Természetesen a nagy piros csillagról van szó, a Marsról, amely pár hét óta az éjszaka rubintja gyanánt lobog az ég ezüstlámpái között. Azazhogy most meg kell fordítani a képet. A többi csillag az ékkő, szikrázó topázok, reszkető ametisztek, halvány tejopálok, a Mars pedig a rőt fényű jelzőlámpa, amellyel a másvilág hírt ad magáról:
– Messzi testvérek, föl a fejjel, ide nézzetek: itt is vagyunk, élünk, tudunk rólatok, gondolunk rátok, a kezünket nyújtjuk felétek!
El lehet-e ezt hinni? Van-e élet a földi határokon túl és olyan világok vannak-e ott, mint a mi világunk? Élnek-e ott emberek, olyanok, mint mink vagyunk tízezer évek óta, kapzsi, irigy, tudatlan, csetlő-botló gyerekek, akikben csak az ér valamit, hogy tudnak maguknál szebbeket álmodni és tudnak könnyeket termeni? Vagy olyan emberek élnek ott, amilyenek mink szeretnénk lenni és amilyenek leszünk is tíz-százezer esztendő múlva, szépek, bölcsek, jók, a szeretet fényében tündöklők, hasonlatosak a Lélekhez, amelyből minden élet kiáramlott s amelybe minden élet visszatér, a kristályoké, az árvácskáké, a szitakötőké és az embereké? El lehet-e azt hinni, hogy ez az álomvilág küldött üzenetet a földnek?
Hát mért ne lehetne? Ha elhiszem, hogy a szanálás nekem jót tesz1; ha elhiszem, hogy a paradicsom étel2 (aki megbántva érzi magát, az tökkáposztát3 is tehet helyette); ha elhiszem, hogy szép dolog volna az, ha még most is folyna a lövészárok-háború4: akkor azt is elhihetem első szóra, hogy ötvenöt millió kilométer távolságról5 dringend-sürgönyt6 küldtek a Földnek, válasz fizetve.
Aminthogy én hiszek is az életben, amely mindenütt nyüzsög a látható és láthatatlan világban, az Atair7 lángjaiban csakúgy, mint asztalomon a krizantémos váza másnapos vizében. Ha a sajtkukacot a sajton kívül más is érdekelné, akkor a sajtkukac bizonyosan meg volna róla győződve, hogy a sajtot az ő kedvéért teremtették és a sajton kívül nincs élet. A pióca-társadalom is nagyon fölháborodna azon, ha egyszer valamelyik pióca megőrülne és arról tartana előadást, hogy az iszapon kívül is elképzelhető az életnek valamilyen formája. A békának a belében él egy féreg, egy nagyon utolsó teremtés, mindenképpen vég-lény és ennek van egy szabad szemnek láthatatlan, mikroszkopikus parazitája, amely már valóságos dupla vég-lény. Ha ennek arról beszélne valaki, hogy odakint is van élet, a jó meleg, puha és sötét bél-karámon kívül, akkor az öntudatos vég-lény azt nemcsak szamárnak mondaná, hanem azt is mondaná neki, hogy destruktív, aminél nagyobb sértés még egy vég-lénytől se telik.
Én azonban se kövér sajtkukac nem vagyok, se okos pióca, se békába ágyazott gregarina8. Szegény, esendő emberféreg vagyok, minden gyarlóságommal a földi rögökhöz tapadó, amelyekből vétettem, de szomjú szemem sokszor frissül halálosan fáradt órákban az ég örök pásztortüzein és olyankor úgy érzem, hogy testvér vagyok a csillagok fiaival, ha olyan messze vannak is tőlem, hogy a gondolat is megöregszik, mire odaér. Hiszek bennük és hiszek a fajomban és hiszem, hogy egyszer el fogjuk egymást érni és a sugarak, amelyekkel most keressük egymást, ezek a reszketve tapogatódzó ujjak a világűrben, első nyomjelzéseit végzik az interstelláris9 közlekedésnek.
Nem vagyok valami szédülős ember, de mikor a point-grayi10 hírt olvastam, le kellett hunyni a szememet. Hopp, most mégis érdemes kortársnak lenni! Hiszen ez a legnagyobb esemény, amit ez a szegény emberiség valaha megért. Talán csak az első tűzgyújtás volt ehhez fogható, mert azzal kezdődött a homo terrestris11. Point-Grayvel kezdődik a homo caelestis12!
Persze ennek már tíz napja és azóta annyi okos emberrel beszéltem, hogy nekem is észre kellett térnem. Tudniillik az okos emberek egyáltalán nem akartak hallani a Mars-problémáról. Aki azt mondta, hogy „szamárság”, az már mutatott valamelyes érdeklődést, de ilyenek kevesen voltak. A legtöbb okos embernél még ennyi udvariasságra se találtam. Olyan jóízűket ásítottak, hogy ha közelebb érik az eget, lenyelik minden problémáival. Ha Misuray bácsival nem találkozom, halálba szégyenlem magamat.
A Tisza-part csöndjében bámultam bele a csillagos éjszakába, mikor megszólított:
– Nem tetszik tudni, melyik a Mars? Nagyon neki örültem, hogy éppen Misuray bácsi tiszteli meg érdeklődésével a testvérbolygót. Tudtam róla, hogy nyugalomba vonult mérnök-ember, háza, szőleje van, s mióta két fia hősi halált halt, azóta nem igen jár emberek közé. Szegény, szomorú öreg ember, ez nyilván arra gondol, hogy a hősi halottak lelkei számára a Hadúr-bolygóban vannak elkészítve az örökélet kaszárnyái.
De hamarosan kiderült, hogy Misuray bácsi egy csöppet se fantaszta. Negyven év óta tagja a Természettudományi Társulatnak13 és valamikor olvasta magyar fordításban Proctor könyvét is, a Más világok, mint a mienk14-et, abból tud egyet-mást a Marsról.
– Az most már egy kicsit elavult, – jegyeztem meg és a villanylámpa alatt berajzoltam neki a tenyerembe a Mars triangulációs térképét15 Lowell professzor szerint, úgy, ahogy az idei Harmsworth-lexikon16-ból emlékeztem rá.
Nem tudom, ő örült-e jobban, hogy olyan bolondot talált, aki ilyesmit mutogat, vagy én örültem, hogy végre olyan bolondra találtam, aki az ilyesmit meghallgatja, de bizonyos, hogy nagyon nekiörültünk egymásnak és megegyeztünk abban, hogy másnap is kijövünk Marsot nézni.
Másnap este a szomszéd világ fizikájáról beszélgettünk, ő proctori alapon, én a magam paraszt eszejárása szerint és megegyeztünk abban, hogy az mégse nekünk való hely volna. A napból jóval kevesebb jut neki, holdja sincs, egészben hideg, nyirkos, homályos börtön lehet ott a világ.
– Úgy jó az – csillantotta rám a pápaszemét, – ez éppen belevág az én eszmémbe.
– Milyen eszmébe? – néztem rá meglepetve.
– Meg fogom mondani, – bólintott komolyan. – Ismeri ön a Wells17 Mars-regényét?18
– Ismerem, még deákkoromban olvastam. Rázott tőle a hideg.
– Én most olvastam. Látja, az adta nekem az eszmét a világ népeinek testvéresítésére. Memorandumba foglaltam a gondolataimat, holnap elviszem önnek.
Nem nagyon szeretem a memorandumokat és azt hiszem, ha a jó isten memorandumot dolgozott volna ki a világ megteremtéséről, akkor a világ még ma se volna kész, – ezt az egyet azonban nagyon kíváncsian vártam. Ez lesz az első válasz a Mars fiainak üzenetére. Mi szépet gondolhatott ki ez az értelmes, tanult öreg magyar fej? Mi mondanivalója lehet a másvilág számára annak, akit ehhez a földhöz már csak sírok kötnek? Milyen lesz az a népek testvéresítése? Csak nem a Mars-kultuszban akarja egyesíteni Misuray bácsi az emberiséget?
Tegnapelőtt megkaptam a memorandumot, amely a világ minden népeihez van adresszálva19.
– Egy ív az egész, megvárom, még elolvassa, – helyezkedett el az íróasztalom mellett álló székbe az új evangélista. – Azt hiszem, nem fogja érdektelen olvasmánynak találni.
Nem is találtam annak. Sőt érdekesebbnek találtam, mint amilyennek vártam.
Azon kezdődött, hogy a »sárga veszedelem« le van pipálva. Az emberiséget nem fenyegeti más veszedelem, csak a Mars-veszedelem. Point-Gray a bizonyság rá, hogy a Wells rémes álma a Mars-lakókról beteljesedhet. Csakhogy az emberiségnek azt nem szabad tétlenül bevárni. Meg kell előznünk a Mars-embereket és megszállnunk a bolygót, mielőtt az megszállna bennünket. A világ minden népeinek egy nagy katonaállammá kell egyesülnie és már a gyermekeket rá kell nevelni a Marssal való háborúra. Minden országban külön Mars-adót kell szedni s abból nemzetközi pályázatot hirdetni a gravitációs törvény eliminálásának megoldására s olyan találmányokra, amelyek a Marssal való közlekedés gyakorlati módját biztosítják. Ez tisztára pénzkérdés s az emberiség életösztöne parancsolja, hogy erre lenni kell pénznek. Világkongresszust kell összehívni a Mars-problémák megbeszélésére, még pedig sürgősen, mert nem lehetetlen, hogy a titokzatos fényjelekben* hadüzenet van. Azon kell megbeszélni azt is, hogy milyen bacilusok volnának leghatékonyabbak a Mars-lakók elpusztítására. (A pestises halottakról lehúzott ruhák és a mérgezett kenyerek, amelyek oly nagyszerűen beváltak az indiánoknál, ez esetben, sajnos, nem alkalmazhatók.) Az elnéptelenítendő bolygó némely részei, például Hesperia20 mocsarai a Tissus21 mentén talán alkalmasak volnának kender termelésre s e célra a Mars-lakók egy része meghagyandó volna rabszolgának. Egyébként a földi szervezetek számára lakhatatlan csillag internáló tábornak volna berendezendő…
– De hát kiket akar Ön internálni, ha a Mars-lakókat kiöli? – kérdeztem az evangélistát.
– Nem értem – markolta tölcsérbe a fülét az öreg úr. – Nagy a lárma az uccán.
Egy békegyűlés oszladozó publikuma dobogott az uccán. Betettem az ablakot és megismételtem a kérdést.
– Kiket akar internálni a Marsba?
– Ezeket! – mutatott ki dühös fej vetéssel az uccára. – Ezt a pacifista csőcseléket! Nemzetközi egyezménnyel! Ki velük a földről! Nem igaz?
Öreg szeméből sütött a gyűlölet. Az apa, akinek két gyerekét gyilkolta meg a háború, fogcsikorgatva, összeszorított ököllel fenyegetett ki azokra, akik az örök békéről álmodoznak. Nem az én töpörödött öreg barátom ült többé a székben, hanem egy eszme. A föld-fia Ember, a homo terrestris.
– Bitangok!
Hirtelen a szájába dugtam egy szivart, attól lecsendesedett. Mikor rágyújtott, azt kérdezte:
– Ha lefordíttatnám angolra és elküldeném Wellsnek, mit gondol, megtalálná-e a posta közelebbi cím nélkül?
Kilátásba helyeztem neki, hogy megtalálja. Hanem a Marsra azóta szégyenlek fölnézni. Mert ki tudja, hátha mégis üzentek…
