Hídverés rovat

A két kultúra

Georg Klein
két kultúra, humán kultúra, reál kultúra, biológia, DNS

Köszönettel tartozom a Szerzőnek, a Fordítónak, továbbá Morcsányi Gézának, a Magvető Kiadó igazgatójának a közlés engedélyezéséért. A szöveghez illusztrációként mellékeltem néhány szereplő, illetve – magyar nyelven is kiadott – kötet képét, továbbá James D. Watson visszaemlékezését Rosalind Franklinról. – A szerk.

A két kultúra

Levelezőtársaim, vitapartnereim és kritikusaim néha azt mondják rólam, hogy egyformán benne élek mind a két világban, a humán és a természettudományos kultúrában. Nem tudom. Soha nem találtam semmilyen lényegi különbséget némely irodalmi vagy zenei remekmű megismerése közben érzett – és bármikor feleleveníthető – kamaszkori elragadtatásom és a biológia területén lényegében autodidakta módon kialakított kutatói érdeklődésem között. Egyazon lét két aspektusáról van szó.

Mindenki csak a saját tudatát ismeri. Ezért mindig meglep, ha azt látom, hogy az emberek talán túlnyomó többségének szemében a két kultúrát valóban szakadék választja el egymástól.

Évei multával az ember óvatosabb lesz. A tapasztalat megtanított rá, hogy nem szabad próbára tennem biológus kollégáim „fázishatárait”. Gyakran áll elő a következő helyzet:

Részt veszek egy igen jó tudományos konferencián, mely minden szempontból „helyesen” van megszervezve. A résztvevők mintegy tíz országból érkeznek, számuk ötven és száz között van. Életkorban három-négy évtized a szóródás, az ifjú aspiránsoktól az idősebb, neves kutatókig minden korosztály képviselve van. Rokon, de nem azonos témákon dolgoznak, és képességeik és kutatási területük figyelembevételével, gondos válogatás után kerültek a résztvevők közé. A konferencia speciális, de nem túlságosan szűken kijelölt témája „izgalmasnak” számít, mert az utóbbi időben váratlanul új információk váltak ismertté és/vagy új módszereket kezdtek alkalmazni a kutatásában. A szervezők kellemes helyszínt választottak, távol a nagyobb városoktól, szép természeti környezetben. A hangulat derűs, barátságos és bizakodó, mint általában az olyan témakörökben, melyek felkapottak, de még nincsenek túlságosan feltérképezve.

Délelőttönként az előadóteremben ülünk, hallgatjuk és megvitatjuk az előadásokat. Előre összeállított program szerint haladunk, de mellőzzük a formalitásokat, jók a lehetőségek a színvonalas eszmecserére. Délután a néhány óra szabad időt kirándulással, sportolással és/vagy további megbeszélésekkel töltjük. Este gyakran még egyszer ülésezünk. Azután kisebb csoportokban üldögélünk a bárban vagy a társalgóban. Van, aki talán még ilyenkor is folytatja a tudományos témájú beszélgetést, de a legtöbben csak „lazítani” akarnak. A társalgás a tudományról az „életre” terelődik át. De ekkor hirtelen nehezebben sikerül közös érdeklődésre számot tartó témákat találni. Az arcokról lehervad az érdeklődés, a sör hatására, de sokszor a sör nélkül is a szemekben kihuny a fény, a szavak elvesztik élüket.

Miről folyik a szó? Sokszor volt alkalmam megfigyelni. Elsősorban hétköznapi dolgokról: anyagiakról, politikáról, az élet triviális, gyakorlati problémáiról. Előbb-utóbb valaki pletykálni kezd egyik vagy másik távollevő kollégáról. Ha az illető vélt vagy valóságos vétkeire terelődik a szó, például arra, hogy megszegi a kutatói munka játékszabályait, a beszélgetés mindig felélénkül. Micsoda dolog, hogy a delikvens például túlságosan nagy darabot akar kikanyarítani magának a dicsőségből, nem ismerve el mások korábbi eredményeit? A panaszkodás olykor váltakozik a saját sikerekről szóló beszámolókkal. Új anyagi források, épülő laboratóriumok, tehetséges diákok, elfogadott publikációk rangos folyóiratokban. Mindezt illik valódi vagy túlzott lelkesedéssel előadni. Szélsőséges esetben szinte úgy, mintha tévéreklám volna. Minél kevesebb ok van a dicsekvésre, annál harsányabb a hang. Átüt a felszínen a kudarctól való félelem.

Amikor a „társalgás” eljut idáig, ellenállhatatlan vágy támad bennem, hogy felálljak, és elmenjek. Ha nagyon energikusnak érzem magam, néha mégis kísérletet teszek rá, hogy új témát vessek fel. Ha olyan kollégák között ülök, akiket tisztelek vagy egyenesen csodálok, szeretném viszontlátni szemükben a csillogást, szeretném hallani hangjukban az érdeklődés hevületét. Bedobok egy kérdést: Olvastál valami nem-tudományos könyvet az utóbbi időben? Voltál színházban, láttál valami jó filmet, vagy hallottál valami érdekes előadást, vagy részt vettél valamilyen vitában? Néha, nagyon ritkán, valaki válaszol, és a beszélgetés megindul. De válasz helyett legtöbbször csak csodálkozó pillantásokat kapok. Ki tudom olvasni a tekintetekből a gondolatokat. Ennek meg mi baja van? Rosszul mennek a kutatásai? Nem kapott elég támogatást? Öregszik? Vagy dicsekszik a műveltségével?

Elmenekülök.

Egy ideig azt hittem, hogy Amerika és Európa ebből a szempontból más. Hogy a nagy kulturális hagyománnyal rendelkező országok természettudósait talán jobban érdekli a „másik oldal”.

Nemrég Athénban jártam egy szimpóziumon. Fiatal görög kolléga várt a repülőtéren. Miközben mentünk be a városba, az autóban megkérdeztem tőle, hogy az antik görög tragédiákat újgörög vagy ógörög nyelven szokták-e játszani. Nem tudta. Kérdeztem, látta-e valamelyiket színházban. Nem, soha. Talán valamelyik kollégája vagy barátja? Nem. Érdekli a klasszikus görög kultúra? Nem. Ismer valakit, akit érdekel? Nem. És mi az, ami érdekli? Az orvostudomány és a technika.

Remélem, nem jellegzetes képviselője korosztályának. De nem zárhatom ki, hogy esetleg az volt.

Mi a helyzet a másik „térfélen”? Mi történik, ha társadalomtudósok, írók, színházi emberek vagy művészek társaságában találom magam? Bizonyos mértékig jobb a helyzet. Érdekes beszélgetést folytathatunk arról, amit csinálnak, és mindenféle másról is. Nosztalgiával vagy valamiféle szabadságvággyal tölt el az ilyen beszélgetés, és ez inspiráló érzés. Probléma akkor van, ha biológiai kérdések merülnek fel vagy a természettudományos igazságok kritériumai kerülnek szóba. Ilyenkor mintha falba ütköznék. Erre még visszatérek.

Az természetesen elkerülhetetlen, hogy a természettudósok „oldott” beszélgetései épp olyanok legyenek, mint más foglalkozási csoportok tagjainak beszélgetései, ha trivialitásokra terelődik a szó, vagy beleragad a konkurenciával és az előléptetésekkel kapcsolatos szereplehetőségek taglalásába. A tudomány szakmai tartalmához képest ez mégis teljesen érdektelen. Az irodalomban, a zenében, a művészetben gyakran találok – legalábbis számomra – hasonlóan fontos tartalmakat. Közben az évek során mégis egyre erősödik bennem az érzés, hogy ez a kétféle „tartalom” az agyam két külön tartományát szólítja meg.

Egy véletlen megfigyelés felébresztette bennem a gyanút, hogy talán mégis két külön világ lakozik bennem.

A költészet bizonyos nyelveken mélyen megérint. Pontosan azt a hatást gyakorolja rám, ami Edgar Allan Poe klasszikus esszéje, a The Philosophy of Composition (A műalkotás filozófiája) szerint csak a költészet tud kifejteni.1 Különleges funkciója nem az, vagy nem elsősorban az, hogy érzéseket vagy gondolatokat közvetítsen. Ezt a próza éppolyan jól meg tudja tenni, vagy akár még jobban is. A költészet különleges funkciója az, hogy felemelje a lelket, „to elevate the soul”. Nem meglepő módon csak bizonyos fajta költészetnek van ilyen hatása arra, aki a költészetet fontosnak tartja. Sokkal meglepőbb, ha a költészet különféle nyelveken különféle módon hat ugyanarra az emberre, függetlenül magától a nyelvtudástól. Esetemben erről van szó.

A költészet magyar, német, francia, héber és olasz nyelven néha felemeli a lelkem. Ugyanez ritkán vagy szinte soha nem történik meg, ha angolul vagy svédül olvasok költészetet. Ez nincs összefüggésben a nyelvtudásommal, melynek skáláján legfelül anyanyelvem, a magyar áll, majd ezt követi sorrendben a svéd, az angol, a német, a francia és a héber. Olaszul csak nagyon keveset tudok, de ez elég ahhoz, hogy részleteket olvassak Dantétól és más klasszikus költőktől, akiknek a művei mélyen megérintenek.

Egyszer ezt elmondtam Diana Middlebrooks-nak, aki az angol költészet egyetemi tanára a Stanford Egyetemen. Nagyon meglepődött, és azt ajánlotta, hogy felolvassa nekem Wallace Stevens két versét. „Did they move you?”, kérdezte. Igen. De amikor otthon újra elolvastam a verseket, már nem hatottak meg. Rájöttem, hogy a különbségnek a tanárnő hangja volt az oka. Hasonlóképp megérint, ha a svéd Göran Sonnevi olvassa fel saját verseit.

A svéd és az angol számomra a tudomány nyelve. Lehetséges volna, hogy ezen a két nyelven a szövegek agyam tudományos „térfelére” kerülnek be, ahol a költészet felemelő hatása valamiféle korlátba ütközik? És lehetséges volna, hogy egy emberi hang vagy valamilyen asszociáció át tudja törni ezt a korlátot, és járható utat tud nyitni a költészet számára?

Vajon vannak hasonló korlátok a másik oldalon is? Lehet, hogy a nyelvészet, az irodalomtudomány és az egyéb humaniórák területén dolgozó kollégáink is hasonló nehézséggel küszködnek, ha természettudományos fejtegetést hallgatnak?

Néha úgy tűnik, igen.

Máshol írtam már2 arról a kollégámról, akit a molekuláris biológia „fundamentalistájának” neveztem. Azt állította, hogy az agy funkcióira vonatkozó tudás gyors növekedése a költészet élményét az idegsejtek kommunikációjának elemzésévé fogja redukálni. Ez teljes képtelenség, legalábbis ebben a formában. De nem lepne meg, ha a jövőben a kutatások azt bizonyítanák, hogy egy tudományos-technikai cikk és egy vers elolvasása az idegsejtek külön-külön csoportjait aktiválja. Persze nem brmiféle vers elolvasása, hanem csak olyané, melyik felemeli és megérinti a lelket. Kamaszkoromban, Budapesten, költészet iránt érdeklődő barátaimmal gyakran emlegettük a „hátgerinc-szindrómát”. Ezzel azt a valóságos vagy metaforikus élményt írtuk le, mely teljesen váratlanul bizonyos verssorok bizonyos fogékony pillanatban történő elhangzásakor következik be. Ilyenkor mintha valami áram vagy remegés futna végig a tarkótól lefelé az ember hátgerincén.

Vajon ez valamiféle „igazságélmény”, hasonló a tudomány új összefüggéseinek felfedezéséhez?

Erre még visszatérek. Előbb azonban szeretnék beszámolni találkozásaimról a pszichoanalitikusokkal, a misztikusokkal és egy nyelvésszel.

Pszichoanalitikusok

Néhány évvel ezelőtt, legnagyobb meglepetésemre, levelet kaptam a brit pszichoanalitikusok társaságának egyik vezetőségi tagjától. Olvasta valamelyik könyvemnek angol kiadását, és felkért, hogy tartsak előadást az illusztris társaságnak. Megírtam neki, hogy előadást csak a szakmámon belül szoktam tartani, de beszélgetésre szívesen vállalkozom. Egyúttal felhívtam a figyelmét, hogy a pszichoanalízis témakörében teljesen járatlan vagyok. Javaslatomat elfogadták. Sejtelmem sem volt róla, miről akarnak velem beszélgetni.

A beszélgetés néhány perc után majdnem véget ért. Partnerem, egy gyakorló analitikus, olvasott valamit a sejtbiológia egyik legaktuálisabb kérdéséről, a sejtek programszerű „öngyilkosságáról”, más szóval az apoptózisról. Minden sejtbe be van építve egy apoptotikus „halálmechanizmus”. Ha a sejt apoptózisra felszólító jelzést kap – és sok ilyen jelzés létezik –, egy gyors és hatékony enzimes folyamat segítségével lebontja a saját DNS-ét. Metamorfózisa közben az ebihal megszabadul saját farkától, a hernyó pedig begubózása után rögtön lebontja erős rágóizmait, melyekkel a leveleket rágta szét. Enélkül nem lesz lepke. A biológiai fejlődés során hasonló programozott apoptózisok jönnek programszerűen létre az egész élővilágban. Limfocitáinkat nagy mértékben túltermeljük, hogy képesek legyünk antitesteket képezni mindenféle idegen proteinnel, sőt, nemcsak proteinnel, hanem más anyagokkal szemben is, beleértve olyan szintetikusan előállított vegyületeket is, melyekkel fajunk korábban nem találkozhatott. Azoknak a limfocitáknak, melyek nem akadnak össze az antigénjükkel, vagyis azzal az anyaggal, melyet készen kapott, a DNS „sorsolásán” véletlenszerűen nekik kiosztott antitestük „felismer”, vagyis megköt, néhány órányi életidő után meg kell halniuk. A felesleges sejteknek e nélkül a folyamatos eltakarítása nélkül mind meghalnánk leukémiában.

Beszélgetőtársam azt kérdezte, hogy az apoptózis felfedezése vajon nem igazolja-e az öregedő Freud elméletét az ember beépített „halálösztönéről” (Todestrieb).

Kínos volt. Kénytelen voltam elmagyarázni, hogy az apoptózis nem a halálról, hanem az életről szól, az organizmus életéről. A pszichoanalitikust becsapta a szó. Az organizmus nem „vágyik” arra, hogy meghaljon, amikor sejtjei apoptózist követnek el a sejtközösség érdekében. Éppen ellenkezőleg. Életműködésünknek ez az egyik legfontosabb mozzanata.

Érvelésemet elfogadták, s tervezett eszmecserénk ezzel véget ért. Most mit csináljunk?

A társaság vezetőségének egyik tagja, akit korábban úgy mutattak be nekem, mint London egyik legjobb női pszichoanalitikusát, új kérdést vetett föl. Mi az „igazság” a biológus számára, és mit jelent ez a szó az analitikusnak?

Karl Popper és a XIX. századi Claude Bernard szellemében válaszoltam: a hipotéziseknek kísérletileg cáfolhatóknak kell lenni. Verifikációjukra addig gondolni sem szabad, amíg a cáfolatukra irányuló minden elképzelhető erőfeszítésünk kudarcot nem vallott. Megemlítettem Popper klasszikus példáját a cáfolható hipotézisre, amit meglepetésemre nem ismertek. Ha feltételezem, hogy minden hattyú fehér, hiába számolok össze akár egymillió fehér hattyút, azzal nem bizonyítom a hipotézisemet. Viszont ha találok akár csak egyetlen fekete hattyút, azzal megcáfolom. A kísérletileg nem cáfolható hipotéziseknek a „mi világunkban” nincs igazságértékük.

A pszichoanalitikusnő, aki a kérdést feltette, és a hallgatóság több tagja is erősen kikelt ez ellen a természettudósok körében általánosan elfogadott nézet ellen. Kifejtették, hogy ha az analitikus és a betege egyetért valamely értelmezés helyességében, akkor igazságuknak ugyanolyan értéket lehet tulajdonítani, mint a kísérletileg igazolható igazságnak.

Kijelentettem, hogy tisztelem a véleményüket és a tapasztalatukat, de nem vagyok hajlandó módosítani az igazság kísérleti ellenőrizhetőségének kritériumára vonatkozó álláspontomat. Az emberiség történelme számtalan példával szolgál arra, hogy két vagy több ember, kisebb vagy nagyobb csoportok, sőt, hatalmas vallási közösségek és nemzetek is egyetérthetnek bizonyos „igazságokban”, melyeknek a valóságban nincs semmi alapjuk.

A kísérleti módszert azért fejlesztették ki, hogy megvédjen bennünket a szubjektivitás csapdáitól. Nem alkalmazható mindenre, de az emberiség történelmében mind ez ideig mégiscsak ez teszi leginkább lehetővé, hogy bizonyos mértékig szembeszálljunk tulajdon előítéleteinkkel, és közelebb kerüljünk a valósághoz. Vajon az analitikusoknak nem volna kedvük egyszer ellenőrizniük valamelyik viszonylag egyszerű hipotetikus állításukat a modern agykutatás egyre egzaktabb módszereivel? Például úgy, hogy az agy pontosan meghatározott területén mérik az idegsejtek egyes kisebb csoportjainak aktivitását? Hiszen ennél jóval primitívebb módszereket is felhasználtak már arra, hogy mérjék bizonyos lélektani folyamatok fiziológiai hatásait. Jó példa erre a hazugságdetektor. Vannak korlátai, de állítólag valamelyest objektív információt tud nyújtani.

Hallgatóim teljes megdöbbenéssel fogadták, amit mondtam. Mintha azt ajánlottam volna nekik, hogy nézzenek kristálygömbbe vagy foglalkozzanak tenyérjóslással.

A pszichoanalitikusnő váratlanul újra szót kért.

– Bizonyára ismerte az apámat – mondta.

Mindenki csodálkozva nézett rá. A találkozó előtt bizalmasan figyelmeztettek rá, hogy „nem szabad tudnom”, ki volt az apja. Nem akarja, hogy az apja lányaként nézzenek rá, azt szeretné, ha csak a saját jogán ismerik. Most viszont maga fedte fel kilétét.

Még hogy ismertem-e az apját? Sir Peter Medawar, a Nobel-díjas angol immunológus régi jó barátom és hosszú éveken át tudós vitapartnerem volt. Peter nemcsak az immunológia területén végzett úttörő munkásságot, hanem nagyszerű író, mély humanizmussal átitatott esszék szerzője volt.

Meghatott és kicsit megrázott a bejelentés. Mintha tilosba tévedtem volna vagy elzárt magánterületre léptem volna be. Tudtam, hogy Peternek nagyon rossz véleménye volt a pszichoanalízisről. Sarlatánságnak nevezte írásban és szóban is. Egyetlen, szeretett lánya pályaválasztása olyasminek látszott, mint amikor Krisztina svéd királynő áttért a katolikus hitre, lemondott a trónról, és elzarándokolt Rómába.

Ahogy arra számítani lehetett, hamarosan kiderült, hogy az analitikusnő apja ugyanazokat az érveket hozta fel, mint én. Lányának soha nem sikerült áttörnie apja személyes és intellektuális komponensekből összerakott, bonyolult érvrendszerét. Annak azért örült, hogy elismertem, az analitikus és a betege által közösen kidolgozott „igazság” az ő szubjektív igazságuk, és ezt tiszteletben kell tartani. Apja ilyen messzire soha nem ment volna el. Amikor a nyilvános vita után kettesben beszélgettünk, egyre nyilvánvalóbb fájdalommal a hangjában elmondta, hogy amíg ő apja tudományos és nem-tudományos munkáit mind elolvasta, Peter soha nem volt hajlandó elolvasni lánya pszichoanalízissel kapcsolatos írásait.

Vajon hol húzódnak a toleranciám határai a szubjektív igazsággal kapcsolatban?

Nem túlságosan messze. És ez a határ egy ponton túl nálam is áthághatatlan.

Misztikusok

Nemrégiben kifejezetten értelmes emberek lelkes, meleg, baráti társaságában töltöttem némi időt, olyanok közt, akiknek az „igazságát” semmire sem becsültem, noha megértettem, hogy szükségük van rá, és hogy ugyanolyan joguk van hangoztatására, mint nekem az enyémre. Több órás vita után is azonban csak abban tudtunk egyetérteni, hogy semmiben sem értünk egyet.

A beszélgetésre Ytterjärnában került sor, a Rudolf Steiner elvei szerint épített antropozófus település oázisában: a Vidar-klinikán és a Waldorf-iskolában. Jártam már ott máskor is, és nagyra értékelem a klinika és az iskola tevékenységét.

Beszélgetésünk egy szimpózium keretén belül zajlott, melyet Mindenszentek napja alkalmából rendeztek. Témája a halál volt, illetve a halállal kapcsolatos elképzeléseink és magatartásunk.

A dialógust Göran Fant irodalomtörténész vezette. Jól felkészült a beszélgetésre. Elolvasta jó néhány könyvemet, és sok mindent előre megbeszélt velem. Ennek ellenére csak a nyilvános beszélgetésen és az azt követő vita során értettem meg pontosan, hova kerültem. Idegen kultúrába csöppentem bele, mely helyenként a megtévesztésig hasonlított a sajátomra. Más tekintetben azonban épp oly egzotikusnak látszott, mint az aztékok rítusai és mítoszai. Amikor partnerem szóba hozta Dante-rajongásomat, úgy éreztem magam, mintha abba a bizonyos sötét erdőbe kerültem volna, de nem tudom, hogyan. Dante a „mi ritrovai” kifejezést használja – egy „selva oscura”-ban, saját sötét erdejében találja magát:

« Io non so ben ridir com’ io v’ entrai,
tant’ era pieno di sonno a quel punto
che la verace via abbandonai. »

Ami Babits Mihály fordításában így hangzik:

„Akkortájt olyan álmodozva jártam:
nem is tudom, hogyan kerültem arra,
csak a jó útról valahogy leszálltam.”

Göran Fant felelevenített egy epizódot, melyet az egyik könyvemben írtam le. 1945 januárjának egészen az elején, Budapest ostroma idején, egy háromemeletes ház legfelső szintjén tartózkodtam, nem sokkal azután, hogy a házat gyújtóbomba találta el. Az óvóhelyről mindenki feljött, és közös erővel próbáltuk eloltani a tüzet, sorba álltunk, és vödrökben adogattuk egymásnak a havat. Víz nem volt, mert a vezetékeket szétbombázták. Egy idő után sikerült eloltani a tüzet, de a tető addigra teljesen leégett.

A könyvespolc előtt álltam egy nappali szobában, amely felett nem volt mennyezet és tető. A lakás valószínűleg korábban deportált zsidók lakása volt. Az egyik polcon megpillantottam Dante Isteni színjátékát. Ugyanaz a háromkötetes kiadás volt – Babits Mihály fordítása –, melyet kamaszkoromban én is olvastam, s kedvenc könyveim közé tartozott. Lakásunk a saját könyveimmel elpusztult nyomban azután, hogy minket elhurcoltak onnan. Hagyjam itt ezt a remekművet, enyésszen el itt a romok között? Azonnal döntenem kellett, mivel folyamatosan tűz alatt tartották az egész környéket.

Gondolkodás nélkül kivettem a két első kötetet. A Paradicsomot otthagytam. Amikor később eszembe jutott ez a jelenet, a következő mondatot fogalmaztam meg:

„Pokolba a mennyei fénnyel, az idomított teológusokkal, az angyalok kórusával, meg a hasonló vágyálmokkal.”3

Göran Fant nagyon csodálkozott azon, amit tettem. Számára az Isteni színjátéknak a Paradicsom a legfontosabb része. A művet egyetlen, összefüggő útnak tekinti a sötétségből a fény felé. Amikor Dante, a zarándok, kísérőjével, Vergiliusszal elhagyja a Poklot, először a csillagokat pillantja meg. Amikor Dante Beatricével a Purgatórium hegyének tetejére ér, „röpülni kész a csillagokhoz”. Maga a Paradicsom a misztikus Istenlátással fejeződik be: „Szeretet, mely mozgat napot és minden csillagot.”

Az igazságnak megfelelően azt válaszoltam, hogy ez számomra nem jelent semmit. Dante ismétlődő hasonlatai és metaforái a Pokolban és a Purgatóriumban, melyek a kétségbeesésről szólnak és – a zarándok Dante számára – néha a remény törékeny virágjáról, nagyon közel állnak hozzám. Az égi fényt azonban üres hivalkodásnak tartom, vagy legjobb esetben jámbor óhajnak.

A vita során kiderült, hogy véleményemmel teljesen egyedül maradtam a mintegy húsz hozzászóló között. Csak én mertem határozottan és megalkuvás nélkül kijelenteni, hogy nem hiszek azokban a mesékben vagy mítoszokban, melyek a túlvilági életről, a lélekvándorlásról, Isten és más transzcendens lények létezéséről szólnak. Nem voltam hajlandó elhinni azokat a nagy meggyőződéssel előadott „halálélmény” történeteket sem, melyek arról számoltak be, hogy embereknek állítólag leállt a szívműködésük, de később újra elindult, s visszatérvén az életbe leírták, hogy kívülről vagy felülről látták saját magukat, hangokat hallottak, fehér fényt láttak stb. Az egyik leglelkesebb hozzászóló maga is orvos volt. Megkérdeztem tőle, hogy látta-e a szóban forgó beteg EKG-ját, mely bizonyíthatná, hogy a szívműködés valóban megállt. Nem, ő nem látta, de az esetet egy másik orvostól hallotta, akinek meggyőző „bizonyítékai” voltak. Megismételtem, hogy nem hiszem el a történetet mindaddig, amíg nem mutatnak nekem olyan EKG-t, amely bizonyítaná az állításukat.

A gyülekezet határozottan ellenem fordult. Ha akadtak is közöttük néhányan, akik velem értettek egyet, azok hallgattak. „Ne játszd az eszed, Georg”, kiáltotta oda nekem egy ismeretlen öregúr. „Tudod jól, hogy nekünk van igazunk! Csak olvasd el ezt meg ezt a könyvet, és akkor majd megérted, miről beszélünk.”

Egy másik, nyugodtabb hang megjegyezte, hogy „nagyon, nagyon makacs” vagyok.

Igen, az voltam. Újra és újra megismételtem, hogy Isten, a lélek halhatatlansága, a túlvilági élet, a lélekvándorlás, a visszatérés a halálból, és az ebbe a kategóriába tartozó más elképzelések mind az ember csodavárását fejezik ki a halál abszolút elkerülhetetlenségével szemben – ami sokak számára elviselhetetlen gondolat. Valaki a közönség soraiból erre azt felelte, hogy az én határozott álláspontom, miszerint csak ez az egy életünk van, lelki aktivitásunk idegsejtjeink működésének eredménye, s hogy nincs „magasabb lény” felettünk, aki törődne velünk, talán éppen az én csodavárásom a kifejeződése. Miféle csodavárásról beszél, szegeztem szembe a kérdést. Gondolja, hogy ez a fogalom bármire alkalmazható?

Akadtak olyanok is, akik közelíteni próbálták a két álláspontot. Nekik Richard Dawkinst idéztem:

„Két homlokegyenest eltérő felfogás esetén nem biztos, hogy az igazság valahol félúton keresendő. Az is lehetséges, hogy az egyik felfogás teljesen hibás (plain wrong).”

A beszélgetés közben és utólag is feltettem magamnak a kérdést: Milyen érzés egyedül állni a teljes elutasítással szemben?

Jó érzs, itt és most. Tudtam, hogy a földön járok, és szilárdan állok a lábamon, míg a többiek kisebb-nagyobb mértékben mind a káprázatuk rabjai. De közben valahogy azt is érzékeltem, hogy mélyebb és primitívebb szinten másról van szó. Alig észrevehető jeladást kaptam az agyköztársaságok multikulturális szövetségének egyik szinte elfelejtett tagállamából.

Vajon ilyen az agymosásnak kitett ember első élménye? Vajon a csordában élő állat ösztöne mozdul meg mélyen a tudat felszíne alatt? Vészjelzés szól ilyenkor, mely arra figyelmeztet, hogy kockázatos dolog egyedül maradni, szigetnek lenni egy összetartó csoport közepén, ahol nagyjából mindenki ugyanazt vallja egy olyan kérdésben, mellyel semmi körülmények között nem lehet egyetérteni?

Ebben az esetben könnyen félresöpörtem a primitív impulzust. Hiszen csak ideiglenesen tartózkodtam ebben a csoportban. Néhány óra múlva újra a saját közegemben leszek. Meggyőződésemet a racionalitás fölényében és a tudománynak abban a képességében, hogy megvédelmez a babonasággal szemben, semmi nem ingathatta meg. Ellenfeleim udvarias, civilizált emberek voltak, akikkel sok alapértékben egyetértettem. De mit csinál a magányos amerikai pilóta a sok hónapos vagy talán sok éves agymosás során a kommunisták börtönében? Lehet-e akárcsak valamilyen halvány elképzelésem arról, mi történhetett az amerikai milliárdos lányával, akit bűnöző, de ideológiailag megszállott terroristák raboltak el, s aki olyan mértékben magáévá tette fogvatartóinak ügyét, hogy a végén önként a bűntársukká szegődött? Vagy azokkal a nagypolgári családokból származó tinédzserekkel, akiket vallási szekták vagy politikai mozgalmak aktivistái megtérítettek és befogadtak közösségeikbe? Meg lehet-e érteni őket akkor is, ha fegyvert ragadnak? Baader-Meinhofékat? A nyugati világ maoistáit a kulturális forradalom idején? Az izraeli vallásos fanatikusokat? Az Aum-szekta tagjait Japánban?

Olyan mélyen él bennünk a vágy, hogy alkalmazkodjuk egy csoporthoz, ahol elfogadnak, bátorítanak, dicsérnek, szeretnek bennünket, hogy individualitásunk érvényesítésének vágyáról könnyen lemondunk.

„Erőpozícióból” könnyen érveltem Ytterjärnában. De mit tettem volna, ha egyedül vagyok, ha nincs kapcsolatom a hasonlóképpen gondolkodókkal, ha testi és lelki tortúrának vagyok kitéve éveken át? Úgy viselkednék, mint az értelmiségiek többsége a sztálinizmus idején, meggörbült gerinccel beletörődnék helyzetembe, vagy volna erőm hozzá, hogy ellenálljak, mint azok az ellenzéki tudósok és írók, akik hosszú éveket töltöttek börtönben vagy munkatáborban?

Nem, azt nem hiszem, hogy kibírnám. Vajon ezért csodálom az apátlan fiúkat, akiknek volt erejük ellenállni?4 Vajon képes volnék szilárdan kitartani meggyőződésem mellett, és felemelt fejjel menni a halálba, mint Jägerstätter, a tiroli paraszt?

Méltányos ez a kérdés? Jägerstätter katolikus hite szerint cselekedett, abban a szilárd meggyőződésben, hogy a nácik halálos ítélete, melyet háború idején a fegyverviselés megtagadása miatt szabtak ki rá, az üdvözültek közé juttatja.

Vajon csak a fanatikus hit állhat ellen eredményesen egy másfajta fanatizmus agymosásának és indoktrinációjának?

Néhány héttel az ytterjärnai vita után egy másik releváns kérdést tett fel nekem egyik kollégám és közeli barátom, aki pár hónappal korábban hasonló vitára hívott meg két pappal egy keresztyén gyülekezetbe. Itt a vélemények ütközése nem lett túlságosan drámai, de azért nyilvánvaló volt. Az egyik pap kétségbe vonta ateizmusomat, és furcsállta ellenállásomat azzal a tétellel szemben, hogy az ember „jónak születik”. Amikor nem hittem el „tudományosan bizonyított” beszámolóját egy olyan őskori civilizációról, melyben nem létezett erőszak, kétségbe vonta felkészültségemet és műveltségemet. Ezen a téren van mit kétségbe vonni. Örökösen a félműveltség, a dilettantizmus, a szubjektivitás, a felületesség zavaros vizű tengerében evickélek, melynek hullámai közül csak ritkán tudom kiemelni a fejemet, a partjára pedig soha nem jutok ki. Ennek ellenére határozottan kitartottam véleményem mellett, hogy bizonyítékok nélkül nem hiszem el a pap állításait.

Kollégám, aki nagyjából osztja véleményemet, megkérdezte, hogy bírok ilyen makacsul kitartani „sötét” világlátásom mellett, melyben nincs helye a reménynek, mely nem tűri az illúziókat vagy a csodavárást, és nem lát semmiféle fényt az alagút végén. Nem állította, hogy van ilyen fény, de az én éjfekete felfogásomat nem értette, nem tartotta – minek is? bölcsnek? használhatónak? emberbarátinak?

Hogyan számolok el önmagammal? Mi van a saját tudatomban? Hogy látom a saját alagutamat, tulajdon halálomat?

Ezt már sokszor elmondtam, sokszor megírtam, bár a legtöbben nem akarják megérteni. Emberi méltóságunk fontos építőelemének tartom, hogy legalább megpróbáljunk szembeszállni azzal a velünk született hajlandóságunkkal, hogy becsapjuk magunkat. Miért nem tudunk felemelt fejjel, büszkén távozni? Miért kell mankóra támaszkodnunk, ha járhatunk a saját lábunkon is?

Vajon én is valamilyen irracionális illúzió vagy gondolkodás rabja leszek, ha elhagy a testi és lelki erőm? Ezt nem zárhatom ki. Mindenesetre remélem, hogy az ellenállásom lesz az utolsó, ami cserbenhagy.

Vajon a természettudományok és kivált a biológia hozzájárul-e ehhez az életfelfogáshoz? Bizonyos módon igen. Szilárd talajt helyez a lábam alá. De számomra a biológia csak megerősítést jelent valamiben, amit intuitív módon már tudtam, jóval azelőtt, hogy a természettudományok iránt kezdtem érdeklődni.

Mi más hatott még rám életfelfogásom kialakulásában? Irodalmi művek, filozófusok. Mindenek előtt Schopenhauer. Ő Dante tökéletes ellenpólusa, vagy inkább Dante sötét ikertestvére. A vak akarat, mely cél nélkül működteti a világot és örökíti tovább saját magát, nem repít fel a csillagok közé, hanem a vágyak nélküli, formátlan Nirvánába visz. Jóllehet Dante mindenki másnál jobban ismeri a sötétséget. Benne van a Pokolban, és kisebb mértékben a Purgatóriumban is. Azt a sötétséget, melyet bennem soha nem oszlathat el a Paradicsom művi reflektorfénye.

Vajon ezek a könyvek és kamaszkorom egyéb olvasmányai hatottak rám a legnagyobb mértékben?

Nem, azok is csak megerősítettek valamiben.

De mi volt az, amit meg kellett erősíteni? Hitem végleges megingását, melyet tizennégy éves koromban éltem át egy kéthetes kirándulás során a Mátrában? Amikor elindultam a túrára velem egykorú barátommal, új és lelkes istenhívő voltam. Hogy Dante hatására-e vagy a serdülőkori válságom miatt, azt nem tudom. Barátom nem volt hívő. Minden rábeszélőképességemet latba vetettem, hogy bebizonyítsam neki Isten létezését. A második hét végére barátomat teljesen meggyőzték az érveim, miközben én magam visszavonhatatlanul elveszítettem hitemet. Beláttam, hogy érveimet a vágyaim diktálták. Súlytalanok voltak.

Nem, felfogásom korábban alakult ki, talán sokkal korábban. Lehet, hogy a génjeimben hordoztam? Nem, legalábbis a tétel naiv értelmezése szerint nem, de lehetséges, hogy a génjeim és a környezetem kölcsönhatására alakult ki bennem. Nagyjából úgy, ahogy a beszéd. A gyermek genetikusan örökli biológiailag kiformálódott „beszédkészségét”, és a külvilág hatására tanul meg beszélni. Anyja és mások beszéde megerősíti és előhívja belőle azt, ami már benne van.

Lehet, hogy az élettel és halállal kapcsolatos alapvető nézeteink is efféle kölcsönhatások termékei, melynek során a legkorábbi időszakban a környezetünkből érkező mémek valamilyen felszínesebb vagy mélyebb nyomot hagynak a gének érzékeny ágyazatán?

Nem tudom. De nem csodálkoznék, ha kiderülne, hogy így van.

A nyelvész tévedése

Luigi Cavalli-Sforza, olasz-amerikai népességgenetikus aprólékosan feltérképezte a különféle népcsoportok DNS-variációit.5 Öt földrészen dolgozott évtizedeken át. A vércsoportokhoz és a szövetantigénekhez hasonlóan sok más emberi gén is sokféle formában létezik. Ezt nevezik a gének polimorfizmusának. A gének kódolják a fehérjéket, és polimorfizmusuk bizonyos proteinek sokféleségét is jelentik. A DNS-technológia fejlődésével a polimorfizmus-analízist kiterjesztették a „hulladék” (junk) DNS-ekre is, vagyis azokra, melyek a gének között (vagy bennük) helyezkednek el, de nem tartalmaznak „nyitott leolvasási keretet” (open reading frame), vagyis fehérje-építőelemmé lefordítható szöveget.

Még a hulladék DNS-k értelmetlen, szavakká nem olvasható betűi is a gének polimorfizmusáról, vagyis örökletes sokféleségéről tanúskodnak. A variációk az értelmetlen betűsorok és a gének közé sok helyen beillesztett szintén értelmetlen, sokszor ismétlődő sorok betűrendjére vonatkoznak, valamint az ismétlődések számára és hosszúságára. A hulladék DNS-nek nincs genetikai funkciója, de a variációit ugyanúgy fel lehet használni, mint a génekét az apaság vagy a genetikai rokonság más formáinak kimutatására. Amikor ilyen célra használják fel őket, a géneket és a hulladék DNS-sorokat afféle zászlóknak tekintik. Szaknyelven genetikai markereknek.

Az ember minden kromoszómája meg van jelölve egy csomó ilyen zászlóval. Ha azt mondjuk, hogy a kromoszómák minden részének más és más mintájú zászlója van, az emberek variációit különféle színeknek képzelhetjük el. Cavalli-Sforza összehasonlította a „különféle színek” eloszlását különféle etnikai csoportokban, és ebből bizonyos következtetéseket vont le a népek őskori vándorlásáról. Európa különböző részeiből származó génvariációk analíziséből arra a megállapításra jutott, hogy a korai neolitikus kor földművelői a génjeiket, a növénytermelői és állattenyésztői módszereiket és az indoeurópai nyelvüket a Közel-Keletről hozták be és terjesztették lassan el mintegy 5 000–10 000 évvel ezelőtt.

A kulturális fejlődés tehát nem az információk terjedésének következménye volt, mint napjainkban. Inkább arról volt szó, hogy az új módszereket felfedező, új tapasztalatokkal rendelkező népek magukkal vitték tudásukat új lakhelyükre. Bizonyos kivételektől eltekintve együtt és egyszerre változtatták helyüket a nyelvek, a gének és az új technológiák. A közös nyelv és a modern információáramlás hiányában a népek közötti nagy határvonalak valószínűleg nagyrészt átjárhatatlanok voltak. Tehát a radikális változásokat, mint például az átmenetet a vadászó-gyűjtögető életmódból a szervezett földművelő társadalomba nem a beszélt és írott nyelv révén átvitt mémek, hanem a népvándorlás és a hódítások emberi mozgásai vittek tovább.

Cavalli-Sforzának a gének és a hulladék DNS-ek zászlóira alapozott kutatása feltérképezte a DNS-variációkat a kromoszomális génjeinkben is, melyek fele részben az apától, fele részben az anyától származnak. Fő eredményeit később két független forrásból is megerősítették. Az egyik ezek közül a mitokondriumok kutatása volt. Ezek az apró organizmusok benne élnek minden magasabb rendű sejt citoplazmájában. Inkább hasonlítanak baktériumokra, mint a sejt egyéb alkotóelemeire. Nélkülözhetetlen szerepük van a sejt lélegzésében és energia-háztartásában.

A mitokondriumok bizonyos függetlenséget élveznek. Saját DNS-ük van, melynek génjei különböznek a sejtmag génjeitől. A mitokondrium DNS osztódása független a sejt génjeit hordozó kromoszómáktól. De DNS-ének az eredete jelenti a legfontosabb különbséget. Minden mitokondriumunk az anyától származik. A spermium nem visz át mitokondriumot. Két szülőtől származunk, négy nagyszülőtől, nyolc dédszülőtől, és így tovább. Minél jobban visszamegyünk az időben, annál inkább megnövekszik azoknak a száma, akik hozzájárultak génjeink összetételéhez. Családfánk olyan, mint egy nagy legyező. De csak egyetlen anyánk van, egyetlen anyai nagyanyánk, nagyanyánknak is csak egyetlen anyja volt, és így tovább. Egyetlen ősanyától származunk, aki 100 000–200 000 évvel ezelőtt élt. Csakis az ő mitokondriumait hordozzuk magunkban. Természetesen sok nő élt ugyanakkor, amikor a mi ősanyánk, de az ő anya-lány vonaluk megszakadt, nem maradt fent napjainkig.

A többi DNS-hez hasonlóan a mitokondrium DNS-ében is előfordulnak véletlenszerű mutációk. A mutációk az idők során felhalmozódnak, és olyan biológiai óra szerepét tölthetik be, amely megmutatja, milyen közel vagy távol vannak egymástól egyes népcsoportok vagy az emberek és a többi emlősök. Elvben hasonló, de ettől teljesen független időmérő funkciójuk lehet az Y-kromoszómáknak, melyek apákról fiúkra szállnak. Az Y-kromoszóma DNS-e genetikailag elszigetelt, és nem keveredik a többi kromoszómával. Az Y-kromoszóma DNS-ének is vannak mutációi. Ezekkel éppúgy mérhető a genetikai távolság, mint a mitokondrium-mutációkkal, de teljesen független módon, mivel csak a töretlen apai vonalat képviselik.

Az alapgének polimorfizmusán és az azoktól és egymástól független mitokondrium-, illetve Y-kromoszóma-mutációkon alapuló összehasonlító vizsgálatok nagyjából egybehangzó eredményt mutatnak.

Mint már említettem, a genetikus származási térkép az esetek többségében megegyezik a nyelvekre vonatkozó térképekkel. Különösen imponáló a korreláció a bantuk mintegy négyszáz nyelvből álló családjában Közép- és Dél-Afrikában. Az egyes törzsek nyelvi rokonsága megfelel a genetikus rokonságuknak.

Vannak azonban kivételek is a nyelvek és a gének korrelációjában. A finnek ebből a szempontból különösen érdekesek.6 A DNS-vizsgálatok arról tanúskodnak, hogy eredetileg indoeurópai nyelvet beszélő népcsoportból származnak. A finnugor nyelv azonban, melyet beszélnek, nem áll rokonságban az indoeurópai nyelvekkel. A finnugor nyelvcsalád tagjai közül csak egyes nomád törzseknek vannak olyan genetikai markerjei, melyek eltérnek az indoeurópai nyelveket beszélő népek marker-csoportjaitól. Ezek közé tartoznak a lappok és az orosz területeken élő más nomád törzsek. A mitokondrium DNS-kutatásának egyik úttörője, Svante Pääbo, aki Antti Sajantilával közösen számolt be erről a felfedezéséről, arra a következtetésre jutott, hogy a finnek valószínűleg egy kis létszámú gyarmatosító csoport leszármazottai, akik eredetileg indoeurópai nyelvet beszéltek, de később átvették az őslakosság nyelvét, feltehetőleg a lappot vagy a lapp rokon nyelveinek valamelyik korábbi változatát.

Ennek a felfedezésnek a közlése állítólag némi derültséget keltett a lappok körében, a finnek közül viszont sokan bosszankodtak miatta.

Egyébként a feltevés, hogy a finnek kis számú őscsalád (founders) leszármazottai, megegyezik egy tucat ritka genetikai betegség előfordulásának gyakoriságával majdnem kizárólag a finnek között.

Mi köze mindennek a két kultúráról szóló fejtegetéshez?

1995 decemberében, nem sokkal Sajantila és Pääbo eredményeinek publikálása után egy fogadáson találkoztam egy kitűnő nyelvész kollégámmal, aki egyébként mindig határozottan felemeli szavát a rasszizmus minden megnyilvánulása ellen. Szinte zsigerileg viszolyog attól, ha bárki „tudományos” érvekkel próbálja igazolni embercsoportok megkülönböztetésének jogosultságát.

Beszélgetni kezdtünk a fent említett genetikai felfedezésekről. Jól ismerte őket.

– Nagyon érdekesek ezek a vizsgálatok, és az eredmények teljesen meggyőzőek. De az általános következtetések, melyeket ebből és az ehhez hasonló kutatásokból le lehet vonni, teljesen értelmetlenek.

– Miért?

– Nem lehet azt mondani, hogy a kultúra a gének nyomában jár. Ez veszélyes következtetés, mely tápot adhat a rasszizmusnak.

– De elfogadod a tudományos eredményeket, melyeket megismertél?

– Igen, mert meggyőzőek. De a végkövetkeztetés értelmetlen.

Beszélgetésünk félbeszakadt, mert többen csatlakoztak hozzánk.

Hazafelé menet csak a fejem csóváltam. Hogy lehet az, hogy egy intelligens filosz így reagál a természettudomány tényeire? Az eredményeket elfogadja, de a belőlük levonható következtetéseket már nem, mert fél, hogy visszaélhetnek velük?

Elmeséltem a történetet egy másik barátomnak, aki biológus és író. Az volt a véleménye, hogy valószínűleg félreértettem valamit. Beszélgetésem a nyelvésszel két süket párbeszéde volt. Az a kijelentés, hogy a „kultúra a gének nyomában jár”, más asszociációkat ébreszt a humán tudományok művelőjében és mást a biológusban. A nyelvész azt hiszi, hogy a biológus állítása szerint a kulturális fejlődés a felsőbbrendű géneken múlik.

Soha nem gondoltam volna, hogy Cavalli-Sforza eredményeit vagy az én erről szóló beszámolómat bárki is így értelmezheti. A genetikus markerek, melyek a földműveléssel párhuzamosan terjedtek el, értéksemleges zászlók voltak. Sok nem is gén volt, hanem hulladék DNS. Nincs semmi ok rá, hogy az őskori földművelőknek „magasabb” genetikai értéket tulajdonítsunk, mint a nomád népeknek. Új módszerek sokféle módon keletkezhetnek. A véletlen, a korszellem, valamint a tárgyi körülmények egyaránt szerepet játszhatnak elterjedésükben vagy kudarcukban. Ha az új módszer használhatónak és hasznosnak bizonyul, megkezdheti önálló életét. Korunkban gyorsan elterjedhet horizontálisan és globálisan, de a kőkorszakban az emberek elszigetelt csoportokban éltek. Ez érthetővé teszi a genetikai összefüggéseket, nem kell semmiféle „felsőbbrendű génekre” hivatkozni.

Az eugenikus okfejtésekkel szemben mély gyanakvás él az emberekben. Ez érthető, hiszen a század elején az egész világon elterjedő eugenikus mozgalom, valamint a nyomában kisarjadó pervertált náci pszeudogenetika mély nyomokat hagyott maga után. De a félelem eltúlzott reakciókhoz vezethet nem csak a humán tudományok művelői, hanem a genetikusok között is.

Tudomány és ideológia

Egyik korábbi könyvemben7 példákkal illusztráltam, hogyan eshetnek ideológiai csapdába néha a legkiválóbb genetikusok is, gyakran úgy, hogy nem is tudnak róla. Az eugenikus mozgalom az ötvenes és hatvanas években újra életre kelt a reformeugenika új formáiban. Miután hosszú ideig erősen és egyoldalúan hangsúlyozták az örökletes tényezőknek az emberi viselkedésre gyakorolt állítólagos jelentőségét, a következő két évtizedben az ellenkező véglet szemlélete dominált. A radikális baloldali mozgalmak hatása nagyon erős volt a legjobb amerikai egyetemeken, különösen a vietnami háború idején, mely erős ellenállást váltott ki az amerikai értelmiségiekből. Nagyon népszerűtlen dolognak számított, ha valaki egyáltalán szóba hozta az öröklött tényezők jelentőségét az emberi viselkedésben.

A politikailag tudatos és a független biológusok közötti ellentét váratlan hevességgel izzott fel Amerikában, amikor Edward O. Wilson8, korunk egyik legjelentősebb biológusa kiadta Sociobiology (Szociobiológia) című könyvét 1975-ben. A hangyák és más, kolóniában élő állatok életének úttörő jelentőségű tanulmányozásába belemélyedő Wilson nem sokat törődött az egyetemeken folyó, „politikailag motivált” vitákkal. Teljesen gyanútlanul sűrűn aláaknázott területre tévedt. Könyvének 26 fejezete, az egész szöveg mintegy 94 százaléka a kolóniákban élő állatok és egyes mikroorganizmusok evolúciójáról szól. Az utolsó fejezet spekulációkat tartalmaz az emberi viselkedés valószínű biológiai alapjairól. Wilson bírálói ezt a fejezetet egy olyan ideologikus színezetű elmélet kifejeződésének látták, mely szerint az ember magatartását a gének irányítják. Wilson az önéletrajzában azt írja, hogy akaratán kívül lett a társadalomtudományok fenyegető rémképének szószólója. Két évtizeddel később a következő szavakkal foglalta össze álláspontját:9

„Az emberek öröklik azt a hajlamot, hogy magatartásukat és társadalmi struktúráikat környezetük mintájára alakítsák ki. Ez a hajlam az egyének között eléggé általánosan elterjedt ahhoz, hogy »emberi természet«-nek nevezzük. Ide tartozik a nemek közötti munkamegosztás, a szülők és gyermekek közötti kapcsolat, bizonyos fokú altruizmus a közeli rokonok iránt, az incesztus kerülése, az idegenekkel szembeni gyanakvás, a törzsi rendszer (tribalizmus), a csoportokon belüli hierarchia, az általános férfidominancia, valamint a szűkös természeti források miatt kitörő területszerző háborúk. Az emberek szabadon döntenek, és sokféle lehetőség közül választhatnak, de pszichológiai fejlődésük ennek dacára – ha tetszik, ha nem – alapvetően a gének hatása alatt áll. A kultúrák nagy változatosságot mutatnak, de az említett tendenciák tekintetében konvergálnak. A New York-i polgárt és Új Guinea hegyvidékeinek őslakosát ötvenezer év történelme választja el egymástól, mégis megértik egymást, mert emberi mivoltukat olyan gének őrzik meg, melyeket mindketten közös őseiktől kaptak.”

Wilson elismeri, hogy kétségbeejtően naivak (desperately naive) voltak azok a reményei, hogy érvelésével felkelti a humán tudományok művelőinek érdeklődését, és ezzel eléri, hogy szorosabb kapcsolatokat létesítsenek a biológiával. A hetvenes évek társadalomtudományának uralkodó felfogása szerint az ember természetét – mely szinte végtelenül rugalmas – a környezete és a tapasztalatai formálják. A biológiai felfogást, mely szerint az emberi viselkedésnek evolucionáris és genetikai alapjai vannak, nemcsak hibásnak, hanem erkölcsileg is elvetendőnek tartották. A politikailag független biológusokra könnyen rásütötték a rasszizmus bélyegét, miközben radikális, baloldali kollégáikat – élükön Richard Lewontin népességgenetikussal – az igazság és az erény védelmezőiként magasztalták. Jerre Levy pszichobiológus a következőket írta:10

„A szociokulturális hipotézist bizonyítás nélkül is igaznak tartják mindaddig, amíg cáfolhatatlanul nem bizonyul hibásnak. A biológiai hipotézist hibásnak tartják mindaddig, amíg helyességét nem igazolják valamilyen megdönthetetlen bizonyítékkal.”

A Lewontin által vezetett aktivisták, akik „Sociobiology Study Group”-nak nevezték magukat, a New York Review of Books 1975. november 13-i számában kijelentették, hogy a humán szociobiológia tudományosan igazolhatatlan és politikailag veszélyes. Nézeteik szerint az emberi magatartás biológiai alapjáról szóló feltevéseknek az a szándékuk, hogy

„a genetika segítségével igazolják a fennálló rendet és bizonyos csoportoknak osztályhelyzetükből, fajukból vagy nemükből származó privilégiumait. A nagy országok és a domináns csoportok a történelem során gyakran használták a tudomány világából érkező jelzéseket arra, hogy megőrizzék vagy megnöveljék hatalmukat […] Az efféle teóriák alapozták meg a sterilizációkat […] valamint az eugenetikus politikát, mely a náci Németország gázkamráihoz vezetett.”

Súlyos szavak, szélsőséges következtetések. Lewontin habozás nélkül felhasználja őket, ha úgy érzi, harcolhat velük az általa és a többi marxista által jobbnak tartott világrendért. Még arra is képes, hogy egyenlőségjelet tegyen az ellenzékieket begyűjtő szovjet elmekórházak és az amerikai börtönök közé, ahol „embereket faji hovatartozásuk miatt törvénytelenül tartanak fogságban”.11 Nem átallja a világméretű humán genom programot az eugenika egyenes folytatásának nevezni, azt állítva, hogy politikai és gazdasági érdekek motiválják. Ékesszóló, de elvakult politikai támadása az objektív analízis látszatát ölti magára.

Not in our genes

Not in our genes (Nem a génjeinkben) című könyvükben Lewontin, Rose és Kamin12 úgy tekintenek magukra, mint tűzoltókra, akiknek állandóan készenlétben kell állniuk, hogy kioltsák a „determinizmus tüzét”, amely bármikor fellobbanhat az emberi fajok, az IQ, a „bűnöző” gének, a nők állítólagos biológiai alacsonyabb rendűsége vagy az emberi magatartás genetikai komponenseinek a közbeszédben való megjelenése formájában.

„A determinizmusnak ezeket a tüzeit mind ki kell oltani a józan ész hideg vizével, mielőtt lángba borítanák az egész intellektuális világot.”

A könyv megpróbál valahol középen elhelyezkedni a behaviourizmus kulturális és a biológia genetikus determinizmusa között. A szerzők elismerik, hogy a biológiai és kulturális tényezők közötti együttműködés, melyet „interakcionizmusnak” neveznek, az első lépéseket jelenthetik a bölcsességhez vezető úton, szövegüknek mindazonáltal erős anti-genetikus sodrása van. Igen helyesen azt írják, hogy az emberi fejlődés minden formáját az organizmus és a környezet összjátéka (co-development) eredményének kell tekinteni, mivel az ember tevékenysége hatással van a környezetére. Tehát nemcsak a környezetre és a természetre (nature and nurture), hanem a környezet természetére (nature of nurture) is figyelemmel kell lenni. A könyv sok más szempontból is helyes meglátásokat fogalmaz meg, de a marxista értelmezések vörös fonala végighúzódik minden egyes fejezetén. A szerzők még annak a következtetésnek a levonásától sem riadnak vissza, hogy a természettudomány az egyetemi hierarchia és az osztálytársadalom működésének terméke.

A szerzők elutasítják a humángenetikai kutatásnak az egypetéjű és kétpetéjű ikrekkel kapcsolatos alapvető megállapításait arra való hivatkozással, hogy az egypetéjű ikreket a környezetük hasonlóbb módon kezeli, mint a kétpetéjűeket. Ezzel a pihekönnyű érvvel próbálják félresöpörni a szellemi tulajdonságoknak az ikerkutatáson alapuló differenciált megközelítését, melyre később még visszatérek. Az IQ-ra vonatkozó genetikai vizsgálatokat is „irrelevánsnak” tartják. Elvetik a szkizofréniával kapcsolatos eredményeket is, ahol az örökletes tényezők szerepe a pszichózisok között legnyilvánvalóbban kimutatható, és az ezzel a súlyos betegséggel foglalkozó genetikai kutatásokat „eugenizmusnak” nevezik. Lewontin egy másik helyen13 a genetikai tényezők jelentőségének vizsgálatát a normális psziché működésében, illetve az elmebetegségekben egyszerűen „génmániának” tartja. Attól tart – joggal –, hogy a genetikai diagnózist és tanácsadást a munkaadók és a biztosítótársaságok arra használnák fel, hogy megszabaduljanak az előnytelen tulajdonságokkal rendelkező alkalmazottaiktól illetve üzletfeleiktől. De a tisztázó megbeszélések és a védelmet jelentő rendszabályok megfogalmazásának javaslata helyett Lewontin a tudománytalan és agresszív obskurantizmus alternatíváját választja. A genetikai tényezők jelentőségének általános tagadása abszurd okfejtéshez vezet, mely tulajdon következetlenségébe bukik bele, és hatása épp az ellenkezője lesz annak, amit el akar érni.

Lewontin korunk egyik nagy népességgenetikusa. Semmiképp nem hasonlítható Liszenkóhoz, aki tudatlan sarlatán volt. Mégis van bennük valami közös vonás. Mindketten abból a marxista tételből indulnak ki, hogy a tudomány nem elégedhet meg annyival, hogy „tükrözi a természetet”, hanem annak az ideológiailag megalapozott társadalmi átalakulásnak a szolgálatában kell állnia, melynek célja a kommunizmus felépítése. Hátborzongató hasonlóság van a két okfejtés között, még akkor is, ha különböző eredményre jutnak. Liszenkó működése a másképp gondolkodó szovjet tudósok kiirtsához vezetett.14 Az amerikai jelenség legfeljebb a politikai korrektség múló divatjának tekinthető. A kár helyrehozható.

Wilson jól látja, hogy hosszú időnek kell még eltelnie ahhoz, hogy nyugodt és szakszerű módon, érzelmi reakcióktól mentesen lehessen beszélni az emberi genetikáról. Mint írja:15

„Lehetséges, hogy a gének és a kultúra együttes fejlődésének kérdését senki nem fogja bolygatni még hosszú éveken át, mindaddig, amíg össze nem gyűlik elegendő és a tudósok számára elfogadható tudás. Meg vagyok győződve róla, hogy a kérdés valóságalapja központi probléma marad mind a társadalomtudományokban, mind az általános tudományban. Számomra nem kétséges, hogy e nagy, továbbra is feltáratlan terület vizsgálatának egyszer elérkezik az ideje.”

Közben a vita folyik tovább.

A humángenetika és az emberi magatartás

Az emberi magatartás evolúciójáról nemrégiben megrendezett stockholmi konferencián a nagy evolúcióbiológus, John Maynard Smith a beszédképességünkről tartott előadást. Néhány évtizeddel ezelőtt a mára már hitelüket vesztett behaviouristák tagadták, hogy genetikai tényezőknek bármi szerepük volna a beszédkészség fejlődésében. Szerintük mindenért a környezet hatása a felelős. Szélsőséges behaviouristák még azt is kijelentették, hogy az emberszabású majmok csak azért nem tudnak artikuláltan beszélni, mert újszülött korukban nem veszi őket körül ugyanaz a beszédkörnyezet, mint az embert.

Ennek a régen hiteltelenné vált elméletnek végleg meg kellett hátrálnia Noam Chomsky nyelvészeti elmélete előtt. Chomsky szerint az emberi agyban – és csakis abban – „mélystruktúrák” vannak, melyek magukban foglalják a nyelvtan és a mondatképzés alapjait, s ezek velünk születnek. Minden nyelvnek azonos az alaplogikája. A beszédkészség bennünk van, maga a nyelv viszont kívülről jön. Betáplálódik a kész gépezetbe, mint amikor kazettát teszünk a magnóba.

Maynard Smith egyetértett Chomskynak a speciális emberi beszédkészségre vonatkozó elméletével. De ha ez a készség az ember – és csakis az ember – veleszületett képessége, akkor abból kell kiindulni, hogy az evolúció során kialakult genetikus programról van szó. Maynard Smith nagyon meglepődött, amikor megtudta, hogy Chomsky nem hajlandó a beszédkészség evolucionárius aspektusaival foglalkozni. Chomsky ugyanis kijelentette, hogy ezt a kérdést nem lehet tudományos alapon tanulmányozni, és ezért nem is érdemes megvitatni. Mint 1988-ban írta:

„Az olyan rendszerek, mint a nyelv vagy a szárnyak esetében még elképzelni is nehéz, hogy milyen kiválasztódási folyamat vezetett el a kialakulásukhoz.”16

Pedig tulajdonképpen egyáltalán nem nehéz elképzelni, hogyan alakult ki a szárny. A beszéd kifejlődését nehezebb, de nem lehetetlen.17

Dennett, a filozófus18, a Chomskyval folytatott nyilvános vitája után a következőképp kommentálta a nyelvész álláspontját:

„…azért nem értette, hogy miről beszélek, mert állította ugyan, hogy a beszédkészség velünk születik, de ez számára ugyanakkor nem jelentette azt, hogy természetes kiválasztódás eredménye! […] A beszédkészség Chomsky számára nem adaptáció, hanem […] misztérium.”

Chomsky paradox álláspontjára még visszatérek. De előbb nézzünk meg más tényeket és véleményeket is, melyek ehhez a kérdéshez kötődnek.

A már említett stockholmi konferencián M. J. Owen brit genetikus, aki ráadásul pszichiáter is, összefoglalta a modern ikerkutatásokat, és ismertette Plomin eredményeit, aki egyes normális és patologikus mentális tulajdonságokkal kapcsolatban az örökletes tényezők jelentőségét hangsúlyozta. Módszere egypetéjű és kétpetéjű ikrek összehasonlításán alapul. Az ikreket továbbá összehasonlították még más testvérpárokkal, egyéb hozzátartozókkal, és a népességgel általában. Ha a vizsgált tulajdonságok inkább hasonlóak – konkordánsak – egypetéjű ikrek között, mint a nem egypetéjű ikreknél, akkor ki lehet kalkulálni egy indexértéket, mely a genetikai hozzájárulás hozzávetőleges mértékét adja meg.

Ha bizonyos tulajdonságok egy család több tagjában is fellelhetők, ez még nem jelenti szükségképpen azt, hogy kialakulásukban örökletes tényezők is szerepet játszanak. Jó példa erre a bulimia (beteges falánkság) és a vallásos érzület. A valószínűség, hogy ezek a tulajdonságok egy család több tagjánál is előfordulnak, nagyobb, mint különböző családok tagjai között, viszont e tekintetben nincs különbség az egypetéjű és kétpetéjű ikrek között. Itt tehát a környezeti hatások dominálnak. Más tulajdonságok azonban jelentős különbségeket mutatnak a konkordancia tekintetében egypetéjű és kétpetéjű ikrek között. Ez úgy értelmezhető, hogy kialakulásukban szerepe van egy vagy több örökletes tényezőnek, de ez nem jelenti azt, amit a módszer bírálói gyakran hangoztatnak, hogy a jellemvonások önmagukban örökletesek volnának. Az ezen a területen dolgozó genetikusok mind tisztában vannak avval, hogy a tanulmányozott tulajdonságok kivétel nélkül az öröklés és a környezet tényezőinek kölcsönhatása révén alakulnak ki.

Az egypetéjű és kétpetéjű ikrek közötti konkordancia mértékét egy 0-tól 1-ig terjedő skálán mérik. A nulla azt jelenti, hogy az egypetéjűek nem konkordánsabbak a nem egypetéjűeknél, mint az előbb említett esetben is. Az egy azt jelenti, hogy tulajdonságaik kizárólag örökletesek, de ilyesmi nem fordulhat elő. A számok 0,3 és 0,8 között helyezkednek el. Owen összeállításában az emlékezőképességnek kisebb mértékben (0,4), míg az IQ-nak jelentősebb mértékben (0,8) volt örökletes komponense. E két érték között helyezkednek el, a konkordanciát jelző emelkedő indexszámokkal, a következő tulajdonságok: neurotizáció, elhivatottság érzése (vocational motivation) fiataloknál, nyíltság, a térbeli (háromdimenziós) analízis képessége (spatial reasoning), kamaszkori tanulási képesség, a verbális feldolgozás gyorsasága (processing speed in verbal reasoning). Még az új tapasztalatok iránti vágynak (novelty seeking) is van bizonyos genetikai megalapozottsága.

Az elmebetegségek vizsgált csoportjában az indexérték a nők alkoholizmusától (0,3) az olvasási nehézségekig (0,7) terjedt. E kettő között foglalt helyet emelkedő indexértékkel: férfiak alkoholizmusa, szkizofrénia, Alzheimer-kór, autizmus és mániás depresszió.

Az ikerkutatással szemben megfogalmazott bírálatok egy része szakmai érveken alapult, és hozzájárult ahhoz, hogy sokat finomodjanak az adatgyűjtés és értékelés módszerei. De a bírálatok többségéből sugárzott az egész területtel szembeni mélységes gyanakvás. Minél távolabb került a kritika a tényeken alapuló érveléstől, annál harsányabban szólt. A laikus vélemények, és különösképp a „biologizmussal” szemben megfogalmazott vádak szerint az örökletes tényezőkről szóló minden állításnak sorsdöntő súlya van, és ezt szociológiai vagy politikai okok miatt nem lehet elfogadni. Az előbbiekben vázolt vita a szociobiológia körül jó példa erre. Annyira félnek a genetikai információ megkülönböztető vagy kifejezetten rasszista jellegű felhasználásától, hogy inkább alábecsülik vagy egyszerűen tagadják az örökletes tényezők szerepét az emberi magatartásban.

A téma kezelése politikai felhangok nélkül is könnyen vakvágányra futhat, ha nem értjük meg, voltaképpen mit is jelent a poligenikus öröklés, vagyis többféle gén hozzájárulása bizonyos tulajdonságok kifejlődéséhez.

A poligenikus öröklés

Vegyük például a versenylovakat. Mindenki tudja, hogy a gyorsan futó lovakat nemzedékeken át tartó válogatással tenyésztik ki. Ugyanez vonatkozik a sok tejet adó tehenekre és a hústermelésre alkalmas utódokat nemző bikákra is. Nyilván így tenyésztettek ki egyes precízen meghatározott és bonyolult viselkedésformájú kutyafajtákat is. Nincs olyan állattenyésztő, akivel el lehetne hitetni, hogy a szelektív módszerrel tenyésztett és a megfelelő, de mesterségesen nem szelektált állatok közötti különbség kizárólag az egyes állat neveltetésével és környezetével magyarázható, jóllehet a nevelés és/vagy a tenyésztés fontosságát az öröklött tulajdonságok kibontakoztatásában egyikük sem vitatná.

Miféle géneket gazdagít a tenyésztő a szelektív szaporítással? Milyen módon hatnak a versenyló kiválasztott génjei? Mit befolyásolnak? Az izmok munkáját, a csontváz, a végtagok, az inak fejlődését, a szív vagy az állati psziché működését? A válasz az, hogy minden olyan gén, mely hozzájárul a kiválasztandó tulajdonsághoz, előnyben részesül alternatív génekkel szemben. A szelekció több gén, gyakran kifejezetten sok gén variánsai közül azokat válogatja ki, melyek növelhetik a kívánt tulajdonságok kedvező körülmények között való kifejlődésének valószínűségét. Az előnyben részesített génvariánsok csak közvetett módon járulnak hozzá a kívánt tulajdonsághoz. A véglegesen kiválasztott gének közül egyik sem elengedhetetlenül szükséges vagy önmagában elegendő a végeredmény eléréséhez.

A poligenikus öröklést igen alaposan vizsgálták az egérrák esetében. Korábban írtam már az egerek szelekciós tenyésztéséről a rákra való hajlam illetve a rákkal szembeni ellenállás szempontjából.19 Egyfelől a leukémiában, mellrákban és egyéb rákfajtákban megbetegedő egerek, másfelől a rákkal szemben ellenálló, magas kort megérő egerek szelektív tenyésztésével sikerült előállítani például mellrákos, leukémiás, tüdőrákos, mellékveserákos állományokat. A másik oldalon pedig olyan állományokat, melyekben a spontán rákmegbetegedések száma jóval alacsonyabb, mint a természetben található, vad egerek között. A rákos állományokba tartozó egerek egy bizonyos életkorig teljesen egészségesek. Később legtöbbjük megbetegszik a ráknak abban – és csakis abban – a formájában, mely tenyésztésük alapja volt.

A mellrákos és a leukémiás állomány genetikai analízise kiváltképpen tanulságos volt. Kiderült, hogy a mellrák kialakulását sokféle, de három csoportba tartozó gén befolyásolja. Az egyik egy vírus szaporodását segítette elő, mely az anyatejjel kerül át az anyából az újszülöttbe. Ez a „tejvírus”, szaknyelven MMTV, serkenti a tejmirigysejtek növekedését, melyek később rákos sejtekké alakulnak. A tejvírus nem bír szaporodni, ha az egérben nincsenek meg bizonyos génvariánsok, melyek elősegítik a vírusfehérjék termelését. A gének egy másik csoportja a nőstény egerek hormonháztartásában játszik szerepet, és elősegíti vagy gátolja a rák jóindulatú, korai stádiumának fejlődését, mely növeli a rák későbbi kialakulásának valószínűségét. A gének harmadik, legérdekesebb csoportja magának a tejmirigysejtnek rákos sejtté való alakulását befolyásolja, valószínűleg azzal, hogy növeli a ráksejt mutációs vagy kromoszómaátrendező hajlamait.

Önmagában e gének egyike sem elegendő vagy szükséges a mellrák kialakulásához. Csak a rákos folyamat kialakulásának valószínűségét befolyásolják.

A leukémiás állomány elemzése is lényegében hasonló megállapításokhoz vezetett. A szelekció itt is többféle gén jelenlétét mutatta ki. Az egyik típus elősegítette egy bizonyos leukémiavírus szaporodását, melyek a leukémiát előidéző nyiroksejteket fertőzik meg. A másik típus a vírus vagy a leukémiás sejtek elleni immunreakciót befolyásolja. A gének harmadik csoportja növeli a fertőzött sejtek hajlamát olyan genetikai változásokra, melyekre a leukémia teljes kifejlődéséhez van szükség.

A rák kialakulásában szerepet játszó tényezők viszonylagos, valószínűséget befolyásoló hatása különösen azokban a kísérletekben válik nyilvánvalóvá, melyekből az egyik szóban forgó tényezőt kivonják. Ha a mellrákos állományból eltávolítják a tejvírust azáltal, hogy császármetszéssel hozzák világra az újszülötteket, melyeket aztán a vírusmentes állományból vett nőstény szoptat, a lány utódok mellrák gyakorisága 90–95 százalékról lecsökken 20–25 százalékra, de nem nullára. Ha a rákrezisztens állományból származó újszülött lányt a mellrákos állományba tartozó anya szoptatja, akkor a mellrák kialakulásának kockázata 0-ról 20–30 százalékra növekszik, ami azoknak a genetikus tényezőknek a jelentőségét illusztrálja, melyek nem a vírusszaporodás, hanem más mechanizmusok révén modulálják a rákhajlamot. Hangsúlyozni kell, hogy ezekben és más esetekben nem minden vezethető vissza a genetikus tényezőkre. Az egerek mellrák-hajlamát befolyásolhatják, többek között, a hormonok, a táplálkozás, a stressz, a sugárzás, és a mutációkat kiváltó vegyi anyagok is.

Az öröklés és a környezet kölcsönhatása döntő lehet más betegségekben is, nem csak a rákban. Az öröklött cukorbetegségre hajlamos egyénekben a betegség kifejlődése gyakran a táplálkozástól függ, és a megfelelő diétával részben vagy egészen megelőzhető. Van egy ritka, az egyik gén mutációján alapuló enzimhiány, melynek következtében a tüdő sejtjei nem bírják elviselni a cigarettafüstöt. Nemdohányzó esetében ez nem okoz semmi problémát, de a dohányosoknál halálos tüdőbetegséghez vezethet.

Ugyanaz a betegség is lehet akár örökletes, akár környezeti eredetű, attól függően, hogy mi a vizsgált embercsoport előtörténete. A már említett humángenetikai konferencián egy lundi kutató bemutatott ikerpárok esetében egy bizonyos betegséget, melyet az elején nem nevezett meg. Az egypetéjű ikrek sokkal nagyobb számban betegedtek meg, mint a kétpetéjűek. A számok alapján úgy tűnt, egyértelműen genetikai eredetű betegségről van szó. De kiderült, hogy a számok a tuberkulózis előfordulására vonatkoztak Svédországban az 1960-as évek elején! Ebben az időben szinte a teljes lakosság tuberkulózis-fertőzött volt. Az emberek többségének immunrendszere sikeresen védekezett a bacilussal szemben, és soha nem betegedett meg. A tuberkulózis a gyenge immunrendszerű embereket támadta meg. A számok tehát azt mutatták, hogy főleg örökletes tényezők befolyásolják a betegséget. Az immunrendszer ugyanis sok örökletes különbséget mutat. Ma már csak kevesen vannak megfertőzve tuberkulózis-bacilussal. A hasonló elveken nyugvó statisztika valószínűleg egészen más eredményt mutatna, olyat, mint amilyen a kívülről jövő fertőzések esetében szokott előfordulni.

Ha az egész népesség erős dohányos volna, akkor a dohányosok tüdőrákja is genetikus betegségként mutatkozna meg. A genetikai és környezeti tényezők együttműködését kitűnően illusztrálják a HIV-AIDS területről érkező információk. Afrikai prostituáltak között, akik újra és újra, naponta többször is megfertőződnek HIV-vel, és akiknek a vírusspektruma rendszerint az erősen fertőzött afrikai populáció sokféle HIV-variánsát tartalmazza, van egy kis csoport, akik sorstársaik többségével ellentétben nem vírushordozók. Kiderült, hogy egy genetikai „hiba” miatt sejtjeik vírusmentesek maradnak. Hiányzik egy receptoruk a HIV-vírus számára. A receptor voltaképpen „antenna” a sejt külsején, amit a vírus arra használ, hogy megkapaszkodik benne, és rajta keresztül behatol a sejtbe. E receptor hiányának normális esetben nincs semmi jelentősége, de most váratlanul védelmet nyújt a HIV ellen.

Sok más példa akad még a biológiában, amikor egy betegséggel szemben a genetikai eredetű ellenállás csak bizonyos körülmények között nyilvánul meg. Kitűnő példa erre a legyek ellenállása a DDT-vel szemben. A DDT olyan vegyi anyag, melyet először századunkban állítottak elő. A legyek túlnyomó többsége ha DDT-vel érintkezik, magába szívja a mérget, és elpusztul. Nincs semmi esélyük rá hogy ellenállóvá „váljanak”. De a legyek hatalmas tömegeiben akadnak egyes mutánsok, melyek nem szívják magukba a DDT-t. Rendes körülmények között – mint a legyek egész evolúciója során is, amikor nem létezett DDT – ez a genetikai különbség valószínűleg nem jelent semmiféle előnyt. A mutáns, sok más genetikai variációhoz hasonlóan, különlegesség. De abban a légypopulációban, melyet DDT-vel irtanak, az ellenálló mutánsoknak hirtelen abszolút előnye támad: túlélik a támadást, és övék lesz a legyek egész „pályája”.

Ennek a példának a fényében teljesen abszurdnak látszik a gyakran igen heves vita a genetikusok és azok között, akik az emberekre vonatkozó genetikai variációk bármiféle említését megvetően „biologizmusnak” – vagy valami még rosszabbnak – nevezik. Az emberek között is sokféle génvariáció létezik a DNS-szekvenciák apró eltéréseinek következtében. Ezek legtöbbjének nincs semmi következménye az organizmus egészének működésére, de egyiknek-másiknak lehet. Van, amelyik a környezettől függetlenül érvényesül – például a haj vagy a szem színe –, más hatások viszont csak bizonyos külső körülmények között.

Az egypetéjű ikrek jobban hasonlítanak egymásra, mint a kétpetéjűek. Ha elfogadjuk ezt a racionálisan támadhatatlan állítást, azt is el kell fogadnunk, hogy a gének hatással vannak tulajdonságainkra. Ezzel ugyanakkor mégsem állítjuk, hogy a génektől függő tulajdonságokat nem modulálhatja vagy akár formálhatja a környezet. A gének meghatározó és a környezet megvalósító hatását leginkább egy használati utasítás elolvasásához, illetve végrehajtásához hasonlíthatjuk.

A nyelvi ösztön

„Georg Klein világhírű rákkutató, Magyarországon született, majd a második világháborút követően, megmenekülve a haláltáborok elől, Svédországba emigrált. Esszéi az életről szólnak: a mindannyiunkban meglévő élnivágyás, a szerelem és a szexualitás, a haláltudat és a részvét kérdéseit gondolja végig. Miért szeretünk, honnan a szexualitás ereje, miért akarunk élni, hogyan élünk együtt halandóságunk tudatával? A kérdések megválaszolásához segítségül hívja a biológiát, a genetikát, a filozófiát, a zenét és a költészetet – mikor melyik visz közelebb az »igazsághoz«. E közben megérthetjük a gének szerepét és működését, a fajbiológia történetét, megismerhetjük Klein életének egy-egy epizódját, életének társait: barátokat, családtagokat, a tudomány és a művészet nagy hatású képviselőit is.”

Vak akarat és önző DNS [fülszöveg]


„Klein György írásai teli vannak találkozásokkal. Maga a műfaj, a betoppanás is egy nagy betoppanótól, az esszékben gyönyörűen megírt Szilárd Leótól lett átvéve.

De Klein György mindenekelőtt: tudós. Írásai épp ettől lesznek klasszikus esszék, mert egy civil szemmel már-már brutálisan tárgyilagosnak föltűnő tudós, egy szórakoztató anekdotázó, és egy érzékeny költő írja azokat egyszerre, egy személyben. A magyar »humán« műveltségű olvasónak kell is egy kis posztgraduális önképzés, hogy mindent megértsen pontosan. De hát a mostani könyv utolsó írása erről szól éppen: a két kultúráról. Arról, hogy micsoda dolog az, hogy szétválik, hogy szétválhat a »reál« és a »humán« műveltség, hogy hogyan lehetséges az, hogy egy mérnök nem olvas Dantét, Schopenhauert, Thomas Mannt, és József Attilát (a nevek nem véletlenek), és hogyan az, hogy egy bölcsész a kémia, a biológia, az orvostudomány mai alapvető kérdésfölvetéseiből mit sem ért.

Klein mindenekelőtt: kérdez. Neki nem válaszai vannak, hanem kérdései. Ő többet tud és okosabb annál, hogy válaszai legyenek.”

Bächer Iván: Klein György hazatért. = Népszabadság 2002. május 11. 31. p.


„A vér bámulatra méltó folyadék”, mondja Mefisztó Faustnak. Csakhogy mindaz, ami a vérben található, a DNS nyelven írt instrukciók terméke… Ezeknek a betűknek a protein nyelvre való fordításából keletkezik a kígyó mérge és a selyemhernyó selyme. Ezekkel íródik az emberi agy tervrajza, azé az agyé, amely képes elgondolni Platón gondolatait, megírni Mozart zenéjét, és kiókumlálni, hogyan kell megfúrni a kasszát.

Vak akarat és önző DNS.

Vak akarat és önző DNS

Térjünk most vissza a beszédkészséghez. Az ember speciális beszédkészsége, vagy ahogy Chomsky mondja, a beszéd mélystruktúrája fejlődés során kialakult genetikai adottság ugyanúgy, mint az, hogy két lábon járunk, hüvelykujjunk és az élővilágban egyedülálló tulajdonságokkal rendelkező nagy agyunk van. A beszéd megtanulásának folyamata azonban – amikor anyja és mások hangjának segítségével a gyermek kifejleszti veleszületett beszédkészségét –, teljes mértékben a környezettől függ. A nyelv logikája, a nyelvtan és a mondatképzés alapjai az emberi agy beépített (prewired) tulajdonságai. A kisgyerek beépített nyelvtani logikája gyakran felülbírálja az általa hallott nyelv logikáját, például a rendhagyó igék esetében.20 A gyermek szívesebben teremti meg nyelvét saját, következetes logikája szabályai mentén, mint a nyelv történetileg kialakult gyakorlata szerint. Csak sokszoros helyreigazítás után fogadja el a történetileg kialakult kifejezésmódot.

Chomsky egyik nyelvész kollégája, Steven Pinker beszél a „nyelvi ösztönről” (The language instinct) azonos című könyvében. A könyv alcíme: „Hogyan hozza létre az elme a nyelvet” (How the mind creates language). Pinker meggyőző példák egész sorával bizonyítja, hogy beszédképességünk hasonlít más fajok speciális képességeihez, olyan, mint a pók szövő képessége, vagy – miért ne tehetnénk hozzá –, a denevér szonoros navigációs képessége, a méheknek a napfény polarizációjára épülő tánca, mely a méz forrásához vezeti őket, a madarak és halak hosszú távú navigációs képessége, vagy a madarak éneke.

A rabszolgaság idején az ültetvények tulajdonosai gyakran olyan rabszolgákat dolgoztattak együtt, akik nem értették egymás nyelvét. Bábeli zűrzavart akartak teremteni, hogy megakadályozzák az összefogást, a lázadást. De a rabszolgák néhány hónap alatt megteremtették a maguk nyelvét. A felnőtt emberek által ekképpen létrehozott nyelvet „pidgin”-nek nevezik. Kezdetleges, primitív nyelv. De a rabszolgák gyerekei szüleik pidginjéből már olyan nyelvet csinálnak, melynek világos szabályrendszere, logikája, nyelvtana és mondatképzése van. Ezt nevezik kreol nyelvnek. Néhány emberöltő alatt eléri a gazdagságnak és árnyaltságnak ugyanazt a fokát, mint a többi nyelv. Csak a gyermeki agy tud teljes értékű nyelvet teremteni! A nyelvi ösztön kreatív funkciójának ez a korfüggő aspektusa valószínűleg a jelenségeknek ugyanabba a körébe tartozik, mint az a közismert tény, hogy a gyerekek bármilyen nyelvet – akár többet is egyszerre – meg tudnak tanulni akcentus nélkül beszélni, de ezt a képességüket valamikor a tizenéves korukban elvesztik.

A kreol nyelv fejlődésének nagy szakértője a Pinker által sokat idézett nyelvész, Derek Bickerton. Ő az, aki érdekes megfigyeléseket gyűjtött össze a siketek jelbeszédével kapcsolatban. Ez a jelbeszéd nem primitív gesztusokból vagy pantomimszerű mozdulatokból áll, ahogy azt a külső szemlélő néha elképzeli, hanem különálló, gazdag és teljes értékű beszédet jelent. Mindenütt létrejön, ahol siketek csoportokban élnek. A jelbeszéd „technikája” nem függ a beszélt nyelvtől. Az amerikai jelbeszéd egyáltalán nem hasonlít a britre, hanem olyan alapszabályokra épül, melyek a navajo-indiánok és a bantuk jelbeszédére emlékeztetnek.

1979-ben a nicaraguai kormány létrehozott egy intézetet 17 és 25 év közötti siket fiatalok számára, és megpróbálták rávenni őket, hogy tanulják meg az ajakról való olvasást. Az ilyen erőszakos módszerek nem szoktak sikerre vezetni. Ebben az esetben sem hozott semmi megfogható eredményt. A játszótereken, az iskolai buszokon, a folyosókon és a tantermekben a fiatalok kialakították a saját jelbeszédüket. Eredetileg olyan mozdulatokból állították össze, melyeket otthon, a családjuk körében használtak. Ebből rövid idő alatt teljesen új és eredeti jelbeszéd keletkezett, melyet LSN-nek neveznek. Kezdetben primitív nyelv volt, afféle pidgin. De az iskolába később érkező négy-öt éves gyerekek az LSN-ből fejlettebb és bonyolultabb nyelvet csináltak, mely már inkább a kreolhoz hasonlít. Ezt újabban ISN-nek nevezik. Ez tömörebb és pontosabb, mint az LSN, és hosszabb történetek, versek, elbeszélések, tréfák közlésére is fel lehet használni. A csoportban összetartó erőt jelent.

A siket gyerekek, akik kiskorukban tanulnak meg vagy fejlesztenek ki jelbeszédet, ugyanúgy különböznek azoktól, akik ezt nagyobb korukban teszik meg, mint a hasonló életkorokban idegen nyelvet tanuló gyerekek. Pinker úgy fogalmaz, hogy

„egyedül a siketek nevezhetők olyan, neurológiai szempontból normális embereknek, akikből beszéd elsajátítása nélkül lesznek felnőttek. Tanulási képességeik és nehézségeik azt bizonyítják, hogy a beszédtanulásnak a gyerekkor egy meghatározott, rövid időszakában kell megtörténnie.”

Ha elfogadjuk, hogy a beszédkészség velünk születik, magától értődőnek látszik, hogy az evolúció terméke, és minden bizonnyal a gének irányítják. Ez természetes következtetés Pinker számára, de korántsem az tanára és kollégája, a „beszédszerv” fogalmának alkotója, Noam Chomsky számára. Chomsky volt az, aki először megállapította, hogy a beszéd ugyanúgy fejlődik ki a gyermekben, mint más élőlények hasonló, különleges képességei, vagyis minden erőfeszítés és különösebb bevésési folyamat nélkül, ráadásul olyan gyerekek esetében is, akik egyébként szellemileg „lassúak”. Ennek ellenére Chomsky szerint a beszéd nem feltétlenül természetes kiválasztódás során jött létre, legalábbis nem úgy, hogy biológiailag tanulmányozni lehetne az evolúciós időszakokban. A beszéd, írja Chomsky21

„…misztérium, melyre talán a fizika fog egyszer fényt deríteni, de nem a biológia.”

Ez nem azt jelenti, hogy Chomsky dualista, még kevésbé azt, hogy a teremtéselmélet híve lenne. Hivatkozik, többek között a fejlődéselmélettel foglalkozó biológus, Steven Jay Gould véleményére is, aki a beszéd fejlődését sokkal inkább az agyi térfogatnövekedés „melléktermékének” tartja, mintsem evolúciós fejleménynek, ami az emberszabású főemlősök hang- és gesztus-rendszerének folyamatos fejlődésével magyarázható.22 A nyelvész Pinker ezt az álláspontot „valóságtól idegen misztifikációnak” nevezi, mivel a növekedés és a szervfejlődés ismeretlen törvényeire hivatkozik. Pinker és Bloom szerint23

„minden okunk megvan annak feltevésére, hogy a speciális nyelvi funkciók az ismert neodarwinista folyamat során fejlődtek ki.”

A filozófus D. C. Dennett, aki kitűnő könyvet írt az evolúcióról24, Pinker és Bloom következtetését teljesen helyénvalónak tartja. Ehhez a, saját szavaikkal „végtelenül triviális” (incredibly boring) következtetéshez úgy jutottak el, hogy türelmesen mérlegre tették mindazokat a jelenségeket, melyek arra utalnak, hogy a beszédszervnek pontosan a neodarwinizmus által feltételezett szelekciós folyamat során kellett kifejlődnie. Dennett beszámol arról a vitáról is, melyet Pinker és Bloom előadása kapcsán rendeztek 1989-ben az MIT-ben, amikor Chomskyt és Gouldot kérték fel vitavezetőknek (s ahová Chomsky végül egy diákját küldte el maga helyett). Dennettet mélyen megrázta az a tudományellenes agresszió, az evolúciót illető tudatlanság, és az előadókkal szemben megnyilvánuló személyes ellenségesség, melynek a termet zsúfolásig betöltő hallgatóság adott hangot. Ennek az eseménynek a hatására döntötte el Dennett, hogy könyvet ír az evolúcióról.

Hálásak lehetünk érte, hogy megírta. Könyve megmutatja, hogy a két kultúra között húzódó, látszólag nehezen áthágható határt – és ide tartozik a nyelvészeti és az evolucionista érvelés közötti korlát is – milyen könnyű átlépni, ha valaki veszi a fáradságot, és alaposan behatol a kérdésekbe.

Jó néhány évtizeddel korábban a nagy genetikus, Theodosius Dobzhansky – Richard Lewontin tanára, akit a tanítvány gyakran idézett, de ritkán követett – már megfogalmazta híres tételét: Nothing in biology makes sense except in the light of evolution (A biológiában semminek nincs értelme, ha nem az evolúció fényében nézzük). A tétel ma is érvényes. Semmiféle biológiai jelenséget nem lehet megérteni, ha nem evolúciós összefüggésben vizsgáljuk. Azok a filozófusok, akik Dennett-tel ellentétben nem jutottak el eddig a felismerésig, benn rekedtek a logika és a nyelvi analízis útvesztőjében.

„A logika ketrec” – mondta Wittgenstein. Lehet, hogy még ez az állítás is az evolúció félreismerésén alapszik? Einstein a következő kérdést tette fel:

„Hogyan lehetséges, hogy a matematika, ami az emberi logika terméke, s aminek kialakulása független az élettapasztalatoktól, csodálatosan alkalmazkodik a létező világhoz?”

Einstein nem felelt erre a szónoki kérdésre, de a válasz aligha lehetne más, mint hogy sem a matematikai, sem a nyelvi logika nem független a létező világtól. Ezek a logikai konstrukciók nem az egyén, hanem a faj evolúciós tapasztalatain alapulnak. Ez a gondolat valószínűleg abszurdnak látszott volna Wittgenstein szemében, aki „intuitív” módon rájött, hogy Darwinnak nincs igaza.25 Elképzelni sem tudta, hogy az élővilág hihetetlen sokfélesége az evolúció és a természetes kiválasztódás során jött létre.

Vajon a konfrontáció egyfelől Pinker és Bloom, másfelől Chomsky és Gould között a két kultúra összeütközését jelenti? Nem, azért ez nem ilyen egyszerű. Amikor Chomsky először keltett szenzációt a nyelv agyi „mélystruktúráira” vonatkozó megállapításával, nyomban kemény ellenállásba ütközött azoknak a nyelvész és társadalomtudós kollégáinak részéről, akik rossz szemmel néztek a természettudományok úgynevezett redukcionizmusára. Azzal vádolták, hogy áttévedt a biológia és a neurológia területére. Chomsky határozottan visszautasította feltevésüket, és ismételten kijelentette, hogy erősen ellenzi a nyelvtudomány bármiféle „biologizálását”.

Vajon az ilyen és ehhez hasonló választóvonalak közül mennyit motivál a szakszerűség? Mennyi múlik a különféle diszciplínák határain, a felségterületeket kijelölő mentalitáson, a teoretikus civódásokon? A biológiai ismeretek hiányán? A darwinizmusra vonatkozó pozitív vagy negatív előítéleteken? Vagy egyszerűen a ragaszkodáson a vita hevében kialakított és később megmerevedett álláspontokhoz?

Szilárdan és bizonytalanul megalapozott tények a biológiában

Mennyire állíthatjuk, hogy a biológia eredményei szilárd talajon állnak? Az elméletek gyorsan váltogatják egymást, mondják gyakran a kritikusokok, sok úgy eltűnik, mint a tavalyi hó. Ez így van. De éles határvonal húzódik egyfelől a többé-kevésbé szubjektív, az aktuális divatot követő vagy másképpen egyoldalú értelmezések, másfelől a létünk tartópilléreit jelentő, objektíve verifikált természeti törvények között. Úgy is mondhatnánk, hogy az igazságnak többféle „szintje” van. Vannak szilárdan és vannak bizonytalanul megalapozott tények, és vannak spekulációk. A két végpontot egyértelműen meg lehet határozni, a kettő között folyamatos skála van. Mindig fontos tudni, hogy hol tartózkodunk ezen a skálán.

Milyen útjelző táblákban lehet megbízni? A dekonstrukcionisták vagy szociálkonstruktivisták, ahogy egy részük nevezi magát, azt állítják, hogy minden szöveg – a természettudományos is – szociális konstrukció, melyet a szöveget létrehozó emberek közötti hierarchikus viszonyrendszer határoz meg. Véleményük szerint semmilyen szöveg nem ír le objektív valóságot. Általánosított formában állításuk abszurd, és nem hiszem, hogy őszinte. Szeretném látni azt a dekonstrukcionistát, aki tüdőgyulladást kap, de addig nem hajlandó bevenni a penicillint, amíg meg nem vizsgálja, milyen hatalmi konstellációból fakadó szubjektivitások fordulnak elő a penicillin hatását leíró szövegekben.

Vajon mi, biológusok milyen szempontok alapján ítélhetjük meg a tudományos felfedezések „szilárdsági fokát”?

A hatvanas évek elején a „The Burns” nevű régi skót birtokon konferenciát rendeztek genetikusok, embriológusok és rákkutatók számára. Az üléseket az a Renato Dulbecco vezette, aki később Nobel-díjat kapott a DNS-tumorvírussal kapcsolatos munkájáért. Mintegy ötven embriológus, rákkutató és molekuláris biológus vett részt a konferencián. A legnevezetesebb résztvevő Francis Crick volt, aki James Watsonnal együtt felfedezte a „kettős spirált”, a DNS alapszerkezetét, mely azóta az egész modern biológia szilárd alapja lett.

Az első nap az embriológusoké volt. Minden jól indult, csak egyetlen mozzanat zavarta meg a rendet. Minden előadás úgy kezdődött, hogy néhány mondat után Crick az előadó szavába vágott. Mindegyiküknek ugyanazt a kérdést tette fel: – Bocsánat, ön miért dolgozik embriókkal? – Ennek körülbelül annyi értelme volt, mintha egy meteorológust arról kérdezett volna, miért az időjárással foglalkozik, vagy a geográfust arról faggatta volna, miért használ térképet. Némelyik előadót annyira meglepte a kérdés, hogy alig bírta folytatni jól előkészített, megkezdett gondolatmenetét. Mások megpróbálták elmagyarázni, milyen kitűnő rendszerük van, de Crick mindenkinek azt felelte: Every embryo is a mess. Vagyis hogy minden embrió kusza, zavaros képlet.

Az ülést vezető elnököt, Dulbeccót ez annyira felbosszantotta, hogy így szólt Crickhez: – Francis, megvonom tőled a szót. Nem engedem, hogy a mai nap folyamán több kérdést feltegyél. De mielőtt befogod a szád, fejtsd ki, kérlek, miért vonod kétségbe az embriókon végzett kísérletek értelmét.

– Tegyük fel, hogy valaki bejelenti, felfedezett egy enzimet, mely cukorból áll – felelte Crick. – Te erre rögtön azt válaszolod, hogy nem hiszed el. Az a tétel, hogy az enzim fehérjéből áll, a biokémia egyik szilárd alapköve. Vagy vegyük Fraenkel-Conrat26 igaz történetét. Épp mielőtt megtartotta volna egyik legelső előadását arról, hogy a dohánycserjét a vírus nukleinsava fertőzi meg és nem a fehérjéje, táviratot kapott az egyik munkatársától:

„Óvatosan fogalmazz. A legújabb kísérlet szerint a vírus proteinje is fertőzhet.”

Mit csinált erre Frankel-Conrat? Óvatosabban fogalmazott? Vagy rögtön rájött, hogy a szakmában hagyományosnak tekinthető tréfáról van szó?27 – Ha óvatosabban fogalmaz – folytatta Crick –, az arra utalt volna, hogy a genetikai információnak a nukleinsavban való kódolásának elve még nem áll teljesen biztos lábakon. Ha rögtön tréfának tekinti az üzenetet, s mint tudjuk, ezt tette, akkor az azt jelentette, hogy felfedezése biztos lábakon áll.

– Hány ilyen alapigazság van a biológiában? – kérdezte Crick. Úgy gondolja, mintegy tíz. És nem érdemes olyan kísérleteket végezni, melyeknek nincs esélyük arra, hogy újabb, hasonló alaptételekhez vezessenek el. Ha valaki a differenciálódás folyamatát akarja tanulmányozni, a sejteknek azt a képességét, hogy különféle funkciókra specializálódnak, egyszerű organizmusokat kell választania, nem embriókat, melyekben annyi minden történik egy időben. Például baktériumtenyészetet, melyben sok milliárd növekedő sejtet lehet egyszerre átkapcsolni a növekedésről a spóraképzésre. Vagy répát, melynek egyetlen levélsejtjéből újra lehet növeszteni az egész növényt.

Crick mondanivalója világos volt, de nem aratott tetszést vele. Az embriológusok joggal gondolták, hogy érdekes eredményeket érnek el. Crick ezt nem így gondolta. Javaslatára azt válaszoltam, hogy nincs olyan egyszerű organizmus, amely pótolhatná a bonyolult organizmusokon végzett munkát, és hogy semmit sem lehet valami más modelljének tekinteni. Crick erre azt válaszolta: I could not disagree more profoundly. (Ezzel egyáltalán nem értek egyet.)

Azóta a fejlődés megmutatta, hogy Cricknek nem volt igaza. A legoptimistább prognózisok sem láthatták előre, milyen hatalmas léptekkel halad majd előre a fejlődésbiológia a skóciai konferencia óta eltelt bő három évtized folyamán. Nem tudom, Crick ma hány alapigazságot sorolna fel, de a számuk immár több százra tehető. A DNS szerkezetének korszakalkotó felfedezése után, mely Watsonnal együtt az ő nevéhez köthető, gomba módra szaporodtak el az ehhez köthető újabb eredmények. A szekvenálás, vagyis a genetikus kód olvasása, a génmanipuláció, egyes gének bejuttatása a sejtekbe vagy kihasítása a sejtekből mindennapos kérdések a mai diákok számára. Sokuknak fogalmuk sincs róla, milyen hosszú utat kellett idáig megtenniük az előttük járó generációknak.

Ma már a magzati fejlődés is nagy pontossággal tanulmányozható. Transzgénes állatot, melynek minden sejtje tartalmaz egy olyan új gént, melyet a megtermékenyített petesejtbe ültettek bele, vagy „knockout” egeret, melyből legkorábbi embrionális állapotában egy gént „kiütöttek”, a világon sok helyen elő tudnak állítani. Ezek rengeteg adatot szolgáltatnak a magzati fejlődésről és a sejtek specializálódásáról, az immunrendszer „összehangolt” működéséről, az örökletes betegségekről és a rákról. A „knockout” egér jóvoltából azonosítani lehetett néhány pótolhatatlan gént, valamint nagyobb számban olyan géneket, melyek kiesése szövethibákhoz vagy különféle betegségekhez vezet. Meglepő módon ugyanakkor sok életfontosságúnak tartott gén eltávolítása semmiféle látható zavart nem okozott a fejlődés folyamatában. A szervezet védekező rendszere nyilvánvalóan úgy épül fel, hogy a különféle gének helyettesíthetik egymást. Vajon hogyan és miért fejlődött ki ez a védelmi rendszer? Nyilván nem a molekuláris biológusok manipulációit akarja kivédeni, hanem inkább talán a hibás mutációk ellen védi a szervezetet.

Crick pesszimista jóslatai leginkább a magzati fejlődés genetikai irányításának megértésében bizonyultak tévesnek. Mint az örökléstani kutatások sok más részterületén, itt is a banánlégy segített a legtöbbet. Számos olyan gént sikerült azonosítani, mely befolyásolja a szervezet építési tervét. A kezdetet egy japán vendégkutatónak egy svájci laboratóriumban tett véletlen megfigyelése jelentette. Az elaltatott banánlegyek nagyító alatti rutinvizsgálata közben talált egy olyan legyet, melynek a két csápja helyén két láb nőtt. Kimutatták, hogy a csápfejlődést irányító, korábban ismeretlen gén mutációjáról van szó.

Ezután gyors egymásutánban azonosították – többek között – a légy testének felépítéséért, a szem és a szárny szerkezetének kialakulásáért felelős géneket. Hasonló gének nálunk, gerinceseknél is vannak, és a legújabb megfigyelések arra utalnak, hogy egyes típusai előfordulnak magasabb rendű növényekben is. A gerincesek génjei szerepet játszanak a test felépítésének kialakításában, de egy részük még új, váratlan szerepekben is megjelent. Kettőnek a mutációja például szerepet játszik bizonyos rákfajták kialakulásában.

Az embrionális fejlődést a magzatokon lehet és kell tanulmányozni.

A szövegek szövege

Térjünk vissza a DNS-szekvenciához, a genetikai információ szövegéhez. Vajon ez is „csak” szöveg, ahogy a dekonstrukcionisták mondják? Vajon ebben is a tudomány világának szociológiai struktúrája fejeződik ki, és nincs kapcsolata a természet valamiféle objektív valóságával? Vajon Watson és Crick és az általuk képviselt „tudományos körök” csak valamiféle hatalmas kulisszát hoztak létre? Ez teljes képtelenség. Már maga a gondolat is csak a babonaság posztmodern változatának tekinthető. Erre később még visszatérek. Előbb vessünk egy pillantást a DNS-re.

A „szöveg” találó kifejezés a DNS-re, de olyan szövegről van szó, melyet nem ember írt, hanem az evolúció alakított ki. A DNS-nyelvet csak egyféleképpen lehet olvasni. 1961 óta, tehát a kód első feltörése óta,28 néhány év alatt összeállították a genetikai kódnyelv teljes szótárát. Kezdetben csak azok a kutatók tudták folyékonyan olvasni a kódnyelvet, akik közvetlenül ezzel a kérdéssel foglalkoztak, de az információ olyan gyorsan terjedt, mint a hullámok gyűrűi a víz felszínén. Körülbelül ekkor történt, hogy egy újdonsült Nobel-díjas a díj átvétele előtti napon táviratot kapott egy kollégától. A táviratot DNS kódnyelven írták. Mivel még nem volt nagy gyakorlata a kódnyelv olvasásában, egy egész napig tartott, amíg „kibetűzte” a szöveget. A távirat így szólt:

„Ha ezt nem tudod elolvasni, add vissza a Nobel-díjat.”

Ma már bármelyik gimnazista is tudja olvasni a kódnyelvet egy egyszerű táblázat segítségével, mely négy alapbetűből áll. Ez eleinte nagyon félrevezetőnek látszott, mindaddig, amíg rá nem jöttek, hogy a genetikai információt egyáltalán nem a fehérjék, hanem a nukleinsavak hordozzák. Hogy lehet négy betűből felépíteni a biológia egész nyelvezetét? De az evolúció nem a mi iskolánkba járt, nem a fonetikus ábécét tanulta. Minden „DNS-betű”, melyet kodonnak neveznek, hármat tartalmaz a DNS négy alapbetűjéből. Minden hármas kombináció egy aminosavat kódol, a fehérjék építőkövét, vagy egy stop-jelet. Még az alapbetű ismétlődései is értelmes DNS-betűt alkotnak. A kodonokat ABC, BCA, CBD, AAA, DDD, CCA stb. betűkombinációkkal lehet jelölni. Összesen 64 kombináció létezik. Ha a stop-jeleket nem számoljuk, akkor is bőven elég ennyi ahhoz a húsz aminosavhoz, melyekből fehérjéink felépülnek. Ugyanazt az aminosavat több DNS-kodon is kódolja. Informatikai nyelven ezt „degenerált” kódnak nevezik.

A DNS-szöveg elolvasása és lefordítása aminosavvá ugyanúgy történik az egész állat- és növényvilág minden egyes sejtjében, de még a mikroorganizmusok világában is. És ugyanúgy történt már sok milliárd évvel az ember és az emberi kultúra létezése előtt is.

Értjük a DNS-szöveget? Erre ugyanazt lehet válaszolni, mint az ősi emberi írásokra vonatkozó kérdésre: részben igen, részben nem. De az ember által írt szövegekkel ellentétben a DNS, a szövegek szövege él, itt és most, bennünk és körülöttünk, mindenhol. Az olvasására és a szöveg jelentésének és felhasználásának kísérleti elemzésére vonatkozó tudásunk gyorsan növekszik. Tudatában kell lennünk, hogy minden „szava”, minden „mondata” a természetes szelekció sok billiószoros csiszolásának eredménye. Mindig a legjobb, a legalkalmazkodóbb variánsok maradtak életben.

A fajok egyedei és az azonos környezetben élő fajok folyamatosan harcolnak egymással a területért, az erőforrásokért, a reprodukálódás lehetőségeiért. Ebben az értelemben a DNS az örök „hatalmi harc” terméke, de ez nem az a harc, amelyre a szociál-konstruktivisták gondolnak. Ők néha arra utalnak, hogy még a DNS-kód eredete is a tudományos intézmények szociális struktúrájában keresendő, és olvasása ezért éppúgy változhat, ahogy az idők folyamán változtak a tudományos elméletek is. Szociológia szakos „konstruktivista” doktoranduszok több hónapot töltöttek biológiai kutatóintézetekben, többek között Németországban is, azzal, hogy a kutatók viselkedését tanulmányozták, nagyjából úgy, ahogy az etológusok tanulmányozzák a vadon élő állatokat. A szociológusok nem vizsgálták, hogy a kísérleti módszertannak mi a célja vagy hogy milyen kérdésekre keresik segítségével a választ. Egyáltalán nem érdekelte őket, mivel elejétől fogva irrelevánsnak tartották. Szorgalmasan végigülték a szemináriumokat, hogy megfigyelhessék az előadók, a vitában résztvevő szakemberek és legfőképpen a diákok arcát, viszont a vetített diaképek iránt, melyek az eredményeket igazolták, semmiféle érdeklődést nem tanúsítottak. Megállapították, hogy a diákok egyetértően bólogatnak, amikor a professzor is bólogat. Ha a professzor a homlokát ráncolta vagy a fejét csóválta, a diákok is hasonlóképpen reagáltak. Mindebből azt a következtetést vonták le, hogy a biológiai „igazságot” a hatalmi viszonyok határozzák meg, és nincs kapcsolatban az ettől független valósággal.

Érvelésüknek bizonyos körülmények között, különösen a tekintélyelvű tudományos közéletben, van érvényessége. De nem vonatkoztatható a DNS-szövegre vagy sok más objektivizálható kísérletre és megfigyelésre, melyeket ma végeznek a világ számos molekuláris biológiai laboratóriumában. Nyilvánvaló, hogy mindenki bólogat, ha egyetért egy kísérlet eredményeivel vagy amikor megfejt egy DNS-szöveget, melynek csak egyféle olvasata van. Egy DNS-darab szekvenálása ugyanahhoz az eredményhez vezet a világ bármelyik laboratóriumában, függetlenül attól, hogy esetleg egymással versengő műhelyekről van szó. A különféle elveken alapuló gépek és automaták is azonos eredményeket hoznak ki.

A DNS-szöveg megkerülhetetlen szirtfok a konstruktivisták számára, az „eddig, de ne tovább” pontja, az a határvonal, melyet szavahihetőségük elvesztése nélkül nem léphetnek át. Az embernek néha mégis az az érzése támad, hogy az ő világukban a hitelességnek és szavahihetőségnek kisebb súlya van, mint az ideologikus „korrektségnek”. Sokal blöffje kísérletileg is igazolta ennek az állításnak a helyességét.

Sokal blöffje

A New York University fiatal fizikusa, Alan Sokal elhatározta, hogy megtréfálja a szociális konstruktivistákat. Írt egy cikket, mely teljes egészében blöff volt Transgressing the Boundaries – Towards a Transformative Hermeneutics of Quantum Gravity címmel (nagyjából: A határok áttörése – arccal a kvantumgravitáció transzformatív hermeneutikája felé). A matematikában és fizikában járatlan olvasónak könnyen az a benyomása támadhat, hogy komoly tanulmánnyal van dolga az elméleti fizika tárgykörében. Az áltudományos szöveget a szerző jól megborsozta olyan fellengzős és nagyképű állításokkal, melyekről feltételezhető volt, hogy a szociális konstruktivisták ínycsiklandónak fogják találni.

A cikket Sokal elküldte a Social Text című jó nevű szociológiai folyóiratnak. A szerkesztőbizottság öt tagja – egyik sem fizikus – átnézte, és közlésre alkalmasnak találta az írást. Amikor megjelent29, a szerkesztők külön szerkesztőségi cikkben fejezték ki örömüket, hogy végre akad egy fizikus, aki kezdi belátni, hogy nem létezik a fizika által leírható objektív valóság. Ezzel körülbelül egy időben Sokal cikket közölt egy másik folyóiratban, a Lingua Francában, melyben leleplezte blöffjét.30 Az eset nagy derültséget keltett szerte a világban. A Social Text felelős szerkesztői nemcsak tulajdon szerkesztői alkalmatlanságukat leplezték le, hanem teljes közönyüket is az emberiségnek a tudás megszerzésére irányuló évszázados és fáradságos erőfeszítései iránt.

Nagyon érdekes megnézni, melyek azok a „progresszív” kijelentések, melyekkel Sokal meg akarta örvendeztetni a szerkesztőket. Dicséri és védelmezi a feminista nézőpontot. Felhívja a figyelmet a „nyugati intellektualitás” káros hatásaira. Sok olyan kifejezést használ mint „liberatórikus”, „posztmodern”, „nemlineáris”, „emancipáns matematika”, „transzformatív hermeneutika”, „morfogenikus mező”. A szöveg különös nyomatékkal beszél a „későkapitalista termelési viszonyok válságáról”. Minderről egy olyan cikkben, melynek állítólag a fizika a tárgya.

A leleplező cikkben Sokal megmagyarázza, hogy nem a tudomány védelme a célja, hanem a baloldali mozgalmakat szeretné megóvni a „posztmodern, a szociális konstruktivista és a hasonló, divatosan balos” irányzatoktól. Az ezeket az irányzatokat képviselő csoportokat „önmagát éltető tudományos szubkultúrának” tekinti, mely szerint mindent az ideológiák határoznak meg, és nem létezik igazság, csak „szublimált” hatalmi viszonyok, melyek „szövegekben” „kodifikálódnak”.

A szerkesztők nem pusztán hanyagságból mulasztottak el felkérni egy fizikust, hogy olvassa el Sokal írását. Aki tagadja az objektív igazságok létezését, aligha hagyatkozhat valakinek a szaktudására! Sokal könnyen lépre csalta őket, amikor blöff-cikkében nevetségessé tette a „nyugati világ” felfogását, mely szerint az „úgynevezett tudományos módszerekkel” fel lehet fedezni a természet fizikai törvényszerűségeit. Azt is kijelentette, hogy „demisztifikálni és demokratizálni” akarja a tudomány működési rendszerét. A szerkesztőségi cikk arról tanúskodik, hogy ezek a kijelentések nagy hatást tettek a folyóirat szerkesztőire.

Sokal bőségesen megtűzdelte cikkét olyan állításokkal, mint hogy a „posztmodern tudomány” rávilágít a hagyományos tudomány „tekintélyelvű és elitista jellegére”. Viszont a „katasztrófaelmélet és a káoszelmélet” a matematikának azt az ágát képviseli, amely „elvezethet a társadalmi és gazdasági felszabaduláshoz”. Sokal bőven idézett a konstruktivista szakirodalomból is, melyből kiderül, hogy ezt az értelmetlen tolvajnyelvet rendszeresen használják. Az idézetek gúnyosan emlegetik a „dogmát”, mely szerint létezik olyan külvilág, melynek tulajdonságai függetlenek az embertől, s mely szerint e tulajdonságokról az ember tudást szerezhet. A „dogma” szerintük „társadalmi és nyelvi konstrukció”. A blöff-cikkben Sokal felteszi a szónoki kérdést:

„Milyen alapon követeli magának a tudományos ismeretek megszerzésének monopóliumát a legitimált »tudósok« öntömjénező, szekuláris papsága? A posztmodern tudományok tartalma és módszertana hathatós intellektuális támogatást nyújt a haladó politikai projekteknek a legszélesebb értelemben: támogatja a határok átlépését, a falak lebontását, a társadalmi, gazdasági, politikai és kulturális élet radikális demokratizálását minden vonatkozásban.”

Mélyen aggasztó, írja kommentárjában a fizikus Steven Weinberg31, hogy a Social Text szerkesztői egyáltalán hihetőnek tartották, hogy egy aktív fizikus olyan nézeteket valljon, mint amilyeneknek Sokal hangot adott a blöff-cikkben. A már említett szerkesztőségi cikk szerint Sokal írása

„komoly kísérletnek tekinthető, melynek során egy hivatásos tudós saját területének további fejlesztéséhez a posztmodern filozófiában keres támaszt.”

A szerkesztők szerint a neves tudósok, kivált a fizikusok közül sokan hittek a misztikában. Weinberg ehhez csak annyit fűzött hozzá, hogy ha voltak is ilyenek, ő maga soha nem találkozott eggyel sem, viszont komoly fizikus soha nem értene egyet a Sokal szatírájában megfogalmazott bizarr nézetekkel. Arra a következtetésre jut, hogy a két kultúra közötti szakadék most is legalább olyan nagy, ha nem nagyobb, mint harminc évvel ezelőtt volt, amikor C. P. Snow először írt róla.

Paul Boghossian, a filozófus kifejtette32, hogy Sokal sikeres blöffje három fontos dologra hívja fel a figyelmet. Először is megmutatja, hogy az igazság és a bizonyíthatóság relativisztikus megközelítését napjainkban tudományos körökben is elfogadhatónak tartják, minden ésszerűtlensége ellenére. Másodszor: ez a szemlélet, előre megjósolható módon, káros befolyást gyakorol a kutatói munka színvonalára és az intellektuális felelősségérzetre. Harmadszor: a relativisták vagy kritikusaik álláspontja nem tükröz szükségképpen valamilyen politikai nézetrendszert. A Social Text szerkesztőit bíráló legélesebb megjegyzések közül sok, írja Boghossian,

„figyelemreméltó módon a baloldal neves képviselőitől származik, ami arra utal, hogy a politikai kötődések nem óvnak meg senkit az ilyen komoly félrelépésektől.”

Boghossian felteszi a kérdést:

„A maga szakterületén vezetőnek számító folyóirat szerkesztőségében ülő kutatók hogy engedhetik meg maguknak, hogy ilyen nagyvonalú közönnyel viseltessenek egy közlésre elfogadott tudományos dolgozat igazságtartalma és állításainak megalapozottsága iránt? […] Ügyük támogatása egy tekintélyes természettudós – ráadásul fizikus – részéről olyan csábító lehetőségnek látszott, hogy nem törődtek azzal, hogy fogalmuk sincs róla, miféle támogatásban részesülnek.”

Boghossian szerint ez az egész probléma lényege – vagyis nem önmagában az inkompetencia, hanem az a különleges helyzet,

„mely akkor keletkezik, amikor az ideológiai szempontok oly mértékben szorítják ki a tudományos elveket, hogy még az érthetőséget sem tekintik relevánsnak a bizonyítás elfogadhatóságában.”

A Boghossian-idézet jól kifejezi mindazt, ami a biológia átpolitizálásával történt akár régebben, akár mostanában, akár Liszenkó csalásait, akár Lewontin marxista színezetű megnyilvánulásait nézzük.

Boghossian szomorúnak és szinte felfoghatatlannak tartja, hogy a tudományba való közvetlen politikai beavatkozás teljesen hitelét vesztett gyakorlata – mint amilyen a szovjet és náci időszakban volt – újra feléledjen. Szerinte

„…aligha vonható kétségbe, hogy döntő fontossága van az igazságra és bizonyíthatóságra vonatkozó, általában »posztmodernnek« nevezett, egyszerű és relativizáló nézeteknek, melyek futótűzként terjednek a társadalomtudományokban. Ezek a nézetek megengedik vagy egyenesen elvárják, hogy az igazságra, a bizonyításra, az érvelésre vonatkozó, történelmileg többnyire elfogadott megközelítést politikai kritériumok váltsák fel.”33

Sokal blöffjéről tovább dühöng a vita az Atlanti-óceán mindkét partján. Történészek és irodalomprofesszorok kampányt indítottak Sokal, Weinberg, Boghossian és általában a természettudományok ellen. Azt azonban nem tagadhatják, hogy egy fiatal fizikus, aki maga is a baloldali szimpatizánsok táborába tartozik Amerikában, megmutatta, hogy a király meztelen, és bebizonyította, hogy a vezető szociális konstruktivistákat jobban izgatja a divatkövető ideologikus politizálás, mint az, hogy megpróbáljanak közelebb jutni a körülöttünk és a bennünk levő világ igazságaihoz, melyeket az emberiség ősidők óta keres, s melyekről a legtöbb tudást mind ez ideig a természettudományok segítségével szereztük meg.

A nyelv, mely elválaszt, mely összeköt, mely tisztáz, mely elrejt

A DNS-szöveget gyakran hasonlítják az ember által írt szövegekhez. Nem rossz hasonlat, de a metafora félrevezető lehet, ha túlságosan szó szerint értjük. Mindkét esetben beszélhetünk betűkről, szavakról, mondatokról és linearitásról, de a hasonlat sántít. A DNS-szöveg utasításokat tartalmaz, melyek a sejtek fehérjetermelését és a hasonló életfolyamatokat irányítják. Az emberi nyelv is képes utasításokat közvetíteni, de elsősorban mégis a szociális érintkezés eszköze. A szavak megválasztásán múlhat barátság vagy viszály, élet vagy halál, háború vagy béke. A szavak néha eldöntik, de mindig megmutatják, mi a különbség elnyomás és szabadság, szolidaritás és fenyegetés, szerelmi játék és nemi erőszak, üres frázisok és őszinte egyetértés között.

Nem sokkal azután, hogy Szadat egyiptomi elnök történelmi jelentőségű látogatást tett Jeruzsálemben, Izrael és Egyiptom békekötésének előmozdítása érdekében újabb találkozót szerveztek Begin izraeli miniszterelnök és Szadat között a Negev-sivatagban, a határ izraeli oldalán. Szadatot a találkozón először Izrael elnöke, Jitzak Navon köszöntötte, aki szefárd zsidó, és állítólag kitűnően beszéli az irodalmi arab nyelvet. Navon beszédének kezdetén Szadat nagyszerű hangulatban volt. De arca hirtelen elkomorult. Amikor Navon befejezte beszédét, Szadat gyorsan és barátságtalanul kiment a teremből. Úgy látszott, meg akarja szakítani a tárgyalásokat, és hazautazik. Gyors egyeztetés után az izraeliek megtudták viselkedésének okát. Szadat haragját egyetlen szó váltotta ki. Azt hitte, Navon egy helyen olyan igét használt, mely szerint az izraeliek készek visszaadni a Sínai-félszigetet Egyiptomnak – ajándékba. Navon azonban nem ezt az igét használta, hanem egy másikat, mely egyszerűen azt jelenti, hogy „visszaadjuk önöknek a Sínai-félszigetet”. Szerencsére Navon arab nyelvű beszéde írásban is megvolt. Szadat arcán, mihelyt elolvasta, ismét megjelent a mosoly, és a béketárgyalások folytatódhattak.

A beszéd egyik legfontosabb funkciója, hogy megjeleníti vagy elrejti a beszélő szándékait. Minden nyelvben végtelenül sok lehetőség létezik az árnyalatok kifejezésére. Világossá teszik – vagy homályba burkolják, ami ugyanaz, negatív előjellel – a pozitív vagy negatív hozzáállást. Megszabják – vagy látszólag megszabják – és megállapítják a hierarchikus viszonyokat, a lekötelezettséget, a neheztelést, a sértett büszkeséget, a keserű tiltakozást vagy a szelíd megalázkodást. Nem szabad azt gondolnunk, hogy ezek az árnyalatok, melyek oly tiszta és világos logikával jelennek meg például a francia nyelvben, függnek a társadalmi tagoltság sokrétűségétől, és csak a kulturális kifinomultság, az elit-mentalitás vagy a nemesi kastélyok és királyi udvarok szertartásosságának évszázados hagyományai alapján jönnek létre. Éppen ellenkezőleg. A kőkorszaki körülmények között élő törzsek nyelvét tanulmányozó nyelvészek szokták hangsúlyozni, hogy az elszigetelt embercsoportok, melyek szüntelen harcban állnak más csoportokkal és a természettel, és nincs kapcsolatuk a mi civilizációnkkal, kifejezési lehetőségekben és árnyalatokban gazdagabb nyelvvel rendelkeznek, mint mi. Többek között nagyobb precizitással tudják leírni az emberi viszonyokat és szándékokat. A mi kultúránkban ez a precizitás egyre inkább visszaszorul az írásbeliségbe, ami a kőkorszaki életmódot élő törzseknél ismeretlen, miközben a beszélt nyelvünk elszegényedik.

De nyelvünk nemcsak a társadalmi érintkezés eszköze. Arra is alkalmas, hogy kifejezze a fizika törvényszerűségeit, és leírja az égitestek mozgását. A tudásnak határai vannak, a világkép változhat, de vannak természeti törvények, melyek vitán felül állnak. Még a fizikában is különbséget kell tenni a szilárdan vagy kevésbé szilárdan megalapozott állítások, a tények és hipotézisek között. A „két kultúrás” vitákban gyakran elhangzik, hogy a természettudósoknak – és kivált a fizikusoknak – be kell ismerniük tudatlanságukat, amikor tudásuk határaihoz közelednek. Valóban. De ez nem jelenti azt, hogy a határon innen is minden kétségbe vonható. A kérdés az, hol húzódik a határ a „kemény” és „puha”, a biztos és kevésbé biztos lábon álló tények között.

A laikus időnként nehezen érti meg, hogy egyáltalán miért gondolja minden, vagy majdnem minden fizikus és biológus, hogy vannak biztos tények a határon innen. A végletes értékrelativizmus magának a határnak a létét is kétségbe vonja. A relativizmus extrapolációja itt azonban veszélyes abszurditáshoz vezethet.

A felvilágosult, racionalista gondolkodás és egyenes ági leszármazottja, a modern tudomány döntötte meg a régi feudális társadalmakat és a totalitárius diktatúrákat. Kipukkasztotta a diszkrimináció ideológiával felfújt luftballonjait, akár a nők, akár a társadalmi, etnikai vagy vallási kisebbségek diszkriminációjáról volt szó. E ballonok maradványai szétszóródtak az egész világon, de vajon hogy nézne most ki a világ, ha a totalitárius diktatúrában kifejlődött, elterjedt és védelmezett irracionális kultusz győzedelmeskedett volna a legutóbbi világháborúban? Történelmietlen korunkban könnyen elfeledkezünk róla, milyen kevés hiányzott hozzá.

Az irracionalitás szüntelen háborút vív a racionalitással. A babonaság újabb és újabb változatai kürtölik világgá vagy szivárogtatják szét tanításaikat a modern technológia eszközeivel. A „posztmodern” változatok a filozófia és a tudományosság leplét öltik magukra. Gyakran komoly irányzatként kezdik, jó szándékokkal. A dekonstrukcionizmus filozófiai forrásai támadást indítottak többek között a nők elnyomása ellen, beleértve annak tudatos vagy öntudatlan nyelvi megnyilvánulásait is. Kikeltek a hatalmi visszaélésekkel és a csoportérdekek mentén való kormányzással szemben mind a tudományban, mind a politikában. Ez nagyon hasznos volt. De a jó szándékú kezdeményezések az epigonok és opportunisták kezébe kerülve a pokolba vezető utat egyengették. A védtelenebb humán tudományok (történelem, szociológia, nyelvészet) önpusztító csapdába estek.34 De amikor az általános értékrelativizmus a természeti törvényeket, vagyis a gondolkodás szilárd alapját is kikezdi, abba a kézbe harap bele, mely megteremtette, és azt az ágat fűrészeli le, amelyen ül.

Tudomány és antitudomány

Mi a tudomány valódi vagy óhajtott funkciója? Ha nem elégszünk meg közhelyekkel, erre a kérdésre nehéz válaszolni. Érdemes megnézni néhány idevágó megnyilatkozást.

1923. február 4-én tartott előadásában századunk egyik nagy genetikusa, J. B. S. Haldane a következőket mondta:35

„A tudományt […] három nézőpontból közelíthetjük meg. Először is úgy tekinthetünk rá, mint az ember csodálatos gondolkodásának és képzelőerejének szabad működésére. Másodszor mint a válaszra, amit a kevesek adnak a sokaság igényeire, a jólét, a kényelem és a siker vágyára […]. Végül pedig úgy, mint hódításra, mint a tér, az idő, az anyag fokozatos meghódítására, mint az ember és más élőlények testének megismerésére, utoljára pedig az emberi lélek gonosz és sötét erőinek leigázására.”

Haldane-től ez szokatlanul optimista kijelentés volt. Az az érzésem, az utolsó mondat befejező szavaiban inkább csak a vágyait fogalmazta meg.

Hét évtizeddel később Freeman Dyson fizikus a következőt írja:36

„Évek óta nagy vita zajlik a tudománytörténészek körében arról, hogy mi viszi előre a tudományt. Egyesek szerint a társadalmi erők hajtják előre, mások szerint viszont független a társadalmi hajtóerőktől, és csak a saját belső logikájának és a természet objektív tényeinek engedelmeskedik. Az előbbiek társadalomtörténetet írnak, az utóbbiak a gondolkodás történetét. Mivel szerintem a tudósoknak művészeknek és lázadóknak kell lenniük, akiknek nem a társadalmi elvárásokat és a filozófia tételeit kell követniük, hanem saját ösztöneiket, egyik történelemszemlélettel sem értek egyet. Mindazonáltal a tudósoknak oda kell figyelniük arra, amit a történészek mondanak.”

Ugyanebben a cikkben később a következő magával ragadó mondatot írja:

„Véleményem szerint a tudomány története akkor a legtanulságosabb, amikor egymás mellett látjuk az emberi szereplők gyarlóságát és a természet törvényeinek transzcendenciáját.”

Hát itt van. A transzcendencia. A szó, melyet egyébként a „természetfeletti”, a valóságunkat álcázó mítoszok jelölésére használunk, Dysonnál a természet törvényeire vonatkozik. A képességünk, hogy minden gyengeségünk ellenére egyszer csak megpillanthatjuk létünk fundamentumát a maga váratlan szépségében, igazi transzcendencia, mely kiemel megszokott életünkből.

Francis Crick

A DNS-kutatás egyik úttörője, a leukémiában korán elhunyt angol kristallográfus, Rosalind Franklin37 – akivel neves férfikollégái oly csúnyán bántak(1) –, amikor a röntgendiffrakciós képeken először látta meg a DNS-molekula szabályszerűségeit, állítólag azt kiáltotta: Milyen gyönyörű molekula! Ezzel mindent elmondott. Az örökletes információ kódját tartalmazó anyag strukturális szépsége és az abból következő funkcionális sokféleség valóban bámultra méltó.

Emberi agyunk úgy fejlődött ki, hogy életünk folyamán fel tudja fogni az időt, a teret és a kauzalitást, terveket tud készíteni, tud bánni a reményekkel, csalódásokkal, kudarcokkal, át tudja élni a barátságot és a konfliktusokat, szembe tud nézni háborúval és békével, élettel és halállal. Azonban gyakran értetlenül állunk a DNS-szöveg hosszúsága, a mintegy három milliárd alapbetű előtt, melyek bele vannak írva testünk ezermilliárd sejtjének mindegyikébe. Beszélgetéseim rendkívül intelligens, de a biológiában járatlan humán értelmiségiekkel mégis azt a benyomást keltette bennem, hogy könnyebben felfogják a DNS-replikációra vagy a DNS-funkciókra vonatkozó információt, mint az evolúcióval kapcsolatos gondolatokat. Sokan közülük Wittgensteinhez hasonlóan nehezen tudják elképzelni, hogy a viszonylag ritkán előforduló, véletlenszerű mutációkból hogyan fejlődhetett ki a biológiai világ mérhetetlen gazdagsága.

Alaposabb felkészültség nélkül valóban nehéz megérteni, micsoda hatalmas ereje van a természetes kiválasztásnak, ha evolúciós szempontból jelentős idő és az organizmusok óriási bősége áll a rendelkezésére. Előmozdít minden ritka de előnyös változást, melyek a szelekció hiányában örökre észrevétlenek maradnának. El kell fogadnunk továbbá azt is, hogy itt olyan időtartamokról van szó, melyek hétköznapi időfogalmainkon belül felfoghatatlanok. Dawkins38 erről azt mondja:

„…az ember könnyen hajlik arra, hogy ne higgyen a darwinizmusban, melynek oka többek között abban keresendő, hogy agyunk az idő másféle dimenziójának felfogására van beállítva. A darwinizmus kumulatív folyamatokkal foglalkozik, melyekben egy-egy lépés időtartama a tízezer és tízmillió év közötti skálán mozog. Megszoktuk továbbá, hogy életünkben olyan kockázatokkal állunk szemben, melyekhez valamilyen személyes közünk van, vagy az általunk ismert emberek szűk körét érinti.”

Rosalind Franklin

Az evolúció idődimenziójának felfogásával kapcsolatos nehézségeinkkel szemben sokkal könnyebb dolgunk van, ha a „másik irányban” indulunk el. Az idő egyre rövidebb egységeinek felfogása a számítástechnika jóvoltából mindennapi életünk tapasztalatává vált. Fél évszázaddal ezelőtt még senki nem tudta elképzelni, hogy az elektronika egyetlen másodperc tört része alatt a számtani műveletek milyen sokaságát képes elvégezni, vagy hogy a lexikális információ milyen hatalmas tömegét képes „átlapozni” egyetlen szempillantás alatt. Ezt ma már magától értődőnek tartjuk. Gyermekeink az új technológiába születnek bele. Őseink viszont talán el is ájultak volna, ha hirtelen szembesülnek a számítástechnika lehetőségeivel, melyet, előzetes felkészülés nélkül, az emberre nézve könnyen veszedelmesnek tartottak volna.

A számítástechnikai modellezés viszonylag realisztikus módon jeleníti meg a természetes szelekció hatalmas folyamatát. Dawkins már idézett munkájában a következőket írja a természetes kiválasztás számítógépes szimulációjáról:

„Sem a biológiai intuícióm, sem a húsz éves programozói tapasztalatom, sem a legmerészebb álmaim nem készíthettek fel arra, ami a képernyőn ment végbe a szemem előtt.”

Dawkins arra a könnyedségre utal, mellyel a kumulatív szelekcióra létrehozott számítógépes program – vagyis amely a mutánsok szelektív feldúsítására épül, melyekből újabb mutánsok, majd azok szelektív feldúsítása után megint csak újabb mutánsok jönnek létre újra és újra – komplex „organizmusokat” tud „teremteni” egyszerű formákból.

Miközben ámulva nézzük Dawkins pillangóit és egyéb biológiai alakzatait, melyeket a természetes kiválasztást szimuláló programja jelenít meg számítógépe képernyőjén, nem szabad elfelejtenünk, hogy a számítógép soha nem tud kilépni saját programjából. A nagyon rövid idő alatt elvégzett nagy számú számtani művelet nem ugyanaz, mint a végtelen számú művelet, és nem is lesz az soha. Az agyunk számára felfoghatatlanul rövid idő továbbra is bizonyos időszakasz, ami nem egyenlő nullával. A kiválasztás hatása a DNS-re és ennek eredménye kizárólag a DNS lehetőségeitől függ. Az ember csakis a természet törvényeinek keretein belül tud működni, és ez a jövőben is így lesz. Nincs misztikus erő, mely levegőbe emelné az Aum-szekta világvéget prófétáló guruját. Bármennyi dobozt töltenek is meg mérgező gázokkal hűséges hívei, bármilyen fegyverekkel és programozott robotokkal látja is el szektájának odaadó tagjait, szánalmas figura marad, sarlatán vagy őrült. Ellensége az embereknek, bármiféle Istent vagy Messiást lássanak is benne fanatikus hívei.

Az ember hübrisze volt a legnagyobb bűn a görög istenek szemében. Legvégletesebb formájában az ember azt képzeli magáról, hogy az istenekhez mérheti magát. Ezért a bűnért láncolták a sziklához Prométheuszt, ahol egy keselyű marcangolja a máját az idők végeztéig. Bárcsak ugyanez az átok sújtaná az „anything goes”, az általános értékrelativizmus szemléletét. Bárcsak a szemétdombra kerülne, ahova való, az az érvelés, mely szerint a Dante vagy Shakespeare által írt szöveg semmivel sem ér többet egy táncdal vagy egy politikai gúnyirat szövegénél vagy a nyilvános vécék falait borító versikéknél.

Éljen soká nagyagyunk, az evolúció csodája, melyhez semmilyen számítógép sem mérhető. Még a legfejlettebb elektronika sem képes arra a látszólag egyszerű dologra, amire bármelyik ember, bármelyik normális vagy enyhe mértékben fogyatékos gyerek is képes: hogy adott mennyiségű szóból végtelen számú mondatot konstruáljon, melyeket az azonos nyelvet beszélő emberek agya rögtön megért. Hadd szerezze meg az uralmat agyunk lazán összefogott, nem egészen szövetségi köztársaságában neokortexünk, a racionális gondolkodásra való képességünk az irracionális, misztikára hajló, előítéletekkel és babonás hiedelmekkel teli más központok felett, melyek szüntelenül fenyegetik pozícióját. Hadd győzzék le a világosság erői az éjszakát, ahogy Sarastro is legyőzte az Éj királynőjét a Varázsfuvolában, de ne kelljen hozzá emberi vért ontani, mint az aztékoknál, ahol a sötétség szelleme minden este lenyeli a napot, és csak akkor engedi szabadon, ha friss emberi vérrel itatják meg minden egyes éjszaka, évről évre.


Ki írta a fentieket, agyam melyik része? A tudományosan racionális, vagy a „költői”?

Mit mond a költészet a tudományról?

Egy választ találtam. Az egyetlen kivételt az alól a „szabály” alól, hogy a „költői” agyam megközelíthetetlen az angol nyelvű költészet számára. Gyermek- és serdülőkorom útitársának, Edgar Allan Poe-nak külön bejárata van. Ennek részben költészetének ritmusa és zenéje az oka. De az is lehet, hogy rokoni érzéseimet Poe szinte beteges érzékenysége táplálja vagy elvesztett, ifjú felesége miatt érzett, újra és újra visszatérő szomorúsága.

Bármi legyen is az oka, Poe tartja kezében kulcsot. Csak ez magyarázhatja meg a paradoxont, hogy a kegyetlenül tudományellenes Sonnet to Science (Szonett a tudományhoz) című verse az egyik kedvenc költeményem. Már akkor is szerettem, mielőtt felébredt bennem a természettudományok iránti érdeklődés.

Így szól:

“Science! true daughter of Old Time thou art!
Who alterest all things with thy peering eyes.
Why preyest thou thus upon the poet’s heart,
Vulture, whose wings are dull realities?
How should he love thee? or how deem thee wise?
Who wouldst not leave him in his wandering
To seek for treasure in the jewelled skies,
Albeit he soared with an undaunted wing?
Hast thou not dragged Diana from her car?
And driven the Hamadryad from the wood
To seek a shelter in some happier star?
Hast thou not torn the Naiad from her flood,
The Elfin from the green grass, and from me
The summer dream beneath the tamarind tree?”

Komlós Aladár fordításában:

„Tudomány, te vén idő szülötte,
Ha mire nézel, más lesz az, sötét.
Szárnyad a zord való, mordképü ölyv te,
Miért fosztod ki a költő szivét?
Hogyan becsüljön téged, hogy szeressen,
Ha nem hagyod, hogy bolygva a merő
Ékköves égen, kincseket keressen?
Hisz oly bátran szállt az egekre ő!
Nem szállitottad földre Dianát,
Nem verted fák közül ki a driádot,
Hogy költözzön egy jobb csillagra át?
Nem a habok közül a szép najádot,
A pázsitról a tündért s magamat
Az álmaimból nyári fák alatt?”

Valóban szeretem ezt a verset? Mit szól hozzá ma a „racionális” agyam?

Vajon a tudomány a vén idő szülötte? Nem tudom, Poe mire gondolt, de alig hiszem. A biológiai tudományok időskálája az enzimreakciók milliomod másodpercétől az evolúció sok millió évéig tart, nem is beszélve a fizika még hatalmasabb skálájáról. És hova tegyük a matematika vagy a logika időtlenségét?

Poe a tudomány szemére veti, hogy kiszállítja a Hold istennőjét kocsijából, elkergeti az erdőből a nimfákat, a folyókból a najádokat, a rétekről a tündéreket. Nem hagyja, hogy a költő kincseket keressen az ékköves égen, és nem engedi, hogy álmodozzon a nyári fák alatt.

Nemcsak Poe gondolt így a tudományra. Wordsworth azt írta, hogy tolakodó (meddling) intellektusunk Misshapes the beauteous forms of things / We murder to dissect (Agyunk eltorzítja a dolgokat; / hogy tudjunk, gyilkolunk).39

Sokan csalódtak, amikor Darwin lerombolta illúzióikat az embernek a természetben elfoglalt központi helyéről. De dull realities? Egyedül a költőknek kijáró mély tiszteletem ellenére – mely mindig megvolt bennem, s melyet soha nem rejtettem véka alá40 – most meg kell ráznom a fejemet, s kezemet is tiszteletteljes, de határozott tiltakozásra kell emelnem. Nincs olyan emberi elme által teremtett vers, dal, mítosz vagy mese, mely vetekedhetne a természet – vagyis az evolúció – páratlanul izgalmas előadásával. Nincsenek olyan tündérek, najádok, nimfák, melyek akárcsak megközelítőleg olyan csodálatosak volnának, mint a természet valóságos teremtményei.

Az evolúcióról szóló, korábban már idézett könyvében a filozófus D. C. Dennett a következőket írja:

„Ha díjat kellene adnom a legjobb egyedi gondolatért, amely valaha bárkinek is eszébe jutott, Darwinnak adnám Newton, Einstein és mindenki más előtt. A természetes kiválasztás révén előre haladó evolúció gondolata egyetlen ecsetvonással egyesíti az élet, az értelem és a cél birodalmát a tér és az idő, az ok és az okozat birodalmával, valamint a mechanizmusok és a fizikai törvnyek birodalmával. De nemcsak nagyszerű tudományos eszme ez. Több annál, veszélyes eszme. Darwin nagyszerű gondolata iránti csodálatom szinte határtalan, de én is dédelgetek számos olyan ideát és ideált, amelyekhez kérdőjelet illeszt, és én is meg akarom védeni ezeket […] Az egyetlen jó módszer, amellyel ez megtehető – vagyis az egyetlen olyan módszer, amelynek hosszú távon esélye van –, átvágni magunkat a füstfüggönyön, és magát az eszmét olyan érzéketlenül és olyan szenvedélymentesen szemügyre venni, ahogyan csak lehetséges.”

És befejezésül:

„…a darwini gondolkodásnak az emberi kérdésekre – a szellem, a nyelv, a tudás, az etika kérdéseire – való alkalmazása ezeket oly módon világítja meg, amely mindig elkerülte a hagyományos megközelítések figyelmét, ezzel újrafogalmazva régi problémákat, és megmutatva azok megoldását is. […] ha megnézzük, mit nyerünk, ha a Darwin előtti gondolkodást a darwinira cseréljük, azt látjuk, hogy ami valóban számít nekünk – átalakulva, és a darwini forradalmon túl vivő útja során felerősödve – mindezen keresztülragyog.”41

Agyam mindkét térfelével egyetértek Dennett konklúziójával. Nem látok ellentmondást és összeférhetetlenséget költészet és biológia között. A DNS-szerkezet egyszerre szép és valóságos. Logikánkat, nyelvünket, szexualitásunkat, álmainkat, vágyainkat és szomorúságunkat az evolúció teremtette. Idegsejtjeink elektrokémiai aktivitása és milliárdnyi kapcsolódást alkotó szövevénye a költészet, a zene, a művészet, a gondolkodás egész világait hozta létre. Kultúránk, mely biológiai létünkön alapszik, ugyanúgy magasodik létünk fölé, mint ahogy valaminek az egésze mindig több részeinek összegénél – a költők és a tudósok egyforma hasznára és örömére.

Agyunk két térfele ugyanabból a forrásból táplálkozik. A két kultúra alapjában véve egy és ugyanaz a kultúra. A közöttük húzódó törésvonal, mely tagadhatatlanul létezik, rossz beidegződés, idejétmúlt hagyomány. Még sokáig élni fog, de alapjuk, valahol mélyen, ugyanabban a folyómederben nyugszik.

Kúnos László fordítása

Richard Dawkins
A vak órásmester
  1. Lásd Klein, G.: Orfeus. = Pietà. Stockholm, 1989, Bonnier, 108–132. p. (angolul: Orfeus. Cambridge – London, 1992, The MIT Press)
  2. Klein, G.: Den sjunde djä vulen. (A hetedik ördög.) Stockholm, 1995, Bonnier, 269. p., valamint Klein, G.: Vak akarat és önző DNS. 270–274. p.
  3. Lásd Klein, G.: Den sjunde djä vulen. (A hetedik ördög.) Stockholm, 1995, Bonnier, 315. p.
  4. Lásd Klein, G.: Faderlösa soner. = Pietà. Stockholm, 1989, Bonnier. Magyarul: Apátlan fiúk. = A tudomány körül.
  5. Cavalli-Sforza L. L.: Genes, Peoples and Languages. = Scientific American 1991. november, 72–78. p. és Cavalli-Sforza L. L. et al: Demic expansion and human evolution. = Science 1993, 259., 639–646. p.
  6. Sajantila, A. – Pääbo, S.: Language replacement in Scandinavia. = Nature Genetics 1995, 11, 359–360. p.
  7. Klein, G.: Modern genetik. (Modern genetika) = Den sjunde djä vulen. (A hetedik ördög) Stockholm, 1995, Bonnier.
  8. Wilson Sociobiology című könyvének megjelenése utáni események részletes leírását lásd Wilson, E. O.: Naturalist. Washington, 1994, Shearwater Books, 330. p. skk.
  9. Lásd az előző jegyzetet.
  10. Levy, J.: Sex and brain. = The Science 1981, 21, 20–23. p.
  11. Lewontin, R. C.: New York Review of Books. 1994. április 7., 31. p.
  12. Lewontin, R. C. – Rose, S. – Kamin, L. J.: Not in our genes. New York, 1984, Pantheon Books.
  13. Lewontin, R. C.: New York Review of Books 1994. április 7., 31. p.
  14. Klein, G.: Den sjunde djä vulen. (A hetedik ördög) Stockholm, 1995, Bonnier.
  15. Wilson Sociobiology című könyvének megjelenése utáni események részletes leírását lásd Wilson, E. O.: Naturalist. Washington, 1994, Shearwater Books, 330. p. skk.
  16. Chomsky, N. idézi Maynard Smith, J.: The New York Review of Books 1995. november 30., 48. p.
  17. Pinker, S.: The Language Instinct. New York, 1994, Harper-Collins. Magyarul: A nyelvi ösztön. Hogyan hozza létre az elme a nyelvet?
  18. Dennett, D. C.: Darwin’s Dangerous Idea. New York, 1995, Simon and Schuster. Magyarul: Darwin veszélyes ideája.
  19. Lásd Klein, G.: …i stä llet för hemland (Haza helyett…) Bonnier. Stockholm, 1984, 150. p. skk.
  20. Pinker, S.: The Language Instinct. New York, 1994, Harper-Collins. Magyarul: A nyelvi ösztön.
  21. Chomsky, N.: Language and Problems of Knowledge. Cambridge MA, 1988, MIT Press, 178. p.
  22. Gould, S. J.: Natural History 1989. április, 14. p.
  23. Pinker, S. – Bloom, P.: Behavior and Brain Sciences 1990, 3, 707. p.
  24. Dennett, D. C.: Darwin’s Dangerous Idea. New York, 1995, Simon and Schuster. Magyarul: Darwin veszélyes ideája.
  25. Monk, R.: Ludwig Wittgenstein. New York, 1990, The Free Press, 537. p.
  26. Német virológus, aki 1956-ban felfedezte, hogy a dohánycserjén élő egyik vírus (TMV) tiszta formában előállított nukleinsava képes a fertőzés továbbadására, a fehérjéje viszont nem fertőz. Korábban azt hitték, hogy nem a nukleinsavak, hanem a proteinek hordozzák a genetikai információt. Fraenkel-Conrat kísérlete volt a téves elmélet három legfontosabb koporsószege közül az egyik.
  27. A molekuláris biológia „alapító atyái” gyakran követték a Nobel-díjas Max Delbrück által elindított hagyományt, mely szerint megengedett dolog tréfás csapdákat állítani egymásnak. Aki beleesik, szűk látókörűnek bizonyul a többiek legnagyobb örömére.
  28. Nierenberg, M. – Matthei, H.: Proceedings of the National Academy of Sciences 1961, 47, 1588–1602. p.
  29. Sokal, A.: Social Text tavaszi/nyári szám, 1996, 217–252. p.
  30. Sokal, A.: A physicist experiments with cultural studies. = Lingua Franca 1996. május–június, 62–64. p. – Az első cikk olvasható Sokal 1997-ben megjelent könyvében is. Magyarul: Sokal, A. – Bricmont, J.: Intellektuális imposztorok.
  31. Weinberg, S.: Sokal’s hoax (Sokal blöffje) = The New York Review of Books 1996. augusztus 8., 11–15. p.
  32. Boghossian, P.: Vad Sokals bluff borde lä ra oss om samtiden (Sokal blöffjének mai tanulságai) I–II. = Svenska Dagbladet 1997. január 18., 19. p.
  33. A posztmodernizmus” hatásáról a társadalomtudományokra lásd pl.: Windshuttle, K.: The Killing of History. Paddington, NSW, Australia, 1994, Macleay Press. Himmelfarb, G.: On Looking into the Abyss. London, 1995, Vintage Books. Gross, P. R. – Lewitt, N.: Higher Superstition. Baltimore, 1994, John Hopkins University Press.
  34. Lásd az előző jegyzetet.
  35. Haldane, J. B. S.: Daedalus, or Science and the Future. London, 1923, Kegan.
  36. Freeman Dyson, J.: The scientist as rebel. = The New York Review of Books 1995. május 25.
  37. Sayre, A.: Rosalind Franklin and DNA. New York, 1975, Norton.
  38. Dawkins, R.: The Blind Watchmaker. London, 1986, Longman. Magyarul: A vak órásmester.
  39. Mattyasovszky Brigitta fordítása.
  40. Klein, G.: Orfeus. = Pietà. Stockholm, 1989, Bonnier.
  41. Dennett, D. C.: Darwin’s Dangerous Idea. New York, 1995, Simon & Schuster. Magyarul: Darwin veszélyes ideája.
  1. Mindezek a szereplők – ha akarnák – elmondhatnának olyan eseményeket és részleteket, amelyekre különbözőképpen emlékeznek. Van azonban egy szomorú kivétel. Rosalind Franklin 1958-ban, harminchét éves korában meghalt. Minthogy kezdeti – tudományos és személyes – impresszióim (amint azt e könyvlapjain megírtam) gyakran hibásak voltak róla, szeretnék valamit elmondani az eredményeiről. King’s-beli röntgenmunkáját egyre inkább nagyszerűnek tekintjük. Az „A” és a „B” forma különválasztása önmagában is tekintélyt szerzett neki. Még jobb volt 1952-es bizonyító eljárása, amikor a Patterson-féle szuperpozíciós módszert alkalmazta, s kimutatta, hogy a foszfátcsoportoknak a DNS-molekula külsején kell lenniök. Később, amikor Bernal laborjába ment át, a dohánymozaik-víruson kezdett dolgozni, s a mi spirális szerkezettel kapcsolatos kvalitatív elképzeléseinket gyorsan kvantitatív képpé fejlesztette, pontosan meghatározta a spirális paramétereket és megállapította, hogy a ribonukleinsavlánc a központi tengelytől távolabb, félúton helyezkedik el.

    Magam az Egyesült Államokban tanítottam, s így nem láthattam oly gyakran őt, mint Francis [Crick], akit gyakran felkeresett tanácsaiért, vagy – ha valami ügyes dolgot csinált – azért, hogy biztosítsa őt egyetértéséről. Akkorra korábbi civakodásaink már feledésbe merültek. Mindketten nagyra értékeltük személyes tisztességét és nemeslelkűségét. Csak évek múltán láttuk át a harcot, amelyet ez az okos nő vívott, hogy elismerje a tudományos világ, amely a nőket gyakran képtelennek tartja a komoly gondolkodásra. Rosalind példás bátorságát és integritását akkor érthetjük meg, ha tudjuk, hogy halálosan beteg volt, s nem panaszkodott, hanem magas szinten dolgozott még halála előtt néhány héttel is.”

    J. D. Watson: A kettős spirál, 169. p.

Georg Klein: Vak akarat és önző DNS. Válogatott esszék. (Den blinda viljan och det själviska DNA.) Válogatta és szerkesztette Kúnos László. Fordította Kúnos László és Rakovszky Zsuzsa. Budapest: Magvető Könyvkiadó, 2001. 317–395. p.