Természetesen a csillagokba, vagy a csillagokra, mert hiszen a nyelvünk régiségében a csillagot „húgy”-nak, a csillagokat néző embert pedig „húgybanéző”-nek mondták (és nem „huggya”-nak, illetve „húggyanéző”-nek, mint azt a Draco 122. számában olvashattuk). Nem valami nagy újdonság ez a nyelvtörténeti adat, nem csak a nyelvészek számára, de néhány csillagászati kézikönyv, és a népi csillagnevek iránt érdeklődőknek sem ismeretlen.
A középkori magyar nyelv még kétféle megnevezést ismert az „éjszaka fénylő égitest”-re: a ’csillag’ és a ’húgy’ szót. Úgy tűnik, mintha a régi nyelvben az utóbbi lenne az általánosabb. Károli Gáspár 1590-ben megjelent Biblia-fordításában, majd Káldi György 1609-es fordításában a „húgy” még egyértelműen „csillag” jelentésű. De használatos volt ekkor már a „csillag” is: a korábbi, 1370 körüli Bécsi kódexben „A’ czillagok kédig attanac világot…”, Szenczi Molnár Albert szótára pedig ismeri a „czillagzat”-ot. A 17. századtól a csillag gyorsan kiszorítja a durván is értelmezhető, a vizelettel azonos hangzású húgy szót. Legtovább az összetett csillagkép-nevekben maradt fenn: Darvakhúgya, Pártahúgya, Szekérhúga, Fényeshúgy (Vénusz? Kapella?), Kaptárhúgy (Talán a Hyadok?).
A 18. század végéig a Kaszahúgy, Kaszahúgya előfordul az élő nyelvben, ekkoriban Borsodban még ismerték, a Maros-tordai Kibéden 1901-ben Kaszahodja, a 20 század fordulóján Jankó János erdélyi gyűjtésében, később a moldvai csángó magyaroknál is megvolt. Válaszok a Magyar Nyelvőr „Kérdésé”-re, Magyar Nyelvőr, 1901. 4. sz. A „Magyar nyelv történeti–etimológiai szótára” szerint I. köt. 1967, 527. p., II. kötet 1970, 160–161. p. mindkettő még a honfoglalás előtti időből, az „uráli korszakból” maradt ránk. Az északi rokon népeknél a 19–20. század küszöbén is éltek e szavak. A vogulban ’konys’, a szelkupban ’kiska’. Az ősi alap alakja alighanem ’kunyéz’ lehetett. A k⟶h hangzó váltás a finn-ugorban nem ritkaság. A hal szavunk a vogul nyelvben kul, a finneknél kale; a hó (mint csapadék) finnül ’kuu’. A példák Tótfalusi I.: Magyar szótörténeti szótár [Budapest, 2004, 218. p.] című munkájából valók. Talán a manapság kevéssé jó hangzású „húgy” volt a régebbi.
Már ekkor használatos volt a „húgy” a vizelet értelmében is. Az alapnyelvben talán ’kunyce’-nek hangzott, a szelkupban ma is ’kuzs’. A két szó ekkor még eltérően hangzott, a középkori magyar nyelvben közeledett egymáshoz a kiejtés. Az azonossá váló hangzás azonban véletlen, amire több példa is van a nyelvben, pl. a szél jelenti a levegő mozgását, de valaminek a peremét is – írja Tótfalusi.
De urál-kori a csillag szavunk is. Ősi hangfestő szóból származik, a csillan és csillog igékből ered (Történeti–etimológiai szótár, I.) Korábban egyesek türk eredetűnek tartották. Északi rokonainknál azonban ma is felismerhető. A votjákoknál čilal, šilal jelentése: „ragyog”.
A középkori magyar nyelvemlékek mindkét szó használatát megörökítették. Ha eltekintünk is a nagyon korai személynevektől, a 14. századi Szent Ferenc-legendában pl. ezt olvashatjuk: „… tudná hugyoknak folyását…”, ami alatt itt „a csillagok járása” értendő. A 15. századi Königsbergi töredékben: „tengereknek fénylő húgya” (természetesen az eredetiben a régi ortográfiával). Az 1400-as évek elején, a „Schlägli szójegyzék”-ben: szekérhúgy (akkori írással: „zeker hug”) = Göncölszekér, fényeshúgy = Vénusz, esthúgy = esthajnali csillag (szintén a Vénusz), kaszahúgy = Orion (öve). A csillagász = húgybanéző – nem pedig huggyanéző, minthogy az utóbbi szó nem létezett. Nincs is értelme a kifejezésnek, mert mai szóhasználattal „csillagon néző”-t, és nem csillagba, csillagra néző-t jelentene (a szóvégi a betű egyszerűen birtokos rag: pl. Darvakhúgya = a daru-madaraknak a csillaga[i]). [Lásd például Beke Ödön: Népi csillagnevek gyűjtése. = Csillagok Világa Évkönyv 1948-ra. Budapest, 1947.]
A 18. század végétől már a „húgy” megnevezést idegenkedés fogadta. Szinte mulatságos, hogy az egyébként kifejezéseiben éppen nem válogatós Dugonics András szólásgyűjteményében (1820) valósággal felháborodik a „Kaszahúgy” megnevezés miatt, és ezért alaposan félremagyarázza. Ipolyi A.: Magyar mithologia, Pest, 1854, 271–72. p. De még a 20. század közepén a jeles erdélyi néprajzos nyelvész, Szabó T. Attila is szinte ellenségesen elutasítja. Magyar Nyelv, 1958. 2. szám, 358–59. p. Megítélése szerint eredetileg „Kasza holdja”, „Szekér holdja” volt a név, amely tájnyelvi változatban „hódja”, majd „huggya” hangzásúvá módosult. A „húgy” alak törlendő – zárja le fejtegetését.
A jeles nyelvésznek ezúttal az érzelmei eltakarták tisztánlátását. Valójában a folyamat fordított lehetett: maga a nép érezte durvának, ezért az adatközlők a „húgyja”, ebből a „hoggya”, illetve „hódja” szavakkal helyettesítették.
A Draco cikkében is érezhető ez a belső tiltakozás a „csúnya” szó ellen, amikor a cikk írója „húgy” helyett a „huggya” szóalakot erőlteti. (Megjegyzem, manapság mindenre, amit különösen értékesnek, régiesnek próbálnak beállítani, az „erdélyi” jelzőt aggatják. Messze vezetne annak valódi magyarázata, hogy a székelység, és máig is a moldvai csángók miért őriztek meg archaikus szavakat, szokásokat.) Tény az is, hogy a „húgy” szót a csillagra nem csak „az erdélyi magyarság használta”, – mint a cikk állítja – hanem az egész magyar nyelvterületen ismerték. Herman Ottó a pásztor-nyelvkincsnek természetes kifejezéseként írja le Magyar pásztorok nyelvkincse. Pásztorcsillagászat. Budapest, 1914. 798. stb. p. ugyanaz: Halászélet, pásztorkodás. Budapest, 1980. Még a szépelgő (írhatnám ugyan: szédelgő) Thoroczkai-Wigand Ede is kénytelen leírni. (Kevesen okoztak annyi kárt a népi csillagismeret kutatásában, mint Wigand Ede, a mű-népnyelvi zavaros gügyögésével, összekevert, meghamisított csillagneveivel.)
Magam úgy sejtem – de szakmai megerősítés híján nem állítom –, hogy eredetileg a két szónak kétféle jelentése is volt. A „csillag” általában az éjszakai égen fénylő égitestet jelentette. A „húgy” viszont több csillagból álló csillagkép, esetleg egyes nevezetesebbeknek (pl. évszak-jelző naptár-csillagok) megnevezése volt. Erre utalhat az is, hogy a legrégebbi nyelvemlékekben a „húgy” szónak nincsen többes száma, hiszen eleve több csillagot (is) magába foglalhat. (Például az Orion öve – Kaszahúgy legalább három csillag, a Göncöl – szekérhúgy éppenséggel 7 csillagot foglal magába.) Utóbb a jelentések összemosódtak, és a csillagképre alkalmazni kezdték a „csillagzat” kifejezést (amely korábban nem csillagképet, hanem asztrológiai helyzetet jelentett!), amelyet végül felváltott a mesterségesen alkotott „csillagkép” (a constellatió – konstelláció értelmében). Alátámasztja e vélekedést, hogy pl. a latin nyelvben sem ismeretlen az ilyen megosztás: a „sidus, sidereus” főnév csillagzat-ot, csillagos-t jelent, míg a „stella” kezdetben csillag-ot. Ezekhez kapcsolódott a későbbi irodalmi latinban a görög eredetű „astrum” amelynek jelentése elvont értelemben vett égitest vagy csillagkép. (Utóbb a jelentések kissé összefolytak, de az „astrum” elvont értelmét ma is őrzi az asztronómia, az asztronomús megnevezés.)
Mindebből pedig az a tanulság, hogy a népi és régi csillagnevek megismeréséhez nem árt az alapvető néprajzi, nyelvtörténeti művek átböngészése, mivel igen csak kevés és csekély értékű (nyelvtörténeti, néprajzi) forrás csupán az Internet. Érdemes elgondolkodni is a szavak felett, és nem szabad bedőlni kívülállók „népieskedő” csacskaságainak.
