Noha értelemszerűen nem az orvostudomány az, ami elsőként eszünkbe juthat Szepes Mária a Vörös oroszlán (1946) című művéről – amelynek alcíme is a misztikus regény műfaji horizontját emeli ki –, a szöveg meglepően sűrűn és sokrétűen él olyan testi, kórtani, terápiás és olykor intézménytörténeti vonatkozásokkal, amelyek az orvosi gondolkodás különféle területei felé nyitnak átjárást. A regény alkimista, okkult és spirituális világképe természetesen nem azonosítható a modern medicina episztemológiai rendjével, mégis újra meg újra olyan jelenségeket, tüneteket, állapotleírásokat és gyógyítási elképzeléseket vonultat fel, amelyek mai szemmel neurológiai, nefrológiai, patológiai, pszichiátriai, nőgyógyászati, venerológiai, dietetikai vagy éppen gyógyszeripar bírálati összefüggések felől is olvashatók.
A Marburgban a reformáció megszilárdulásának évtizedeiben, egész pontosan 1560 december 2-án (újjá?)született Heinz Knotek érdekes jelenetről számol be, amelynek pontos diagnózisa már csak a mű általános misztikuma, okkultizmusa miatt sem ismerhető meg, viszont nagyon is neurológiai (epileptológiai?) aspektusokkal bír:
„Tehetetlenül, hidegroham lázában rángatódzva tűrtem, hogy a Magister levetkőztessen, ágyba fektessen, és hideg borogatásokat rakjon a szívemre”. Szepes 1994: 120
A rákövetkező évszázadban játszódó, a létező történelmi személy Francesco Borrit (Burrhus) (1625–1697) felvonultató színben, 1636 körül a Homunculus egyik vallomása viszont már nefrológiai összefüggésekbe torkollik:
„Sikerült kilesnem az anyag egészen rejtett tulajdonságait is, mégpedig nem specializálódva, hanem a Makrokozmosznak, mint összefüggő egésznek szintéziséből kiindulva. Tudom például, hogy ha a napon foltok mutatkoznak, hogyan reagálnak rá a földparány sejtjei, éppen úgy, ahogy egy valamirevaló orvosnak tudnia illenék, hogy a rossz veseműködéstől megdagad a láb”. Szepes 1994: 150
Itt jegyezhetjük meg, hogy jól ismeri a szakirodalom azokat az ödémákat, amelyek a vesebetegségeket kísérik, ezek lehetnek például nefrotikus és nefritikus szindrómák akut és krónikus, az artériás hajszálér-gombolyagokat érintő vesegyulladásban (idiopátiás vagy másodlagos eredetű), valamint egyéb, ezeket az artériás hajszálér-gombolyagokat érintő vesebetegségekben; akut és krónikus veseelégtelenség. Bobkova et al.: 2016
Továbbmenve, immár a patológiai szakirány – igaz, annak igencsak nem konvencionális színterei – felé tartva, „senki sem ismerte jobban a dolgok szerkezetét, összetételét” sem Homunculusunknál;
„olyan volt, mint a boncoló orvos, csak mérhetetlenül szubtilisabb anyagot boncolt, a redukciónak szinte határtalan mélységéig. Az emberi test működéséről, vegykonyhájának titkairól, a mirigyektől a vérkeringésig, a génektől az asztráltest érzékeny és zseniális rezgésszerkezetéig levetkőztette az életet, s olyan távlatokat nyitott meg előttem már akkor, 1633-ban, amelyeket mai orvostudományunk még csak meg sem sejtett”. Szepes 1994: 146
Ugyancsak Borri számol be egyik sokkoló találkozásáról édesanyjával, a vonatkozó várandós állapot nehézségeiről, és sajnos különböző szövődményeiről is:
„Mikor azonban szemtől szembe álltam vele, beteges állapota, szenvedő külseje visszariasztott. Újra gyermeket várt. Ijesztően lesoványodott. Étel nem maradt meg a gyomrában, hátát fájlalta, alig volt jártányi ereje, s végül már felkelni sem tudott.”
Majd egy egészen „gótikus” panoráma nyílik ugyanitt:
„Egy éjszaka bekövetkezett, amitől rettegtünk. Nagy vérömléssel megindult a koraszülés. Embertelen fájdalmak téphették anyám gyenge testét, mert visszatér ő ritmusú, artikulátlan sikolyok szakadtak ki belőle fokozódó és lanyhuló erővel, mint egy őrült operaszerző hátborzongató áriái”. Szepes 1994: 132
Emlékeztetőül, amint arra Nagy Levente utal,
„a hatodik hónap vége előtt született magzat általában életképtelen és veszítésről beszélünk, míg a később született magzatok esetében koraszülésről van szó, és a magzatok nagy része megfelelő gondozással életben tartható.”Nagy 2000: 48
A Tégely a tűzben című Második Könyv francia színjének narrátori alteregója Louis de la Tourzel. Az ő elbeszélésében elevenedik meg a XVIII., „Fény Századának” nevezett időszakbeli Franciaország, igencsak érdekfeszítő tapasztalatokkal, akár újfent a gyermekvárás kapcsán is, ezúttal ezúttal meglehetősen komor tónussal festve:
„Néhány hónap múlva Sophie teherbe esett. Ez a brutális tény egyszerre megváltoztatott mindent. Sophie-t testi rosszullétei szúró ijedtséggel ébresztették tettének veszélyeire. Az idegen erő, amely szenvedélyével testébe költözött, elillant, mint a pára. Gyönge volt és félénk”. Szepes 1994: 181
A pszichiátriai megbetegedések is napirendre kerülnek ugyanitt. A Vörös oroszlán megjelenése után bő három évtizeddel fűzte Dr. Buda Béla pszichiáter, pszichoterapeuta a lengyel humanista pszichiáter, publicista Kazimierz Jankowski Pszichiátria és humánum című könyvéhez előszavát, a következő megállapításokat téve:
„A harc »tétje« a pszichiátriai betegek ellátásának, gyógykezelésének humanizmusa. E betegekről hiába vette le a láncot a francia forradalom idején Pinel, ápolásuk és gyógyításuk egészen napjainkig ridegebb, embertelenebb körülmények között folyik, személyiségük jogait kevésbé veszik figyelembe, mint a szervi betegekét”. Jankowski 1979: 15
Nos, ezzel egybevágnak Louis de la Tourzel szavai is, aki a következőképpen eleveníti fel a korabeli elmegyógyintézet embertelen viszonyait, még akár a Fény Századában is:
„Sikerült látogatási engedélyt szereznem a Salpêtrière-be, amelynek szerencsétlen betegeiről több mint száz évvel később szedette le Pinel a bilincseket. Az elmegyógyászat története eléggé részletesen foglalkozik ezzel a szégyenteljes fejezettel, bár szemtanúként állíthatom, a valóság túlszárnyalt minden feljegyzést. A Salpêtrière-t akkoriban Hospice de la Vieillesse-nak hívták. Mintegy 10–45 épület sorakozott egy magas kupolájú templom körül. Óriási udvarai közül a külsők szépen gondozott fákkal, szabályos főágyakkal voltak beültetve, de beljebb kerülve már egyre több visszataszító, tragikomikus gyógyeszköz zavarta meg a kertek szelíd méltóságát. Mesterséges tavacskákon átívelő, buktató hidak, középen pagodaszerű kalitkával a negativisztikus apatikus betegeknek, hogy egy halálos ijedtség emóciója felrázza őket. Forgatószékek, amelyeken rémült állatokként üvöltő szerencsétleneket szédítettek, hogy a centrifugális erő kiűzze fejükből a zavaró képzeteket, de legfeljebb gyomruk tartalmát ürítették körbe a szörnyű kínzástól. Taposómalmok, forgó kerekek letargikus betegek élénkítése céljából; és még számtalan torz építmény, amelyet a tehetetlen tanácstalanság hozott létre. Úgy festett az egész, mint egy nagyvásár kóklernegyede. Az épületek közös termeiben az úgynevezett »könnyebb betegek« zsúfolódtak össze. Kóros izgalmuk minden pillanatban vad rikácsolásban, leírást nem tűrő rohamokban robbant ki. A munkától agyonterhelt, ragályos izgalmi állapotoktól megfertőzött személyzet nem győzte a rendcsinálás nehéz munkáját. Legtöbbje durva, tudatlan, tompafejű asszony volt, aki fáradtságát és kimerültségéből fakadó dühét a tehetetlen betegeken töltötte ki, vagy egyszerűen úgy bosszulta meg, hogy nem lépett közbe idején.”.
Könnyen hihetnénk azt, hogy a kegyetlen, kínzókamrai, kriptai hangulat már nemigen fokozható. Ám a narráció guernicai, egészen pokolbéli jelenetekre vált:
„A betegek sokszor súlyosan bántalmazták, megsebesítették, undorítóan bepiszkolták egymást. Váratlan szexuális kitöréseik ott játszódtak le egymás előtt, és mindenkit magukkal sodró, infernális bacchanáliává lángoltak fel; s még ijesztőbbé fokozta a dolgot, hogy elmebajos gyermekek is sínylődtek közöttük. Anyámat egy két lépés hosszú, két lépés széles, dögletes levegőjű, ablaktalan cellában találtam meg. Szétfeszített karját a falhoz, lábát a padlóhoz, derekát hosszú láncokkal a mennyezethez bilincselték. Földhöz erősített, támlátlan padon ült. Szájából a hírhedt szájkörte csúcsos vége állt ki […] Egy gonosztevővel különbül bánnak, mint ezzel a szegény asszonnyal, akinek csak annyi a bűne, hogy beteg!”. Szepes 1994: 196–7
Ronald J. Comer pszichológiai szaktekintély nyomán hozzátehetjük ehhez, hogy az elmezavarokban szenvedők kezelése az 1800-as évek közeledtével vett kedvezőbb fordulatot:
„A történetírók rendszerint a (férfiakat ápoló) párizsi La Bicétre intézetet jelölik meg a tébolydák reformjának kiindulópontjaként.”.Comer 2005: 15
A francia forradalom alatt, 1793-ban Philippe Pinelt (1745–1826), akiről Szepes Mária is szót ejt, nevezték ki az intézet főorvosának, aki a gyógyíthatatlan betegek kórházi főfelügyelője, Jean-Baptiste Pussin emberséges tevékenységének hatására számos reformot vezetett be a kórházban.
A Vörös oroszlán e Második Könyve egy súlyos pszichiátriai rendelleneség leírásával zárul, amennyiben
„Jeanne [Girard], a mai orvostudomány szerint, a szkizofréniának egy sajátos, súlyos állapotába került. Számtalan egyéniséggé robbant széjjel. Különféle hangok, törekvések, ijesztő indulatok váltakoztak benne. Egymást mindig acsarkodva gyűlölő, rombolóan ellenséges idegenek rikácsoltak ki szájából. Néha mindkét kezével különböző szöveget írt, és a szájával egészen más szöveget mondott”. Szepes 1994: 263
Újfent idéznénk e ponton Comert, aki megállapítja, hogy
„A pszichózis egyik leggyakoribb megjelenési formája a skizofrénia, melyben felborul az egyén korábban adaptív személyes, társas vagy munkahelyi teljesítménye, és torz észlelések, zavart gondolkodási folyamatok, szokatlan érzelmi állapotok, mozgásos rendellenességek veszik át felette az uralmat.”Comer 2005: 459
Az amerikai szerző jut azon következtetésre is, amelynek korszakokon átívelő tárgya nyilvánvalóan ösztönzőleg hathatott Szepesre is:
„A skizofrénia végig kíséri az emberiség egész történelmét; többnyire erre a betegségre gondoltak, amikor »őrület«-ről beszéltek.”.Comer 2005: 460
Továbbra is a francia miliőben fogalmazódik meg, némi XX. századi projekcióval is, tegyük hozzá, a medicina, illetve alkalmasint, ki tudja, a gyógyszeripar (?) bírálata is egy bizonyos Péloc doktor részéről:
„Paracelsus az okokat küszöbölte ki, különös tekintettel az ember egész szervezetére, lelki és testi struktúrájára. A mi kémiánk még sokáig specialistákat fog nevelni, s bonyolult összetételű gyógyszereit egy-egy szervnek címezi majd, nem számolva azzal, hogy a másikat esetleg megmérgezi vele”. Szepes 1994: 204
Egy későbbi jelenetben (hasonlóképp Párizsban járunk, a XVIII. század elején) az úgynevezett venere(á)lis problémák1 tárgykörébe vezet minket a Szepes-féle cselekményszövés:
„[Martin Allais] Második és legijesztőbb meglepetése Corinna vérének megfertőzése volt. Allais csúf pattanásai nem keltették fel a gyanúját annak, aki sohasem szemével és agyával figyelte az embereket. A betegség azután rést ütött lelkének érzéketlenségén. Mikor a kór roncsolása eluralkodott külsején, alig múlt negyven esztendős. Eszeveszett életmódja amúgy is gyorsabban égette, mint bármelyik asszonyt, de míg egészséges volt, megvívott az idővel. Rohamos elöregedése, bomlása a bőrénél kezdődött. Feszessége meglazult, száraz, vörös foltok, kiütések ütköztek elő rajta. A szeme alatt sötétlő, kéjes árnyék kék zacskóvá duzzadt. Keblét már nem mutathatta hivalkodó leplezetlenséggel, mert tartóizmai elpetyhüdtek. Szemében a tudatos szépség parázsló örömét fakó, zavaros ijedtség váltotta fel. Gyullatag ínyében megmozdultak, majd sorra kihulltak a fogai. Foghúsa, mandulái gennyedni kezdtek. Hangja rekedtté kopott, s hollófeketén fénylő, az élet villamosságától pattogva szikrázó haja szürke, halott kóccá vedlett”. Szepes 1994: 260
E tünetek árnyékában itt alighanem már másod-, illetve harmadlagos szifiliszről is szó lehet Kent–Romanelli 2008: 226–36.
A roppant érdekes életutat bejárt, akár a spanyol polgárháborúban is megfordult Haraszti István a bőr és nemibetegségek2 szakorvosa külön foglalkozik a szifilisz megjelenésének történetével. Eszerint
„a betegség Spanyolországból kiindulva Itáliában, majd Franciaországban ütötte fel a fejét. VIII. Károly francia király nápolyi hadjáratában – az egykori írók szerint – a szifilisz többet ártott a zsoldosoknak, mint az ellenség. Amint nyugatról keletre terjedt, az egyes népek úgy nevezték el, hogy az elnevezésből következtetni lehet arra, honnan jött a járvány. Nyugat- és Közép-Európában általában francia vagy gall betegségnek hívták. A spanyol Juan de Almenar 1502-ben, Valenciában megjelent könyve »morbus gallicus«-nak (gall betegségnek) nevezi. Németországban, sőt nálunk, Magyarországon is »francia betegségről« beszéltek”. Haraszti 1968: 147–8
Egy további, a Vörös oroszlán ugyanezen időszakában szóba kerülő érdekes elágazást alkotnak a dietetikai összefüggések, illetve szűkebben-tágabban, az egészséges táplálkozáséi is:
„St.-Germain ételeinek fő alkatrésze a zabliszt volt, amelyet Yidam maga őrölt kis kézi malommal hol durvábbra, hol finomabbra. Sót keveset használt. Mézet, citromot, tejet annál többet. A zsiradék, amellyel főzött, tiszta növényi olaj volt. Friss vaj és sok nyers gyümölcs egészítette ki a menüt, amelynek fogyasztásához én is szívesen csatlakoztam, mivel szüleim házában megszoktam a hústalan, egyszerű étkezést. Azért térek ki erre részletesebben, hogy rámutassak; a régebbi korok alchimistái mennyire ismerték a helyes étkezés szabályait, a vitaminok szerepét, és már akkor állították, hogy a diétának döntő szerepe van csaknem minden betegség megelőzésénél és gyógyításánál. Rochard, akit 230 év előtt szolgáltam, szintén hústalanul étkezett, nyers gyümölcsöt, tejtermékeket fogyasztott, és betegeinek diétát rendelt. A gyógyszer, amellyel ezenfelül ő is éppúgy, mint Paracelsus, Trismosin, Albertus Magnus, Sendivogius vagy St.-Germain támogatta, frissítette, küzdőképessé edzette a beteg szervezetét: a természet gyógyerejének sűrített esszenciája, a regenerációnak mély tudással és intuícióval ellesett titka volt”. Szepes 1994: 298
Engedtessen meg itt egy viszonylag régi, XX. századi tudományos kitekintés itt, mégpedig Tangl Harald magyar orvos, (állat)fiziológus, Kossuth-díjas szakíró, kutatóintézeti igazgató részéről:
„Minden időben a Föld legkülönbözőbb pontjain, még ott is, ahol a körülmények kedveznek a vegyes táplálkozásnak, akadnak olyan emberek, akik a húsevéstől filozófiai, vagy vallási meggyőződésből tartózkodnak, ezek a vegetáriánusok. A modern vegetáriánusok élettani alapokra támaszkodva próbálják felfogásuk helyességét bizonyítani. így napjainkban Birchner–Brenner és még sokan mások azt állítják, hogy a növényi táplálékok biológiai értéke nagyobb, mint az állati eredetűeké. Szerintük a táplálékok az élet fenntartásához szükséges energiának hordozói. A növényi eledelek véleményük szerint sokkal tisztább alakban juttatják szervezetünkbe a napenergiát, mint az állati eredetű élelmianyagok.”.Tangl 1962: 268
Végül, a könyvben a magzatelhajtás és ennek fertőzési szövődményei egyaránt megjelennek. Ugyanis a XVIII–XIX. század fordulóján járva, a Harmadik Könyvben az Ernst Müller-narrációja köré fonódó színben olyan baljóslatú jelenetekkel találkozunk, amelyek gyorsan megrázó erővel telítődnek, minekutána mintegy gyógyírként hat az antiszeptikus ellátás eredményességéről olvasni:
„Mikor Elisa [a szakácsnő lánya] teherbe esett, a falu piszkos, vén javasasszonyához fordult segítségért. A banya pénzt kért […] Elisa lágyon beteg, görcsök közt fekszik, ordít a fájdalomtól, és nem enged senkit magához nyúlni. Mindnyájan lementünk hozzá, de egyedül anyámnak volt hajlandó megmutatni magát […] Mikor anyám kijött Elisától, a szakácsnőt elküldte, és csak velünk közölte, mi történt. Az ostoba, durva kezű vénasszony valósággal összemarcangolta a szerencsétlen lány belsejét, s félő, hogy mérgezést kapott. Csupa vér és gyulladás, nem lehet hozzáérni. Ellenkezésével nem törődhettünk tovább. Bementünk hozzá, közös erővel megtisztítottuk a fertőzött részeket, csillapító és olyan esszenciákat adtunk be neki, amelyek meggátolják a mérgezés eluralkodását”. Szepes 1994: 381
E fenti tapasztalati tükörben szembetűnik, hogy a Vörös oroszlán orvosi vonatkozásai aligha mellékes részletek vagy esetleges díszítőelemek a misztikus mű cselekménymozzanataiban. Kockáztassuk meg, sokkal inkább arról lehet szó, hogy Szepes Mária regénye a test, a betegség, a szenvedés és a gyógyítás kérdéseit olyan sűrű jelentéshálóba fonja, amelyben a modern orvostudomány részére is igen termékeny olvasatok nyílnak. Miközben a misztikum és a medicina e sajátos érintkezése természetesen nem oldja fel a mű ezoterikus karakterét, nagyon is rámutat arra, hogy a regény antropológiai mélysége részben éppen abban rejlik: a transzcendencia keresését mindvégig az esendő, sebezhető, betegedő emberi test tapasztalatán vezeti át.