1842. július 8-án Magyarországon — a fővárost is súrolva — teljes napfogyatkozás volt, melyet sokakkal együtt Petőfi Sándor is látott.
A költő akkor a pápai református kollégium diákja volt. Barátjával, Jókaival és unokatestvérével, Orlay Petrich Somával nézte a jelenséget. Orlay így emlékezik 1897-ben:
„Konok természetének Petőfi nemegyszer megadta az árát. Így 1842 nyarán majdnem megvakulással lakolt érte. Ez évben teljes napfogyatkozás volt látható Magyarországon, s mi e tünemény kedvéért a város szélére mentünk, hogy azt teljes pompájában láthassuk. Amint a nap fényes tányérja fogyni kezdett, Petőfi föltette magában, hogy annak teljes elfogyásáig bele fog nézni, s csakugyan, intésem dacára sem vette le arról tekintetét. De amint az első sugár igen éles hatással ismét kilövellt, Petőfi szemeire csapta tenyerét, s egész hazáig karon kellett őt vezetnem, s csak napok múlva szűnt meg káprázata, de bal szemének ez annyira ártott, hogy avval soha sem látott többé tisztán.”
Petőfi, úgy látszik, nem ismerte Galilei esetét, hisz a nagy csillagász is hasonló módon vakult meg, csak Petőfinél sokkal szerencsétlenebb módon, hiszen soha többé nem nyerte vissza a szeme világát. Az emlékezetes esemény után a költő sok versében emlékezik meg július 8-ról:
„Ugy fénylik lelked, mint a nap világa fénylett,
Midőn fogyatkozás még nem szennyezte meg
„Inkább a napba, mint a könyvbe nézz,
A napvilágtól szemed fénye vész.”
De magát az eseményt csak egyetlen versében idézi fel. A Szemfájásomkor című négysoros epigrammában:
„Teremtő isten! szemeimre
A vakságot tán csak nem küldöd?
Mi lesz belőlem, hogyha többé
Nem láthatok lyányt s pipafüstöt!”
2017. augusztus 21
Fotó: Dennis di Cicco · skyandtelescope.org