Hídverés rovat

Korányi Sándor

Németh László
orvoslás, kórtan, kórbonctan, élettan, vesebetegségek, lélektan, fizika, ozmózis

Nincs véletlen felfedezés. Az új természeti igazságnak előtte jár gondolkozásunk természete; a véletlen elolvad annak a kezén, aki nem várt rá. A felfedezés hasonlít ahhoz, aki felfedezte, hiszen ez a hasonlatosság volt a kulcs hozzá. Akármily „kollektív”-nek hisszük a tudományt, tudásunk gazdagsága tulajdonképp a humánum gazdagságát fejezi ki.

Korányi Sándor fényes példa, hogy egy szellemi alkat mint talál rá arra a darab természetre, melyet csak ő közelíthet meg s az érdeklődés új formái hogy bővítik ki ismereteinket. Van valami egy tudós természete és elmélete közt, amit előelméletnek lehetne nevezni. A tényekbe még nem kapaszkodott bele, de már felismerhető rajt az elmélet dinamikai váza, mint egy mértani alakban a kristályosodás szelleme. Korányi Sándor azért nagy tudós, mert előelméletei termékenyítőek és magasabb rendűek; felfedezései már csak a magától értetődő adó, mellyel a természet ezeknek az előelméleteknek hódol.

A tizenkilencedik század orvostudománya a kórbonctanra épül. A beteget megfigyelik, betegsége feltűnő adatait kórtörténetbe foglalják s miután meghal, szervezetét átkutatják, sorozatos metszetekben feldolgozzák. Tüneteihez, melyeket a klinikus észlel, felkeresik a bonctani jeleket, klinikus és kórboncnok összeülnek, a betegség kettős könyvvitelében egyik oldalon az elváltozott szerv lesz, másik oldalon az észlelt tünet.

Ennek a kórbonctani iránynak (melyet leginkább az asszociációs lélektanhoz lehet hasonlítani) megvolt az az érdeme, hogy a beteg szervet pontosan leírta, tünet és szervi elváltozás közt párhuzamot állított fel. Ezt a párhuzamot azonban meghagyta párhuzamnak, a két parallel vonal közt a széles, fehér zónát nem tudta eltüntetni. A vesehám elfajult, a bőr alatt vizenyő van; kórbonctani lelet és klinikai tünet összetartozik, de összetartozásuk csak időbeli párhuzam: nem jellemzi a betegséget.

A tünet túl magasan van, a kórbonctani elváltozás túl mélyen. A kettő közti hézagot tölti ki a beteg élet, mely ha bonctani elváltozásokból indul is ki, maga is elváltozásokat csinál s nagyon előre kell haladnia, hogy szemléletünk szintje alól a tünet sztereotípiájában merüljön fel. Szervi elváltozás és tünet értelmetlen rúnák; ami mozog és tartja őket: a beteg élet.

A kórtannak nyilvánvalóan ezt a beteg életet kellene elsősorban tanulmányoznia. Nemcsak azért, mert itt értheti meg a betegséget, hanem mert itt avatkozhat bele. Ha csak a bonctani elváltozást és tünetet látja, kezelése is vagy tüneti vagy bonctani (sebészi). A betegségbe csak az élettanon át nyúlhat bele. Hogy az orvostudomány mégis oly nehezen tolta át figyelmét a kóros szervről a kóros életműködésre, azt épp a sémáknak az a belső elfogultsága okozta, melynek a korok nagy vívmányaikat és elakadásukat köszönhetik.

A tizenkilencedik század tudósa egyszerűen nem méltatta figyelemre a szervi elváltozás és tünet közt a beteg élet bonyolult zónáját. Ez a tudomány, mely az elmebajok magyarázatát is a górcső alatt kereste, visszautasított minden kutatást, amely nem az anyagra vonatkozott. Ő az okot kereste s az ok csak az anyagban lehet. Pedig a betegségnek az életműködések a nyelve s a folyamatok láncszemei a mondatai. Még akkor is, ha kezdeti okuk az anyagban van, jelentőségük csak itt érthető meg. Valószínű például, hogy a hisztéria „okával” az idegrendszer anyagába merül. A hisztériához azonban csak a hisztériás szellemi folyamatokon át lehet hozzáférni. A tizenkilencedik század orvostudománya azonban naiv, rámenő tudomány volt, amely nem akart a folyamatoknak ezzel a bonyolult dialektikájával bíbelődni. Kiesett figyelme köréből, nem volt rá előelmélete. Hogy a tudomány hozzájuk férhessen, olyan emberekre volt szükség, akiket általános műveltségük, más tájakon megtornáztatott eszük új előelméletekkel állított az orvostudomány elé. Ezek közt az úttörők közt a legnagyobbak közé tartozik Korányi Sándor.

Korányi filozófus-természet. Filozófus az, aki a részletet az egész felől látja, akiben minden új tény az egész gondolattenger hullámzását indítja meg. A kórboncnoknak az ember: máj, vese, tüdő, melyet az életműködések éppen csak hogy összefércelnek. Korányinak azonban az élet egyvalami. Szoros belső miliő, mely a szerveket az élet nagy egységében mossa össze. A szakember szigetelni szereti a tényeket, a filozófus összekapcsolni. Míg tehát a kórboncnokorvosok szenvedélye a lokalizálás volt (gócokba szorították a betegséget), Korányi az élet nyílt medrein át szétfolyatta az egész szervezetbe. Egyik életműködés tovább rezdül a másikba s mivel szemléletében az élet minden megnyilvánulása összefügg, a betegségnek is ki kell terjeszkednie az összes életfolyamatokra. A kórboncnok-orvos a gyermek biztonságával nyomul be a szervezetbe, hogy a baj fészkét megtalálja. Korányi visszahúzódik a baj fészkétől, neki az egész élet a baj fészke; ha csak egy ponton támad, biztos felőle, hogy máshonnan hátba támadják. A betegség sokváltozójú függvény, melyet a változók billenése állandó lüktetésben tart. Az ő figyelme nem annyira a szervek állapota felé nyomul, hanem oldalt az összekapcsolt folyamatok felé. A betegség neki nem egy bonctani tény következménye, hanem bonctani vagy más okból megindult circulus vitiosusa az életfolyamatoknak, melyben egyik folyamat megromlása önmaga okát súlyosbítja, vagy egy másik folyamatot ránt circulus vitiosusba. A bonctani elváltozáson lehet vagy nem lehet segíteni, de hogy a folyamatoknak ebbe az egymást rontó örvényébe bele tudunk-e avatkozni, az attól függ, hogy át tudjuk-e őket tekinteni. Korányi ennek az áttekintésnek a művésze. Mint egy sakkozó lépése várható következményeit tíz vagy húsz húzáson át, úgy látja ő egy életfolyamat megbillenése mögött a felcikázó élettani módosulásokat: a belső miliő leszaladó rugóit.

Mint az élettan nagy szimultán játékosa lép a kórtanba s természetes, hogy a „vak esetek” odaterelik, ahol az ilyen szimultán biológiára a legnagyobb szükség van. A pozitivista tudomány bukása óta az orvostannak talán egyik ága sem fejlődött olyan hatalmasat, mint a vesekórtan s nem véletlen, hogy ennek a fellendülésnek az elején épp Korányi Sándor áll. A vese az a sikamlós szerv, amely a két tenyér: a kórboncnok és klinikusé közül föltétlen kisiklott. Miért? Mert a vese a szervezet belső miliőjébe a legszorosabban beszőtt szervünk. A vese bizonyítja be, hogy szervek csak bonctanban vannak, az életben csak működések, melyek a legkülönbözőbb szervek közt oszlanak meg. Regényt lehet írni úgy, hogy a hőst napról-napra, utcáról-utcára vonszoljuk s lehet nagyobb logikai vagy víziós egységekben haladni, melyekben feloldódik tér és időrend. A kórboncnok-orvosok úgy tettek, mint a térben-időben döcögő naturalisták, a vese azonban (problémák komikus azonossága!) prousti módszert követei. A kórboncnok kezében a vese marad; a szervezetnek azonban nem vesére van szüksége, hanem arra, hogy a vér egyensúlyát megőrizze s a fölös nitrogént és klórt kidobja. A vese a kiválasztásnak a szerve, a kiválasztás azonban a vesén túl az egész belső miliő ügye.

Korányi fő érdeme, hogy a tudományos figyelmet a veséről erre az egész szervezetben megoszló folyamat-hálóra terelte. Oldott molekulák folyadékban éppolyan nyomást fejtenek ki, mint a gázok molekulái a térben; ezt nevezzük ozmózis nyomásnak. A vér ozmózis nyomása éppúgy, mint a hőmérséklete, állandó, annak ellenére, hogy az anyagcsere folyton új és új molekulákat dob belé. A vér ozmózisnyomását részben a vese szabályozza, részben a szövetek. A vese tehát egy nagyobb ozmózis-szabályozó rendszernek egyik tagja csak, működése nem érthető meg a rendszer többi tagja nélkül. Az oldott molekulák leszállítják az oldatok fagyáspontját, a fagyáspont-csökkenéssel tehát a ozmózisnyomás mérhető. Korányi azzal, hogy a vér és vizelet fagyáspont-csökkenését tanulmányozni kezdte, a vese vizsgálatát az ozmózis-szabályozás vizsgálatává szélesítette ki, a vese munkáját a kiválasztás igénye felől, belülről közelítette meg.

Hogy vesz részt a vese az ozmózis-szabályozásban? Úgy, hogy vizeletet készít. A vizelet ozmózisnyomása változó; a szerint, amint a vérben víz van több a kelleténél vagy oldott molekula, a vizelet ozmózisnyomása is változik, rendesen azonban nagyobb a vérénél. A vese tehát kisebb nyomású oldatból nagyobb nyomásút készít, ahogy a szivattyú ritkább gázból sűrűt. Az ép vese óriási szélességben tud a vér igényéhez alkalmazkodni, a beteg vese már nem. A beteg ember vizeletében a molekulák száma állandó és közelebb áll a véréhez (a szivattyú rosszul sűrít), a vér megterhelését (víz, só, fehérje bevitel) a vesék vontatottan követik. Ez a hypostenuria. Később egyáltalán nem követik, az ozmózis-nyomás a vérben felszökik, beáll a veseelégtelenség. E két fogalmat Korányi vezette be s ezzel a vese anatómiai vizsgálatát, mely többnyire tökéletlen, kiegészítette a működés vizsgálatával, egyben a tüneteknek is mélyebb élettani magyarázatát adta.

Tudjuk, hogy az újabb pszichológia akkor lendült fel, amikor lemondott a bonctani alapról s a lélektani folyamatokat kezdte követni. Korányi ilyenformán függetleníti magát az anatómia gyámsága alól, mikor a vesék funkcionális vizsgálatát bevezeti. Ilyen alapon a gyógyítás sem lesz bonctani és tüneti, hanem funkcionális. Az életet kell a beteg veséhez igazítani, a folyadék és molekulák bevitelét a vese képességeihez szabni, hogy a kimerítő túlterhelést elkerüljük.

Ozmózis-reguláció, funkcionális vizsgálat és gyógykezelés azonban csak a magja Korányi kórtanának. A szivattyút, mely a vérből vizeletet készít, a vérkeringés löki; az ozmózis-szabályozásban a vesén kívül a szövetek is részt vesznek; mint legfőbb szabályozó belekapcsolódik az idegrendszer is. Vér, szövetek és idegrendszer többszörösen beleszövődnek a kiválasztás élettanába (e bonyolult szövődést már csak orvos követheti, ő is csak ha az élettan kitornáztatta az eszét), úgyhogy Korányinál nem is lehet vesekórtanról beszélni, csak a beteg vese irányába fordult élettanról. Ahogy élettana az életre alkalmazott filozófia, úgy vesekórtana a vesére irányított élettan.

Ő, aki orvosi irodalmunknak talán legemelkedettebb dolgozatát írta a szervezet circulus vitiosusairól, maga is belekerült a filozófia fölfele vivő circulus vitiosusába, filozófiai hajlamai terelték a vese kórtana felé, s vesekórtana még jobban belehajtotta az általános élettanba s azon át a filozófiába.

Sivár egyetemi vendégéveimnek vigasza volt az a négy félév, melyen át az ő belgyógyászati előadását hallgattam. Derék orvosiparosok közt egy nagy szellem! Azontúl a felépítésnek rendkívül művésze. „Abban rejlik a tudományos orvostan lebilincselő volta, hogy a kiépítéshez szükséges elemeket céltudatos munkával gyűjti össze távoli területekről. Összetartozásuk akkor tűnik ki, amikor már együtt vannak.” Áll ez nemcsak munkájára, hanem motívumszövő módszerére is. Ő mutatta meg nekem először, hogy a szerkesztés a művészeten kívül is mennyire elárulja a szellem előkelőségét s hogy hasonló szellemi alkatú emberek hogy találnak rá rokon szerkesztési formákra hihetetlen távolságokon át.

Korányi fellépése óta az orvostudomány más ágaiban is megingott a kórboncnok-szellem. Újfajta képzettség, újfajta előelméletek törtek fel s találtak rá a forradalmasító természeti tényekre. A legfeltűnőbbekről a művelt laikus is tud. Az alkattan s a velejövő élettani relativitás, melyet a hormonok zúdítottak ránk, Freud–Adler–Jung lélektani iránya s az elmekórtan és alkattan határán mozgó kretschmerizmus már az irodalmi szalonoknak is beszédtárgya. Ezekben az irányokban azonban van valami barbár egyoldalúság, mely hódít és átüt, de megbosszulja magát. A lendület hatalmas, de hiányos a gondolatok ellenárama, nem elég nemesek az előelméletek. Korányi nem csinált ilyen nagy zajt. Eredményeit csak a szakemberek ismerik, korjelentőségét talán azok sem. Aki azonban a sarlatánságnak abban a zűrzavarában, melyet erre a pozitivizmusra épült tudományban az új szellem betörése okozott, vezetőt keres, jól teszi, ha az ő példájához fordul. Míg a többiek inkább csak nomádjai a filozófiának, ő valóban filozófus szellem, álláspontja magasabb, mint ezeké a szektariánusoké. Mint az orvostudománynak minden új iránya, ő is megrendíti hitünket az orvosi gyakorlatban. A régi gyógyszer-automata orvostudomány után az ő elméletében az élet oly bonyolult, hogy csak nagy belgyógyászati lángelmék vagy még azok sem kerülhetnek fölé. Egy tudomány megnőtt reménytelensége azonban a fejlődés jele. Maga az orvos, aki a Korányi-féle kóros élet fölé akar kerülni, emberi és orvosi értékében nyer s az orvostudomány, melyből épp az a szellemi képzőerő hiányzik, mely a görög nyelv vagy a matematika érdeme, Korányi szimultán élettanában találja meg magasabb szemléletfejlesztő diszciplínáját.

1932