„Tágabb értelemben a függvény bármilyen operáció, amely az időben és térben elképzelhető.”
ha x∈{recepció} „Igaz ugyan, hogy öt kötetének kritikai recepciója a megbecsülő figyelem szelíd folytonosságára utal, az átfogó értelmezési kísérletek elmaradása a szokatlan látásmód, versalkat fölötti zavar jeleinek tekinthető” Keresztury Tibor, Alföld 1992/4, 58. p.. Alföldy Jenő szürrealizmus és konstruktivizmus koordinátáival definiálta a Marsall-lírát Tiszatáj 1991/12, 92. p.; Ágh István Reverdy szövegeit idézte pretextusként, bizonytalanul, mert „ezeket a verseket nem elemezhetem, sírt dúlnék föl, elhallgatom és beléjük borzadok” Jelenkor 1984. 960. p.; az asszociatív líra és a poesis docta hagyományába ágyazta a Marsall-szövegeket Rába György Holmi 1992. 740–741. p.; Varga Lajos Márton a Marsall-líra „lényegét a beszédmód különféle lírahagyományokból eredő igen eltérő lehetőségeinek egyidejű hasznosításában vélte megragadni, míg Lator László szerint „Marsall költészetében sokféle kitörési kísérletnek lehetünk tanúi” Jelenkor 1991. 1054–1055. p.; Pomogáts Béla kritikai recepciójában ugyane líra „egyszerre lesz nagyon személyes és nagyon személytelen” Életünk 1988, 842. p.; Tandori Dezső interpretációjában „a Marsall-költészet a legalapvetőbb dolgokkal kíván törődni, és ezt igen határozottan teszi” Új Írás 1988/7. 122. p. … E – kivétel nélkül pozitív értékítéletű – kritikai reflexiók interpretációs szempontjainak sokszínűségére szigorúan komponált hipertextusként feszül rá Keresztury Tibornak az 1992-ig megjelent Marsall-kötetek szövegeire referáló, átfogó igényű analízise Alföld 1992/4. 58–63. p., melyben e szövegeket a neoavantgárd formabontástól induló, a „lírai alany elszigetelése” és „egy távoli korokon átívelő kreált nyelv” révén „egzisztenciális fordulatba” torkolló folyamat mentén értelmezte. A Marsall-recepció grafikonja tehát egyenletes, töretlen emelkedést mutat, interpretációs koordinátái azonban nem explicitek, általában stilisztikai diskripcióra, a szerző (a)politikus magatartásának, tudományos előképzettségének biografikus adalékaira szorítkoznak.
ha x∈{struktúrák} A Negyvenegy öregek (1988) kötetig hasonló egyértelműséggel kirajzolódó folyamatként (folytonos függvényként) írható le a Marsall-kötetek kompozíciós elvének alakulása: a Vízjelek (1970) nyolc, a formális koherenciajegyeket (tematikus összefüggés, cikluscím = verscím képlet stb.) nélkülöző ciklusát olyan kötetpompozíciók követik, amelyekben a ciklusok száma, a versszövegek osztottsága csökken, a formagazdagság, a variativitás hangsúlyozását felváltja a koncentrikus szerveződés, a Negyvenegy öregek című kötetében a szövegek egyetlen centrum, a kötetcím köré rendeződő, feszes kötetstruktúrát hoznak létre. Ám a Város papírmadárból (1993) kompozicionális jegyei már inverz folyamatot tükröznek, s a Pókhálófüggvények (1998) kilenc ciklusával az osztódás, úgy tűnik, meghaladta a Vízjelek alfapontját. E felfokozott szerkezeti disztributivitás, melyet tovább erősít a Pókhálófüggvények szövegeiben a kritika által a korai Marsall-költészet egyik legszembetűnőbb attribútumaként megjelölt formai variativitás (Balassi strófa, tizenkettesek páros rímmel, négysarkú kilencesek, szonettek, prózaversek), olyan poétika felé mutat, mely nem kedvez egzisztenciális, a lét egészére vonatkozó kérdések koncentrált, súlyozott exponálásának.
ha x∈{disputa} A tagoltság, variativitás formai keretül szolgálhat a játék poétikájához, mely lehetőség kiaknázása megfigyelhető Marsall hetvenes években megjelent köteteinek szövegén: a kombinatorikus elven alapuló, már-már lettrista kísérletek akár egy szemiotikai irányba továbbfejlődő, a nyelvmágia/nyelvrendszer titkát kutató poétika alapjául is szolgálhattak volna. A Keresztury Tibor által egzisztenciális fordulatként jelölt Egy világ mintája (kiteljesedett formában a Negyvenegy öregek) kötetei után a Pókhálófüggvények könnyen interpretálható visszatérésként e lehetőséghez. Ilyen jellegű olvasatban valószínűség központi helyet foglalna el az Anthroposz tézisei ciklus Három kvázi csoportelméleti költemény címmel jelölt Appendix-szövege, melyben a csoportelmélet axiómáit működtetve tartalomszervezőként, az eljárás három alegységre tagolódó, társadalmi/politikai szatíraként is olvasható szöveget eredményez. Látszólag a leibnitzi cogitatio caeca, vak gondolkodás elve szerint a karaktereket (itt: szavakat) axiómák szerint kapcsoló/generáló művelet olyan szöveget hoz létre, mely, félretéve a cogitatio caeca karakterek jelentését mellőző metódusát, parodisztikus szituációrajzként is értelmezhető: játék, „a csoportelmélet és a költészet összeházasítása” – ahogyan mathesis és poesis Marsall-versszövegekben gyakori házasságára szinte valamennyi kritikai reflexió céloz. Azonban nehezen terjeszthető ki ezen értelmezés a Három kvázi csoportelméleti költemény függelékeként(?) közölt, Jegyzet címmel jelölt, több oldalas szövegre. E szöveg a tudományos kommentár műfaji jegyeit hordozza, melyet meg-megtörnek egyes szám első személyű okító/magyaráz(kod)ó mondatok: olyan interpretációs utasítás ez a Három kvázi csoportelméleti költemény szövegéhez, mely az értelmezés metódusának determinálásával kioltja a játék játék-mivoltát, sőt, a címbeli kvázi jelzőt is érvényteleníti, ironikussá minősíti át. Olyan olvasat, amely a Jegyzet szövegét is az adott opusz szövegének tekinti, kettéosztott költeménnyel áll szemben, melynek két része két, egymást érvénytelenítő poétikát képvisel, első részében a tartalomszervező elem csoportelméleti axiómasor, második részében a lírai én (magát alkotói szerepkörben feltüntető) didaktikus megnyilatkozásai, s ezen osztott szöveg két feleselő töredéke között meghatározott (függvényszerű) reláció van: főszöveg – jegyzet viszony. A dialogicitás, illetve a polaritás hagyományos jegye a Marsall-lírának, nem csupán explicit, dramatizált formában (mint az Amíg a Föld forog buffo misztériumában), hanem olyan sajátos formákban is, melyek a dialógusnak csupán egyik szólamát rögzítik (ahogyan a Szerelem alfapont kötet Két disputa című ciklusának szövegei). Ez utóbbi forma dominál a Pókhálófüggvények két ciklusában, az Anthroposz téziseiben és a Fekete turisztikában. A Fekete turisztika szövegei az autoriter kontaktusteremtés formáit öltik magukra (Ajánlások és parainézisek, Fekete turisztika – Eligazítás, Napi parancs, A magyar labdarúgó-válogatott egyik mesteredzőjének levele utódjához): a felettes szólamai, melyek nem tartanak igényt reflexiókra. A ciklus utolsó versszövege (A támadó szeretet alakulatai) azonban deskriptív jellegű, egy szürrealista látomás/ beszámoló formájában tematizálja, egyben utólag (immár külső, narrátori nézőpontból) minősíti a felettes-típusú kommunikációt („támadó szeretet”): a versbeli beszélő tehát a korábbi szövegekhez képest pozíciót vált, mintegy elcsúsztatja a vonatkoztatási rendszert, melynek origójában a lírai alany áll, így válik lehetővé a zárlatszerű újraértelmezés. E sajátos relativitást teremtő eljárás felfedezhető az Anthroposz tézisei és a Görcsbe kötött szonettek, 1–14 ciklusaiban is, ahol a monologikus formákat egy-egy dialógus, mégpedig disputa zárja. Az Anthroposz tézisei ciklus említett Appendixe előtt a (kvázi-)zárószöveget a Vita a műanyag dugóval képviseli. Az ezt megelőző versszövegekben leírások váltakoznak ódai hangvételű megszólításokkal (Mathesis múzsához), melyekben Anthroposz beszél, ám Mathesis (=léttitok?) megközelíthetetlen, megnevez(het)etlen marad a körülírások, a versnyelv szövevényei között. A Vita a műanyag dugóval szövegében azonban mindkét beszélő szót kap: a homo sapiens és egy borosüveg műanyag dugója, majd újra a homo sapiens, de immár narrátori funkcióban. A két rövid, rendezett sorokban rögzített káromkodás-sorozat közül az első kettő a bor megközelíthetetlenségének kérdése körül forog, ahol is a homo sapiens a támadó, a dugó az ellenszegülő fél, míg a narrátori zárás szerint az üvegvágóval kilopván a bort „nem rikácsolni vígan, / hányni volt kedv utána”. Parodisztikus képe ez a szituációnak, ahol a
ha x∈{nyelv} nyelv makacssága miatt vált hozzáférhetetlenné, definiálhatatlanná a Mathesis karaktersorral jelölt tartalom. A lírai alany eme pozícióváltása és kettéosztódása (anthroposzból homo sapiens + dugó/alkotó + nyelv) és a felek szembeállítása egyszersmind azt is implikálja, hogy a homo sapiensnek/alkotónak nincs hatalma a dugó/nyelv fölött, s a leírt versszöveg kettejük disputájának függvénye. Ezt az olvasatot erősíti a Görcsbe kötött szonettek, 1–14 ciklusa is, ahol a 14 szonettet „görcsbe kötő” zárlat, A szonett megfenyítése és annak feleselése hasonlóképp két hangra szerelt disputa alkotó és az antropomorfizálódott (demiurgizálódott) nyelvi–poétikai forma között, melynek szövegében a két fél önállóságának és egymáshoz rendelt voltának paradoxona is megfogalmazódik: „ezt a randa verset / Én írom benned” – szól az alkotó? vagy a szonett? A disputa, az egymás érvénytelenítésére való törekvés tetten érhető a Három kvázi csoportelméleti költemény főszöveg – jegyzet relációjában, egyes ciklusok dialogikus zárlataiban, cikluszárlat – ciklus egész viszonyában: e reláció (függvény) a versszövegek és ciklusok alapképlete. A disputa-szituáció látszólag csupán tematikusan terjesztetik ki alkotó és nyelv viszonyára, amennyiben kettejük disputája A szonett megfenyítése és annak feleselése szövegében maga a költemény. Adódik azonban egy olyan értelmezési lehetőség, mely a Marsall-líra egyik tradicionális, s a Pókhálófüggvények kötetének szövegeiben fokozottan domináló stílusjegyét, az argó elemeivel feldúsított, helyenként túlburjánzó/szókimondó (A magyar labdarúgó válogatott egyik mesteredzőjének levele utódjához), helyenként elliptikus (lásd Túlélők 1–2.) vagy roncsolt („hominus marginalis” stb.) versnyelv dinamikáját alkotó és nyelv disputájának/birkózásának, a nyelv(dugó) hiábavaló áttörésének/visszafeleselésének szöveggé vetült grafikonjaként láttatja. (Képes beszédet kedvelő interpretátor akár azt is hozzátehetné: a sajátos disputa dinamikájának grafikonja észrevétlenül, sokrétűen, sorsszerűen – pókhálóként fonja át a kötet versszövegeit, és jelentőségteljes az a mód, ahogyan álpolitikai álparódiák, macska-rondók, variációk nyelvhálója le/elfedi az ontológiai alapkérdések létmódjának dimenzióját.) Ha tehát a versszöveg ezen olvasatban függvény, átértelmeződnek azon utalások is, melyek (közvetlen szövegkörnyezetükben ironikus utalásokként) a költészet, ars poetica mechanizált voltára céloznak („lettem / ihlető gépzsírokba /tollát mártó balfácán” Önéletrajz-töredék, Gombnyomások ciklus stb.): a nyelv-alkotó disputa, az áttörési kísérletek a nyelvhálón, azaz az ars poetica nem(csak) magasrendű, izolált művészet, hanem a létfenntartás köznapi, az ember számára (sorsképletként) előírt mestersége.
akkor y = A fenti értelmezési feltevésekkel közeledve a Pókhálófüggvények kötetéhez, az így körvonalazódó olvasat nem elsősorban azért lehet érdekes, mert a kötet szövegeihez esetleges hozzáférést kínál posztmodern értelmezési kísérleteknek, hanem mert a csupán stilisztikai, tematikus jegyeket regisztráló analízis a Pókhálófüggvények szövegei kapcsán aligha tárhatna elő új, a korábbi kötetek interpretációi során kevéssé hangsúlyozott lehetőségeket (netán megrovó értékítélettel törné meg a látszólag nem kellőképp neoterikus poétika eddig töretlenül emelkedő recepciós görbéjét). Mindemellett a kötet, lévén egyben sajátos Tentamen mathesis és poesis egymáshoz kezesítésére, a recenzenst is meditációra késztetheti: recenzió = f (poesis)?
