Mielőtt egy másik korabeli nagy magyar orvos fogászati ismereteinek tárgyalásához fognánk, álljon itt két, a XVI. századbeli fogászati viszonyokra jellemző és felvilágosító eset a magánéletből.
Az egyik Eszterházy Miklós nádor esete, aki 1630-ban ezt írja feleségének, Nyáry Krisztinának:
„Az elmult héten igen kezdett vala az egyik fogam fájni, ki miatt bizony dolog nagy kínokat vallottam, úgy hogy ugyan nem lehete egyéb benne, mint hogy ki kölle vonatnom. Mely fog helyéről majd negyedfél óráig mind szünetlenül jött ki a vér, ki megkönnyebbítette a fejemet.”
Több szempontból is érdekes közlés:
- abból, hogy a vérzés megkönnyítette a beteg fejét, azt következtethetjük, hogy a fog súlyos gyökérhártyalobban (periodontitis) szenvedett;
- hosszú utóvérzés és a beteg a kor babonás felfogásából éppen ennek tulajdonítja, hogy megkönnyebbült;
- szép, de kiveszett műszóval a műveletet nem húzásnak nevezi, hanem vonatásnak.
A század végéről két másik, még jóval érdekesebb esetről kapunk tudomást. Mindkettő egy ugyancsak nagy úrra vonatkozik, az erdélyi kancellárra, Bethlen Miklós grófra, aki önéletrajzában, körülbelül 1680 tájáról, a következőket beszéli el:
„Az alsó állam éle hosszúcska volt, mely miatt az alsó rend fogam majd természet vagy rendkívül küljebb volt a felső rendnél, és a miatt a fogam magam pusztította el egymást; ifjanta fájt is.”
Ez annyit jelent, hogy progéniája volt és a kétsorbeli fogak visszás találkozásuk miatt egymást koptatták. Még fontosabb az, amit ugyanezen kötet 205. oldalán jelent:
„Ez a rosz dieta engemet elhevített, fájni kezde a torkom, nyakam és állomra, hogy egy nagy disznószaka, vagy tályag lett belőle, melyet kiváltképen hogy először orvoslására s eloszlatására senkinek gondja nem volt, osztán csak ki kellett érlelni s vágni; míg ki nem vágták, rettenetes nagy fájdalmat és álatlanságot szenvedtem miatta, azután nem, noha nagy kérő járt belé, ha engedték volna, be is gyógyult volna hamar. Ez ekkor meggyógyula, de a természet olyan igen ide csaponék és merő emésztő helynek csinálá ezt a fluxus, hogy azután is háromszor vagy négyszer lett olyan tályog mindenkor ott, és kiérleléssel, kivágással kellett, kivált házasságom előtt csinálni, mert házasságom után csak egyszer volt, a fogam is mind onnét fájt, mely miatt mint bolond, két zápfogamat is vonattam ki onnét, melyet drága pénzzel is visszatennék most, ha lehetne.”
Ebből, a fogászati szempontból klasszikusnak mondható kórtörténetből sokat tanulhatunk a korabeli viszonyokra vonatkozólag. A kancellár alsó zápfogainak súlyos periodontitiséből származó süllyedéses periostális tályogban szenvedett és ötször is kellett azt felvágni, dacára annak, hogy „kérő járt belé.” A kérő jelent:
- sebbe való tépést (Nádasdy Tamás 1536-ban ezt írja a feleségének: „Az hol azt irod hog’ immar nem kezd keroe ïárni az ferko kelesebe, en azon czodalok, hog’ eddighis ïart stb.”
- sebészi nyomókötéshez való vászondarabkákat;
- a fontanellák készítéséhez való gennyszalagot.
Magyar Orvosi Emlékek. II. kötet. 261. p.
A tályognak ötödszöri felvágása után húzták ki neki a bajt okozó két alsó zápfogát. Jobb lett volna őket előbb kihúzni és akkor nem újult volna ki a tályogképződés. Bethlen gróf nagy úr volt, gazdag ember is volt, mégis írja, hogy az elvesztett fogait drága pénzen is visszatétette volna, de nem lehetett. Egész Erdélyben és valószínűleg széles Magyarországon nem volt akkoriban ember, aki ehhez értett volna.
