„Amikor Szőts Júlia, Bolyai János gyámola bejelentette a nyugalmazott kapitány halálát, a marosvásárhelyi várparancsnok azonnal intézkedett, hogy holttetemét szállítsák át a katonai halottasházba, minden irományát rakják ládákba, s vigyék a várba.”
Így vette kezdetét egy kiemelkedő szellem hagyatékának megrendítő, de a kor viszonyait híven tükröző hányódása a zsenialitást duhajkodásokban, szónoklatokban vagy társasági szellemességekben mérő Marosvásárhely városában, anno 1860. Felelőtlen, nemtörődöm kezek, hosszú mezőségi esők és por lyuggatta, hasogatta olvashatatlanná ezeket az ideges írással telerótt cédulákat, melyeket máshol páncélszekrények, termosztátok óvtak volna az időtől. Ma a kutatók, szelleme utolsó pillanatban érkező mentői már csak nagy erőfeszítések árán tudják legalább részben helyreállítani a csonka szövegeket, penészes cédulákat. Nem csoda hát, hogy csak megközelítőleg ismerjük az összanyag eszmei koordinátáit, s szövegkritikai kiadásuk még a jövő feladata.
Apokrif gyűjteményünk a már ismert anyag extrapolációjaként a lehetőség senkiföldjén építkezik, s Bolyai életének és művének (a Tannak) valós vagy legalábbis valószínű motívumait szerkeszti kronológiai, illetve szellemi elvek szerinti egységbe.
Mivel Bolyai fogalmazási stílusa, egyéni helyesírása a mai olvasó számára nehézséget jelentene, szerepjátszó kísérletünkben nem szavában, hanem szellemében igyekeztünk hűek maradni a nagy gondolkodóhoz.
b. (A katonai akadémia)1
Dicső Burg () a Duna-parton.
() kényszerít () aztán kizár.
De adatott nekünk a hadmérnöki akadémia,
hova jár
– ez a lehetőség –
huszonhét magyar,
azaz
– így tervezték –
leendő osztrák janicsár.2
*
Feszül fényes kadétmundér
huszonhét pogányon,
mint egykoron formálóvas
koponyán és álmon.
S feszül célként felragyogva
megannyi vágy, rendjel.
Táncrendek, parfőm gyűrűje
jegyezne el e renddel,
dekoltázsban ringó holdak,
bor, sarkantyú, kardlap. –
S láthatatlan bilincseid
felrakod – magadnak.
*
Egy hibás szórend csöpp diverzió,
de elég, hogy kibontsd
a megtartó és józanító
gúnyos szájsarki mosolyt.
Nem, nem feledték a „barbár szkítát”;
mint öles fűben járó ménest,
csak kerülgetnek, hogy idomítsák
konflislóvá – habos véred.
Szegény Tariménes!3
*
Köszönd meg szépen, Tariménes,
hogy kölcsönkaptad a németet,
s így néhány primitív nézeted
ím, kifejezned lehetséges.
*
Grüne Hand:
() Baum
Vaterland
() Traum
*
De nehezen érted,
hogy bár itt is, ott is német,
nem ugyanaz
magyarnak lenni
Göttingában s Bécsett.
Mi ott – messzi, különös,
itt – fájó seb, éget!
Nem hagyják gyógyulni kölcsönös
emlékeztetések.
*
És mégis.
És mégse.
Nem hajlok meg,
s nem állok félre.
Vagyok, mi vagyok.
Nem hitvallás ez:
állapot.
A születés ára.
Nem jogcím
sem dicsekvésre,
sem megalázkodásra.
*
Mint jakobinus röpiratot, osztom
az éj indigóján
sokszorosított álmom:
A VÉGTELEN KÖR
AZ ÉN LÁTHATÁROM.4
f. (A megvilágosodás)
Valami túl,
valami innen a nyelven.
Látható harangszó
az idegekben.
Hogy tudom,
hogy nem tudom
a tárgytalan tárgyat:
szólítni nem-párhuzamból
új paralellákat?
A vakoknak a Napot: hogyan mondjam,
a Barlangot, melyből kiléptem?
Hogyan lehet veletek megosztani,
mi innen van a néven,
ami csak bennem világol
sugársor-fehéren?
Hogy lehet ily szög, ily tér
távolság függvénye?5
Kezet ad –
Kezet ad –és el nem ér.
Apám, te elhinnéd-e?
Talán csak maga a teremtő
Isten érezte így magát,
mikor a Semmi Káoszából
egy Rend vált ki:
a Világ.
Isten vagyok, nem „olyan, mint”,
hanem valódi isten!
Mert nem vagyok, ha ember nincs,
aki bennem higgyen!
De hogy higgyen, ha nem érzi,
mi itt él csak bennem,
ha csak látomásban izzik,
de nincs rá egy nyelv sem?
Mintha sólyom, mintha
levették volna a fedő sapkát:
az őrjöngő fényben
felszárnyalva,
amíg van magasság:
a kékszegélyig,
ellenfényig,
csillagégig,
végig –
szárnykimerülésig.
Füttyög a múltam.
Hallom.
De a fény fehér fonál.
Szólít, ami túl van.
Hallom.
A lét itt fenn halál.
… végig
szárny
szárnyki
szárnykime
szárnykimerü
szárnykimerülé
szárnykimerülésig.
Ritmikusan vagy vergődve ugyanaz:
a gravitáció gyümölcse megérik.
Fájón
fájom, ahogy látom –
remegő kezem billeg, mint tört szárny,
a rajzállványon.
(… Töviskoronás Krisztus!
Veronikakendő a rajzlap –
mint bűnjel süt oda
az elcseppent tus:
ellenvilági utam
alvadt vérnyoma …)
Istenem,
beszélnem kéne,
mindegy, miről – csak beszélni;
jaj nekem –
nem lényegek: tárgyak között
kell újra megtanulnom – élni.
Meg kell tanulnom lélegezni, enni
és fogadni a köszönéseket.
Vissza kell menni inzsellérnek,
s hebegni, mint ki tévedett:
„Igenis, kapitány úr” (lehajtott fővel).
„Ígérem, nem fordul elő többet.”
És bámulni e megváltozott,
de nekik változatlan Földet.”
j. (Geometriák)
Adatott nekünk e sík-terű Föld,
hol egyenesen nő a fű, a búza
– egyenesen-e? –,
hol egyenesen emeljük gerincünk
– egyenesen-e? –,
hol egyenesek gondolataink
– egyenesek-e?
Adatott nekünk e domború Föld,
hol egyetlen fűszálhoz sem vonható párhuzamos
– ha egyenes,
hol egyetlen gerinchez sem vonható párhuzamos
– ha egyenes,
hol egyetlen gondolathoz sem vonható párhuzamos
– ha egyenes.
MINDEN MINDENNEL TALÁLKOZIK A SZÉLBEN,
A RETTEGÉSBEN,
HAJLÍTOTT TÉRBEN.
Én mit adhatok hát?
Egy létező (nemlétező) TERET (esetleg),
hol fűhöz, gerinchez, gondolathoz
végtelen sok párhuzamost vonhattok –
de majd DIDEREGTEK.
k. (Domáldra visszanézve)
Most Domáldon csend van. Érik a ponyik alma.
Bolyai János – az igazság volt katonája,6
nézz magadba.
A számadás órája eljött:
míg minden ember célja ültetni egy fát,
TE
kivágtál egy erdőt.7
Hitted:
két pont között az egyenes út a legrövidebb,
de e kerek földről érintőként lelógnak az egyenesek!
Hitted:
a Mindenség egyetlen Isteni Rendjét
végül tetten éred.
De kinek is kellett négy-elemű
imagináris mennyiséged?8
Képzetes sugarú világod képleteit
hiába képezted le e sík tartományra,9
egyedül voltál,
egyedül maradtál:
suhogott feletted
a gömbháromszögek fekete kaszája.
Hát megtörten, gyáván, betegen e sors-vetett hurokban
lettél önkéntes száműzött e jog-szerént jussodban …
Minden tetted, minden nap-tüzű szándék
mögött jött a fényeddel arányban
keményedő árnyék.
De lehetett volna másképp?
Talán, ha ott, akkor hajlottál volna,
ma élhetnél Bécsben –
álcázva osztrák janicsárnak
segíthetnél e népen!
Ki tudja, hogy lett volna jobb.
Hisz egyaránt elveti a nép
Bolyai Jánost,
ki nem munkáját osztja – csak kenyerét,10
s azt is, ami jót
kiügyeskedtek néki Bécsben a maszkosok.11
Nem elvont abszolút igazságra
(matematikára)
lenne itt szükség – jóra oktató szavakra!
Bolyai János – a jóság jövendő katonája,
nézz magadba!
Most Domáldon csend ven. De érik a magja.”
