Hídverés rovat

A humanisztikus műveltség, a természettudomány és az európai kultúrkör viszonyáról

Werner Heisenberg
természettudományok, matematika, fizika, atomelmélet

1. A humanisztikus műveltség védelmének
tradicionális megalapozása

Gyakran esik szó arról, hogy vajon nem túlságosan elméleti és élettől idegen-e az a tudás, amit a gimnáziumban elsajátítunk, s hogy vajon a technika és természettudomány korában megfelelő gyakorlati irányú képzés nem készítene-e célszerűbben elő az életre? Ezzel a humanisztikus műveltség és a mai természettudomány viszonyának sokat taglalt kérdését érintjük. Ezt a kérdést elvi alapon nem tudom tárgyalni, mert nem vagyok pedagógus, s a nevelés ily irányú kérdésein keveset gondolkodtam. Megkísérelhetem azonban, hogy saját tapasztalataimra emlékezzem, mert magam is gimnáziumba jártam, s később munkásságom java részét a természettudományoknak szenteltem.

Melyek azok az okok, melyeket a humanisztikus gondolat képviselői mindig újból felhoznak az antik nyelvekkel és antik történelemmel való foglalkozás érdekében? Mindenekelőtt joggal hivatkoznak arra, hogy egész kulturális életünk, gondolkodásunk és érzelemvilágunk az európai kultúrkör szellemi szubsztanciájában gyökerezik, tehát abban a szellemi lényegben, amely az antik világban kezdődött, melynek kezdeténél ott állt a görög művészet, a görög költészet és a görög filozófia, amely azután a kereszténységben az egyház létrehozásával megélte nagy fordulatát, s végül a középkor végén a keresztény erkölcsnek az antik szellemi szabadsággal való nagyszerű egyesítésével a világot mint Isten világát felfogta, s a felfedező utakkal, természettudománnyal és technikával alapjaiban átalakította. A modern élet minden területén, tehát minden olyan esetben, amikor akár szisztematikusan, akár történetileg, akár pedig filozófiailag a dolgok mélyére hatolunk, azokba a szellemi struktúrákba ütközünk, amelyek az antik világban és a kereszténységben keletkeztek. Ezért a humanisztikus gimnázium mellett fel lehetett hozni azt az érvet, hogy jó ezeket a struktúrákat ismerni még akkor is, ha a gyakorlati élet számára erre az ismeretre sok esetben nincs szükség.

Másodszor, hangsúlyozzák, európai kultúránk egész ereje az elvi kérdésfeltevés és gyakorlati cselelevés közti szoros kapcsolatból ered, s mindig is ebből a kapcsolatból eredt. A gyakorlati cselekvésben más népek és más kultúrkörök éppolyan tapasztaltak voltak, mint a görögök. Ami azonban a görög gondolkodást első pillanattól kezdve megkülönböztette más népek gondolkodásától, a görögségnek az a képessége volt, hogy a felvetett kérdést elvi síkra vitték s ezáltal oly szempontokhoz jutottak, melyek segítségével a tapasztalati ismeretek tarka sokrétűségét rendezni tudták s az emberi gondolkodás számára hozzáférhetővé tudták tenni. Az elvi kérdésfeltevésnek és a gyakorlati cselekvésnek ez az összekapcsolása volt az a képesség, ami a görög népet mindenekelőtt kitüntette, s ami a modern európai kultúra kezdetén, a reneszánszban újból történelmünk középpontjában állott s létrehozta a modern természettudományt és technikát. Aki tehát a görögök filozófiájával foglalkozik, lépten-nyomon az elvi kérdésfeltevésnek erre a képességére bukkan, s így a görög szerzők olvasásával ama legerősebb szellemi eszköz használatában gyakorolhatja magát, amit az európai gondolkodás létrehozott. Ennyiben tehát lehet állítani, hogy hasznos az, amit a humanisztikus gimnáziumban tanulunk.

Végül, harmadsorban joggal állíthatják, hogy az antik kultúrával való foglalkozás az emberben oly értékmérőt hoz létre, melynél a szellemi értékek magasabban rangsorolódnak, mint az anyagiak, mert minden a görögöktől fennmaradt emlék közvetlenül láttatja a szellemi értékek magasabbrendűségét. Persze ez az a pont, amellyel kapcsolatban a ma embere felhozhatja: éppen korunk mutatja, hogy minden az anyagi hatalmon, nyersanyagon és iparon múlik, és hogy az anyagi hatalom minden szellemi hatalomnál erősebb. Valóban semmiképpen sem felel meg korunknak, hogy gyermekeinket a szellemi értékeknek az anyagi értékekkel szembeni nagyobb megbecsülésére kívánjuk nevelni.

Ebben az összefüggésben azonban egy beszélgetésre kell emlékeznem, melyet harminc évvel ezelőtt az egyetemi épület egyik udvarán folytattam. Abban az időben Münchenben forradalmi harcok folytak s a belvárost még kommunisták tartották megszállva. Mint tizenhét éves legény iskolatársaimmal együtt segédszemélyként egy csapattesthez voltam beosztva, melynek szállása az egyetemmel szemben egy papi szemináriumban volt. Az ok ma már nem egészen világos számomra, azonban a katonásdi-játéknak ezeket a heteit valószínűleg a Max-gimnáziumi tanulmányaink nagyon kellemes megszakításának tekintettük. A Ludwigstrassén hébe-hóba nem túl hevesen lövöldöztek. Ebédünket minden délben az egyetem udvarán levő tábori konyhából hoztuk el. Egy alkalommal itt egy teológiai hallgatóval beszélgetést kezdtünk arról a kérdésről, hogy vajon egyáltalán értelmes ügy-e ez a Münchenért folyó harc, s társaim egyike erélyesen hangsúlyozta, hogy szellemi eszközökkel, beszédekkel és papírral hatalmi kérdéseket nem lehet eldönteni; a köztünk és az „azok közti” valódi döntést csak erőszak hozhatja meg.

Erre a teológus azt felelte, hogy már az a kérdés, hogy kik azok, akiket mint „mi” és „azok” megkülönböztetünk, nyilvánvalóan szellemi döntést igényel, s valószínűleg már azzal is sokat nyernénk, ha ez a döntés valamivel bölcsebben esne, mint ahogy ez általában szokásos. Ez ellen tulajdonképpen semmit sem tudtunk többé felhozni. Ha a nyíl az ág húrjáról elpattant, pályáján repül és semmi más nem térítheti le azt a pályáról, csak egy még nagyobb erő; előzőleg azonban a nyíl irányát csak az határozza meg, aki céloz, s célzó szellemi lény nélkül a nyíl egyáltalán nem tudna repülni. Ennyiben tehát talán mégsem olyan rossz, ha ifjainkat arra neveljük, hogy a szellemi értékeket ne becsüljék le túlságosan.

2. A természet matematikai leírása

Tulajdonképpen tárgyamtól mégiscsak nagyon eltértem s most vissza kell térnem ahhoz az időhöz, amikor a müncheni Max-gimnáziumban a természettudománnyal először igazán találkoztam, mert hiszen a természettudomány és humanista műveltség viszonyáról kívánok beszélni. A legtöbb iskolás úgy kerül kapcsolatba a technikával és a természettudománnyal, hogy elkezd különféle készülékekkel, játszani. Pajtások példája vagy valamilyen karácsonyi ajándék, esetleg az iskolai tanítás felébreszti a vágyat a gyermekben, hogy kis gépekkel babráljon, vagy ilyeneket maga is építsen. Iskolásidőm első évében én is nagy buzgalommal foglalkoztam ilyesfélékkel. Ez a ténykedés bizonyára csak játék maradt volna s egyáltalán el sem vezetett volna az igazi természettudományhoz, ha egy másik élmény nem járult volna ehhez a foglalatoskodáshoz. Az iskolában abban az időben a geometria alapelemeire tanítottak. Ez először ugyancsak száraz anyagnak tűnt fel: háromszögek és négyszögek kevésbé izgatják a képzeletet, mint a virágok és versek. Ekkor azonban kitűnő matematikatanárunknak, Wolffnak szavaiban felmerült a gondolat, hogy ezekről a geometriai alakzatokról általánosan érvényes tételeket lehet felállítani, hogy bizonyos eredményeket nemcsak az ábrákon lehet felismerni, illetve azokról leolvasni, hanem ezeket az eredményeket matematikailag be is lehet bizonyítani.

Azt a gondolatot, hogy a matematika valamilyen módon tapasztalatunk képződményeire illik, rendkívül különösnek és izgalmasnak találtam, és úgy jártam ezzel, ahogy néhány ritka esetben azokkal a szellemi kincsekkel járni szoktunk, amelyeket az iskola közvetít: az iskola rendszerint elvonultatja szemeink előtt a szellemi világ különféle tájait anélkül, hogy e tájakban igazán otthonosakká válhatnánk. A tanár képessége szerint az iskolai oktatás e tájakat erősebb vagy gyengébb fénnyel világítja meg, s a képek emlékezetünkben hosszabb vagy rövidebb ideig maradnak meg. Néhány ritka esetben azonban egy tárgy, amely ily módon került a látótérbe, hirtelen elkezd saját fénnyel világítani, először csak homályosan és bizonytalanul, majd mindig világosabban, s végül a belőle kiáradó fény gondolkodásunk mind szélesebb területére behatol, más tárgyakra is áthat a végül életünk lényeges részévé válik.

Így jártam én is akkoriban azzal a felismeréssel, hogy a matematika ráillik tapasztalatunk dolgaira. Oly felismerés volt ez, melyre, miként ezt az iskolában megtudtam, a görögök, Püthagorasz és Euklidész is szert tett. Wolff óráin fellelkesedve mindenekelőtt magam is kipróbáltam a matematika alkalmazását, s ezt a matematika és közvetlen tapasztalat közti játékot legalább oly mulatságosnak találtam, mint a legtöbb egyéb játékot. Később a geometria területét nem találtam többé elégnek az oly sok örömet okozó matematikai játék számára. Néhány könyvből megtudtam, hogy a fizikában saját készítményű készülékeim viselkedésének matematikailag nyomára lehet jutni, s elkezdtem a Göschen-kötetekből s hasonló kissé primitív tankönyvekből megtanulni azt a matematikát, amelyre fizikai törvények leírásához szükség van, tehát mindenekelőtt a differenciál- és integrálszámítást. Az újabb időknek, Newtonnak és követőinek alkotásait úgy fogtam fel, mint közvetlen folytatását mindannak, amire a görög matematikusok és filozófusok törekedtek, tehát tulajdonképpen egy és ugyanannak, s eszembe se jutott volna, hogy korunk természettudományát és technikáját alapvetően más világnak tekintsem, mint Püthagorasz vagy Euklidész filozófiájáét.

Alapjaiban véve a természet matematikai leírásában való örömmel, anélkül hogy tudtam volna, minden iskolás tudatlanságom mellett is az európai gondolkodás egyik alapeszméjére bukkantam, ti. az elvi kérdésfeltevésnek a gyakorlati cselekvéssel való kapcsolatára. A matematika úgyszólván az a nyelv, amelyen a kérdést feltesszük s a választ megadjuk, maga a válasz azonban a praktikus materiális élet egyik folyamatára vonatkozik, a geometria például a mezőgazdasági terület felmérésére. Ennek az élménynek következményeképpen azután érdeklődésem több iskolaéven át inkább a matematikáé volt, mintsem a természettudományé vagy készülékeimé; s csak a két felső osztályban tolódott el újból a viszony a fizika javára, csodálatosképpen egy darabka modern fizika révén.

3. Atomok és humanisztikus műveltség

Abban az időben egy egyébként igen jó fizikakönyvből tanultunk, amely azonban, érthető módon, a legmodernebb fizikát még kissé mostohán kezelte. Ennek ellenére a könyv utolsó oldalán az atomokról is volt valamelyes szó, s világosan emlékszem még egy képre, amelyen nagyobb számú atomot lehetett látni. A kép nyilvánvalóan egy gáz állapotát akarta kicsiben bemutatni. Az egyes atomok csoportokba kapcsolódtak össze, éspedig kapcsokkal és fűzőkarikákkal, melyek nyilvánvalóan a kémiai kötést ábrázolták. A szövegben pedig az állt, hogy az atomok a görög filozófusok véleménye szerint az anyag legkisebb oszthatatlan építőkövei. Ez a kép mindenkor heves ellenvetésre ingerelt, s felháborodtam azon, hogy ily ostobaságot lehet egy fizikakönyvben olvasni. Úgy gondolkodtam ugyanis: ha az atomok ennyire durva, szemléletes képződmények, ahogyan ezt tankönyvünk el akarja hitetni, ha oly bonyolult szerkezetük van, hogy még kapcsaik és karikáik is vannak, akkor lehetetlenség, hogy az anyag legkisebb, oszthatatlan építőkövei legyenek.

Kritikámat megerősítette egy barátom, akivel az ifjúsági mozgalom keretében sok közös kiránduláson vettem részt, s aki sokkal jobban érdeklődött a filozófia iránt, mint én. Ez a barátom, aki néhány dolgozatot olvasott a régi filozófusok atomtanáról, egy alkalommal rábukkant egy modern atomfizikai tankönyvre (azt hiszem Sommerfeldnek Atombau und Spektrallinien című könyve volt) s ott az atomok szemléletes rajzait látta. Ebből arra a szilárd meggyőződésre jutott, hogy az egész modern atomfizikának hamisnak kell lennie, s erről meg is akart győzni. Ítéleteink akkoriban nyilván sokkal gyorsabbak és biztosabbak voltak, mint ma. Igazat kellett adnom barátomnak arra vonatkozólag, hogy az atomokat ábrázolni kívánó szemléletes rajzok nyilvánvalóan hamisak, de fenntartottam azt a véleményemet, hogy a hibát a képek rajzolói követték el.

Mindenképpen fennmaradt azonban az a kívánság, hogy az atomfizika tulajdonképpeni alapjait közelebbről megismerjem, s ekkor egy másik véletlen sietett segítségemre. Ebben az időben éppen egy platóni dialógus olvasásához fogtunk hozzá. Az iskolai oktatás azonban rendszertelen volt. Elbeszéltem már, hogy mint fiatal fiúk a müncheni forradalmi harcokban szolgálatot teljesítettünk az egyik katonai alakulatnál, amely az egyetemmel szemben, a szemináriumban állomásozott. Nagyon sok dolgunk nem volt, ellenkezőleg, a tétlenség veszélye nagyobb volt, mint a túlerőltetésé. Ehhez még hozzájárult, hogy éjszaka is rendelkezésre kellett állnunk, tehát szüleink vagy tanáraink ellenőrzése nélkül vígan éltük világunkat.

Akkoriban, 1919 júliusában, meleg nyár volt, és különösen korán reggel semmiféle szolgálati elfoglaltságunk nem volt. Így adódott, hogy napfelkelte után gyakran vonultam vissza a szeminárium tetőzetére, s ott valamilyen könyvvel a tetőpárkányra feküdtem napozni, vagy a párkány szélére ültem, hogy a Ludwigstrassén induló reggeli életet nézzem.

Egy ilyen alkalommal egyszer arra a gondolatra jutottam, hogy egy Platón kötetet vigyek magammal a tetőre s azzal a kívánsággal, hogy valami mást is olvassak, mint ami az iskolai oktatás rendjében éppen sorra kerül, a Timaiosz című dialógusra bukkantam, amelyben először értesültem első forrásból a görög atomfilozófiáról. Ebből az olvasmányból az atomelmélet alapgondolatai sokkal világosabbá váltak számomra, mint azelőtt. Azt hittem ugyanis, hogy félig-meddig megértem azokat az okokat, amelyek a görög filozófusokat arra késztették, hogy az anyag legkisebb, oszthatatlan részecskéire gondoljanak. Az a tétel, amit Platón a Timaioszban felállított, hogy ti. az atomok szabályos testek, nem volt ugyan egészen világos számomra, de mégis megnyugtatott, hogy legalább nincsenek kapcsaik és karikáik. Mindenesetre már akkor kialakult bennem a meggyőződés, hogy a modern atomfizika a görög természetbölcselet alapos ismerete nélkül aligha művelhető, s arra gondoltam, hogy ama bizonyos atomkép rajzolójának egyáltalán nem ártott volna, hogyha rajzai elkészítése előtt Platónt tanulmányozta volna.

Így újból, anélkül hogy igazában tudtam volna, a görög természetbölcselet egy nagy gondolatával ismerkedtem meg, amely hidat vert az ókorból az újkorba, s amely nagy erejét csupán a reneszánsz óta fejti ki. A görög bölcseletnek ezt az irányzatát, Leukipposz és Démokritosz atomelméletét, materializmusnak tartják. Ez az elnevezés történetileg helyes ugyan, mégis könnyen félre lehet érteni, mivel a materializmus szó a XIX. század folyamán olyan egyoldalú színezetet nyert, amely semmiképp sem illik a görög természetbölcseletre. A régi atomelméletnek ez a hamis értelmezése elkerülhető, ha emlékezetünkbe idézzük, hogy az újkor első kutatója, aki az atomelméletet a XIX. században felélesztette, a teológus és filozófus Gassendi volt, aki ezzel a tannal bizonyára nem a keresztény vallás tanításai ellen kívánt harcolni, s hogy Démokritosz számára az atomok azok a betűk voltak, amelyekkel a természeti folyamatuk fel vannak jegyezve, de nem e folyamatok tartalma. Ezzel szemben a XIX. század materializmusa másfajta gondolatokból fejlődött ki, olyanokból, amelyek az újkorra jellemzők, s melyeknek gyökereit a világ szellemi és anyagi valóságában Cartesius óta bekövetkezett kettéhasadásban kell keresni.

4. Természettudomány és humanista műveltség

A természettudomány és technika nagy folyama, mely korunkat betölti, tehát két oly forrásból ered, amely az antik bölcselet területén fekszik; s ha közben más folyók is ide torkollnak s ezzel termékeny víztömegeit bővíteni segítik, a folyam eredete mégis mindig újból eléggé tisztán felismerhető. Ennyiben tehát a természettudomány is hasznot húzhat a humanista műveltségből. Persze azok, akik súlyt helyeznek arra, hogy az ifjúság az élet küzdelmeire gyakorlatibb kiképzésben részesüljön, ezzel szemben mindig felhozhatják, hogy ezeknek a szellemi alapoknak ismerete a gyakorlati élet számára nem jelent valami sokat. Arra van szükség, mondják, hogy az életben való helytállásra a modern élet gyakorlati készségeit sajátítsuk el: tanítsunk tehát modern nyelveket, technikai módszereket, kereskedelmi és számolásbeli ügyességeket; a humanisztikus műveltség ezzel szemben csak ékszer, fényűzés, amit csak kevesen engedhetnek meg maguknak, azok ti., akiknek sorsuk a létért való harcot a többi emberénél nagyobb mértékben megkönnyítette.

Ez talán igaz sok olyan ember számára, akik később az életben tisztán gyakorlati tevékenységet folytatnak s maguk nem kívánnak korunk szellemi alakításában részt venni. Aki azonban nem akar ezzel megelégedni, aki valamilyen szakban, legyen az technika vagy orvostudomány, a dolgok mélyére akar hatolni, előbb vagy utóbb antik forrásokra bukkan, s munkája számára sok előnyt jelent, ha a görögöktől megtanulta az elvekben való gondolkodást és az elvi kérdésfeltevés művészetét. Azt hiszem, hogy pl. Max Planck munkáiból világosan meg lehet ismerni, hogy gondolkodását a humanista műveltség befolyásolta és termékenyítette. Legyen szabad talán ebben a vonatkozásban is egyéni tapasztalatot felhozni, amely már az iskola befejezése utáni harmadik évre esett. Akkoriban már egyetemi hallgató voltam Göttingában, s egyik egyetemi hallgató társammal az atomok szemléletességéről beszélgettem, oly kérdésről tehát, mely már az iskolában is izgatott, s amely nyilván megoldatlan rejtélyként állt a spektroszkópia akkor még nem értelmezhető jelenségei mögött. Barátom védelmébe vette a szemléletes képeket s úgy vélte, hogy a modern technika segítségével egy nagy felbontású mikroszkópot kellene szerkeszteni, pl. olyat, amelyik γ-sugarakkal dolgozik közönséges fény helyett; akkor az atom alakját egyszerűen látni lehetne, s ezzel a szemléletes képekkel szembeni kételyeim véglegesen szertefoszlanának.

Ez az ellenvetés erősen nyugtalanított. Attól tartottam, hogy ebben a képzeletbeli mikroszkópban végül mégiscsak láthatókká válnának fizikai tankönyvem kapcsai és fűzőkarikái, s így arra kényszerültem, hogy ennek a gondolati kísérletnek látszólagos ellentmondásán a görög filozófia alapelgondolásai szerint gondolkodjam. Ebben a helyzetben az elvi gondolkodásra való képzés, amiben az iskolában részesültünk, rendkívül sokat segített, s abba az irányba vitt, hogy ne elégedjem meg látszólagos megoldásokkal. A görög természetbölcselet valamelyes ismerete, amelyre szert tettem, szintén nagyon hasznosnak bizonyult.

Ha napjainkban a humanista műveltség értékéről szó esik, aligha lehet többé azt az ellenvetést felhozni, hogy a modern atomfizikának a természetbölcselethez való viszonya egyszeri eset, és hogy egyébként a természettudomány, technika vagy orvostudomány területén ily elvi kérdésekkel alig kerülünk kapcsolatba. Ilyesféle felfogás már csak azért is hamis lenne, mert sok természettudományi szak alapjaiban szorosan kapcsolódik az atomfizikához, azaz végső fokon ugyanolyan elvi kérdésekre vezethető vissza, mint maga az atomfizika. A kémia épülete atomfizikai alapokra épül, a modern asztronómia szorosan kapcsolódik az atomfizikához és nélküle alig művelhető, s már a biológia oldaláról is hidakat vernek az atomfizika területére. Az utolsó évtizedekben sokkal nagyobb mértékben, mint korábban, láthatóvá váltak a különböző természettudományi ágak közötti kapcsolatok. Sok helyütt felismerhetők a közös eredet jelei, s a közös eredet végül is valamiféleképpen az antik gondolkodásban gyökerezik.

5. Feladatunkban való hit

Ezzel a kérdésfeltevéssel majdnem újból kiindulópontunkra tértem vissza. Az európai kultúra kezdeténél ott áll az elvi kérdésfeltevés és gyakorlati cselekvés közti szoros összefüggés, amit a görögök indítottak el. Ezen a kapcsolaton nyugszik ma is kultúránk egész ereje. Majdnem az egész haladás innen vezethető le, s ebben az értelemben a humanisztikus műveltség melletti hitvallás, hitvallás az európai kultúra és Európa kultúrateremtő ereje mellett.

De: van-e ehhez még jogunk, miután az utolsó évtizedekben olyan retteneteset veszített tekintélyben és hatalomban? Erre mindenekelőtt azt lehet felelni, hogy ebben a vonatkozásban egyáltalán szó sincs jogról vagy ehhez hasonlóról, hanem arról, hogy mit akarunk. Európa egész aktivitása nem valami elméleti belátásból ered, melynek alapján elődeink feljogosítva érezték magukat, hogy cselekedjenek. Egészen másról van itt szó. Hasonló esetekben kezdetben mindig a hit áll. Ezzel nemcsak a keresztény hitre, a világ Isten adta értelmes összefüggéseire vonatkozó hitre gondolok, hanem egyszerűen evilági feladatainkban való hitre. Hinni persze nem annyit jelent, hogy ezt vagy azt igaznak tartom, hanem mindig azt jelenti, hogy hitem szerint döntök, erre alapozom egész életemet. Amikor Kolumbus első útjára indult nyugat felé, hitt abban, hogy a Föld gömbölyű és elég kicsiny ahhoz, hogy megkerülje. Ezt nemcsak elméletileg vallotta, hanem egész egzisztenciáját erre a hitre alapította. Európa világtörténelmében, ahogy ezt Freyer legutóbb tárgyalta s ahol ezekről a dolgokról szó esik, joggal szerepel a régi formula: „Credo, ut intellegam” – „hiszek, hogy értsek” s Freyer ezt a formulát a felfedező utak tárgyalása kapcsán egy közbeeső taggal kibővítette: „Credo, ut agam; ago, ut intellegam” – „hiszek, hogy cselekedjem, s cselekszem, hogy értsek”. Ez a formula nemcsak az első világ körüli utakra, hanem Európa egész természettudományára, sőt Európa küldetésére is ráillik. Átfogja a humanista műveltséget és természettudományt. Másfelől nem akarunk túlságosan szerények lenni: a mai világ egyik fele, a Nyugat, hasonlíthatatlan hatalomra tett szert, amennyiben az európai kultúra egyik gondolatát, a természeti erők tudományos feltárását és kiaknázását s ez erőknek tudományos módszerekkel való szolgálatba állítását eddig még soha nem ismert módon valóra váltotta. A világ másik felét, Keletet, egy európai filozófus és közgazdász téziseiben való bizalom tartja össze. Senki sem tudja, mit hoz a jövő, s mily szellemi hatalmak kormányozzák majd a világot, de csak azzal kezdhetünk el bármit is, hogy valamiben hiszünk és valamit akarunk.

Azt akarjuk, hogy itt újból szellemi élet virágozzék, hogy továbbra is itt, Európában szülessenek gondolatok, melyek a világ arculatát meghatározzák. Egész egzisztenciánkat arra alapozzuk, hogy amilyen mértékben emlékezünk eredetünkre s amilyen mértékben találjuk meg újból földrészünk erőinek harmonikus együttműködését, oly mértékben lesznek az elmúlt ötven évinél újból boldogabbak az európai élet külső feltételei is. Azt akarjuk, hogy ifjúságunk minden külső zűrzavar ellenére is az európai kultúra szellemi légkörében nevelkedjék, hogy azokhoz az erőforrásokhoz jusson, melyekből földrészünk több mint két évezreden át élt. Hogy ez részleteiben hogyan történik, csak másodsorban legyen gondunk! Hogy a humanisztikus gimnáziumot vagy egy más iskolafajtát tartunk-e helyesnek, nem döntő; de döntő mindenképpen és minden körülmények között, hogy – higgyünk Európában.

Morlin Zoltán fordítása