Frédi

Nincs jogom azt mondani, hogy meghitt barátom volt Haar Alfréd. A névjegyét adta le nálam, közös vendéglői asztalnál darvadoztunk egyszer-kétszer, s néhányszor egymásba karoltunk az utcán – ennyi volt az egész külső összetartozandóságunk ebben az életben. Nem tudom, kit szeretett és mit szeretett, kiért lelkesedett és miért haragudott; még arról is csak hallomásból tudok, hogy ideges ember volt, és nagyon ki tudott jönni a sodrából. Én mindig csak mosolygósnak láttam – igaz, hogy a mosolygása valami megfoghatatlanul finom szomorúsággal volt beszegve, mint némelyik gloxiniának a piros bársonya fehér csíkkal. Virágban sok van ilyen, ezeket szokták bájosnak mondani, fél hozzájuk érni az ember, hogy a simogatással is kárt ne tegyen bennük: emberben, különösen férfiember kevés. A matematika szegedi professzora ilyen volt.

Valahol társaságban találkoztunk először, affajta idegen-összeszoktató vacsorán, amitől már reggeltől kezdve fázik az ember. Mindenki odaült, ahová akart, s mind a ketten az asztal végére igyekezvén, egymás mellé kerültünk.

Ej, de kedves arcú, csinos, tiszta fiú – örültem neki, s csodálkoztam rajta, hogy így elhúzódott az asszonyok elől. Ugyan nem is azon, hogy ő is a kopáron kötött ki, hanem hogy az asszonyok engedték menekülni.

A nevét természetesen nem értettem, de azzal se sokra mentem volna, ha megértem, mert azelőtt soha nem hallottam. Annyit tudtam, hogy csupa egyetemi emberek ülnek az asztalnál, s úgy gondoltam, hogy a fiú tanársegéd lehet valamelyik fakultáson.

Az asztalon szamovár zubogott, valahogy kimondtuk Dosztojevszkij nevét, s a szomszédom már idézte is A kegyelmű-t.

– Most olvasod – kérdeztem egy kicsit meglepetve.

– Nem, most a Batualá-t olvasom – mosolygott.

Ezen nem csodálkoztam, mert én is akkoriban olvastam. Divat volt akkor ezt a néger regényt olvasni. Énszerintem nem nagyon indokolt divat. Banálisnak tartottam, és valami idézettel igazoltam magam. Ő kijavította az idézetet, és kiderült, hogy amit én öt sornak tudtam, az három oldal. Persze, ő franciában olvasta a regényt, én meg magyar fordításban.

Aztán Guido da Verona került szóba meg Jacobsen. Apuleius és Pontoppidan, s ő mindnyájáról úgy beszélt, mintha vacsora előtt tette volna le a kezéből, mint speciális stúdiumot. Most már aztán mégiscsak meg kellett tőle kérdeznem:

– Milyen szakos vagy te tulajdonképpen?

– Matematikus – nevette el magát.

Nekem minden imponál, amihez nem értek, de annyira semmi se, mint a matematika, mert ezen a téren nem ismerek nálam nagyobb antitalentumot. Úgy néztem a „fiú”-ra, mint Archimedészre, pedig még akkor nem is tudtam, hogy Haar Alfréd a neve, s hogy ennek a névnek a pétervári akadémián csakolyan becsülete van, mint a londonin. Csak annyit mondtam neki, hogy ő a második matematikus, aki engem ámulatba ejtett.

– Hát az első ki volt?

– Katona Dienes.

Azt mondta, nem ismeri. Nem hát, hiszen én se ismertem. Szegedi piarista volt, s innen-onnan száz esztendeje lesz, hogy elaludt az Úrban.

– Akkor mivel ejtett ámulatba?

– Azzal, hogy ő volt a világon az egyetlen ember, akinek sikerült meghámoznia szöget.

– Nem értem – szólt rám a Frédi gyerekszeme.

Nem is érthette, mert ez könyvtári tréfa volt, A matematikának egyik sokat hánytorgatott problémája a trisectio anguli, a szög három részre osztása, aminek én csak a nevét tudom, de hogy a lényege micsoda, arról fogalmam sincs.

Dienes atya azt állította, hogy ő megoldotta a problémát, s írt is róla egy könyvet, aminek ezt a címet adta: A szög meghármozása, s ebből csinált a nyomda szöghámozás-t.

Ettől fogva aztán ha találkoztunk Frédivel, mindig „hámoztuk a szöget”. Így hívtuk a beszélgetéseinket, amiknek színhelye rendesen a pesti utca volt. Itthon Szegeden sohase értünk rá kibeszélgetni magunkat – inkább az én hibámból, mint az övéből, mert ő sohase sietett, hanem ha Pesten összeakadtunk, alig tudtunk megválni egymástól.

Ösztön volt-e, mi volt-e, de elég gyakran egymásba ütődtünk a körúton, anélkül hogy tudta volna egyikünk a másikról, hogy egy levegőt szívunk. Egyszer, két éve lehet, kegyetlen hideg decemberi estén találkoztam vele az Oktogonon. Én Buda felé igyekeztem, ő arról jött.

– Hát te mit csinálsz itt? – karoltam bele.

– Vártalak téged – ölelt meg. – Merre tartasz? Budára? Elkísérlek a hídig.

El is kísért, aztán én kísértem vissza az Oktogonig. Este tíztől éjfél után egyig kísértük egymást a molnárszemű csillagok alatt. Könyvekről, asszonyokról, politikáról, közös barátokról beszélgettünk. Pest már elaludt körülöttünk, a mi szavunk is elhalkult. Csodálatosan szikrázóak voltak azon az éjszakán a csillagok, még a Berenice haja nevű csillagcsoport apró csillagai is szétszórt ékkő-halmaz gyanánt villogtak.

– Ott vagy, Frédikém – mutattam föl az északi égre.

– Hogyhogy? – kapta föl a fejét.

– Haar der Berenice – tréfáltam vele –, én mondjam neked, a csillagásznak?

– Milyen furcsa – mondta komolyan.

– Mi a furcsa?

– Arra gondoltam az elébb, hogy van-e ott is emberi szenvedés. Most olvastam Sir James Jeans könyvét a világűr rejtélyeiről. The mysterious universe. A könyv egy fotográfiával kezdődik, amely a Berenice hajá-nak ködfoltját mutatja, a Mount Wilson két és fél méteres nyílású távcsövével felvéve.

– És mit gondol Sir James Jeans?

– Azt mondja, a világűrben az élet céltalan véletlen.

– És mit gondolsz te, Frédi?

A válasza tréfás volt, de a hangja nem.

– Majd csak a helyszínen tudom meg. De ha megtudom, hírül adom neked, Ferikém.

… Megtudja-e, nem-e, hírül adhatja-e, nem-e, ki annak a megmondhatója? De én soha azon az úton végig nem megyek többet úgy, se a Berenice hajára nem nézek anélkül, hogy az oldalamon ne érezném Frédit, aki óriásként járt a számok rejtélyei közt, és egy fiú mosolyával szenvedett az emberek között.

1933