E könyv szerzője, akinek barátságát közös természet-szeretetünknek köszönhetem, egy évvel ezelőtt nagy kitüntetésben részesített engem. Megengedte, hogy nagy művét kéziratban elolvashassam, sőt arra is megkért, hogy róla őszinte véleményt mondjak. Bizalma annál jobban esett, mert nem vagyok szakember, csak laikus rajongója a scientia amabilisnek, amelynek művelését egykor életpályámnak akartam választani. A sors más utakra sodort, a tudós mikroszkópja helyett a költő íróasztalához ültetett, aki lelkével megsejti ugyan a virág és az ember testvér-voltát, de a tudós módszereivel nem tudja ezt bizonyítani. Mindazáltal érzelemben soha se szakadtam el fiatalkorom botanikai stúdiumaitól, fű, fa, virág nemcsak örök útitársul, de jól ismert barátul is kísért életem minden változásában, s úgy éreztem, ez a hűség feljogosít arra, hogy a kézirat visszajuttatásakor őszinte elragadtatásomnak kifejezést adjak.
Sokáig haboztam azonban, mikor a szerző arra kért, hogy véleményemmel előszó gyanánt vezessem be könyvét. Ildomtalannak tartottam, hogy szépíró vezesse be ezt a tudós könyvet, mikor magam is egész sorát ismerem kitűnő szakembereknek, akik bizonyára örömmel vállalták volna ezt az őket illető feladatot. Ellenvetéseimre a szerző azzal válaszolt, hogy ő könyvét, noha az a szigorúan tudományos alapról sehol le nem tér, nem pályatársai szűk körének, hanem a nagyközönségnek írta. Nem a mestereket akarja tanítani, hanem azokat akarta figyelmessé tenni a növényélet csodáira, akik több fogékonysággal, mint pozitív tudással járnak köztük és – haladnak el mellettük. Szóval a szerző elsősorban a magamforma laikusokat akarja kézen fogva kalauzolni a növényélet titkai közt, amelyekben az fog igazán csodákat látni, aki nyitott szemmel néz feléjük.
A tudós szerzőnek ezen a felfogásán felbátorodva, merek a nyilvánosság előtt is vallomást tenni arról a hatásról, amelyet rám ez az elgondolásában, felépítésében s nagyrészt még illusztrálásában is eredeti könyv tett. Nemcsak a szerző tudása, páratlan szorgalma, szemének és elméjének élessége kapja meg az olvasót, hanem lelkesedése is magával ragadja s ez teszi művét ama ritka könyvek egyikévé, amelyeknek lelkük van. Nemcsak soha nem sejtett, pedig kézzel érinthető titkokat leplez le a növény életéből – titkokat, amelyek hol csodálattal, hol borzongással töltenek el, de senkit se hagyhatnak közömbösnek, hanem egy nagy gondolatot ébresztenek, vagy erősítenek a lélekben. Azt, hogy az ezerarcú Élet csak egy, mert egy az Erő, amely kigyújtja a Nap protuberanciáit, pirosra festi a rózsa szirmát és a gyermek száját, gyárakat építtet a növénnyel és az emberi elmét képessé teszi arra, hogy a Kozmosz minden karajában felismerje ugyanazt az erőt.
A szerző hálás szívvel ajánlja könyvét Mágócsy-Dietz Sándor professzor úrnak, a mai magyar botanikus generáció tanítómesterének. Boldog vagyok, hogy a mesterré nőtt tanítvánnyal együtt én is meghajthatom fejemet egykori tanárom előtt, aki fehérfejű koromra is tanítvány maradtam, de annak hálás és hűséges leszek mindaddig, míg meg nem kapom helyemet a halál herbáriumában.
Szeged, 1933. őszén,
