„…ha sok embert ugyanazon időben ugyanazon betegség támad meg, úgy annak közös okot kell tulajdonítanunk…”
„Ugyanannyi pestis volt már a világon, mint amennyi háború. És mégis, a pestisek és a háborúk az embereket mindig készületlenül találják.”
Az ötödik csapás
Mózes II. könyve IX. rész
„Azután azt mondta az ÚR Mózesnek, hogy menjen be a fáraóhoz, és így beszéljen vele: Így szól az ÚR, a héberek Istene: Bocsásd el népemet, hogy szolgáljon nekem!
Mert ha nem akarod elbocsátani, és még mindig visszatartod őket, akkor megveri az ÚR a mezőn levő jószágodat, a lovakat, szamarakat, tevéket, marhákat és juhokat: igen nagy dögvész lesz.
De különbséget tesz az ÚR Izráel jószága és az egyiptomiak jószága között, és egy sem pusztul el abból, ami Izráel fiaié.
Határidőt is szabott az ÚR: Holnap cselekszi meg az ÚR mindezt az országban.
Másnap meg is cselekedte ezt az ÚR, és elhullott az egyiptomiak összes jószága. De Izráel fiainak jószágából egy sem hullott el.
A fáraó oda is küldött, és kitűnt, hogy Izráel fiainak a jószágából egy sem hullott el.
De a fáraó szíve konok maradt, és nem bocsátotta el a népet.”
Apollón haragja
Homérosz: Íliász I. 47–53.
Így szólt ő könyörögve; „…meg is hallgatta Apollón:
jött az Olümposz csúcsairól, haragudva szivében,
íját s kétfödelű tegezét hordozva a vállán:
és a haragvó válla fölött csörrentek a vesszők
minden mozdulatára: közelgett, mint a sötét éj.
Majd a hajóktól messze leült, s röpitette a vesszőt:
rettenetes pengés hangzott, bongott az ezüst íj.
Kezdetben csak az öszvérekre s a fürge kutyákra
lőtte hegyes nyilait, de utána magára a népre:
szűntelen és sűrűn tetemek máglyái lobogtak.
Hosszu kilenc napon át dúlt ott isten lövedéke;”
Pestis Athénban I.
Thuküdidész (Kr. e. 460 k.–400 k.)
görög történetíró:
A pelopponészoszi háború.
„II. 47. Az orvosok nem bírtak vele, hiszen kezdetben a kór ismerete nélkül próbálkoztak kezelésével, s éppen közülük haltak meg a legtöbben, mivel ők érintkeztek leggyakrabban a beteggel. De nem segített semmiféle egyéb emberi beavatkozás sem. Így teljesen hatástalannak bizonyult a szentélyekben való könyörgés, a jóshelyek felkeresése és minden efféle cselekedet, úgyhogy végül, összetörve a csapások súlya alatt, nem is próbálkoztak ilyesmivel […]”
Az ókori pestist a hellén-római világ etiópiai, illetve núbiai eredetűnek vélte, ami Egyiptomon és Líbián keresztüli érte el a Földközi-tenger medencéjét. Thuküdidész így írt erről a 48. caputban:
„II. 48. […] mint mondják, a járvány először az Egyiptom felett fekvő Aithiópiában tört ki, azután elérte Egyiptomot, Libüát, s a király (vagyis a perzsa uralkodó) birodalmának jelentős részét is […]”
A járványokkal kapcsolatos orvosi és a történetírók által átvett toposzok sokszor az betegség utólagos diagnosztizálását nem teszik lehetővé. Noha kétségtelen, hogy Thuküdidész valóban pestisjárványról számol be a peloponnészoszi háborúról írott második könyvében, a tünetek leírása más járványos betegséget is feltételezhet. Jó példa erre a 49. caput szövege:
„II. 49. Általában azoknál, akik előzőleg teljesen egészségesek voltak, minden előzmény nélkül, a fejben támadt erős forrósággal s a szemek kivörösödésével és gyulladásával keletkezett a baj, majd belül a garatjuk és nyelvük vérvörös színűvé lett, s lehelletük szokatlanul büdössé vált. Ezek után a tünetek után tüsszögés és rekedtség jelentkezett, majd rövid idő múlva erős köhögés kíséretében a mellre is átterjedt a kór, később pedig bevette magár a gyomorba, ezt felforgatta, az epeömlés minden olyan neme bekövetkezett, amelynek a nevét az orvosok csak ismerik, méghozzá roppant fájdalmak kíséretében.
A legtöbb beteget eredménytelen hányinger is kínozta, erős görcsöket okozva […]. A test külső érintésre nem látszott túlságosan melegnek, s nem volt különösebben sárga sem, hanem vöröses, ólomszínű, s kis kiütések és kelések lepték el. A betegek belsejükben azonban olyan égető forróságot érzetek, hogy a vékony szövetből vagy a legfinomabb vászonból készült takarót sem tűrték magukon, és csak meztelenül bírták ki és a legszívesebben a vízbe vetették volna magukat. […] de akár sokat ittak, akár keveset, ugyanaz volt az eredmény. […] Testük, miközben a kór teljes erővel dúlt benne, nem esett össze, s meglepő módon ellenállt a fájdalmaknak, úgyhogy a legtöbbel úgy végzett a kilencedik vagy a hetedik napon a belső forróság, hogy még nem vesztették el erejüket. Ha ezt az időt túlélték, a betegség a testül alsó részét támadta meg, ahol nagy daganatok nőttek, s nem szűnő hasmenés lépett fel, így a legtöbben végül az ennek következtében támadt elgyengülésben haltak meg. Így haladt végig a betegség az egész testen, kezdve a fejen, ahol először ütött tanyát, s még aki túlélte is legszörnyűbb szakaszait, végtagjain az is ott hordta a kór maradandó nyomait.
II. 51. Egyesek az ápolás hiánya miatt haltak meg, mások meg annak ellenére, hogy a legnagyobb gondoskodás vette körül őket. S egyetlenegy olyan gyógyszer sem akadt, amelyről el lehetett mondani, hogy alkalmazva feltétlenül használni kell, mert ami segített az egyiknek, az ártott a másiknak. S egyáltalán nem jelentett semmi különbséget valakinek erős vagy gyenge testalkata sem, a ragály mindenkit egyformán elragadott, azokat is, akik valamennyi gyógymóddal megpróbálkoztak.
Az egész bajban a legszörnyűbb azonban az a levertség volt, amely elfogta az embereket, ha észrevették, hogy megtámadta őket a betegség, mert átadva magukat a reménytelenségnek, gondolatban már eleve lemondtak az életükről, és feladták az ellenállást […] maguk a legközelebbi hozzátartozók is belefáradtak abba, hogy jajgatva gyászolják az eltávozottakat.
[…] a legnagyobb szánalmat a felgyógyultak tanúsították a haldoklók és betegek iránt, mert ők jól tudták, mit jelent ez a betegség és mert biztonságban érezték magukat, mert másodszor senki sem kapta meg a bajt, legalábbis nem olyan mértékben, hogy belehalt volna […]
[…] megtámadta a szeméremrészeket, s a kéz és a láb ujjait, sokan ezek elvesztése árán menekültek meg, de volt olyan is, aki a szemét vesztette el.”
Ezen sorok ugyanis inkább a lepra tüneteire utalhatnak. A járvány tüneteinek sajátos volta és a más betegségektől való elkülöníthetőség problémája nem kerülte sem kerülte el a történetíró figyelmét:
„Ilyen volt a betegség általános képe, nem is szólva azokról a sajátos tünetekről, amelyek az egyes betegeknél különböző formában jelentkeztek. Ebben az időszakban a szokásos egyéb betegségek közül egyik sem lépett fel, s ha valami egyébfajta baj előfordult, az is ebben a betegségben végződött.
II. 52. Vad szertelenséggel dúlt a pusztulás, egymás hegyén-hátán heverve lehelték ki lelküket […]. S maguk a szentélyek is, ahol szállást kerestek, telve voltak az elhunytak holttesteivel. […] A temetések addig szokásos rendjét is teljes zűrzavar váltotta fel, mindenki úgy temette el halottját, ahogyan éppen tudta. Sokan […] olyan szemérmetlen módon jártak el, hogy azokra a máglyákra, amelyeket mások emeltek, azokat megelőzve a maguk halottját helyezték rá és égették el, sőt némelyek másnak a már lobogó máglyájára dobták rá a magukkal hozott holtteste, majd elsiettek […]
II. 53. A városban a járvány következtében más téren is egyre inkább lábbal tiporták a törvényeket. Az emberek egyre bátrabban adták át magukat az eddig titkolt élvezeteknek, látva, hogy milyen gyorsan változik a szerencse, hogyan halnak meg pillanatok alatt a gazdagok, s ülnek be javaikba olyanok, akik addig teljesen nincstelenek voltak […] Már senkit sem tartott vissza sem az istenektől való félelem, sem az emberi törvény, s mivel látták, hogy mindnyájan egyformán pusztulnak, úgy gondolták, mindegy, hogy valaki kegyes volt-e vagy sem, és senki sem hitte, hogy megéri azt a napot, amelyen bűneiért törvény elé állítják és elnyeri büntetését.”
Pestis Athénban II.
Lucretius (Kr. e. 96–55.; római költő):
A Természetről. VI. könyv, 1129–1277. sor
„Igy boritotta a Cecrops országának a földjét
Gyászba a dögvészes levegő s ilyforma betegség,
Pusztává tévén utakat s kiürítve a várost.
Mert Egyiptom mélyében támadva elindult,
Általszelte az ég és föld roppant oceánját,
S végül Pandíonnak az országára feküdt rá.
Ettől kezdve a nép seregestől dőlt a halálba.
Elsőben forróságtól kezdett fejük égni,
Káprázó szemüket vörösen boritotta a vér el,
Vértől harmatozott torkuk barlangja s a gége
Elfeketülve fekélyektől duzzadva szorult el.
Gennyes vért folyatott lelkük tolmácsa, a nyelv is,
Elgyengült, nehezen mozdult, s cserepesre kiszáradt.
Majd amikor gégéjükön által a mellbe leszállott
Már a ragály, s rémült szivük itta a mérgét,
Megrendülve inogtak az élet zárai bennük.
Undok bűzt árasztott szájukból a lehellet,
Mint amilyet kidobott bomló dög szór ki a légbe.
Minden erő elhagyja a lelküket, és az egész test
Elbágyad, mint lenni szokott a halál kapujában.
Gyötrő aggodalom kíséri a kínok őzönjét
Folytonosan, s panaszok keverednek a jajjal.
Állandó csuklás rángatja a testüket egyre,
Éjjel, nappal, minden izet, részt tépve, cibálva,
Elfárasztva s szétbomlasztva a tönkregyötörtet.
Egy testen se tapasztal túl nagy lázat az ember,
S azt sem, hogy valamely külső rész megtüzesedne,
Inkább langymeleg árad a kézre, mely éri a bőrük,
És vöröses kiütések lángja piroslik az irhán,
Mint mikor orbánc foltjai árasztják el egészen.
Ezzel szemben belsejük izzik szinte a csontig,
Gyomruk mélye, akár a kohó, úgy fűl melegében,
S nincs takaró, könnyű, puha, mit bármelyikük állna
Testén, szellő s hűvösség mire csak törekednek.
Égő tagjaikat többen jégvízü folyókba
Mártják, testük meztelenül dobván a habokba.
Vannak, akik magukat kút hűs mélyébe merítik,
Szájukat útközben már messze előre kitátva,
Ám szakadatlan száraz gégéjük s a tüzes test
Néhány csöppnek véteti vélük a zápor-özönt is.
Nem volt szünte a kínnak, elesve hevertek a testek,
S döbbent félsz remegővé tette a gyógytudományt is,
Látva, hogy annyi beteg szemeit, küzdvén a halállal,
Mint forgatja szünetlenül, álom nélkül a kíntól.
Túl ezeken sok más jele is volt még a halálnak
Félelem- és bánattól támadt elmezavartság,
Búfelhős homlok dühös ábrázat tetejében,
Ingerlékeny fül, zúgással telve örökké,
Gyors lélegzés, majd ritkás, hörgésszerű hanggal,
Izzadtsággyöngyök kiütése a nyaknak a táján,
Megvéknyult, szűk, sós, sáfrányszinü nyál, mit a duzzadt
És berekedt torkon nehezen lehetett kiköhögni,
Közben görcs rángatja a kézt s remegés valamennyi
Testrészt szüntelenül, míg lassúdan hideg árad
Lábtól kezdve a testen; míglen a végső óra beálltán
Összenyomódik az orr, s megvéknyul a cimpa hegyénél,
Mélyre hanyatlik a szem, süppedtté lesz a halánték,
Megfagy a szájon a bőr, s duzzadva feszíti a homlok,
Majd kis idő multán testét a halál merevíti.
Majdnem mindig estefelé a hunyó nap utolsó
Óráin, lámpánál szállt ki belőlük az élet.
Hogyha akadt, aki megmenekült – mint volt – a haláltól,
Később ezt is elérte a végső kór, a kimúlás.
Rút kelevények közt feketés ürüléke a hasnak
Ment tőlük, s vad főfájás közepette a megtelt
Orrból sok-sok romlott vér ömlött ki gyakorta,
S ezzel a testből minden erő végképp kiszivárgott.
Vagy ha e súlyos rút vérömlést volt, aki múlta,
Annak a kór idegére vagy izületére huzódott,
Sőt olykor nemzőszervét támadta meg éppen,
Úgyhogy voltak, akik félvén a halál küszöbénél,
Férfiu részüktől késsel megfosztva kivántak
Élni, s olyik kéz és láb nélkül, vagy pedig éppen
Látás híján, mert szemüket támadta a vész meg,
Oly félelme az elmúlásnak szállta meg őket.
Volt ki bajában mindent annyira elfeledett, hogy
Nem volt képes ráismerni magára se többé.
S bárha halommód álltak a földön az eltemetetlen
Hullák, mégis dögmadarak s rablóvadak onnan
Elszöktek, hogy messze kerüljék mérgit a bűznek,
Mert ki beléjük kóstolt, halva rogyott le azonnal.
Sőt ama bús napokon jóformán egy se jelent meg
Égenjáró, és a komor vadak erdei fészkük
Mélyén elrejtőzve, a vésztől nyögve tanyáztak.
És sokuk elpusztult, főképpen az éber ebeknek
Elhullt teste hevert nagy számmal szerte az úton,
Mert kínjával a kór kicsikarta belőlük a párát.
Kíséret nélkül hordták tömegével a holtak
Testeit, és nem akadt szer győzni tudó a halálon.
Mert mi megadta az egyiknek, hogy az életadó lég
Táplálhassa tovább is, s lássa az égnek a boltját,
Az másiknak a vesztire vált, s elhozta a végét.
Az volt legszomorúbb és legkeserűbb az egészben,
Hogy ki mihelyt meglátta, hogy őt is elérte a kórság,
Már a halálfiaként érezte magát, s hite vesztve
Búba merült szívvel, mint sírba feküdt le az ágyba,
Látva a sok temetést, s ki is adta legottan a lelkét.
Mert egy percig sem szünetelve haladt a falánk kór
Mételye egyre tovább egyről több másra ragadva,
Mint gyapjas birkák avagy ökrök bús seregére.
És temetés temetést követett folyvást, szakadatlan.
Mert aki óvakodott megnézni saját betegét is,
Éltéért aggódván, rettegvén a haláltól,
Rút véggel bűnhődött nem sok időre azontúl,
Mert egyedül lévén részvétlen hullt a halálba;
Míg ki segíteni kész volt, elhullott a ragálytól
S fáradalomtól, mit tisztesség és a halódók
Jajjal elegy s esdőn kérő szava kényszeritett rá.
Ily módon pusztult el sok jó ember a vészben.
És ki övéit sorban sebten sírba helyezte,
Könnyeitől s gyászától végképpen kimerülve
Tért haza, s ágynak esett maga is legtöbbször a bútól.
Nem volt ember a tájon, akit se halál se betegség
Vagy gyász meg nem látogatott voln’ akkoridőben.
Már valamennyi juhász, ökrész meg a görbe ekének
Izmos erős vezetője beteg lett, s testük a kunyhók
Mélyében halmozva hevert, amiként a szegénység
És ez a szörnyü betegség rendre halálra gyötörte.
Nem ritkán a szülők hulláját látta az ember
Gyermekeik tetején s fordítva, amint ezek anyjuk
És atyjuk holttestén adták életüket ki.
Nem kis része vidékről jött Athénbe a vésznek,
És a beteggé lett sok földész hozta magával,
Mely tömegével gyűlt oda bajlátott falujából,
Minden zeg-zúgot megtöltve szinültig: ezáltal
Még szaporább rendet vágott a halál soraikban.
Volt aki szomjan halt az uton, vagy földre terülve
Forráshoz vergődött, s annál lelte halálát,
Mert a szünetlen ivás bele fullasztotta a lelket.
Utak mentén, közhelyeken, nyílt téren igencsak
Gyakran akadt nyomorult, félholt betegekre az ember
Undorító bűzben, condrával fedve, feloszló
Testtel amint kínlódtak, bőr és csont valamennyi,
Rút kelevényektől ellepve, szennybe temetve.
Végül az isteni szenthelyek is megteltek a holtak
Testeivel s hullák lepték el az égilakóknak
Szentelt házakat is szétszórtan, minthogy az őrök
Hagyták, hogy jövevények szálljanak ott meg a bajban,
Mert istent sem vallást már nem sokba tekintett
Ekkor az ember, bánata túlnőtt már az egen is,
És eltűnt ama régi szokás is az eltemetésnél,
Mellyel e jámbor nép holtját el szokta helyezni:
Mert mindenki magánkívül kapkod, s ahogy éppen
Tőle telik, teszi sírba kimúlott kedvese testét.
És a sietség s szükség sokszor rosszra vezérelt:
Minthogy véreiket többen más által emelt, kész
Máglyarakásra helyezték, sok-sok zaj közepette,
És tüzet adtak alá, gyakran késhegyre került sor
Inkább, mintsem a hullát hagyták volna magára.”(1)(2)
Pestis Athénban III.
Lucretius (Kr. e. 96–55.;
római költő):
A Természetről VI. könyv, 1132–1277. sor
„Egyiptomban ütötte fejét föl először a járvány,
hullámzó habokon s levegőn által tovaterjedt,
s teljes terhe a Pandíón népére szakadt rá.
Ettől fogva sokastul dőltek az ágynak, a sírba.
Kezdetben fejüket hőség hevítette belülről,
vérbe borult a szemük, s vörösen tündökleni kezdett.
Hozzá, megfeketült torkuk vércsöppeket izzadt,
és a fekélyektől megszűkült útja a hangnak;
vért izzadt ki a léleknek tolmácsa, a nyelv is,
érdes lett s lassan forgott, megrontva a kórtól.
Majd, amikor behatolt a torokból mellüregükbe,
s kínba-alélt szívükbe magába hatása a bajnak,
megrendültek az élet minden zárai bennük.Visszataszító bűzzel dőlt a lehellet a szájból,
mint szaga künn heverő, már oszladozó tetemeknek.
Bágyadt lelkükből már minden erő tovaszállott,
és a halál küszöbén nyúlt el tehetetlen a testük.
Szörnyű állapotuknak kínzó fojtogatása
és a panasszal elegy sóhaj nem hagyta el őket.
Éjjel-nappal erős csuklás vett rajtuk erőt,
hogy rázkódott testük s minden kicsi porcika benne,
s bágyadtabbra csigázta az úgyis bágyatag embert.Egyiknél se tapasztalhattál mégsem igen nagy
forróságot a testnek külső részei táján,
ott a tapintó kéz inkább csak langymeleget lelt,
míg ugyanakkor a test vöröses kiütései szinte
izzottak, mint hogyha pokolvar terjed a bőrön.
Ezzel szemben a belső részek a csontokig égtek,
mint mi kemencében lángol, láng marta a gyomrot.
Nincs a világon olyan könnyű takaró, mit a testük
megtűrt volna magán, hűs szellő volt csak a vágyuk.
Kórtól áttüzesült testük hűsíteni, részint
hűs folyamokba merültek, pőrén bukva a vízbe.
Többen a kútüregek mélyébe ugortak, ezek meg
már zuhanás közben tátogtak, mint aki innék:
el nem csillapodó szomjuk számára, merülvén,
mindeme víztömegek gyér harmat cseppjei voltak.Nem volt megpihenés: tikkadva hevertek a testek,
titkolt félelmét rejtvén, hebegett csak az orvos,
ó, pedig annyi betegnek csüggött rajta szünetlen
kórtól áttüzesült szeme, nélkülözve az álmot.
Számos más tünet is jelzé a halál közeledtét:
gyászos féltében megháborodása az észnek,
ráncok a homlokon és keserű, harag-ülte tekintet,
zúgással teli fül, mely túl érzékeny a zajra,
gyors, lihegő légzés, olykor meg mély, ki-kihagyva,
izzadságcsöppek, leperegve a nyak töve táján,
gyér sós nyák, mi a sáfrány színét ölti magára,
s melyet a megduzzadt torkon kiköhögni keserves.
Görcsbe szorult a kezük, végtagjaik egyre remegtek,
lábukból lassan-lassan terjedt a hidegség
mind följebb. S végül, hogy utolsó percüket lték,
összeszorultak az orrcimpáik, az orr hegyesebb lett,
majd beesett szemük és a halántékuk, s a kihűlt bőr
arcukon érdes lett, szájuk tátott, az egész arc
megnyúlt, s tagjaik is tüstént holttá merevedtek.Többnyire nyolc napon át látták, mint pirkad a hajnal,
s volt, ki utána, kilencednapra lehelte ki lelkét.
S hogyha akadt, hisz akadt, aki megmenekült a haláltól,
rút kelevényei és a sötét bélsárral ürülő
has nyavalyája miatt senyvesség és kora vég várt
arra is, és megesett, hogy főfájás közepette
duzzadt orrlyukain bőven tódult ki a rossz vér,
úgyhogy az életerő minden maradéka is elfolyt.S hogyha a romlott vér ömlését bárki közülük
szívósan túlélte, a kór rátört az inakra
és idegekre, s a nemzőszerveket is fenyegette.
Jónéhány, a halál küszöbétől visszaijedvén,
hímvesszőjét és a monyát irtatta ki késsel,
nem kevesen kéz s láb nélkül tengődtek azontúl,
megmenekülve eképp, többjük megvált a szemétől:
oly hevesen tört rá a haláliszonyat valahányra.
Sőt sokakat megszállt minden dolog elfeledése,
s fel sosem ismerhették többé önmagukat sem.Bár temetetlen holt seregestül lepte a földnek
felszínét, nem gyűltek rájuk messzi vidékről
dögmadarak, se vadak, kikerülte az orrfacsaró bűzt
mind, s ha beléjük kóstolt egy, hamarost belepusztult.
Nem lehetett akkor madarat sem tárni az égen,
nem mertek közeledni, s a kártékony vadak el nem
hagyták erdejüket. Betegen sínylődtek ezerszám,
s elpusztultak. A hű ebek adták leghamarább ki
párájuk, keserű kínok közt, szerte az úton,
testükből az erőt hogy a gyilkos kór kifacsarta.
Kíséret nélkül folytak sietős temetések,
és a közös bajban közös orvosság nem adódott.”
Dögvész à la Vergilius
Vergilius (Kr. e. 70–19; római költő):
Georgica 3. könyv 477–566. sor
„Hajdan oly átkos időjárás támadt e vidékre
légi miazmákból: ősszel még nyár heve lángolt,
minden jószágnak, vadnak meghozva halálát,
megrontván vizük is, végigfertőzve mezőik.
És a Halál sose jött egy ajtón; ennek emésztő
szomjjal eréig fúrt, ernyedt testét elaszalva,
legbelül ellenben fakadékony gennyel özönlött,
minden kórtól záp csontot lassan beborítván.
Máskor az isteni tiszteletül szánt áldozat-állat,
mely megy az oltárhoz hószín gyapjú-szalagokban,
míg készül föl a pap, közben múlik ki nem egyszer.
Hogyha pedig pengéjével hamarabb elemészti,
hasztalanul teszi rá zsigerét a zsarátra, hogy égjen,
jós a jövőt abból soha meg nem fejti, ha kérdik;
minthogy a gégén-végigvont késről nem a vérnek
csöppje csurog: csak eves nyirok, az feketíti a földet.
Itt a vidám füvelőn mindenfele hullnak a borjak,
édes lelkük a telt vályúknál adva ki végleg;
megveszik ott a kezes kuvasz is, hörgő köhögéstől
fullad a senyvedező sertés tengernyi tokája.
Gyengül a versenygyőztes mén, gyepet és tudományát
messze feledve szegény; itatóra se fut, csak a földet
rúgja sürűn, füle meg lekonyul s egyenetlen elönti
jéghideg izzadság, a halál jele; bőre kiszárad,
sőt tapogatva tapasztaljuk, merev-érdes egészen.Hullta előtt pár nappal a bajt e jelek bizonyítják;
majd később mind kínzóbbá kezd válni a kórság:
két szeme lángja lobog, lassúbb lesz mély lihegése,
néha pedig csak fú fájón, és véknya kidülled,
míg hosszan hörög, és barnás vér ömlik el orrán,
végre merev nyelvétől már dagadó nyaka fullad.
Úgy vélték, szarun át hasznos szájába vezetniLénaeus nedüjét: ez az egy, mi segít a veszendőn;
bár neki később épp ez lett romlása: föléledt
így dühre gyúlt, s amikor már ott hullt volna el úgyis
(óvd a kegyest, a gonoszra bocsáss ilyen őrületet, menny!),
kezdte saját húsát szaggatni le puszta fogával.Íme amott egy ökör füstöl gyötrelmes igában:
ám most földre zuhan, száján sürü vérfolyam ömlik,
s végsőt hördül. A földmíves szomorún odaballag,
másik jószágát, mely párját szánja, kifogván,
s hagyva a munkát félben, ekéjét földbe akasztva.
Lombhűs mély ligetek, puha pázsit azonban az élőt
mégse vidítják föl, sem a szirteken át leözönlő,
érckeveréknél fénylőbb hab, mely a rétre tör; ernyed
oldala lenn, kíntól tompul bágyadt szeme tükre,
s kórok terhétől lohadó nyaka föld fele görbed.
Fáradalom, szolgálat hát ily bért kap-e? Törni
kínnal ugart így érdemes-e? S vaj bacchusi nedvet,
massicusit tán ő szürcsöl s ő habzsol a torban?
Nem, sanyarúbb eledelt, füvet és lombot lakomázik,
forrás tiszta vizét hörpölvén rá s a futástól
fáradt ér habját, – nem is őröli gond igaz álmát.Akkoriban, mondják, egy üszőt se találtak e tájon,
mely kocsival Júnó szentélyéhez közelednék,
két felemás bivaly állt csak a nagy boltcsarnok elébe.
Hát földjét izzadva, kapával törte az ember,
és a magot tíz körmével boronálta, s a bércen
megfeszülő nyakkal, zörgő szekerét maga húzta.S éjjel az akloknál többé nem leskel a fondor
farkas, a nyájra se tör: baljósabb gond zabolázza;
félénk őzsuta, száguldó szarvas pedig, íme,
jár-kel a házak közt, a kutyáktól sem riadozva.
Mindenféle halat s a határtalan ár csodanépét,
hányja, miként a hajótörtek hulláit, a hullám,
úgy veti partra; s a fókák mind a folyók fele szöknek.
Járata zeg-zugain menedéket nem lel a kígyó,
pusztul a hydra-faj is, szarupikkelye bárhogy ijesztget.
Dögleletes lesz fönn madaraknak a lég, a magasból
– lelkük a felhők közt hagyván – fejjel lezuhannak.
S haszna mi sem lesz, fogd nyájad bár más eledelre,
árt csak a gyógy-keverék; és csődöt vall Amytháón
vére, Melampús is, Chírón is, Phillyra sarja.
Styxi homályából napfényre viharzik a sápadt
Tísiphoné, hajtván föl a Félelmet meg a Járványt,
s vérszomjas feje minden nap magasabbra szegődik.
Béget a sok bárány, bőgnek szakadatlan a barmok,
zúg a folyam szikkadt fövenye s meredélye a dombnak.
Mert seregestül öl és halmozza reves rohadástól
málladozó hulláik a szűz immár az akolban,
míg bekaparni a nép és gödröt nem tanul ásni.
Nincs ugyanis, ki viselhetné bőrük, vagy ehetné
– főzze akár vízben, vagy tűzön süsse ki – húsuk;
nyírni pedig szennytől pálló, tályog-teli gyapjuk,
s fonni mirigymocskos bundájuk senki se bírja;
sőt ki csupán érint ily vészt-okozó ruhakelmét,
lángkelevény veri ki s bűzlő testét beborítja
rühkoszos izzadság, hogy fertőzött keze-lábát
nem sok idő múltán eleméssze tüzével az orbánc.”
Dögvész à la Ovidius
Ovidius (Kr. e. 43–Kr. u. 17; római költő):
Metamorphoses, VII. 523–613.
„Vész tört rá, dúló, népemre; a dühteli Juno
küldte le vágytársnője nevét viselő szigetünkre.
Míg úgy hittük, a baj természetes, és az okáról
nem tudtunk, orvos-szerrel vívtunk vele szemben;
csakhogy a vész a segítséget leteperte, legyőzte.
Ránehezült legelőbb sürü köddel a földre az égbolt,
és felhők közibé szoritotta a lomha nehéz hőt;
összehajolt szarvval négyszer vált újra kerekké
Luna, körét ismét négyszer fejtette sovánnyá,
s vészokozó fúvással fútt forrószelü Auster.
Láttuk, a források, tavak is mind megbetegedtek,
nyüzsgött elhagyatott szántón kígyó sokezernyi,
és a folyóvizeket mérgessé tette a mérgük.
Kezdetben madarak hulltak, meg ebek, juhok, ökrök,
és a vadak, s ebből tudtuk meg, míly nagy a dögvész.
Látta a földmivelő, a szegény, döbbenten, az izmos
ökröket ott a barázdasoron munkában elesni.
Bég gyapjas bari is bágyadt-betegen, s a juhoknak
gyapja magától hull, nyavalyában sorvad a testük.
Gyors ló, mely azelőtt nagy hírt szerzett a porondon,
méltatlan pálmára, feledve dicső diadalmát
jászol előtt nyöszörögve nyihog, s hull renyhe halállal.
Erdei kan már nem dühödik, s iramodni a szarvas
nem mer; a medve se ront az erős barmok csapatára.
Lankadozik minden; s utakon, szántón meg a berken
testek rothadnak, s a szaguk fertőzi a tájat.
És, csoda ez: sem ebek, se mohó madarak, sem a szürke
farkasok őket nem tépik; szanaszerte rohadnak,
ártalmas szaga száll mindnek, terjeszti a dögvészt.
Súlyosul és a szegény földmívesnépet eléri
mind e ragály, s a teres város fala közt uralog már.
Gyullad a belsőrész legelőbb, jele ennek a rejtett
lángnak a külső pír, meg a légzés vad lihegése.
Bénul a nyelv s duzzad; szárad forró lehelettől
s tátog a száj: a nehéz levegőt kapkodja magába.
Sem takarót, se ruhát nem tudnak tűrni a testek,
meztelenül teritik magukat le a földre, s a földtől
nem lesz hűvös a test, de a testtől forran a föld föl.
Orvosoló nem akad, s aki mégis gyógyit, a kórság
arra vadul rácsap, tudományuk lesz veszedelmük:
áll mennél közelebb, gyógyít mennél nemesebben,
hull annál hamarabb a halálba. Amint a reménység
végképp eltűnik, s látják, véget csak a sír ád,
már csak a kényelmest keresik, nem a hasznosat, úgysincs
semmi segítség már. Szégyentelenül szanaszerte
forrás, dús kutak és folyamok peremére feküsznek,
isznak, a szomjuknál hamarabb oltják el az éltük.
Eltelvén be sokan fölkelni se tudnak: a vízben
halnak meg; s azután e vizet van olyan, ki megissza.
És nyoszolyájuk olyan gyűlölt a szegény betegeknek,
hogy felszökkennek, s ha talán már állani gyöngék,
földre legördülnek. Menekülnek messzire házi
isteneiktől mind, házát kiki tartja gonosznak,
mert, nem tudva a kórnak okát, a helyet hiszi oknak.
Állni ki még tud tán, teng-leng félholtan az utcán,
bús látvány; míg más odalent sír fekve a földön,
s végső rángás közt bágyadt szeme fordul az égre.
Sok feltárta a súlyosuló égbolt fele karját
és, hol a vég meglepte, a végsőt sóhajtotta.
Lelkem ugyan mit is érzett akkor? Mást lehetett-e,
mint gyűlölnöm az életet és vágynom velük esni?
Merre szemem nézett, mindenhol látta heverni
embereim tetemét, mint ágról hullnak az érett
almák, s mint ahogyan makk hullik földre a tölgyről.
Látsz, ugye, ott egy soklépcsős szentélyt magasodni?
Juppiteré. Oltára elé tömjént, de hiába,
volt-e ki nem hordott? Feleségért férj, gyerekéért
hányszor az apja, amíg esdő szavait kirebegte,
ott, rideg oltár színe előtt, lelkét kilehelte,
és a kezében fél-égett tömjénre találtak!
Fölvezetetten már, míg pap mondotta az oltár
színe előtt az imát, s szarvukra locsolta a színbort,
hányszor hullottak le, csapást be se várva, az ökrök!
Áldozatot Jupiternek amint magamért, a hazámért
s három gyermekemért vágnék, iszonyú riadással
felbődült a barom s rogy alá, noha még le se sújtva,
és a belészúrt kést csak csöpp vér festi pirosra.
És a beteg bensőből sem látszott a jövendő,
isteni intés sem: behatolt velejéig a kórság.
Láttam a sok tetemet szentelt küszöböknek előtte;
sőt, a halál így még iszonyúbb, oltárnak előtte.
Sok felakasztja magát, félelmét így a halálnak
űzve halálával, s felidézve, mi jő, veszedelmét.
Szent szertartással temetést sem kaphat a holt már
(oly sok már a tetem, kapu sincs kivivésre elég tág):
rothad a föld hátán, vagy ajándék nélkül a máglyán
ég magasan. Már nem tisztelnek semmit amúgysem,
vívnak a máglyákért, idegen tüzön égnek a testek.
Nincs sirató, siratatlan bolyg fel-alá a szülőknek
lelke s a gyermekeké, öregé, meg az ifju halotté;
hely sírdombnak elég, fa elég nincs máglyatüzeknek.”
Tacitus a Néró alatti járványról
Tacitus (55 k.–120 k.; római történetíró):
Annales ab excessu Divi Augusti 16.13.
„Az annyi gaztettel bemocskolt évet az istenek is viharokkal és járványokkal tették emlékezetessé. Campaniát forgószél pusztította végig, villákat, fákat, termést hurcolt szanaszét, s átvitte erejét a Város környékére is, ahol minden rendű-rangú embert veszedelmes ragály tizedelt, bár a levegőég összetételében semmi szembetűnő rendellenesség nem mutatkozott. A házak mégis holttestekkel, az utak gyászmenetekkel teltek meg. Sem nem, sem kor nem volt mentes a veszélytől. Rabszolgák és szabadok rohamost pusztultak, asszonyaik és gyerekeik siránkozásai közepette, kik míg beteg mellett ülnek és siratják, akárhányszor egyazon máglyán hamvadtak el. A lovagok és a senatorok ugyan válogatás nélkül múltak el, pusztulásuk mégis kevésbé volt siralmas, mert természetes halálukkal a princeps kegyetlenségét előzték meg.”
A bizánci járvány
Prokopiosz (500 körül–585 körül; jogász, szónok, történetíró):
A háborúk története I.
„Ebben az időszakban pestisjárvány tört ki, ami csaknem a teljes népességet kiirtotta. Mint minden »fentről jövő« megpróbáltatás esetén, most is különböző magyarázatok születtek az okokra vonatkozóan. A mindenhez értő okosak szerettek az emberek számára teljesen felfoghatatlan elméleteket felidézi, különös természettudományos teóriákat fabrikálni. Jól tudták, hogy senki sem képes megcáfolni őket. Számukra az volt a lényeg, hogy érveikkel másokat tökéletesen félrevezessenek és saját nézeteiket erőltessék rájuk. Ilyen szerencsétlenség esetén azonban teljes képtelenség szavakba foglalni vagy akár csak elgondolni is bármilyen magyarázatot, hacsak nem isteni büntetésnek tartjuk azt. A pestis a Pelusiumban lakó egyiptomiak között ütötte fel a fejét. Innen Alexandria és Egyiptom más részei felé terjedt. Egyiptom határától Palestina felé ment tovább, ahonnan a világ összes többi része felé elterjedt, egyre tovább haladva. Úgy tűnt, mintha bizonyos rendezettség szerint terjedt volna, bizonyos idő elteltével megfertőzve az egész emberiséget, minden irányba terjedve, hogy káros hatását senki nem kerülhette el, sehol, még az ismert világ legeldugottabb sarkában sem menekülhettek el előle. Sem a szigeteken, sem a hegygerincen élők nem kerülhették el. Egyre terjedt, és ha voltak is közben olyan vidékek ahol nem aratott, oda újra visszatért.
Legtöbbször a betegség anélkül támadta meg az embereket, hogy azok Felismerték volna mi is történik, akár egy vízió vagy egy álom. A betegség lefolyása a következő volt: Először a betegnek hirtelen magas láza lett, néha rögtön a felkelés után, máskor minden előzmény nélkül. A beteg testének szinte nem változott, és tapintásra sem érződött melegebbnek, mint ahogy az láz esetén megszokott, nem volt semmilyen gyulladásra utaló nyom. A láz erőtlenséget/gyengeséget okozott, de estére sem maga a beteg, sem a kezelő orvosa nem gyanakodott semmi veszélyre. Ezért senki, aki elkapta a betegséget nem gondolt arra, hogy meg fog halni. Néhány esetben még aznap, máskor a következő napo[ko]n nemcsak az ágyék táján, a has alatt, hanem a hónaljakban, néha a fülek mellett, a comb különböző pontjain megjelentek a nagy duzzanatok vagy bubók.”
