint még 80 évet tulajdonítottam nekie, s ha ne legyen csaknem egész életében oly iszonyú indulatos és mind ezen s mind sok egyéb tekintetben oly szerencsétlen természetű: amint tudta magát con- és praeserválni, s orvosolni még képzelt vagy csak eszébe vett kis bajok ellen is: számíthatott volna a Mathuzsálemet életkorra felülhaladásra, ki tudvalevőleg 969 évig élt; sőt szíjas lelki és testierő mellett ezer évet is elélhetett volna.”

S nemcsak az életereje volt ilyen ezredévre szabott: tehetségében, elméje sokoldalú túlfejlettségében is volt valami szörnyetegi hipertrófia. Alighanem a legsokoldalúbb ember volt, aki magyar földön élt, s ez nem valami polihisztori sokoldalúság volt, amely az alkotóerő rovására feszíti túl a befogadást; ő szinte minden irányba, amelyben emberi tehetség kifejlődni szokott, alkotásra törőn bizonyította képességét. Hogy matematikai tehetsége mellett kivételes nyelvformáló készsége is volt, azt nem annyira hevenyészett drámáiból látjuk, hanem fogalmazványaiból, melyekből százával lehetne kiszedni a gondolatot hatalmas tömörséggel visszaadó mondatokat: „Elménknek minden kis világosságával a sötétséget szolgáljuk!” – a korról; „A fattyú kultúra rosszabb annál, mintha az ember állatnak maradott volna a makk mellett!” – a magyar művelődésről; „Már akármit szinte hiába adnak, mintha az éhenholtak temetőjébe egy cifra asztalt terítenének!” – önmagáról.

Egyetlen, tanári fizetésemelést sürgető levélből vettem ki ezt a három mondatot. Nyelvtudása nemcsak hatalmas volt, de aktív is: magyarul, deákul, németül egyformán írt, franciából, angolból emlékezetből s helyesen idéz, görögben, zsidóban már mint gyermek otthonos lett, románul úgy beszél, mint a született román. Erős technikai érzéke volt. Amikor szorultságában kemencerakásra adta magát, ez lévén képességei közül Erdélyben a legigényeltebb s legjövedelmezőbb, olyan jó kihasználású kályhákat szerkeszt, melyeket a mérnöki irodalom Hardtmuth után is számon tart; megoldja az önhajtású kocsi problémáját, s különös szekérrel képeszti a vásárhelyieket, melyeknek tengelye együtt mozog a kerékkel, s egy kis nyaraló vityilló van rajta. Egész életén át orvoskodott, írta a recepteket, s mint láttuk, a boncjegyzőkönyvet. Hogy bármely témáról a filozófiai általánosítás fele szeretett csapongani, nemcsak levelei, de előadásai és tankönyvei is bizonyítják.

Ha nem is hisszük, hogy a nagy tehetség, az úgynevezett lángész: egyirányú korlátozottság, kétségtelen, hogy a képességeknek ilyen tarka túltengését nem könnyű egy pálya szerves tervébe befogni: ahhoz leonardói kor vagy goethei önfegyelem szükséges. Bolyaiban a sokféle képesség inkább feszélyezte egymást, s többször is súlyos bajokra vezetett. Az első ilyen zavar gyermekkorában lépett föl. Nagyenyeden

„kilencéves korában, rendesen, játék közben is latin versekben beszélt – írja róla fia –, s tanítója, a három klasszissal előtte levő poéták verseit neki adta javítás végett. El is jártatták a kollégium mindenkamráiban, hogy… az idős deákok is méltóztassák társaságukra.”

Ő maga elmondja, hogy tizennégy számjegyre vont négyzet- és köbgyököt fejben, hiba nélkül; egy vakáción hat hét alatt úgy megtanult görögül, hogy Homéroszt szavalta. Az eredmény: hallucináció. Látja Achillest, ahogy Homéroszban olvasta, s a többieket.

„A következő télen forró nyavalya jött reám, mely után addigi tehetségeim szállottak.”

Másodízben, a pályaválasztás előtt, húszéves kora körül okoz zavart ez a sokirányú fogékonyság. A kis csodagyerek Kemény báróék házába kerül, későbbi barátja Kemény Simon, vagy ahogy a levelek emlegetik: a „Báró” tanulótársaként. Enyedről elkerülve, ott él vele Kolozsvárott is. Teológiatanára, a „nagy Gamáliel” olyan hatással van rá, hogy matematikai érdeklődését, mint az ördög kísértését föladja, s később ateistává lesz, történeti festő akar lenni; részt vesz a kolozsváriak színjátszásában, s midőn tanulótársa külföldre utazik, s ő betegsége miatt késve indulhat utána: Bécsújhelyt úgy föllelkesíti a tüzérakadémia, hogy ott akar maradni tüzérnek. Ez a kapkodás szerencsésen végződik: Kemény Simon könyörgő levelére mégiscsak utána megy Jénába – ahol Fichtét hallgatja, és Schillert látja, majd Göttingába, ahol a nála két évvel fiatalabb Gauss barátja lesz, s belső iránytűje a matematikán állapodik meg.

Harmadszor az 1811-i devalvációt követő nehéz esztendőkben látjuk működésben ezt a kaotikus sokoldalúságot. A vásárhelyi professzor, amúgy sem nagy, évi 400 bankó fizetése egyre kevesebbet ér. Mint a mi tanárainknak 1919 és 1925 közt, a vásárhelyi professzoroknak is más jövedelem után kell nézniük. Ebben az időben lesz Bolyaiból kemencerakó s a Döbrentei-féle színi pályázat hatására (amelyen Katona József is részt vett) drámaíró s könyvek kiadója, hogy aztán a pőre remény biztatására az erdészetet tanulja ki. A szükség, de a könnyen csábuló, az új területen a szunnyadó képesség tornáját élvező agy egyformán részes Gauss barátjának ebben a kicsapongásában.

De képességei egymást zavaró sokféleségén kívül volt még valami, ami ereje összpontosításában, kibontásában, el-elcsüggesztette. Mint a romantika más nagy alakjaiban, Széchenyiben például, Bolyaiban is volt jó adag színészvér. Nem az a könnyedebb, igazibb, amely a mások által írt szerep megértéséhez, testtel kitöltéséhez szükséges, hanem a súlyosabb s őszintesége miatt veszélyesebb, amely a sors által ránk szabott helyzet szereppé kerekítéséhez szükséges. Ez, ha tehetséggel párosul, drámaírót is nevelhet; ha nem, mélyebben belebogozza az embert a bajba, mint kellene. A játék beleejtett csöppje megóvja ugyan a szerepjátszót a végső következményektől (itt például az 1810-es években sűrűn emlegetett öngyilkosságtól), mégis rengeteg erőt von el, a tragikus eszme fényében rögzít egy-egy állapotot, az emberek pedig, akiknek drámájában szerepet oszt ki, néha nagyon is belejönnek a rájuk kényszerült játékba.

Bolyai rövid drámaírói kalandja alatt, úgy látszik, nem találta meg a tisztító forma s a maga színjátszó szenvedélye közt a kapcsolatot; így életében dolgozta ki szerepeit. A Gauss–Bolyai-levelezés nemcsak azért szívszorító olvasmány, mert a romantikus fogadalmak közt szétvált göttingai barátok életútja szemléletesen mutatja, mi volt Németországban s mi Erdélyben tudósnak lenni. Amire az ember úgy húzza be a nyakát, mint amikor kedves rokona hozzáértők előtt a hangot elvétve beszél: az a két levelező írói modora. Gauss úgy végzi a fogalmazást, mint körültekintést kívánó integrálást, közben a tapintat előjel-hibáit is elkerülve, míg Bolyai egy-egy lírai belépővel jelenik meg a színen, hol mint a göttingai mennyből lebukott tudós, hol a házasság csapdájába esett rab oroszlán, hol a gyermeki hálátlanság áldozata, a múltból följáró kísértet.

„Magasak a dicsőség csarnokai, hogy lendüljenek föl hozzád az én szárnyaim?”

„Ez az átkozott viszony úgy megmérgezte örömöm kelyhét, hogy Drydennel azt kell mondanom: az asszony a pokol, amelyre a derék ítéltetett.”

„A legkeményebb csapás, amelytől szívem összetört, fiam szinte hihetetlen hálátlansága: évek óta az ő mártírja vagyok. A legkevesebb, hogy Lear szerepét játszatja velem, de sokszor Franz Moornak vagy őrültnek látom.”

„A viharok minden dühe után még mindig itt, habár csak mint egy vándorló, lélekkereső holttest.”

Az ember odaképzeli a drámai kantilenák fölé a levelet olvasó „göttingai kolosszus” hideg szemét, s megérti kissé visszahúzódását, melyet csak az aggkor küszöbén tör meg a részvétből odavetett vigasz: neki sem sikerült egy tizede sem annak, amit akart.

A néző közben furcsállva állapítja meg, hogy ez az ember, aki belül az öreg Shakespeare szerepeiben forgott, a társaságnak kora gyermekkorától szinte haláláig kényeztetett kedvence volt. Még élete legnehezebb hét-nyolc évében a devalváció után, felesége betegsége alatt is, egy baráti kör intézte adás-vételi s peres ügyeit, adta a kölcsönt, szerzett könyveire előfizetőt, taníttatta Bécsben a fiát. Ha, e „hypochondris” természet külső szerencséjének a magyarázatát keressük, megint a színészvér játékára kell figyelnünk, amely viszonyát csak közvetlen környezetével, a hosszabb és gonoszabb szerepeket kapó partnerekkel rontotta el, a távolabbiakat, barátokat, diákokat, várost – állandó eleven mozgásban tartotta. A Telekiek, Kemények kis arisztokrata körének – melybe nem kellett betolakodnia, ott nőtt föl közöttük – ő volt a szórakoztatója. A kollégiumban ő volt az a tanár, aki a nem értett matematikaórán egyszer csak a matézis fenségéről, a világ összhangjáról, istenről kezdett a bikkfaelméknek beszélni. A várost hol névtelen kiadott drámái rejtélyével, hol a vártemplom előtt fölállított távcsövével, hol kerékre szerelt mozgó nyaralójával lepte meg; mint kuruzsló, elektromos ütéseket mért a betegekre, s szemvizekkel s kenőcsökkel látta el a hozzá fordulókat. Az a belül sötét, kívül színjátszó színészvér, amellyel Széchenyi egy országot hozott mozgásba, itt néhány ezer embernek szolgált kedves mulatságul.

Aztán, anélkül hogy igazán az lett volna, egy bizonyos fajta sztoicizmusba is beledolgozta ő magát.

„Midőn látom – írja fiának –, hogy csak a reménység csalárd ecsetje festi ki a messzi vidékeket, a fátum némán áll, s amikor nem is vélnők, amit szívünkbe legfeljebb tettünk be, feltöri a legszentebb zárakat, s kiragadja, csak a szerencse nyílzáporán felül helyezett stoikusi fellegvárban találom a lélek biztonságát. Ezt a Befestigungskunstot tanuld meg jól.”

„Mint egy nagy Mathesis Auditóriumot, úgy kell nézni a múlandóság nagy tábláján való jelenéseket… tulajdon magát is az embernek ott kell … a phaenomenonok közt nézni, akkor is, mikor ez is letörlődik.”

„Én ugyan – teszi hozzá – minden törekedésem ellenére, még megvallom, távol vagyok ezen erősségtől, bizonyítja mostani, irántad való nyughatatlanságom is.”

Minket pátoszán túl néha épp túlzásai figyelmeztetnek e sztoicizmus belső ingatagságára: ahogy darabjai visszaküldését fogadja, vagy tankönyveit („úgyis elmúlik minden”) névtelen adja ki. De ha nyugalmat nem is ad ez a sztoicizmus, arra jó, hogy a lángészt környezetével összebékítse vagy valami mimikrifélébe álcázza. A sors itt mérte ki az ő rádiuszát; ha ebben a körben valami jót csinált, nem volt haszontalan az élete.

Népszerűségének legrejtettebb oka azonban e folyton tevékenykedő ember gyámoltalansága lehetett. Gondjai közt arra is gondol, hogy „kompániába állva” kereskedésre adja magát.

„De én úgy lévén születve – írja baráti ügyintézőjének, Bodor Pálnak –, mint egy lövő-cél, amelyen kinek tetszik, gyakorolhatja magát, félek, megcsalnak. Aki pedig meg nem csal, annak magam nem hiszek, azaz hozzám hasonlónak gondolván, nem hiszem arravalónak.”

S ezt fián kezdve minden emlékező megerősíti: jobbágyaitól a kályhacsináló mesterekig, s följebb is mindenki becsaphatta. S ennek, mint annyi becsapott embernél, nála sem az emberismeret hiánya volt az oka, inkább, hogy az emberekkel való bánásmódját nem volt hajlandó emberismerete szintjére szállítani. A dilemmát, hogy az emberekkel a magunk vagy az ő természetük szerint érintkezzünk-e, nem tudta, vagy nem volt hajlandó a sikeresebb, de méltatlanabb módon eldönteni. S ez az élhetetlenségnek tetsző erkölcsi magassága az, melyet az emberek, még a csalók is, ha egy életen át hat, megmosolyognak, de tisztelni kénytelenek.

Főként az asszonyok közt talált ez a szikár, tüzes, vállára omló hajú ember kivételes kedvességet, még késő öregkorában is. Lobogása vonzalmat keltett, a mélabú érdekessé tette, mulattató társalgása mozgásban tartott, élhetetlensége gyámolításra késztetett:

„A Báróné Zeyk Kriskával ketten nem tudhatom tisztán, hogy mit csináltak”

– írja darabjai előfizetéséről – de

„Már schadlos vagyok a költségekre nézve.”

Ez a Báróné, ifjúkori tanulótársának a felesége, jóval később, a vándorfestőként odavetődő Barabás Miklós emlékiratában is vonzó női fényben jelenik meg, s nem az anya halálakor írt levél az egyetlen, ahol a szerelmet szimatoló regényíró képzelet tápot kaphat. A fiú levelei a Bárónéhoz mennek, maga ott írja nála a leveleit: mindez bizalmas viszonyra vall; a férj halála után visszaadott adóslevelek is ki tudja, nem tapintatból hivatkoznak-e a halott akaratára. Bolyai azonban még második feleségének, a szépen hárfázó vaskereskedő lánynak a halála után is sok nemzedék hölgye körül fog forgolódni. Amit megint csak a fia örökített meg, ez alkalommal több büszkeséggel, mint iróniával a legfestőibben:

„Maguk a hiú ifjak megvallják, hogy az öreg Bolyai az úriasszonyok vagy dámák körül úgy tud járni, hogy sokszor egész sornak teszi a szépet, pillangó módon egyiktől a másikhoz repkedve, különbnél különb elmés gondolatokkal elragadva, bolondítva őket, s gyors visszatérésre várakoztatva, egyszersmind egész sereg udvarló ifjút, kik aléltan, csak unalmasan, meddőn ásítoznak, könnyűszerűleg kihányva a nyeregből.”

Hogy az efféle tehetségnek magánál is tehetségesebb fia születhessen, az ellen mintha maga a természet is védekezne: vagy nem ad utódot neki, vagy olyan párt választat vele, aki a létükben levő túlzást mintegy közömbösíti. Ilyen asszony volt Bolyai második felesége is; a tehetséges fiában csalódott Bolyainak legalábbis nem került nagy fáradságába, hogy Gergely fiukat tisztességes középszerű emberré nevelje. Első feleségében, a kolozsvári chirurgus lányában azonban nyugtalanabb vér járt. Benkő Zsuzsa anyja (a Gauss- és Bodor-féle levelekben mitológiai szörnnyé kinőtt Öreg) kilenc gyermekét temette el. Bolyainé volt az utolsó közülük: A fiúk közt volt iszákos, öngyilkos, katolizált barát, poroszokhoz átállt tiszt, sőt török renegát is. Magáról az asszonyról azonkívül, hogy Bolyaival a házasságot megunatta, nem sokat tudunk. A vőlegény megírja, hogy kiváló zenei ízlése volt, kottából énekelt, s fortepianón játszott. Abból, amit Bolyai mond, s ahogy Brassai Sámuel emlékszik rá: érzékeny, indulatos asszony áll elénk, aki korán megismerte a féltékenység kínját, és a tréfát nemigen értette: férje elméskedései könnyekig zaklatták. Különben szűzies nő, jó háziasszony, csak épp a számvetéshez nem ért, annál jobban kétségbeejti a pénz elfogyása. János fia után később sokat bánkódott, Bolyai elmebaja kezdetét is onnan számítja, s azzal magyarázza, de amíg otthon volt, indulatossága elfedte szeretetét, Bolyai éppenséggel mint rossz anyáról beszélt róla.

Nem közönséges esze s bonyolult belső élete leginkább azokból a feljegyzésekből derül ki, amelyeket férje készített betegségéről. Az elmebaj, bár sok mindent felfokoz, mégiscsak abból vesz, amit talál. S ha ő

„egész nyavalyája alatt felemelkedett lelkű, emlékezete eleven, fantáziája termékeny, s folyik a vers s ének ex tempore a szájából”

mindennek nyilván épebb éveiben is megvolt a megfelelője. Amikor halála előtt férje megkérdezte, lehozassa-e Bécsből a fiát, ezt a szép választ adta:

„Az anyai szív kívánná, de az anya nem engedheti.”

Ha „kiömlései”-nél gyanakszunk is, hogy a lejegyző szépít, a stílus más, mint a Farkasé, engem egy másik idegbeteg nő, a Szendrey Julia naplóira emlékeztet.

„Jövel el mennyei szellő, életem esthajnali boltján, s szenderíts az örökkévalóság édes álmába. Ó, milyen csendesen fogok aludni én a virágos pázsittakaró alatt, amelyet a jövő tavasz sző felettem, míg az anyaföld karjai közt nyugszom, béhunyt szemekkel, a tündöklő tejutakon járva álmaimmal.”

Nagyzásának a kitörése is a geometer feleség fogékonyságára vall.

„Én istenné isten mondom, aki vagyok egy punktum, ahol kezdődik a nagy minden, s végződik megint rajtam. Én istenné isten mondom, aki vagyok egy centrum, melyből lesznek körös-körül a kis és növő cirkulusok, melyek visszaapadva megint punktummá válnak.”

Mit vihetett ez a nyugtalan, de nem nemtelen és jelentéktelen asszony (ha már belekontárkodunk az öröklés nem ismert kémiájába) a Bolyai Farkas lángeszű fiába? Gyengébb fizikumot, bizonyára. Bolyai Jánosban nincs meg többé a Bolyai-ősök nagyszerű tartaléka. Apja mint izmos fiúcskával, majd szép fiatalemberrel büszkélkedik vele, de harmincéves korára ez a szervezet kifullad. Bolyai János azok közé a „fiatal” tehetségek közé tartozik, akiknek egy pompás ifjúkorra futja, abban égetik el magukat, s éppen ezért többnyire meg is halnak már ifjan. Katonai minősítése, melyet feltűnően jóindulatú feljebbvalók készítettek, ernyedt, könnyű feladatoktól is meghátráló embert ír le, akinek megvolt az oka, hogy nyugdíjaztassa magát. A váltóláz siettette ezt a romlást vagy a skizofrénia első rohama, ahogy Schaffer professzor gyanította. A domáldi birtokra kerülve, ő nem kap bele a gazdálkodásba, mint az apja, aki erdőt, gyümölcsöst ültetett, patakot vezetett, vízesést csinált; 48-ban pedig, amikor a közvélemény hadiszolgálatra szólítja fel a nagyeszű császári tisztet, bizonyára nem óvatosságból, mint aggastyánról beszél már magáról.

Részben ezzel, részben a skizofréniás természet elébújásával függ össze egyre fokozódó emberkerülése s az őrület határát elérő különcsége. Fiatal korában ez is másképp volt: mint a deákok kamráiban sakkozgató fiúcskáról s a mulatságot kedvelő tisztről emlékeznek meg róla. A másik emberben a másik (kiüthető) pengét kereső hidegség azonban mindig meglehetett benne. Ez érezte jól magát a geometria magasában, ennek volt olyan fontos a „point d’honneur”, ez akarta boldogítani a körülötte levő emberek helyett az emberiséget. Míg apja, minden hipochondriás hajlama ellenére társaslény maradt, aki egyéb bánatai közé fiatalon is odavette a sűrű meghívásokat s gyomorrontásokat, s öreg fejjel némi joggal panaszolta: én, öcsém, bevallom, eldiskuráltam az életemet – Jánost a barátság, a termékeny kapcsolatok hiánya, ami ifjan nagyobb koncentrációra tette képessé, később szellemileg is beszűkítette.

A legsajátosabb azonban, amit anyjától kaphatott, az apáéhoz adódó zenei érzéken kívül, nyilván szellemi reakcióinak sebessége volt. Ennek az érzelmi következményét, az indulatosságot nem kellett csak az anyjától örökölnie, mint legjobb kritikusa, megtalálta apjában is. Az azonban jellemző, hogy három legfeltűnőbb erénye, mely kortársai figyelmét megragadta, mind a reflexeknek ezzel a gyorsaságával függ össze; mint vívónak, legendák szálltak sorozatos, nem is egyszer halálos végű párbajairól, melyekben, soha egy karcolást sem kapott; mint muzsikus Paganini, a csodahegedűs darabjaival kápráztatta el a közönséget; mint matematikus, már kisfiú korában is a magyarázónak elébe vágó, gyors felfogásával tűnt fel „mint az ördög, írja róla az apja, előmbe ugrott, és sürgette, hogy menjek már tovább”. A fiatal, egy tárgyra összpontosított szellemi erőnek ez a gyors párducugrása volt nyilván az is, ami temesvári tiszt korában, alig húszéves fővel, a nagy gondolatot elkapatta vele.

Mintha a nagy gyorsaság valahogy lefogyasztotta, karcsúbbá tette volna tehetségét, a szinte „omnipotens” apai egy része kialudt a fiúban. Ami a legfeltűnőbb: az irodalmi hajlam, nemcsak hogy teljesen hiányzik belőle, de az emberiség átkának tartja a sok irodalmazást, mely szeszélyes indáival ellepi, a hagyományokhoz köti az életet geometer módon rendezni képes észt. Ez az ellenszenv, mely nem egy technikus emberben megvan, nála nemcsak saját hiányának önigazoló daca volt, hanem visszahatás, a romantika nagy irodalommérgezése és Farkas példája ellen; hisz még apja halálos ágyánál is a sok költészettel okolja élete meddőségét. Németül mint katona természetesen tökéletesen tudott, híres tanulmányát latinul fogalmazta, s bizonyára megtanult franciául is, apja soknyelvűségétől azonban távol áll. Technikai képessége annyi sem volt, amennyivel mérnöki pályán boldogulhatott; a domáldi birtok gazdálkodása alatt olyan állapotba került, mely némileg igazolta apja elhatározását, hogy bérlőnek adta. Egyetlen önálló alkotása a Vásárhelyt épített ház, melyet a legendák szerint engedély nélkül, magas kerítés mögött, tűzfallal az utcának épített. Természetismeretének sem látjuk sok jelét, úgyhogy apja sokirányú képességéből nála az a kettő marad meg s fokozódik, amely általában gyakran jelentkezik együtt: a zenei és matematikai. Mind a kettőt növelte, hogy kiskorától gyakorolta; hisz mint Bolyai jól látta, ezek azok, amelyekben ifjúkorban kell virtuózzá lenni, győzni a kottán, ami „schwarz geschrieben”.

Hogy János milyen kitűnő hegedűs volt, arról több történet maradt föl. Egy vásárhelyi koncerten átvette beugorva a prímhegedűt, Bécsben az Operában egy szóló résznél, maga a császár is megkérdezte volna, ki az, aki ilyen pompásan hegedül. Többet mond ezeknél a történeteknél, hogy az apja még 48 után is, amikor, már réges-rég csak vonakodva játszott, pénzkeresetül ajánlja, hogy adjon hangversenyeket. A leghatalmasabban persze matematikai képessége bontakozott ki, s épp abba az irányba, amelybe apja is elindult. Farkas inkább filozófusa volt a matematikának, a Tentámenből az derül ki, hogy a számtan és geometria megalapozása, a fogalmak tisztába tevése érdekelte.

„Míg te a csúcsokon fáradsz, én az alapokba fúrom magam”

– írja Gaussnak, amikor még remélte, hogy önérzete előtt kettejük egyensúlyát helyreállíthatja. Jánosban is megvan ez a szabatosság igény, a dolog végire járás „Szereti a tiszta teóriákat” – írja róla az apja, magára ismerve már tizenkét esztendős korában.

„A különben felsőbb valóság elméjével bíró La Grange-t helyesen vádolod – dicséri meg Jánost az egyik bécsi levélben –, még több helyt is hibázik benne az a rigor, amelyet tulajdonít magának.”

A képességek beszűkülése, nemcsak szellemét tette kevésbé színessé, hanem elzárkózott életével párosulva, műveltségét is a szükségesnél szegényebbé. Nemcsak kora eredményein nem volt igazi áttekintése, de még a matematikai problémák is csak apján át jutottak hozzá: ő közvetítette az imagináriusokra kitűzött pályázat hírét, sőt Lobacsevszkij könyvét is. Nem annyira a domáldi magány, hanem tehetségének ez az önmagára utalt befalazottsága volt nála a baj; ez tette Comte pozitivista tudomány vallására emlékeztető Üdvtanát is (még ha lett is volna ereje tető alá hozni) eleve reménytelen vállalkozássá. Viszont megvolt Jánosban az, ami az apjából hiányzott, a szellemi makacsság, amely a problémát, ha egyszer megfogta, amíg meg nem küzdött vele, nem engedi el. Nagy fölfedezése az első nekifutástól az Appendix megírásáig, több mint tízesztendei makacs, egy kérdésre szegzett munkát tételez föl, olyan életkorban, amikor iskola, pályakezdés, társaság, párbajok, szerelmek, áthelyezések, mind elvonhatták volna. De ugyanilyen makacssággal dolgozott, bár kevesebb eredménnyel, Üdvtanán is, melynek a terve még a harmincas évek elején született meg, s melyhez haláláig írta az előszókat, készítette a nyelvet, a részleteket. Ilyen makacsság okozta tán halálát is. Mint betegeskedő ember, Priessnitz híve lett, aki izzasztással, vizes pakolással akarta betegeiből a kártékony nedveket kihajtani. Bolyai geometer eszének megtetszett Priessnitz tana, s hogy mire volt képes, maga írja le.

„Reggel néhány órai, lehetőleg erős izzasztás után, hideg vízben megfürdöm, ülvén benne rendesen egy fertály órát, néha szinte félórát is… Felöltözve, s dideregve, sebesen járok, s megiszom rendesen, mi egypár órába kerül, egy fél veder friss vizet, ami aztán hajt, anélkül hogy gyengítene. Délfelé, estve, gyakran éjféltájban ismét fürdöm, tehát 24 órában többnyire négyszer, de a kúrának legkellemetlenebb része folytonosan éjjel-nappal, télen nyáron át, nyirkos, sőt lucskos inget s gatyát viselek, s kell viselnem.”

A sztoicizmus, amely az apánál inkább csillapítószer volt, őnála természet, s főként két dologban nyilvánul meg. Az egyik: rendkívül igénytelensége. Míg Farkas kezéből fölhányt zsugorisága ellenére is, szétfolyott a pénz, János nagy beosztó. A katonaiskolában pártfogói megfizették a bennlakást, tandíjat, egyszer még a lovaglóiskola díját is, a hazulról kapott tíz-húsz forintokkal azonban ugyancsak kellett gazdálkodnia. Később is a szegényebb tisztek közé tartozhatott, de föllebbvalói megállapítják, hogy a maga dolgában jó gazda. Nyugdíja alig volt fele az apja fizetésinek, s ő családot tart el, sőt amikor Domáldról elűzik, annyi készpénze van, hogy házat is építhet. Sztoicizmusának másik, fennköltebb oldala, hogy ez a világgal meghasonlott ember mindig tiszta, filozófusi életre törekedett, a gondolat sikerét a legkényesebb esetekben is személyes érdeke fölé helyezte, s bár véleményét a maga nagyságáról szinte az anyja szavaival mondta ki, életét aránylag könnyen áldozta fel egy nagy „közüdv” előkészítésében. Apjában is ezt becsülte legtöbbre, a nagy fenséges gondolatokat. Ha ördöngös alaptermészetét (gyors kéz, virtuozitás, párbajkészség) s szenthez illő életét összevetjük, valóban úgy látjuk, hogy e filozófiai emelkedettség beoltása az, amelyben az apa nevelői hatása, gondolkozói fölénye érvényesült.

Arról, hogy Bolyai János viszonya a nőkhöz milyen volt, keveset tudunk. De aligha volt igazuk azoknak, akik tán párbajai vagy törvénytelen házassága miatt, az apjával ezen a téren is mérkőző „szarvasbikát” csináltak belőle. Huszonhárom éves korában az apja mint fiatal tisztről azt írja, hogy a katona bátorsága az ártatlanság szemérmével szépen elegyedik benne, s még nem beretválkozik, csak pihés. Az, hogy gyors reakcióival a nőket is le tudta rohanni, Orbán Róza esete mutatja; a viszonylag jól nevelt nemeslány, aki megszökik vele, s vállalja abban a korban a „vadházasság” kivetettségét. De hogy János e házasság törvényesítésére mindent megtett, azt húsz éven át elromoltan is fenntartotta, csak a kényszer hatására, magas váltságdíjjal vonta ki magát belőle, arra vall, hogy e közbotrányt okozó ember szerelmi morálja semmiképp sem ütött el különc, de makacs erkölcsiségétől.

A vegyi cserebomlás, melyet két ilyen elütő s döntő sajátságaiban mégis összefüggő ember közt a nevelői erosz indít meg, önmagában is megérdemelné a sokoldalú tanulmányozást. Ezt a két embert azonban nemcsak a példátlanul heves apa-fiúi viszony s az azonos s egymásra utaló foglalkozás kapcsolta össze, hanem egy és ugyanaz a probléma, az emberi agyban fölmerültek közt tán a legmegdöbbentőbb, megoldásában a legcsodálatosabb.

A tudomány a gondolható és a létező rendszeres szembesítésében éri el eredményeit. A feltevés hálót vet ki a valóságra, a valóságból érkező jelek módosítják vagy újra csomóztatják a feltevést. A legnehezebben megtett s épp ezért a legjelentősebb lépések a tudományban azok, amelyeknek a legmélyebbre ivódott, szinte elménk természetévé vált feltevéseket kell átalakítani. Az újkor első ilyen átalakító lépése: Kopernikus felfedezése volt; ő vetette el a minden emberagyban bennülő feltevést, hogy az álló föld a forgó világ középpontja. Ilyen mély változást hozott az a probléma is, amelynek a két Bolyai szentelte életét (főleg ha Riemann és Einstein munkásságát is hozzágondoljuk). Harmadiknak tán Planck elmeugrását lehetne tekinteni, aki az energia szakaszos, atomos szerkezetét merte föltételezni.

A kopernikuszi s a plancki ugrás azonban (sőt Einsteiné is) egy lényeges pontban különbözik attól, amelyet Bolyai János s vele egy időben Lobacsevszkij tett meg. Kopernikuszt a csillagászat egyre bonyolultabbá váló teóriái, a bolygók pályáját leíró epiciklusok, Planckot a sugárzó meleg testek meglepő energiaeloszlása, Einsteint a fénysebesség változatlansága (a különböző irányban mozgó rendszerekben) kényszerítette rá, hogy az alapfeltevésekhez nyúljon; vagyis a valóság megfigyelése formálta át a gondolhatót. A nemeuklideszi geometria forradalma ezzel szemben magában a gondolhatóban folyt le; az ész fogott gyanút önnön feltevése ellen. Ennek a gyanúnak, az ebből eredő rossz közérzetnek, a vele vívott harcnak volt tragikus bajnoka az öreg Bolyai, s ezt a gyanút igazolta s oldta fel a fiatal.

A keleti népek földméréséből akkor lett tudomány, geometria, amikor az elvonásra nevelt agy többé nem a tapasztalatból, hanem néhány alapvető, a szemlélet számára nyilvánvaló igazságból kezdte levezetni tételeit. Görög tudósok nemzedékei végezték el ezt a munkát, melynek eredménye, zárt rendszerbe fogva az alexandriai korszak elejéről maradt ránk Euklidész könyveiben. Azok az építőkövek, amelyekből ő mértanát fölrakta, olyan egyszerűek és parancsolók, hogy a gyanakvásra elszánt elme sem kezdheti ki. Euklidész ezek közül néhányat posztulátumnak nevez:

„Minden pontból minden ponthoz húzható egyenes.”

„Minden egyes darab folytonosan meghosszabbítható.”

„Minden középpont körül tetszőleges sugárra kört rajzolhatunk.”

Másokat (ezek inkább mennyiségiek) axiómáknak:

„Az ugyanazzal egyenlők, egymással is egyenlők.”

„Az egész nagyobb, mint a része.”

Van azonban posztulátumai közt egy, az ötödik (amelyet a Bolyaiak, más kiadás alapján, tizenegyedik axiómának neveznek); ez, mint azt már az ókorban is észrevették, nem ilyen egyszerű, s nem kényszeríti magát ilyen erővel a szemléletre. Arra az ábrára kell gondolnunk, amelyen mértani tanulmányaink kezdetén a váltószögeket ismertették velünk. Két párhuzamos egyenest metszünk egy harmadikkal; a két belső szög összege ilyenkor, mint az eltolással kimutatható volt: két derékszöggel, 180°-kal egyenlő. Euklidész nem ebben az alakban, hanem mintegy fonákjára fordítva állította fel posztulátumát: ha két egyenest metsz egy harmadik, s az egyik oldali belső szögek összege kisebb 180°-nál; a két egyenes metszi egymást. Ezt azonban (pl. ha két szög összege igen kicsivel, a percek milliomodrészével kisebb 180°-nál) a szemlélet közvetlenül nem igazolhatja. S ha mégis természetesnek érezzük, azért van, mert belénk ivódott a feltevés, hogy a tér olyan, hogy ez bekövetkezik.

A XVIII. század vége felé, tehát abban az időben, amikor az ismeretelméleti érdeklődés, az ismeret alapjait keresve, gondolkozásunk ellen mintegy rendszeres gyanút keltett: a Bolyaiak tizenegyedik axiómája állandóan ott motozott a matematikusok agyában. Fölépítettek egy tudományt, amelynek egyik sarkköve gyanús, megbízhatatlan; ez volt a geometriának az a „mocska”, amelyről Bolyai szinte indulatosan beszél. A geometerek törekvése az volt, hogy ezt a gyenge axiómát egy nyilvánvalóbbal helyettesítsék, melyből a paralleláké levezethető. Divattá vált ilyen axiómákat fölállítani, a probléma, mint a kör négyszögesítése, merész dilettánsokat is vonzott maga felé. Az öreg Bolyaiban nyilván mind a kettő együtt volt: az alapokat kutató s azoknak a hiányosságától szenvedő tudós, s a romantikus szerencsepróbáló, aki egy mozdulattal felnyitja majd, ami másnak lepecsételtetett, így lesz egyik legelszántabb, legmakacsabb készítője e pótposztulátumoknak. Gausshoz intézett, 1804-ben kelt levele megőrizte egy axióma pótszer igen szabatos levezetését. Gauss, aki maga is foglalkozott a kérdéssel, azonnal megmutatja a bizonyítás gyenge pontját.

Bolyait a sok meddő próba lassan arra a belátásra hozta, hogy a geometriának ezt a foltját nem lehet eltüntetni. Hogy fia előtt kísérleteit a vásárhelyi tanulóévekben titokban tartotta volna, közlékenysége miatt sem hihetjük. Jánost azonban, úgy látszik, mégsem az apja, hanem Bécsben élő barátja, a híres Szász-dinasztia őse, Szász Károly tüzelte fel rá, hogy problémát megkísértse. Apjában valóságos pánikot kelt a hír, hogy a fia mivel foglalkozik. Levelezésüknek nincs is szebb részlete, mint ez, amelyben a maga sárkányától óvja a fiát.

„A parallelákat azon az úton ne próbáld: tudom én azt az utat is mindvégig; megnéztem azt a feneketlen éjszakát én is, életemnek minden világossága, minden öröme kialudt benne. Az Istenre kérlek, hagyj békét a paralleláknak, úgy irtózz tőle, mint akármicsoda feslett társalgástól, éppúgy megfoszthat minden idődtől, egészségedtől, csendességedtől s egész életed boldogságától. Az a feneketlen sötétség, talán ezer newtoni óriástornyokat elnyel… Sohasem lesz a szegény emberi nemnek semmije tökéletes tiszta, a geometria sem. Nagy és örökös seb ez a lelkemen; az Isten őrizzen meg téged, hogy ez valaha olyan mélyen beegye magát … Én föltettem magamban, hogy feláldozom magamat … irtóztatót óriási munkákat tettem, sokkal jobbakat csináltam, mint eddig, de tökéletes megelégedést nem találtam.”

„Tanulj te az én példámon, én a parallelákat akarva megtudni, tudatlan maradtam, életem s időm virágját mind ez vitte el, sőt minden ezutáni hibáimnak töve mind itt volt, ha a parallelákat feltaláltam volna, ha senki sem tudta volna meg, hogy én találtam, angyal lettem volna.”

Amilyen nyilvánvaló e sorokban a drámaíró keze, annyira igaz a tudós sebe s még inkább az apa féltése. Riasztásul, de tán tekintélyének a növelésére is, vagy legalább hogy kedves témájáról beszélhessen, példákat hoz mindjárt, kudarcra ítélt próbáiról. S közben meg-megáll egy figyelmeztető mondatra.

„Egy örökké magába visszaforgó cirkulus van ebben a matériában, szüntelen becsaló labirintus; mint a kincsásó elszegényül, aki ebbe elegyedik, s tudatlan marad. S nehogy próbáld kipótolni, elvégezni, továbbmenni, ezeken a tájakon vannak a Herkules columnái, egy lépést se menj tovább, különben elveszett ember vagy.”

Elképzelhető, hogy az olyan makacs, szívós, becsvágyó szellemet, mint a Jánosé, akit még öregkorában is vonzott – akkor már tévútra – a másoknak lehetetlen, mennyire sarkallhatták apjának ezek a tragikusan túlzott intelmei. 1820 áprilisában írja Farkas ezt a levelet, s 1823-ban mint temesvári inzsenér alhadnagy János a másikat, melyben győzelmét jelenti be.

„A feltételem már áll, hogy a parallelákról egy munkát adok ki; ebben a pillanatban még nincs kitalálva, de az út, amelyen mentem, csaknem bizonyosan ígéri a cél elérését – nincs meg, de olyan fenséges dolgokat hoztam ki, hogy magam elbámultam.”

Az első próbálkozások társa, Szász Károly rég elmaradt mellőle, s egyedül fut ki arra az óceánra, melytől apja rémítette. A Herkules oszlopai, melyek közt a nyílt tengerre kiért, nyilván ott álltak, ahol az abszurdumot egy merész szellemugrással komolyan vette. Ha föltesszük, hogy a posztulátum nem igaz, s két derékszögnél kisebb „internáknál” se metszi egymást a két „recta”, akkor valami lehetetlen, önmagával ellentmondásba kerülő mértannak kell kikerekednie. De hátha nem kerekedik? Hátha önmagába zárt, következetes mértant vagy mértanokat kapunk így is? S a huszonegy éves fiatalember kihajózik ezekre a mértanokra. Erről írja a nevezetes mondatot:

„A semmiből egy új, más világot teremtettem; mindaz valamit eddig küldöttem, csak kutyaház a toronyhoz képest.”

Ettől a bejelentéstől a parallelákról írt dolgozat: az Appendix megjelenéséig nyolc esztendő telt el. A harmincoldalas füzet fogalmat ad arról a szellemi munkáról, melyet Bolyai a közbeeső időben végzett. Mert hiszen nemcsak a párhuzamosságnak, a gyanús axiómától független meghatározását állította ő fel ebben, s nemcsak a kétféle rendszert írta le, amelyben a belső szögek összege kisebb két derékszögnél (ezt nevezte S-nek) s a másikat, amelyben a belső szögek összege épp két derékszög (ezt nevezte ∑-nak). De kidolgozta, hogy festenek a trigonometria, az analízis, a területszámítás stb. tételei az új rendszerben, milyen szerkesztések végezhetők el benne, s milyenek nem. Ha meggondoljuk, hogy a matematika nagy vívmányait milyen rövid dolgozatokban jelentették be: ez a kristálytiszta írás nem tűnik fel túl rövidnek, amint nyolc év sem hosszúnak. Azt azonban, hogy a nyolc évben hogy oszlott meg a munka heve, nem tudjuk. 1825-ben megfogalmazta már felfedezését, ez az irat azonban, melyet volt tanárának adott át, elveszett. 1830-ban Farkasnak kellett rábeszélnie, hogy eredményeit rögzítse, s függessze az ő készülő könyvéhez Appendix-ül, vagyis függelékül. Valószínű, hogy János fejében már az első években ott volt felfedezésének a magja, de alapossága, a tárgy beláthatatlan kilátásai s már ekkor jelentkező fáradtsága, ki tudja, meddig késleltetik az önálló kiadást, ha a készülő Tentamen és apja figyelmeztetése, hogy bizonyos gondolatok egyszerre érnek be, s elsőségét elragadhatják: a papír elé nem ülteti.

Arra, hogy Farkas hogyan fogadta, s mennyire értette meg fia felfedezését, ellentmondó idézeteket s tényeket lehet szembeállítani. Fiát 1823-as vásárhelyi látogatása után is óvta a paralleláktól, sőt még a harmincas évek derekán is az integrálszámítás hálásabb területei felé próbálta terelni; ez arra vall, hogy értetlen állt felfedezésével szemben. De hogy épp vásárhelyi látogatása alatt elragadtatottan írt matematikai tehetségéről, s később ő erőszakolja ki, hogy fia az ő könyvében álljon abszolút geometriájával a világ elé, annyit legalábbis bizonyít, hogy nem tartotta eltévelyedésnek, rögeszmének. De ha neki magának maradt volna is kétsége, az Appendix értéke felől, az a mód, ahogy a szemében rég „kolosszussá,” nőtt barátja, Gauss fogadta, ezt is eloszlathatta. Kettejük levelezése akkor már több mint húsz éve megszakadt, azért, mert Gauss ismételten nem válaszolt. Most megint ettől a sértő némaságtól tarthatott. Az, hogy az Appendixet mégis elküldte (sőt minthogy a kolerás időkben az első példány elveszett, kétszer is elküldte) egyszerre írható apai szeretete s matematikusi értékérzése javára.

S Gauss csakugyan felütötte fejét a fiatal matematikus „zsengéjére”. Bolyai, aki emlékezett, hogy fogadta az ő dolgozatát (s nemsokára látni fogja, milyen fukar dicsérettel nyugtázza Tentamenét), a legjobban érezhette a különbséget. Gauss azon kezdte, hogy nem dicsérheti fia művét, mert akkor magát kellene dicsérnie: ő is gondolkozott ezen a tárgyon, s hasonló eredményre jött, csak nem merte közölni, félt az emberek értetlenségétől. Különben zseniális matematikusnak tartja Jánost, s még tanácsokat is ad a világosabb jelölésre. Amit Farkas a kettejük közt vont lírai párhuzamokkal soha el nem érhetett, azt János az első írásával már elérte: Gauss úgy beszélt róla, ahogy kiforrt (tehát nem túl nagylelkű, de a látszatra vigyázó) öregek szoktak egy fiatalemberről, aki versenytársukká nőhet.

Abban azonban, ahogy a két ember Gauss dicséretét fogadta, ott van meghasonlásuk csírája is. Az apa meg volt elégedve Gauss válaszával, másoknak is elbüszkélkedett vele, az Appendixről is nyugodtan írja most már: olyan mű, amilyen magyar matematikus tollából nem jött még ki. Neki az Appendix s a Gauss-levél is csak csak egy szem az apai dicsőség láncában, olyan, mint amikor a kis János a nagy diákokkal felelt fizikából, vagy amikor az akadémia patrónusát, János főherceget ejtette bámulatba, aminek Bécsben élő erdélyi urakon át az apához is eljutott a híre. Most persze nagyobb a diák, s ha rossz ómenű tárgyban is, pompásabb a vizsga, hatalmasabb a professzor. Sőt a továbbiak reményében ez a dicséret is boldoggá teszi, és hálára készteti.

Nem így Bolyai János. Ő a Gauss levelétől (amikor apja a sivár lembergi helyőrségbe utána küldte) nem volt így elragadtatva. János főherceghez intézett folyamodványában ugyan hivatkozik rá, mint egyetlen érvre, amelyet nagysága mellett felhozhat (amint „lovag Gauss udvari tanácsos” dicsérete valóban be is kerül a minősítésbe), de magában, főként, amikor a levelet semmi sem követi, a tejjel beszítt tisztelete ellenére, vagy épp emiatt, egyre vérlázítóbbnak érzi Gauss viselkedését. Ha e nehéz és mámorító gondolatsoron Gauss csakugyan végigment, miért nem közölte? Micsoda érv az, hogy az embereket nem tartotta érettnek rá? Lenne-e tudomány, ha a tudósok csak azt mernék közölni, amire a többiek érettek? De ha ő maga meghökkent attól, amit gondolnia kellett, s e gondolatban – János büszkén nézett vissza rá – valóban volt olyan örvény, mint amilyenben az irracionális számok jelentőségét felismerő (s a monda szerint öngyilkossá lett) görög beleszédült; mért kívánt ilyen óvatosságot a bátrabb fiataltól, s mért csóválja szinte a fejét, ahelyett hogy csodálná, s támogatni igyekezne az éretlenség ellen ezt a merészséget.

Ahhoz, amit csinált, volt mértéke. Az apja, a legnagyobb, a legsokoldalúbb elme, akit ő ismert, mint annyiszor elmondta, leírta: ebbe a problémába temette egész ifjúságát s tudósi önérzetét. Ő első nagy szökésével mindörökre megoldta a problémát, s ami minden fiatal vágya: legyőzte az apját, sőt ezen az egy téren a nagy Gausst is. A göttingai levélből legalábbis az derül ki, hogy ez a gondolat (ha csakugyan eljutott odáig) még a nagy Gauss agyának is nagy volt, habozást és félelmet keltő. A gondolat abszolút mértéke persze mégis önmagában volt: a láthatárban, mely elé ő tört fel, s melyet csak ő ismerhetett egészen. Az 1832 májusában János főherceghez intézett levél, fiatalosan önérzetes, de igaz méltatása annak, amit csinált:

„Az Appendixben a lehető tökéletességgel megalapoztam, áthatottam és tisztába hoztam olyan tárgyat, amelyen a geometriának a görögöktől való ismeretes művelése, tehát kétezer esztendő óta a legkitűnőbb és legélesebb elméjű fejeknek szakadatlan fáradozásai teljes kudarcot vallottak.”

„Merőben új tudomány keletkezett így, melyet az összes geometerek eddig még fogalma szerint sem gyanítottak.”

„Úgy látszik, hogy egyedül Gauss tett egynéhány könnyebb lépést azon cél felé, ámde attól, hogy azt ő maga látta volna, még messze távol volt.”

S ami sajnos már túlzás,

„Hasonló sikerrel dolgoztam fel még igen sok más fontos tárgyat, s így úgyszólva teljes újjáalkotását kezdettem meg a matematikának, amelyet eddig (a legjobb szellemek nyilatkozataival egyetértőleg) igen nyomorúságosan tárgyaltak.”

Az embereket – főként a nemes és kiváló embereket – igen sokszor vagy talán legtöbbször nem a szívük, érdekük, ítélőerejük állítja szembe, hanem a perspektíva, melyből a dolgokat nézni kénytelenek. Bolyai Farkasnak a maga apai perspektívája ezt mondta: Amikor szerencsétlen házasságom, a velejáró anyagi gond kátyúba ragasztott, én fiamba tettem át közös életünk reményét; mindent elkövettem, hogy jókor nagy matematikust s tiszta embert neveljek belőle, összekoldultam bécsi taníttatását, s a postaköltséget kímélve, szemrontó betűkkel küldtem utána a tanácsokat. A parallelák helyett magamon tanulva szerettem volna veszélytelenebb tárgy felé terelni, de amikor megmakacsodott, s abból is valami nagyszerűt csikart ki, én biztattam, hogy ne késsék, adja ki. Ha a magunk metszette betűkkel az itteni, rossz nyomdában ki nem szedjük, az ő halogató módja mellett, ki tudja, megjelenik-e valaha? Hála az én boldog göttingai éveimnek, olyan bírálót szereztem neki, akinek a bátorítása ennyi idős koromban két életre elég lett volna. Ő azonban nemhogy hálát nem mutat mindezért, de azt érezteti, hogy engem ő legyőzött. Gaussról meg nagyzásában azt képzeli, hogy az őt irigyli, s dicsőségében megrövidíteni akarja.

A János perspektívája viszont ezt kiáltotta neki: Megoldottam, amibe ő belebukott. S amikor boldogan hozzásiettem vele, a vállát vonagatta, s mint szintaxista koromban, holmi apai intelmekkel tartott. Nem érti vagy nem akarja érteni, amit végbevittem. Azt szeretné, ha továbbra is a függelék lennék, ő adná fel a leckét, amiben én dicséretesen előrehaladok. Nem akarja tudomásul venni, hogy a függelék rég több, mint amihez függesztették. Védi s az ő érdemén szerzett jóakarómnak tünteti fel göttingai kolosszusát, akinek egy mondata elég lett volna, hogy az egész tudósvilág figyelmét fölhívja rá. De az ő nagy barátjának az a jó, ha én itt pusztulok el, s ő tálalhatja fel a világnak vívmányomat; azért erősgeti, hogy ő is ezt az utat járta. S ha ezt járta, ki tudja, nem apám volt-e, aki maga ugyan nem értette meg, de Gauss fogékonyabb eszét rávezette?

Így fordítják a szerencsétlen párhuzamosok egyre metszőbbre a két kivételes ember életútját. A dráma és a meghasonlás magja (s ez egyik nagy szépsége a Bolyai-témának) itt van: a parallelákban. Az élet s a kétféle természet persze megteszi aztán a magáét, hogy ez az absztrakt mag színes emberi héjat s keserű magyar levet kapjon.

Ha dráma ott van, ahol becsvágy vagy szenvedély (a görögöknél néha csak nagyság vagy szerencse) mértéket veszít, s túlzásával az istenek, vagy ahogy mi mondjuk, a világrend megtorlását váltja ki, ösztönzőmnek igaza volt: a Bolyaiak sorsában valóban dráma (az összeakaszkodott emberpárnak megfelelőn), kettős dráma rejlik.

A nevelői szenvedélyben, főként ha kiváló ember az, aki kárpótlást kereső becsvágyát s figyelmét egy növendékemberre összpontosítja, van valami mértékvesztés, szinte azt mondanám: „Isten ellen való vétek.” A gyermeknek a jóság és gondoskodás állandó mérsékelt sugárzásában kell felnőnie; a ráirányított szenvedély azzal, hogy sarkallja, többnyire lankasztja is. A büntetés a legtöbbször egyszerű. A gyermekben nincsenek meg azok a nagy képességek, vagy csak kisebb mértékben, amelyeket a szülői vagy nevelő becsvágy benne fölfedez, s amelyeknek a látszata az idomuló gyermekagyból ki is hozható. A nevelő csalódik, a nevelt pedig az erőltetésre fáradtsággal, titkos vagy nyílt védekezéssel, a beléölt munkára végül is ellenszenvvel felel. Bolyai Farkas azok közé a ritka szülők közé tartozik, akik valóban kivételes képességekből páratlan eredményt sajtoltak ki. Ez azonban a büntetést csak bonyolultabbá, kérlelhetetlenebbé s még sokkal nagyobbá tette. 1. Szenvedélye, mint egy láthatatlan magzatburok örökre ott marad fia körül, aki élete végéig kénytelen küzdeni ellene. 2. A csodálatos elmében hallatlan élességű tükröt nevelt magának, amely nemcsak egyes hibáit mutatta meg meggyőző pontosságban, de egész tehetsége szétesését is. 3. Azt, amivel fia az örökkévalóságba nyúlt, nem értette meg egészen, testi, szellemi hanyatlásának viszont hosszan élő tanúja lett.

A Bolyai János tragikuma nem ilyen egyszerű s világos; de azért ő se puszta Gegenspieler a drámában. Az ő számára sokkal inkább végzetdráma ez, mint Farkasra nézve. A végzet részben szervezetében van, részben apja egész létét körülkerítő árnyékában. Aki negyven-ötvenéves korában éri meg (akár betegség, akár korai öregség miatt) tehetségének a hanyatlását, s megpróbálja fölvenni vele a harcot; azt tudja, milyen kínos diszciplína árán, milyen kétes, nyugtalanító eredményeket érhet el. A gyorsan lobbanó János harmincéves korától volt ebben az állapotban. Első nagy sikere meghatározta a szintet, amelyen élnie kellett, a célokat s igényeket, amelyeket munkássága elé emelt. A belső hullám azonban, amely a magasba emelte, elment alóla, s állandó erőfeszítéssel, úszással kellett sodrását pótolnia. Ez magyarázza meg öngyilkos visszahúzódását Marosvásárhelyre, a kívánatos csendbe, az állandó munkába temetkezést, amelyből mégse támadnak művek, a műveket pótló s egyre nagyobbra szabott terveket s bejelentéseket, a folytonos „harangozást”, ahogy apja bosszankodott rajta, a hivatástudatához szabott sztoikus életmódját.

Ez a belső végzet azonban, melyet ő sem felismerni, sem elismerni nem tudott s nem akart, egyre élesebbé, elkeseredettebbé tette a külső végzettel szemben, amelyet mindinkább az apja személyesít meg. Az apja volt az, aki (mint lassan hinni kezdte: féltékenységből) felfedezését nem ismerte el; az apja, aki (fukarságból) vadházasságba, a domáldi jobbágyok közé szorította, apja, aki (komédiázásból) a világot telepanaszkodta ellene. Matematikusi igazságszeretete és sebesült szíve állandó harcban áll, ha az apjáról van szó. Az Öreg (mert most már Farkas hordja a nevet), elismeri, jobb nevelője volt, mintha Gauss mellett tanult volna; ugyanakkor egész családjának, két feleségének s fiainak is ő a tönkretevője. Ő az Öreget közös problémáikban legyőzte, mint embert és tudóst (akárcsak ő az anyja testét a lugasban) gyémánt eszével szétszedte, az Öreg azonban mint egy titkos, idegeibe írt Tekintély továbbra is életének a gazdája maradt. A megütközve idézett jelenet, melyet a haldokló Farkas mellett virrasztó diák őrzött meg, akire ő az ablakon át rászólt: „Él-e még az a vén ember”, s akit aztán kivitt a kertbe, és órákon át magyarázta neki apja hibáit: hatalmas képe ennek a halálon túl is tartó drámai vívódásnak.

Ha most e kettős tragikumot kihámozva újra végigmegyünk a két egymásba ékelt érzés történetén, egyre több ilyen kép merül fel az életrajzból. A legkorábbi az egyik Gauss-levélben őrződött meg. Az alig ötéves fiú, aki mértani ábrák nyirbálásával szeret szórakozni, egy krumplidarabot faragcsál az apja mellett, s egyszer csak így kiált fel:

„Nini, tátikám, mit találtam, egy pityókaszög pityóka szinuszát.”

S csakugyan úgy volt – írja megilletődötten Farkas. A kép a frissiben épült új professzori házba kívánkozik, a hosszú szobába, melynek falán Shakespeare, Schiller, Gauss képe függ, egy palatábla áll benn, s üvegajtaján a kertbe látni, amelyben a fiú (szintén a Gauss-levél szerint) a kertészkedő apa mögött szokott kapálgatni. A kép még két alakot húz maga felé: az indulatos, fiával is türelmetlen anyát s Farkas bizalmasát, Bodor Pált vagy épp a Bárót, a göttingai múlt idézőjét, akinek házassága pokláról beszél, s tán épp a mellettük farigcsáló gyermek fölkiáltására, először tárja föl apai reményeit.

A következő képen János már tizenkét-tizenhárom éves, zenei és matematikai képessége teljes kibontakozásban, hangversenyeken lép fel, zeneszerzéssel is próbálkozik. A kollégiumban nemegyszer ő tartja meg a nála négy-öt évvel idősebb deákoknak apja óráit, s azok szeretik, mert jobban értik, mint a kissé dagályos professzort. Az élet Bolyaiéknál nehéz: a devalváció elolvasztotta a fizetést, itt az anyós, akivel most adatták el a házát. A kemencéket rakó, drámaírásba kapó Bolyai számára egyetlen enyhülés, ha az érte küldött hintó kiviszi grófi barátaihoz. Ez azonban (a Báróné miatt) féltékenységi rohamokba kerül. Farkas most is ezt a hintót várja, ott ácsorog a ház előtt, melynek képe több Bolyai-kiadványban is látható. Az asszonyok takarításra használják fel a távollétét, s közben sandán nézik leplezett izgalmát. Megjön a fiú a kollégiumból, épp Euklidészről kellett beszélnie; az apa az órájáról kérdi, a kirakott palatáblán magyaráz. Előáll a hintó a báróval: az apa nem állhatja meg, hogy fia eszével el ne dicsekedjék; újra felmerül a Gauss neve: néhány év múlva hozzá küldi a fiát Göttingába.

Eltelt két-három év, Gauss nem felelt a levelekre. Itt az ősz, s az adósságokba merült Farkas a másik számba jöhető helyre, a bécsi hadmérnöki akadémiára sem tudta fiát felküldeni. Most épp kint vannak Marosvécsen, János a szüreten hegedült (egyik levél szerint egy ilyen szüretre menet tört el a hegedűje), kápráztatta a Teleki Domokos családját. Ő maga persze boldogtalan, a kollégiumban nincs mit tanulnia, külföldi iskolázásra semmi remény. A társaság mulattatójának a szerepe ingerültté teszi. Reggel van, a szüret után mindenki későbben ébred; előbb a fiú jelenik meg a park távoli sarkában, aztán az apja is. János indulatosan beszél bohóci szerepükről, Gaussról. Jön a Báróné, János az ő kedveskedését is hidegen fogadja. Farkas magyarázkodik. Az asszony megszánja, s megszorítja Kemény Miklóst, az erdélyi református egyháztanács fejét; s a szüreti társaság elhatározza, hogy Jánost közadakozásból Bécsbe küldik.

János már fönn tanul, jobbnál jobb hírek jönnek róla. Otthon azonban pokollá vált a Bolyai-ház. Az anya megőrült, az éjszakákat átszavalja, áténekli. Az öregasszony hol a kolozsvári ház, hol a lánya miatt sopánkodik. Farkas állja az otthoni gyötrelmet, fia a lánc, mely a világhoz köti. Egy átvirrasztott éjszaka hajnalán vagyunk. A domáldi út óta megint nyugtalanabb a beteg. Dr. Szotyorit is kihívták hozzá. Farkas abban a néhány percben, amit a betegtől ellophat (reggel indul föl volt tanítványa Bécsbe), a fiának írja a levelet. Szotyorinak is róla beszél: a főherceg véleményéről s a maga aggodalmairól, amelyek közt most a parallelák a legnagyobb. A levélért jövő Jakab Lajinak is lelkére köti, hogy a parallelákkal hagyjon fel, abban csak elvesztegetheti magát.

A következő képnek határozottabb kelte van: 1825. március eleje. A temesvári alhadnagy sok év után most látogat el megint Vásárhelyre. Az anya rég meghalt, apja újházas, múlt karácsonyon vette el a helybeli vasárus már nem egészen fiatal lányát. Az apa, s amennyire az illem engedi, az új asszony is el van ragadtatva a fiatal tiszttől. Farkas a katona tüzét, a megőrzött ifjúság szemérmét látja benne – s persze nagy matematikust, aki játékával elbűvölte a komteszeket. A jövendő árnya azonban ebbe a képbe is belevetül. A fiú megoldotta a parallelák talányát, s azt szeretné, ha apja is osztaná mámorát az ő új világa előtt. Farkas azonban csak egy zseniális ötletet lát benne, s továbbra is félti őt a maga csapdájától. Jánost ez ingerültté teszi; anyai örökségét hozza elő, amit, bármily csekély, Farkas nem tud kiadni. A „vulkánfiú” kitör, a jelenet ott játszódhat le a kertben, ahol az öreg újházas most kap a tavaszi munkába, tán épp annál a lugasnál, amelyben János anyját felboncolták. Jakab Laji Jánost, a fiatal feleség Farkast békítgeti, s a szerelmes apa végül még ezt a kitörést is fia javára írja.

Ezzel le is záródott a történet első része: a reménységeket kibontó. A második már a háborúság. A következő kép: János hazatérte, két esztendővel az előző után. Elkészült s kijött az Appendix, Jánoshoz is eljutott Gauss levele. Fiának a betoppanása váratlan éri Farkast. Főleg, amikor kiderül, hogy a katonai pályát is otthagyta. A fiú nyilvánvalóan beteg, összeesett, megsárgult. S amikor Gauss levelére terelődik a szó, indulatos kifakadásával elrémíti Farkast. De épp a Gauss levele olyan tekintélyt szerzett a fiának előtte, hogy igyekszik megérteni elhatározását: pihenés, otium kell a hányatott katonaélet után; képzelete is színezni kezdi a tudós idill képét: apa és fiú, amint együtt oldják meg ugyanazon fekete táblán a feladatokat. Farkas most már végleg özvegyember, a fiatal feleség helyett az ötéves Gergely topog körülötte; e csendesebb években mint matematikus is lábra kapott, megírta fő művét, a Tentament, úgyhogy magánya s társat kereső gondolatai is kívánatossá teszik, hogy egy fedél alatt éljen a fiával. Már ebben a képben is feltűnhet Orbán Róza, a sikkasztás gyanújával elhalt apa nyugtalan leánya, aki nem leli helyét a filisztervilágban, s Farkastól tanulgat, kitudja, mit: csillagászatot vagy (mert azt is tanított) zeneelméletet.

Két év alatt a tudós idillből rejtett háborúság lett. Apa és fiú a nap egy bizonyos részében valóban együtt állnak a fekete tábla előtt, s írják az integráljeleket; de a parallelák régi ellentéte mellett, most már egy új is lappang köztük: János és Orbán Róza viszonya. S ha a fiú a matematikussal érezteti győzelmét, az apa a szerelmessel rosszallását. Orbán Rózát ő ismeri: nem ilyen nőt szánt a fiának. S mint hogy tiszt, még ha nyugdíjas is, csak kaucióval nősülhet, s ő ezt a kauciót csak Gergely fia megkárosításával adhatja meg: ebben lesz merevebb, mint fia s mások szerint is lehetne. A sokféle gyújtóanyag felrobbanását azokba az estékbe helyezhetjük, melyekről több helyt is szó esik. Farkas, mint egy elkésett Galilei, a vártemplom előtt, távcsöve mellől magyarázza az estében köré gyűlő városiaknak az eget. Ebbe a képbe sok minden behozható: a grófi hölgyek, köztük a Báróné (s tán egy fiatalabb lány is, akit Jánosnak szántak), a jövőjükön tanakodó fiatalok, egy jelenet Farkas s a maga varázsában bízó Róza közt. Szavak esnek, melyeket egyikük sem tud többé megbocsátani. Ebbe avatkozik be János (ide lehetne a Gergely által is megerősített párbajra hívást tenni), s ezt az éjszakai jelenetet zárja be a fiáker, amely a két fiatalt Antal bátyjukhoz, Bolyára s a húszesztendős „vadházasságba” viszi.

A következő tizenkét évből, amelyet János a domáldi birtokon tölt, nincsenek ilyen kész drámai képeink. Az érzés azonban ezalatt is fejlődik. Farkas ekkor írja leari leveleit, neveltjével azonban ennek ellenére sem tud nem törődni; agya is kívánja, úgy mint Jánosé is, a fekete táblát, amelyet most megszólítás nélküli, képletekkel s gyors emlékeztető szavakkal teli cédulák helyettesítenek. A két ember egymásrautaltsága semmiből sem világlik ki úgy, mint ezekből a cédulákból. Az érzések fejlődését két esemény köré lehetne odatömöríteni. Az egyik, a lipcsei pályázat, amelyet Farkas, mint valami serkentőszert küld le hite szerint elaludt fiának. A jelenet így alakulhatna. Antal, a jóindulatú nagybácsi, aki a szökevényeket is befogadta, közbenjár a kaucióért Farkasnál. Farkas ebben a tekintetben hajthatatlan; ő még mindig ki akarja ragadni Jánost abból a viszonyból; fiát azonban sérelme ellenére sem adta föl, lám, most is ő teszi az első lépést; megküldte a pályázatot Jánosnak, aki a jelenet végén be is toppan. Megbeszélik, hogy mindketten pályáznak: legyen ez a tudósi párbaj kettejük közt.

A pályázat nem hoz sikert, összesen hárman vettek részt rajta, mind a három magyar, s a harmadik, a debreceni Kerekes nyerte meg. Farkasban más bosszúságot is hagy a dolog: János, miután az apja pályázatát meghallgatta, azt mondja: ő nem küldi el a magáét, de mint apja a postán megtudta, akkor már elküldte. A sérelem azonban csak hosszú évek múlva robban: János, Antal bátyja halála után, megtalálja írásai közt a rája panaszkodó, pályázatát leszóló levelet. Akkor már rendszeresen leveleznek; Farkas 42 újévén azzal köszönti a fiát: mielőtt meghalok, lássak még egy Appendixet. A régi levél azonban megint felszítja az ellenségességet. Ránk csak János magát igazoló, pályázatát védő fogalmazványa maradt, fordítsuk ezt a levelet párbeszédre. Farkasnak Kapucsi, a domáldi birtokos szomszéd épp most festi le János gazdálkodását, hogy megy ott tönkre minden, a környék meg van botránkozva az életükön, Farkas azonban nem akarja elrontani a helyreállt viszonyt. Ekkor robban be János: számon kéri apján a levelét, s szemére veti minden igaz sérelmét, oktalan gyanúját. Az apa bérbe adja a tönkretett Domáldot, s ezzel kikergeti fiát tizenkét esztendei menhelyéből.

A második részt lezáró két kép mögött 1848 a háttér. A márciusi város – a piacon, mondjuk – izgatottan tárgyalja a pesti s távolabbi híreket. Török János professzor, a későbbi vértanú is megjelenik egy pillanatra. Csak Jánoséknál van másféle izgalom. Megtakarított pénzén egy kis városi házat épített, nagy kerítéssel az utcára. Emögött írja Üdvtanát, s folytatja egyre ziláltabb életét Orbán Rózával s a két gyerekkel. Az asszony egy nagy veszekedés után, melyben a botnak is része volt, otthagyja az urát, s rokonához költözik. Farkas látja a targoncatoló kisfiút, az unokáját. Megszánja, s családja után jövő fiának fölajánlja a kauciót. János a készülődő új világról beszél, s Üdvtana világátalakító céljaival döbbenti meg az apját.

A másik kép: ugyanennek az évnek az ősze, Gedeon tábornok most dúlta fel Marosvásárhelyt. A két matematikust nem érte baj. Van azonban valami más, ami a két tudóst a dúlásnál is nagyobb izgalomba hozza: Farkas most küldte át Jánosnak Lobacsevszkij könyvét, az Appendix kazáni ikertársát, mely évekkel a híre után, most jutott el hozzá. Kíváncsi, mit szól hozzá a fia, tán azt is reméli, hogy felrázza vele. Olyan kíváncsi, hogy (ezt már én teszem hozzá) átmegy Jánosékhoz; a baj ürügyén, de voltaképpen, hogy az olvasmány hatását lássa. Orbán Rózát s a gyerekeket találja otthon, beszédjükből tudjuk meg a történteket; később jön meg János, aki átlát apja aggodalmán. Előbb azt hangoztatja, amit tanulmánya végén is: nem a személy a fontos, a gondolat; de aztán kibújik a gyanú: a könyvet Gauss írta, csak álnéven, s apja volt az, aki az ő szellemi kincsét átjátszotta neki. S megmutatja a válaszát. Az apa fia őrült anyjára gondol, és sértődés, részvét közt nézegeti, viszi haza a tanulmányt, amelynek, mint a gondozásából kinőtt szellem életjelének, mégiscsak örül valamelyest.

Az utolsó években – ezekről szól a harmadik rész – nincs többé küzdelem; az apa egyre inkább a bátorításra szoruló emberroncsot látja a fiában; az is megütődik, ha azt hallja, hogy ők „bernoulliskodnának” (a két Bernoulli testvér matematikai pörben állt); már rég nem tudok, írja, semmi ilyesmiről. A főbb események: Bolyai 1851-ben az új utasítások szerinti tanításokba belefáradva, teljes fizetéssel nyugdíjba megy. A helyét János fiatalkori barátja, Szász Károly foglalja el. 1852-ben János házasságkötési kérvényét a szebeni parancsnokság elutasítja, s nyugdíja megszüntetésével fenyegeti meg, ha botrányos viszonyát föl nem bontja. János megegyezik Orbán Rózával, átengedi neki a házat, havi tíz rénes forintot (nyugdíjának a fele) fizet a gyerekekért, s a temető mellé, a Kálvária utcába költözik. Ugyanebben az évben Marosvásárhelyen s a környékén egy Kossuth párti összeesküvés tagjait fogják le, Török Jánost, Farkas volt kartársát később ki is végzik. 1855-ben meghal Gauss, 1856 nyarán Farkast két szélütés éri, 56 őszén a harmadik, halálos. 60 januárjában János tüdőgyulladást kap, a vele élő kőműves-napszámos lány, Szöcs Juli levélben hívja Gergely öccsét. A levél azonban soká készül, s a végén ez áll:

„Míg a’ levelet meg írtam, addig megholt, így már nincs mit tagadni, a kapitány Úr nincs többé.”

A gyújtóanyag most a két ember politikai ellentéte. 1. A romantikus Farkas a nemzethalál harangkondulását hallja, kárhoztatja a forradalmi sietséget, s a császár fiatalságától vár némi enyhülést. Az Üdvtan írója, az életet megvilágosító teóriától reméli az emberiség sorsának javulását, a forradalom újításait helyesnek tartja, a hiba a teljes átgondoltság hiánya volt. 2. Tökéletesen elütő viszonyuk a környező világhoz. Farkas „köztiszteletben álló”, ősz professzor, János félrekerült, tehetségét elpazarolt különc. Mialatt Szász Károly fennen hirdeti, hogy az Appendix alapgondolata tőle származik, az ifjú Szász Károly, a költő, csinos ódával köszönti nyugdíjba lépő, de „ifjú szívű” professzorát. De az efféle ellentét most már nem vezet drámai jelenetekhez; mi azonban elképzelhetünk egy csendesebbet. János megegyezett Orbán Rózával; Farkas persze örül, s feltehetjük, hogy a maga tágas házában kínál helyet a hontalanná váltnak. János azonban, akiben az a gyanú is ott motoz, hogy a parancsnokság értesülése apjától ered, a temetőszélt választja a szülői ház helyett.

A három utolsó képet nem is lehet kikerülni. Szász Károly két év múlva meghal, s Farkas azon tapogatódzik, nem lehetne-e Jánosnak az ő volt katedráját megszerezni. Kollégája, Dosa Elek, szemébe mondja, hogy erről szó sem lehet: Jánost a közvélemény császári besúgónak tartja. Ez a gyanú már akkor is felmerült, amikor mint fiatal tiszt nyugdíjasként a városba telepedett; most a szabadságharc utáni légkörben, a kivégzések után: újra hitelt talál. Farkas mély sértődéssel hallja ezt a gyanút; most érzi át igazán, milyen méltatlanság veszi körül a fiát. S amikor az beállít hozzá, s szokása szerint „sok csodás és fontos dolgairól” beszél, boldogtalan gyöngédséggel hallgatja önáltató magabiztatásait. A következő kép Farkas halála: a már leírt hármas, benn a haldokló apa, kinn a friss havon a deák s a Bolyai János inzsenér kapitányként bemutatkozó idegen. Az utolsó: a Priessnitz kúráját folytató János Kálvária utcai tanyája. Gergely jön föl Bolyáról, a beszéd (Domáld eladásáról) csakhamar az Öregre tér, aki már néhány éve halott. János, mint a levelekben, most is okolja, küzd az árnyékával, vádakban tör ki. S amikor az öccse elmegy, az indulat szélfordulásával, Szöcs Julinak magyarázza, milyen csodálatos ember volt az ő apja, s hogy az emberiséget megvilágosító Üdvtanát, örök apai dicsőségül, neki akarja ajánlani.

Hogy lesz dráma a drámai képeknek ebből a sorozatából?

Az első kérdés természetesen az, hogy az egész képsort vigyük-e színpadra vagy kiemeljünk egyet-kettőt, s aköré vonjuk össze a történetet. A Galilei írásakor már találkoztam evvel az alternatívával: a páduai évek, a távcső égnek fordítása s a vak ember arcestri éjszakája közt az ő élete is ilyen drámai képsorban táncol el az ember előtt. Akkor szándékom is volt, hogy kísérletképpen mind a két darabot megírom, a huszonegy képre oszló drámai költeményt s a pör köré tömörített kamaradarabot is. A Bolyaiak drámájánál, úgy érzem, a nyújtottabb, epikaibb alak mellett kell döntenünk. Főként azért, mert a fölvázolt történetnek nincs olyan gyújtópontja, mint amannak volt a Galilei pöre. Leginkább még azt a két évet lehetne kiemelni, amelyet János apja fedele alatt töltött, a hazaérkezéstől a lányszöktetésig. Így azonban csak egy fél történetünk lesz az egész helyett, s a legmegindítóbb részeket még csak gyaníttatni sem lehet. Az említett Bolyai-dráma az utolsó esztendőket nagyította ki; a szabadságharc és Farkas halála közé esőket; ekkor azonban a dráma csúcspontján túl vagyunk már: a sarkalló s megsértett, apai szívben a mélabú s a részvét veszi át az uralmat.

Ha az epikai kifejtés mellett döntünk, itt is fölmerül: nem kellene-e mindezt versben megírni, esetleg abban a formában, amelyben a Sámsont írtam. A vers mellett szól: a téma nagysága, a sok kép, az időbeli terjedelem (egy fél század), amit a drámai költemény könnyebben hidal át, mint a helyi viszonyokba s a lélek apróságaiba gyökeret bocsátó próza. Másrészt a történet még túl közel van hozzánk, a képek, melyekben képzeletünkre kényszeríti magát, sok tárgyi részletet, lelki árnyalatot szedtek magukba, s ezeket a próza követheti jobban.

Ha a prózát választjuk, újabb kérdés: mennyire lesz történeti dráma a Bolyaiaké. Az érzés fejlődéséből adódó három rész pontosan egybeesik a magyar történelem három versszakával. János vásárhelyi látogatása, amely a dráma első részét zárja be, arra a tavaszra esik, amelyre Széchenyi országgyűlési föllépte. A második rész egybeesik a reformkorral; a harmadik az abszolutizmus első nehéz évtizedével. A három együtt a magyar romantika kora (beleértve a romantikus lelki alkat kialakulását a Martinovics utáni időkben s a romantika önbírálatát a szabadságharc után). Ez az egybeesés, ha Farkas felől nézzük a drámát, nem véletlen. Ő éppolyan jellemző alakja a magyar romantikának a tudományban, mint Vörösmarty a költészetben vagy. Széchenyi a politikában. A Ferenc-kor nyomása ott van anyagi gondjaiban, társadalmi kiszolgáltatottságában, a felvilágosodás szellemét ébren tartó drámáiban, fiát Erdélyből kinyújtó apai reményeiben. Azt, hogy a húszas évek vége s a harmincas eleje neki is több fényt, nyugodtabb munkalehetőséget juttat, nemcsak második házasságának (hisz az is egy hosszú haldoklás volt), hanem a reformkorral jövő másféle levegőnek is köszönhető. Ekkor szedi össze magát, s folytatja matematikai vizsgálódásait, most jelenik meg a Tentamen és tankönyvei, levelező tagja lesz az Akadémiának, s mint tudományos szófaragó, részt kér a magyarosító mozgalomban. 49 utáni kétségbeesése emlékeztet a Széchenyiére, Vörösmartyéra: ő is beleesik a magyar hibába, a történeti csapás túlbecsülésébe: magyarító létére Grundrisst ír, s tanítványait azzal vigasztalja, hogy aki meghalt mint magyar, feltámadhat mint ember.

János mint a „történelem gyermeke” is ellenlábasa apjának. Benne, bár a kor fertőzését ő sem kerülte el, a romantika bírálata él; Üdvtanában az előző század észvallása tör (az Értelem, társadalomszervező igényének a bejelentésével) a szocializmus világa felé. De ha a történeti háttér s a hősök összefüggése nyilvánvaló is, életüknek van bizonyos autonómiája a környező történelemmel szemben; drámájuk nem annyira történeti dráma, mint a Széchenyié vagy akár Apáczaié. Ahogy problémáik indulataiknak is fegyvernyugvást parancsoltak, ugyanezek a problémák néha arkhimédeszi módon veszik semmibe a köreikbe tipró históriát. Lobacsevszkij könyve, amely 1848 őszén a két matematikus számára nagyobb izgalom a feldúlt Vásárhelynél, jelképe ennek az autonómiának, amelynek az egész darabban érződnie kell.

1960. január