Kezdjük először is a legfőbb személlyel, hogy képet kaphassunk a korról és a környezetről. Az uralkodó, IV. Jakab skót király (1488–1513) kiválóan beszélt latinul, s ezenkívül még öt európai nyelvet ismert, ő alapította az aberdeeni King’s College-et, valamint a Royal College of Surgeons of Edinburgh-öt 1506-ban. 1496-ban törvényt hozott a kötelező népoktatásról.
Nem élt különösképpen erkölcsös életet, tudni lehet róla, hogy öt törvénytelen gyermeke volt négy különböző anyától. Az edinburghi udvart igazi reneszánsz udvarnak nevezhetjük, ahol Robert Henryson, Gavin Douglas és sir David Lindsay révén virágzott a költészet. A király, aki igen népszerű volt alattvalói körében, 25 évesen halt meg a floddeni csatában.
E környezetben élt és alkotott William Dunbar is, a költő, aki az úgynevezett középskót nyelven írt, amely 1700-ig maradt használatban.
William Dunbar a St. Andrews Universityn 1479-ben nyerte el a Master of Art fokozatot. Valószínűleg részt vett azokon a tárgyalásokon, amelyek eredményeként Margaret Tudort (1489–1541), VII. (Tudor) Henrik (1457–1509) angol király lányát hozzáadták IV. Jakab királyhoz. Dunbar valószínűleg titkárként dolgozott a skót királyi udvarban. 1500-tól évi tíz, 1507-től évi húsz, majd 1510-től évi nyolcvan font nyugdíjat kapott, ez utóbbi jelentős összeg volt abban az időben.
A költő saját fejfájásáról írt poémája valószínűleg az első migrénnel foglalkozó versek egyike.
„Tegnap estétől fáj a fejem,
Ez a napom sötét verem,
Migrén nyila házhoz szögez,
abroncsával körül övez,
dehogy merek fénybe nézni.Most, hogy a roham véget ér,
s a szenvedés alig kísér,
nem találom sehol a verssort,
mit hátsó agyamba tettem el volt,
kába, s szomorú vagyok élni.Gyakran, ha reggel ébredek
nincs kedvem és fel sem kelek,
nincs kedvem vívni, sem zenélni.
Se hangos zaj, se tánc nem éri
el fülem és fel sem ébreszt,
míg kedvem újra fel nem éleszt.”
A költő magryme-nak írja le a fejfájását, ami lehetett migrén, bár sem féloldaliságról, sem hányingerről, hányásról, sem auráról, sem látótér-beszűkülésről, színes, fényes fények látásáról nem esik szó a versben.
Mindenesetre elég súlya volt ahhoz, hogy otthon marassza a költőt. A második versszakban Dunbar arra panaszkodik, hogy megkezdett költeményéből a roham következtében elfelejtett egy verssort, amit agya hátsó részébe rejtett. Theophylus Protopathariustól tudjuk, hogy az agy hátsó részét vélték a memória, elülső részét a képzelet, míg középső részét a gondolkodás helyének.
Az utolsó versszak azt sugallja, hogy a költő igen levert volt, időnként nehezére esett felkelni. Dunbar költeményei egyébként arról árulkodnak, hogy nagy valószínűséggel mániás depresszióban szenvedett.
