Hídverés rovat

Holdbéli utazás

Cyrano de Bergerac
Részletek
fizika, atomelmélet, csillagászat, tömegvonzás, Pierre Gassendi, technika, Girolamo Cardano, tojástáncoltatás, Ptolemaiosz, Kopernikusz, Anton Maria Rheita, geocentrizmus, koncentrikus és excentrikus bolygópályák, epiciklus, Nap mérete, napfoltok, tömegvonzás, léggömb, ejtőernyő, rokonszenv-elmélet, mozgás, űr, anyagtulajdonságok, Anaxagorasz, Arisztotelész, biológia, spontán nemzés, négy alapelem, üstökös, panteizmus, materializmus, Lucretius, fejlődéselmélet, biológia, fiziológia, érzékelés, látás, hallás, szaglás, ízlelés, tapintás, informatika, multimédia könyvek

Első hevületemben a művet teljes egészében szerettem volna „kifordítani”, azaz a természettudományos jegyzetek irányából megközelíteni, azonban menet közben kiderült, hogy a számunkra érdekes jegyzetek gyakran egy-egy mondathoz esetleg egyetlen szóhoz kapcsolódnak és ez a dolog élvezeti értékét jelentősen csökkenti. Ezért inkább – a teljesség igénye nélkül – kilenc érdekes és jellemző szövegrészt választottam ki közlésre – a hozzájuk tartozó fordítói jegyzetekkel együtt. A szerzőt közelebbről a fordító utószavából ismerhetjük meg, de ezt a bemutatást inkább éreztem a mesterkurzus rovatba tartozónak. Köszönet illeti Szávai Jánost az alábbi részek közlésének engedélyezéséért. – A szerk.

„Ugyanakkor a Holdbéli utazás páratlan ismeretterjesztő mű is. Cyrano nemcsak arra ügyel, hogy az elmélyedő részeket mulatságos kalandok váltsák fel, de még a tudományos elméleteket is sok leleménnyel mutatja be.” – Szávai Nándor

Tartalom

Repülés Új Franciaországba
Girolamo Cardano, tojástáncoltatás
A Föld forgásáról
fizika, csillagászat, Ptolemaiosz, Kopernikusz, Pierre Gassendi, Anton Maria Rheita, geocentrizmus, koncentrikus és excentrikus bolygópályák, epiciklus, a Nap mérete, napfoltok
A Holdat érés
fizika, tömegvonzás
Énokh utazásáról
léggömb, ejtőernyő
Az anyag tulajdonságairól
fizika, az anyag tulajdonságai, mozgás, űr, rokonszenv-elmélet
A négy alapelem körforgásáról”
Anaxagorasz, Arisztotelész, biológia, spontán nemzés, fizika, a négy alapelem, üstökös
A világ keletkezéséről
fizika, fejlődéselmélet, atomelmélet, panteizmus, materializmus, Lucretius
Az érzékelésről
biológia, fiziológia, érzékelés, látás, hallás, szaglás, ízlelés, tapintás
A holdlakók könyvei
technika, informatika, hordozható multimédia eszközök

Repülés Új Franciaországba(1)

Holdtölte volt, az ég felhőtlen, s esti kilencet ütött az óra, amikor Párizs környékéről, Clamart-ból visszatérve (ahol a helység ura, ifjabb Cuigy úr több barátommal együtt vendégül látott), útközben azokkal a változatos gondolatokkal szórakoztunk, melyeket ez a sáfránygolyóbis ébresztett bennünk. Így aztán szemünket e nagy csillagra függesztve, egyikünk afféle égi nyílásnak vélte, melyen át az üdvözült lelkek dicsőségét láthatjuk; a másik meg, hitelt adva régi meséknek, úgy képzelte, hogy Bacchus talán éppen ott tartja égi kocsmáját, s a teliholdat rakta ki cégérül; egy harmadik meg azon erősködött, hogy rézkorong ez, melyen Diana Apolló gallérjait vasalja; egy negyedik úgy vélte, hogy az ott maga a Nap, mely este, levetve sugarait, egy lyukon át figyeli, mit csinálnak a világon, mikor ő távol van.

– Én pedig – mondom nekik –, aki szintén csatlakozni akarok lelkességtekhez, azt hiszem, s ez nem afféle csattanós elmejáték, amilyenekkel ti az idő múlását siettetitek, hogy a Hold maga is világ,1 akárcsak a miénk, amely amannak a holdja. –

Néhány társam nagy mulatsággal hallgatta szavaimat.

– Talán – mondtam – most a Holdban is kinevetnek valakit, mert azt állítja, hogy a mi glóbusunk is világ. –

De hiába bizonygattam, hogy Püthagorasz, Epikurosz, Démokritosz, s napjainkban Kopernikusz és Kepler is hasonló véleményen van, csak még jobban hahotáztak.

De ez a gondolatom, melynek merészsége nagyon is megfelelt kedélyállapotomnak s amelyet az ellenvetések csak megerősítettek, végül olyan mélyen belém fészkelődött, hogy ezer meghatározást is találtam a Holdról, melyeket aztán utunk végeztéig sorjában elmondtam; s mivel ezt a furcsa elképzelésemet szinte komoly érvekkel bizonygattam, végül már magam is közel voltam ahhoz, hogy elhiggyem, mikor aztán valami csoda vagy véletlen, a Gondviselés, a jószerencse vagy valami más, amit talán látomásnak, elképzelésnek, agyrémnek vagy bolondságnak tartanak, végre megadta azt az alkalmat, amelyről most szólni fogok.

Hazaérve felmentem a szobámba, s egy nyitott könyvet találtam az asztalomon; nem én tettem oda. Cardano2 műve volt. Nem akartam elolvasni, de szemem önkéntelenül is megakadt egy történeten: a filozófus itt arról beszél, hogy miközben egy este gyertyafénynél dolgozott, a zárt ajtón át két magas aggastyán lépett a szobájába, kérdéseire elmondták, hogy holdlakók, s máris eltűntek.

Nagyon csodálkoztam, hogy a könyv csak úgy a maga erejéből az asztalomra került, s éppen abban az időben és azon a lapon kinyitva; isteni sugallatnak tartottam a véletlenek e láncolatát, s úgy véltem, fel kell világosítanom az embereket, hogy a Hold szintén világ.

– Hát nem? – töprengtem magamban. – Hiszen miután egész nap erről a dologról beszéltünk, ez a könyv, az egyetlen talán, amely ilyen sajátos módon szól erről a tárgyról, könyvtáramból asztalomra repül, értelmes lénnyé változik, és éppen e csodálatos kaland történeténél nyílik ki; szememet meg mintha valami külső erő vonzotta volna oda, hogy elmémben gondolatok, akaratomban pedig új szándékok ébredjenek!… Nyilvánvaló – folytattam –, hogy az a két aggastyán, aki e nagy férfinak megjelent, most idehozta az én könyvemet is, s ők nyitották ki ezen az oldalon, csak azért, hogy megtakarítsák egy új nyilatkozat fáradságát.

– De – tettem hozzá –, csak akkor tudom megvilágítani e kétségemet, ha magam is felmegyek oda. –

– Miért is ne? – bátorítottam magamat. – Annak idején Prométheusz is felment az égbe, hogy elragadja a tüzet. Miért ne tehetném meg én is? miért ne remélhetném, hogy nékem is sikerül? –

E hetvenkedést, amelyet valami lázroham megnyilvánulásának tarthatnak, csakhamar az a reménység követte, hogy meg is valósíthatom ezt a szép útitervemet: hogy a végére járjak, bezárkóztam egy elég távol fekvő vidéki házba, ahol, miután sokáig eltűnődtem a célomnak megfelelő eszközökről, a következő módon igyekeztem az égbe jutni.

Rengeteg harmattal töltött fiolát aggattam a testemre, s amikor a Nap sugarai már erősen tüzeltek, a meleg, akárcsak a vastag felhőket, az ég felé vonzotta őket, s csakhamar olyan magasra emelkedtem, hogy máris túljutottam a középső rétegen.3 De mivel a vonzás túlságosan erős volt, s nem a Hold felé közeledtem, ahogy pedig szándékomban volt, hanem, amint láttam, egyre távolabb kerülök tőle, több fiolát eltörtem, míg csak azt nem éreztem, hogy súlyom erősebb a vonzásnál, s megint a föld felé szállok.

Nem is tévedtem, mert csakhamar földet értem, s ha a levegőben töltött órákat számítom, éjfél felé járhatott az idő. Mégis azt kellett látnom, hogy a Nap akkor érte el a horizont legmagasabb pontját, vagyis, hogy dél van. Gondolhatják, mennyire meglepődtem: olyan nagyon, hogy nem tudva minek tulajdonítsam ezt a csodát, arcátlanul azt képzeltem, hogy merészségemet látva Isten másodszor is az égre akasztotta a Napot,4 mivel meg akarta világítani e hősi vállalkozásomat.

Csodálkozásomat még az is növelte, hogy nem ismertem a vidéket, ahol voltam, pedig, úgy véltem, egyenesen szálltam felfelé, s most ugyanazon a helyen kell lennem, ahonnan elindultam. Magamon hagyva felszerelésemet egy kunyhó felé igyekeztem, mert ott füstöt láttam; de amikor már csak egy pisztolylövésnyire voltam tőle, azon veszem magam észre, hogy egy sereg mezítelen ember fog körül.

A Föld forgásáról

Cyrano de Bergerac
Csernus Tibor

Este, amikor már az ágyba készülődtem, a szobámba lépett és így szólt:

– Nem zavarnám meg nyugalmában, ha nem gondolnám, hogy aki fél nap alatt ilyen nagy utat tud megtenni, ahhoz is ért, hogy egyhamar ne fáradjon el. Még nem is mondtam tette hozzá –, milyen mulatságos vitám volt önnel kapcsolatban a mi jezsuita atyáinkkal? Váltig erősködnek, hogy ön varázsló; s legfeljebb azt a kegyet érheti el náluk, hogy csupán szélhámosnak tartsák. S valóban, az a mozgás, amely ön szerint a Föld sajátja, elég kényes paradoxon; ami meg engem illet, hogy őszintén szóljak, én azért nem osztom a véleményét, mivel, ha csak tegnap indult is Párizsból, a Föld mozgása nélkül is ideérkezhetett; mert ha önt a Nap mozgatta, flaskók segítségével, nem hozhatta-e mindjárt ide, hiszen Ptolemaiosz5 és a modern filozófusok szerint éppen azt a kerülőt futja meg, amelyet ön a Földnek tulajdonít? Aztán hogyan képzeli ön, hogy a Nap mozdulatlan, mikor pedig látjuk a járását? és mi a valószínűsége annak, hogy a Föld ilyen gyorsan forog, amikor szilárdnak érezzük a lábunk alatt? –

– Uram – válaszoltam néki –, nagyjából elmondom azokat az okokat, amelyek erre az ítéletre késztetnek. Először is, maga a józan ész sugallja nékünk, hogy a Nap a világmindenség középpontjában helyezkedett el, hiszen minden természetes testnek szüksége van erre az alapvető tűzre; éppen azért lakik e birodalom szívében, hogy gyorsan kielégíthesse bármelyik rész szükségletét, amint a nemzések kiváltó oka is mindig a test középpontjában van elhelyezve, hogy hatása egyenletesen és könnyebben érvényesüljön; a bölcs természet is így helyezte el a nemzőszerveket az emberben, a magházat az alma közepén, a magokat a gyümölcs belsejében; így védi a hagyma százszorosan rétegződő héjával azt az értékes csírát, amelyből tízmillió új hagyma meríti lényegét. Mivel pedig ez az alma parányi, önmagában zárt mindenség, magháza is melegebb többi részénél, ez az ő napja, amelyből a glóbusát fenntartó meleg kisugárzik; s a csíra, e vélekedés szerint, a kis világ kicsiny napja, amely e kis tömeg éltető sóit melengeti és táplálja.

Mindezt feltételezve tehát azt mondom, hogy szüksége lévén fényre és hőre, valamint e nagy tűz hatására, a Föld önmaga körül forog, hogy minden porcikája egyenletesen részesüljön e létét fenntartó erőben. Éppen olyan nevetséges volna azt hinni, hogy e hatalmas fénylő test egy számára jelentéktelen pont körül forog, mint arra gondolni, hogy, amikor pacsirtát sütünk, a kemencét forgassuk körülötte. Más szóval, ha a Napnak tulajdonítjuk ezt a fáradságot, mindjárt azt is képzelhetjük, hogy az orvostudománynak van szüksége a betegre; hogy az erősnek kell meghajolni a gyenge előtt, s a nagynak a kicsit szolgálni; s hogy nem a hajó cirkál egy tartomány partja mellett, hanem a tartományt kéne mozgatni a hajó körül.

Ha pedig csak nehezen tudja megérteni, hogy mozoghat egy ilyen súlyos tömeg, vajon, s erre feleljen, kérem, könnyebbek-e a csillagok és az egek, melyeket pedig olyan szilárdnak vél? Mivel tudjuk, hogy a Föld kerek, még mindig egyszerűbb, ha formájából a mozgására is következtetünk. De az eget miért vélnénk gömbölyűnek, hiszen ezt semmiképp sem állíthatjuk, márpedig, ha nem ez a formája, biztos, hogy nem tud mozogni. Nem is az önök excentrikus és koncentrikus köreit vagy epiciklusait kifogásolom;6 mindezt csak zavarosan tudná megmagyarázni, és az én rendszeremben nincs is erről szó. Inkább beszéljünk e mozgás természetes okairól.

Önök arra a feltételezésre kényszerülnek, hogy glóbusaikat valami szellemi erő mozgatja és irányítja. De én nem akarom megzavarni a Legfőbb Lény nyugalmát, mivel ő nyilván tökéletesnek alkotta a természetet, s bölcsessége csakis olyan módon fejezhette be e művét, hogy ami hibátlan az egyik dologban, nem lehet hiányos a másikban; én azt mondom tehát, hogy magában a Földben találom meg azokat az erőket, amelyek mozgatják. Azt mondom, hogy a Nap hatékony sugarai körforgásuk során a Földhöz érnek és megmozgatják, ahogy mi is megmozgatunk egy golyót, ha a kezünkkel ütögetjük; másrészt, a Nap felé eső oldalán, állandó gőzölgések szállnak fel a föld mélyéből, a középrétegben a hideg visszaveri őket, s ezek, rézsút csapódva a Földre, körforgást adnak néki.

A két további mozgás magyarázata még kevésbé bonyolult, mert szíveskedjék csak figyelembe venni, hogy…

Az alkirály most félbeszakított:

– Ne fáradjon – mondta –, én is olvastam Gassendi néhány könyvét ezekről a kérdésekről; viszont arra kérem, hallgassa meg, mit felelt egyszer nékem az egyik atya, aki az ön véleménye mellett tört lándzsát:

„Én is azt gondolom – mondta –, hogy a Föld forog, de nem abból az okból, amelyre Kopernikusz hivatkozik, hanem mivelhogy a pokol tüze, mint a Szentírásból tudjuk, a Föld középpontjában lévén, a kárhozottak, a lángok hevétől menekülve, a boltozat felé igyekeznek, s így megforgatják a Földet, ahogy a kutya, forgatja a kereket, ha bele van zárva s szaladni kezd.”

Egy ideig közös erővel méltattuk ezt a gondolatot, a jó atya buzgalmának szép bizonyítékát; végül az alkirály azt mondta, hogy nagyon csodálkozik, miért fogadták el általában Ptolemaiosz rendszerét, mikor pedig olyan kevéssé valószínű.

– Uram – feleltem –, a legtöbb ember érzékei szerint ítél, és szeme tapasztalásának hisz; és ahogy az utazó, kinek hajója a part mellett cirkál, azt hiszi, hogy nem ő mozdul, hanem a part halad, az emberek is az ég körül forognak a Földdel együtt, de azt hiszik, hogy az ég forog körülöttük. Tegye hozzá a földi lények mérhetetlen gőgjét, s azt a meggyőződését, hogy a természet csakis érettük van; ezt a miénknél négyszázharmincnégyszer7 nagyobb égitestet, mert érlelni kellett a mi naspolyáinkat és megnöveszteni a mi káposztáinkat? Én távolról sem osztom arcátlanságukat, hanem azt hiszem, hogy a bolygók a Nap körül keringő világok, s hogy az állócsillagok szintén napok, melyeknek vannak bolygói, vagyis világai, csak nem látjuk őket, részben parányi voltuk miatt, de azért sem, mivel kölcsönzött fényük nem juthat el hozzánk. Mert hogyan is vélhetjük jóhiszeműen, hogy ezek a tágas glóbusok puszta síkságok csupán, a miénket viszont, csak mert mi görnyedünk itt egy tucatnyi csirkefogó dicsőségére, azért alkották, hogy valamennyinek parancsoljon? Hogyant mivel a Nap segítségével mérjük napjainkat és éveinket, ez mindjárt azt jelentené, hogy csakis azért teremtették, hogy ne menjünk fejjel a falnak?8 Nem, nem, ha ez a látható Isten világít is az embereknek, csak véletlenül teszi, ahogy a király fáklyája is véletlenül világít a teherhordónak, aki áthalad az úton.

– De – felelte az alkirály –, ha igaz, amit ön mond, s minden állócsillag egyben nap is, ebből az is következnék, hogy a világ végtelen, mivel azok a népek, amelyek az ön által napnak vélt állócsillag körül mozgó világon laknak, minden valószínűség szerint újabb állócsillagokat fedeznek fel maguk felett, olyanokat, melyeket mi már nem láthatunk, s ez örökké így is folytatódnék.

– Ebben egy pillanatig se kételkedjék – mondtam néki. – Ha Isten meg tudta teremteni a halhatatlan lelket, végtelen világot is teremthetett, mivel az öröklét korlátlan időtartam, s a végtelen határtalan kiterjedés. És ha azt gondolnánk, hogy a világ nem végtelen, Isten maga is véges volna, mert ahol semmi nincs, ő maga sem létezhetne, és nem is növelhetné a világ nagyságát, anélkül, hogy a maga kiterjedését is ne fokozná, vagyis ott is létezhetne, ahol előzőleg még nem volt.

Azt kell tehát hinnünk, hogy miként most látjuk a Saturnust vagy a Juppitert, ha egyiken vagy a másikon volnánk, sok olyan világot fedeznénk fel, amelyeket innen nem veszünk észre, s hogy a mindenség öröktől fogva így is van felépítve.

– Nemesi szavamra! – vágott vissza az alkirály – hiába magyarázza, sehogy sem tudom megérteni ezt a végtelent.

– Nos, akkor azt mondja meg – folytattam érvelésemet –, hogy érti-e azt a semmit, ami a világon túl van. De nem is értheti. Mert ha erre a semmire gondol, legalábbis valami szélnek vagy levegőnek képzeli, s ez már valami, de ha a végtelent általában nem is érti, legalább részeiben felfoghatja, mivel a látható földön, levegőn és tűzön túl már nem nehéz más földet és más levegőt elképzelni. A végtelen pedig nem más, mint mindezek határtalan szövedéke. Ha pedig azt kérdi tőlem, hogyan alkották mindezeket a világokat, mert hiszen a Szentírás csak egyről szól, arról, amelyet Isten teremtett, azt felelem, azért szól csak a miénkről, mert ez az egyetlen, melyet Isten a maga kezével óhajtott megalkotni, viszont a többi, amelyeket látunk, vagy amelyek, a végtelen azúrjában lebegve, számunkra láthatatlanok, az önmagukat megtisztító Napok habképződményei csupán. Mert hogyan maradhatnának meg ezek a hatalmas tüzek, ha nem kapcsolódnának valami anyaghoz, amely táplálja őket?

– Mert ahogy a tűz is messze veti magától a hamut, mely fojtogatja; ahogy a kohóban nemesedő arany is egyre jobban kiválik a kőzetből, mely finomságát megrontotta, s szívünk is öklendezéssel menekszik az emészthetetlen nedvektől, amelyek megtámadták; így szabadulnak e Napok is, és így tisztulnak annak az anyagnak az üledékétől, mely tüzüket táplálja. De ha már teljesen felemésztették az őket tápláló anyagot, akkor biztos lehet abban, hogy új táplálékot keresve mindenfelé szétszóródnak, s azokhoz a világokhoz kapcsolódnak, melyeket régebben ők maguk alkottak, elsősorban azokhoz, melyek legközelebb lesznek hozzájuk; s akkor e nagy tüzek, akárcsak annak előtte, megint felkavarják az összes testeket, és minden irányban szétdobják őket, majd lassanként megtisztulva, azoknak az új kis világoknak napjává válnak, amelyeket égboltjukból kilökve ők maguk nemzettek. A püthagoreánusok nyilván ezért jósoltak általános világégést.

– Mindez nem is nevetséges képzelődés; Új Franciaország, ahol most vagyunk, egymagában is meggyőző példával szolgálhat. Ez a hatalmas amerikai kontinens Földünk felét teszi ki, s bár elődeink ezerszer is bejárták az óceánt, eddig még sosem fedezték fel; még pedig azért nem, mivel nem is volt itt, akárcsak az a sok sziget, félsziget és hegység, amely csak akkor emelkedett, amikor a megtisztuló Nap már elég messze lökte a maga rozsdáit, s ezek már elég súlyos csomókba sűrűsödtek, hogy a világunk középpontja magához vonzza őket, akár apránként kis részletekben, akár egyszerre és egy tömegben. Ez cseppet sem értelmetlen vélekedés, s maga Szent Ágoston is helyeselte volna, ha ezt az országot az ő korában fedezik fel; ugyanis e kimagasló személyiség, kinek szellemét a Szentírás világította meg, azt állítja, hogy a Föld az ő idejében még lapos volt, akárcsak egy kemence, és a víz felszínén úszott, mint egy kettészelt narancs. De ha egyszer Franciaországban tisztelhetem, egy kitűnő távcső segítségével megmutatom önnek, hogy ami innen foltnak látszik, tulajdonképpen alakuló világok sorozata.9

E beszéd végeztével már csaknem lecsukódott a szemem, s ez arra bírta az alkirályt, hogy magamra hagyjon. Másnap és a következő napokon hasonló beszélgetéseket folytattunk. De mivel, nem sokkal később, az államügyek bonyodalmai megakasztották filozofálásunkat, megint csak holdbéli utazásom tervére adtam a fejemet.

A Holdat érés

Már előzőleg készítettem egy gépet, amely, elképzelésem szerint, bármilyen magasságba felvihet, és mivel egyetlen szükséges alkatrésze sem hiányzott, beleültem, s egy szikla tetejéről a levegőbe vetettem magamat. De minthogy nem jól végeztem számításaimat, kegyetlenül lezuhantam a völgybe.

De bármennyire összevertem magam, nem vesztettem el a bátorságomat, hanem visszamentem a szobámba, marhavelőt vettem, s egész testemet bedörzsöltem, mivel sajgott minden porcikám; s miután egy kis szíverősítővel felderítettem a kedélyemet, újra kimentem, hogy megkeressem a gépemet. De nem találtam meg, mert néhány katona, akit az erdőbe küldtek, hogy a szentivánéji tűznek fát vágjanak, véletlenül rábukkant és a várba vitte, ahol némi találgatás után, hogy vajon milyen célt is szolgálhat, felfedezték a gép ötletes rugóját; ekkor aztán néhányan azt mondták, hogy egy sor rakétát kell rákapcsolni, s mikor ezek sebes röptükben felemelik a gépet, a rugó is mozgásba hozza a hatalmas szárnyakat, s így mindenki tüzisárkánynak véli majd ezt az alkalmatosságot.

Én meg egyre kerestem a masinámat, míg aztán végül Quebec főterének közepén leltem rá, amikor éppen be akarták gyújtani. Mély fájdalom fogott el, hogy kezem művét ilyen nagy veszedelemben találom, gyorsan odaszaladtam tehát, megragadtam a tüzet tartó katona karját, kitéptem a kezéből a kanócot, s dühösen a gépembe vetettem magam, hogy eltörjem a köréje emelt tákolmányt; de már későn érkeztem, mert mihelyt mindkét lábammal benne voltam, máris a levegőbe emelkedtem.

Nagy rémület fogott el, de annyira nem vesztettem el a lélekjelenlétemet, hogy ne emlékezzem mindenre, ami e pillanatban történt. Alighogy a láng végigfutott a rakéták első során – hatosával helyezték el őket – a sor végén elhelyezett gyújtópor máris a következő emeletet lobbantotta lángra, majd megint a következőt; ilyen módon a salétrom tüze növelte, s ugyanakkor elhárította a veszedelmet. De mivel az anyag már használt volt, a gépezet is csődöt mondott; s miközben én már arra gondoltam, hogy valamely hegy csúcsán zúzom össze a fejemet, egyszerre azt éreztem, hogy (bár egyetlen tagomat sem mozgatom) mind magasabbra és magasabbra emelkedem, gépem pedig elválik tőlem és a földre zuhan.

Ez a rendkívüli kaland olyan hasonlíthatatlan örömmel töltötte el a szívemet, hogy miután megmenekedtem a biztos haláltól, arcátlanul máris filozofálgatni kezdtem. Miközben szememmel és gondolataimmal e jószerencsém okát kerestem, egyszerre megpillantottam püffedt testemet, amelyet első bukásom után s zúzódásaim miatt marhavelővel kentem be; a Hold éppen fogyóban volt, s tudtam, hogy ilyenkor mindig beszívja az állatok velejét. Most is nyilván ugyanezt tette, mégpedig fokozott erővel, mivel közelebb volt hozzám, s egyetlen felhő sem csökkentette erejét.

Amikor, később végzett számításaim szerint, már jóval több mint háromnegyedét is megtettem annak az útnak, amely a Földet a Holdtól elválasztja, egyszerre csak azt látom, hogy a lábam az égnek mered, bár semmiképp sem billentem fel. Észre sem vettem volna, ha nem a fejemen érzem egész testem súlyát. Most ismertem csak fel valójában, hogy nem a mi világunk felé zuhanok; mert bár két hold között haladtam, s azt is megfigyelhettem, hogy amint az egyiktől távolodom, úgy közeledem a másikhoz, abban biztos voltam, hogy a nagyobb a mi glóbusunk; aztán, mivel egy- vagy kétnapos utazás után a Nap távoli fénytörései már elmosták a testek és az éghajlatok különbségét, ez az izzó égitest csak óriás arany korongnak tűnt; mindebből arra következtettem, hogy a Hold felé zuhanok, s e véleményemben csak megerősített az a gondolatom, hogy tulajdonképpen akkor kezdtem zuhanni, amikor utam háromnegyed részét már megtettem. „Mert így okoskodtam – a Hold tömege kisebb lévén a miénknél, tevékenységének köre is kevésbé kiterjedt, s következőleg csak később kezdtem érezni középponti erejét.”10

Végül, miután még sokáig estem (amit persze csak gyanítottam, mert e heves zuhanásom közben nem nagyon figyelhettem) már csak arra emlékszem, hogy egy fa alatt találtam magam, négy-öt ág között, melyeket magammal sodortam, arcomon meg egy szétzúzott alma nedve gyöngyözött.

Énokh utazásáról

Így népesítette be az első ember a ti földeteket, viszont emezt pusztán hagyta; de a Végtelen Bölcsesség nem akarta, hogy e derűs hely lakó nélkül maradjon: pár századdal később, mikor az emberek ártatlansága már megromlott, megengedte, hogy Énokh, aki megelégelte társait, elkívánkozzék tőlük. Az emberek egymást gyilkolták a Föld uralmáért, s a szent férfiú egyetlen búvóhelyet sem tartott elég biztonságosnak, hacsak e boldog tájat nem, amelyről ősapja, Ádám, olyan sokat mesélt neki. De hogyan jusson oda? Jákob lajtorjáját még nem találták ki!11 Végül az Úristen kegyelme segítette meg, mert eszébe jutatta, hogy az igazak engesztelő áldozatára és azokéra is, kik kedvesek a Mindenható ábrázata előtt, magának az égnek a tüze száll alá, mivel ő maga mondotta: „Az igaz áldozatának illata hozzám emelkedett.”

Egy nap, hogy áldozatot mutatott be az Örökkévalónak, s az isteni láng már elemésztette az állat húsát, két nagy edényt is megtöltött e párolgó gőzzel, majd betapasztotta és a hóna alá kötötte őket. A füst mindjárt Isten felé vágyódott, de mivel csoda nélkül nem törhetett át a fémen, az ég felé lendítette a két tartályt, s velük a szent férfiút.12 mikor már a Holdhoz ért, s megpillantotta ezt a szép kertet, szinte természetfölötti öröm reszketett benne, amiből mindjárt látta, hogy itt a földi Paradicsom, ahol annak idején nagyapja is élt. Gyorsan kibogozta az edényeket, melyek szárnyként kapcsolódtak két vállához, s mindezt olyan szerencsésen, hogy amikor már búcsút mondott uszonyainak, csupán négy lábnyira volt a Holdtól. De még így is megsérült volna, ha bő köntösét nem fogja meg a szél,13 s szeretetének heves lángolása is megsegítette, míg csak földet nem ért. A két tartály pedig Istenhez emelkedett, aki az égboltra illesztette őket. Most is ott tündökölnek, ti Mérlegnek nevezitek őket, s mivel Igaz Lajos vezérlő csillagai, és kedvező befolyással vannak e szent király horoszkópjára; nyilvánvaló, hogy még ma is az igaz ember áldozatának illatát árasztják.

Az anyag tulajdonságairól

– Mert tudja – magyarázta –, ha az ember fején nincs négyszögű süveg vagy hermelinfarkos sapka,14 s testét nem borítja palást, ha a posztócsinálta doktorok15 elvei ellen szól, mindjárt tökfilkónak, őrültnek vagy akár ateistának nyilvánítják. Engem, saját országomban, az Inkvizíció elé akartak állítani, mert a tudákosok ellenére is azt bizonygattam, hogy a természetben van űr, s hogy egyetlen anyagot sem ismerek a világon, amely súlyosabb volna egy másiknál. –

Megkérdeztem miféle valószínűséggel támogatja ezt a túlzottan egyéni véleményét:

– Hogy a kérdés végére érjünk – felelte –, fel kell tételeznünk, hogy csupán egy elem van; mert bár a vizet, a földet és a tüzet egymástól elkülönítve látjuk, de soha olyan tökéletes tisztaságban, hogy ne keverednének egymással. Ha például a tüzet szemléli, azt látja, hogy csupán fokozottan kiterjedt levegő, a levegő erősen hígított víz, a föld meg nem más, mint nagyon összepréselt víz; és ha ilyen módon, és komolyan vizsgáljuk az anyagot, felismerjük, hogy tulajdonképpen egyetlen egész, amely azonban a Földünkön, mint afféle kitűnő komédiás, különböző személyeket játszik, különböző ruhákban. Ha nem így volna, annyi elemet kellene feltételezni, ahány fajta test van, s ha most megkérdezi, miért melegít a tűz, és miért hűt a víz, mikor pedig mindkettő egy és ugyanaz az anyag, azt felelem, hogy rokonszenvét16 követve cselekszik így, vagyis hajlandósága szerint a cselekvés időpontjában. A tűz, a levegő állapotánál is hígabb föld, rokonszenvétől indítva, tűzzé akar változtatni minden útjába kerülő anyagot. Így a szén melege, mivel ez a legfinomabb tűz, és a legalkalmasabb arra, hogy egy testbe hatoljon, mindenekelőtt tömegünk pórusain tör át, és új anyag lévén bennünk, verejtéket okoz; ez a verejték aztán a tűz által felhígítva, gőzölgéssé változik és levegővé lesz; ha ezt a levegőt aztán az antiperisztázis17 vagy a környező csillagok melege még jobban megolvasztja, megint tűzzel van dolgunk, a föld pedig, megszabadulva a hidegtől és a nedvességtől, amely részeit egybekötötte, visszahull a földre. A víz pedig, bárcsak szorosabb mivoltában különbözik a tűz anyagától, azért nem melegít, mivel szorítottabb lévén, a rokonszenv arra bírja, hogy a vele érintkező testeket is összeszorítsa, s így a hideg, amelyet érzünk, csakis testünk zsugorodásának következménye, mert a föld vagy a víz közelsége arra kényszeríti tömegünket, hogy ezekhez váljon hasonlatossá. Így aztán a vízzel telített vízkóros minden táplálékát vízzé változtatja; az epebajos meg epévé alakítja át a mája által formált vért. Ha tehát feltételezzük, hogy csak egy elem van, akkor kétségtelenül bizonyos, hogy valamennyi test, mégpedig mindegyik a maga minősége szerint, a Föld középpontja felé tör.18

Most viszont azt kérdezheti, hogy miért zuhan gyorsabban e központ felé a föld, a fa, a vas, a fém, mint például a spongya, hacsak azért nem, mivel emez tele van levegővel, amely természeténél fogva felfelé törekszik, Pedig hát nem ez az oka, s én a következőkben felelhetek önnek: a szikla gyorsabban esik ugyan, mint a toll, de mindkettőnek egyenlő hajlandósága van erre az útra: de az ágyúgolyó, ha megnyílna alatta a föld, nagyobb sebességgel zuhanna a középpont felé, mint például egy levegővel telt hólyag; ennek oka pedig az, hogy a fém tömege tulajdonképpen sok föld egyetlen csomóba kalapálva, e maroknyi levegő viszont nagyon kevés föld tágas térségben elosztva; ugyanis a vasban elhelyezkedő anyag részei egymáshoz kapcsolódnak és ezzel az egyesüléssel erejüket is növelik, mivel így kis helyre szorulva a sokaság küzdhet a kevés ellen, viszont egy maroknyi levegő, amely térfogatában azonos ugyan a golyóval, de mennyiségében már nem azonos, s a nagyobbszámú részek terhétől elnyomva és elsodorva, utat enged nékik.

Ha nem is bizonyítnám ezt okok egész sorozatával, hogyan magyarázza ön, hite szerint, azt a tapasztalatot, hogy a lándzsa, a kard vagy a tőr egyaránt megsebez minket? Ez csak azért lehetséges, mivel az acél olyan anyag, amelynek részei közel vannak egymáshoz és szorosan kapcsolódnak, míg húsunk puhasága és pórusai azt mutatják, hogy itt viszont kevés anyag van nagy helyen, s mivel a bennünket érintő vashegy szinte számtalan mennyiség nagyon kevés hússal szemben, mindjárt arra is kényszeríti, hogy húsunk engedjen a nagyobb erőnek, ahogy egy egybefogott svadron is könnyen betör egy kevésbé szoros és kiterjedtebb zászlóaljba; mert miért melegebb egy izzó vasdarab az égő fánál? csakis azért, mivel a tűz az anyag minden részéhez kapcsolódik, s így a vasban több van belőle kevés helyen, a bot viszont lyukacsos lévén, több űrt tartalmaz, s mivel az űr a lét nélkülözése, tűz formájában sem létezhetik. Ön most azt mondhatja, hogy én csak feltételezem, de nem bizonyítom az űrt, s hogy éppen ebben a kérdésben különbözünk! Nos, ezt is bebizonyítom önnek, s jóllehet ez a nehézség a gordiusi csomó édestestvére, elég erősnek érzem a karomat, hogy a probléma Nagy Sándora legyek.19

Most feleljen, könyörgök, az a bárgyú lény, aki csak azért tartja magát embernek, mert egy doktor így állította. Ha feltételezzük, hogy csak egy anyag van, s gondolom ezt már eléggé bebizonyítottam, akkor miért ritkul és miért sűrűsödik kedve szerint? miért válik az összeszorított föld kaviccsá? Talán egymásban helyezkednének el a kavics részei, olyan módon, hogy az egyik porszem arra a helyre furakszik, ahol már egy másik van? Ez sehogy sem lehetséges, már az anyag alapvető elvénél fogva sem, hiszen a testek áthatolhatatlanok; csakis az történhetik, hogy az anyag összehúzódik, vagy, ha tetszik, megrövidül, más szóval olyan helyet tölt meg, amely még nem volt megtöltve.20

Ha pedig teljességgel érthetetlen volna, hogy valahol a világon semmi ne legyen, én azt mondom: miért volna ez érthetetlen? Hiszen a világot is a semmi fogja körül. Ha pedig e pontban egyetért velem, vallja be mindjárt azt is, hogy a világon belül csakúgy elképzelhetjük a semmit, mint körülötte.

Látom, most azt kérdi tőlem, miért repeszti meg a fagyott víz azt az edényt, amelybe zárták, hacsak azért nem, mivel irtózik az űrtől. Erre a következőkben felelek. Az edény tetején lévő levegő, akárcsak a föld és a víz, a központ felé törekszik, s ha útjában üres szállásra lel, ott mindjárt megtelepszik; ha pedig úgy találja, hogy az edény pórusai, vagyis az üres szobába vezető utak, túlságosan keskenyek, tekervényesek és hosszúak, lakóhelye iránt érzett sóvárgásában azon mód széttöri őket.

Azzal már nem is untatom, hogy minden ellenvetésükre válaszoljak, csak egyet: ha nem lenne űr, mozgás sem lenne, vagy pedig el kell fogadni á testek áthatolhatóságát, mert mégiscsak nevetséges dolog volna azt hinni, hogy valahányszor a légy szárnya meglök egy parányi levegőrészt, ez a rész egy másikat is megmozgat, ez megint egy újabbat, s így egy bolha lábának egyetlen lendülete végül kidudorítaná a világ végét. Ha pedig nem győzik érvvel, a ritkuláshoz folyamodnak; de elképzelhető-e jóhiszeműen, hogy amikor a test ritkul, vagyis tömegének egyik része eltávolodik a másiktól, a kettő között nem maradna űr? Mert nem azt kellene-e akkor feltételezni, hogy e két test elválása előtt egy időben egy helyen volt, s ilyen módon mindhárom egymásba hatolt? Most nyilván azt kérdi tőlem, hogy akkor miért emelhetjük fel a vizet hajlama ellenére egy nádszálban, fecskendőben vagy szivattyúban; amire én azt felelem, hogy erőszakot teszünk rajta, vagyis nem az űrtől való irtózatában tér el az útjától, hanem mivel számunkra fel nem fogható módon kapcsolódik a levegőhöz, s mihelyt a beléje kapaszkodó levegőt felemeljük, ő maga is felemelkedik.21

Ezt nem is olyan nehéz elképzelni, ha már ismerjük a tökéletes kört s az elemek finom egybefonódását; mert ha figyelmesen szemléli az iszapot, vagyis a föld és a víz egybekelését, azt találja, hogy nem föld és nem is víz, hanem a két ellenfél szerződésének közvetítője; ha viszont a víz a levegővel kél egybe, kölcsönös ködöt bocsájtanak egymásba, s ez mindkettő nedveit átjárva békességet teremt közöttük; a levegő meg valami közvetítő kipárolgással engeszteli meg a tüzet, ami végül is egyesíti őket. –

A négy alapelem körforgásáról

Emlékszem, egy nap megint filozofálgattunk, mert hiszen egyikünk sem szívelte az alacsonyrendű témákat:

– Nagyon sajnálom – mondta a társam –, hogy, bármilyen értelmes, önt is csak megrontják a köznapi emberek tévelygései. Vegye hát tudomásul, bármint erősködik is Arisztotelész, akinek tudálékos tanait önöknél minden iskola követi: minden megvan mindenben,22 vagyis a vízben például van tűz, a tűzben meg víz, a levegőben föld, és a földben levegő. Bár az egyetem urai e vélekedésre tenyér nagyságúra nyitják szemüket, mégis könnyebb ezt bizonyítani, mintsem őket meggyőzni. Mert először is azt kérdem tőlük, nem szül-e halat a víz;23 ha pedig tagadják, ássanak csak egy árkot, aztán töltsék meg pár kosárnyi sziruppal, s akár szitán is átszűrhetik, nehogy ezek a vakok valami kifogásba kapaszkodjanak; s ha némi idő elmúltával nem találnak ott halat, akár az egész oda öntött vizet megiszom, ha meg találnak, s ebben egy cseppet sem kételkedem, máris bizonyos, hogy só és tűz24 is van benne. Vizet találni a tűzben ezek után már nem is nehéz mesterség. Mert válasszák bár az anyagtól legtávolabb eső tüzet, mint például az üstökösét, még ebben is sok van: az üstökös szülőoka ugyanis az az olajos nedv, melyet az antiperisztázis melege lángra lobbant s kénné redukál, de ha hevét nem ellensúlyozná és nem mérsékelné a nedves hideg, villámként lobbanna el egyetlen szempillantás alatt. Hogy a földben is van levegő, azt már nem is tagadják, vagy ha igen, csak azért, mert még sosem hallottak azokról a borzalmas vonaglásokról, amelyek Szicília hegyeit olyan gyakran megrázzák. Egyébként is megfigyelhetjük, hogy a föld teljességgel lyukacsos, még a homokszemek is, amelyek alkotják. De még senki sem állította, hogy e lyukakban nincsen semmi: vagyis elismerik, hogy itt lakik a levegő. Most már csak azt kéne bizonyítanom, hogy a levegőben van föld, de erről már nem is kívánok szólni, hiszen bárki meggyőződhet róla, valahányszor atomok légiói hullanak a fejére, éspedig olyan nagy számban, hogy valósággal csúfot űznek az aritmetikából.25

De térjünk most az egyszerűekről az összetett testekre: ezek máris sokkal gyakoribb témákkal szolgálhatnak; s most mindjárt bebizonyítom, hogy minden megvan mindenben, ami nem azt jelenti, hogy egy dolog mássá változik, ahogy a ti peripatetikusaitok26 csicsergik; mert én velük szemben állítom, hogy az elvek27 keverednek, szétválnak és ismét keverednek; olyan módon, hogy amit a világ bölcs Alkotója víznek teremtett, mindig is víz marad; s velük ellentétben sosem tételezek fel olyan igazságot, amit nem bizonyítanék.

Éppen ezért vegyen, könyörgök, egy hasáb fát, vagy más éghető anyagot, s gyújtsa meg: ha már lángol, ők azt állítják, hogy ami addig fa volt, most tűzzé válik. De én ezt tagadom: ha ég, sincs ott több tűz, mint mielőtt a gyújtót odaközelítettem; viszont a fahasábban elrejtett tűz, melyet addig a hideg és a nedvesség terjeszkedésében és cselekvésében egyaránt akadályozott, most már kívülről is kap segítséget, s minden erejével a fojtogató flegma28 ellen fordulva, meghódítja az ellenség által megszállt területet, s legyőzve porkolábját végre a maga teljességében mutatkozik. Nem figyelte meg, hogyan menekül a víz, a rönk két végén még gőzölögve és kihevülten az ádáz csatától? A láng, amelyet magasan lát, a legtisztább tűz, mely legjobban szakadt el az anyagtól, s most a legjobb úton van, hogy lakóhelyére visszatérjen.29 Bizonyos magasságig mégis egy piramis formáját ölti, hogy így törjön be az ellenszegülő levegő sűrű nedvességébe; de mivel emelkedése közben lassanként megszabadul vendéglátóinak erőszakos társaságától, s útjában már semmi ellenérzéssel nem találkozik, hirtelen magasra szökken, s e könnyelműsége gyakran újabb tömlöcbe juttatja, minthogy magányos útja során néha valami felhőbe téved. De ha a tüzek itt nagyobb mennyiségben találkoznak, és szembe tudnak szállni a gőzzel, akkor mindjárt egyesülnek, dörögnek, dübörögnek, lesújtnak, s a holt dolgok élő haragja nem egy ártatlan ember halálát okozta már. Ha viszont megreked a középréteg emésztetlen nedveiben, s nincs ereje a védekezésre, teljesen ki van szolgáltatva ellenfelének, amely a maga súlyával arra kényszeríti, hogy a földre hulljon vissza; s e szerencsétlen, valami vízcseppbe zárva, talán máris egy tölgy lábánál találja magát, hogy aztán a fa állati tüze szólítsa magához e szegény tévelygőt.30 Így tér végül is abba az állapotába, amelyet alig pár nappal azelőtt hagyott el.

De lássuk a fahasáb többi elemének sorsát is. A levegő a maga otthonába vonul, de még gőzölgésekkel keveredve, mivel a haragos tűz egyre-másra kiűzte őket. Labdája lesz most már a szeleknek, lélegzése az állatoknak, megtölti a természet űrjeit, esetleg valami harmatcseppbe rejtőzik, hogy aztán felnyalják, magukba szívják annak a fának a levelei, amelybe a mi tüzünk is megbújt. A víz, melyet a láng űzött ki a tuskóból, a meleg segítségével a meteorok31 bölcsőjéig emelkedik, majd eső formájában visszahull a mi tölgyünkre, meg a többi fára, a föld viszont hamuvá válik, míg aztán valami trágya tápláló melege, a közeli növények éltető sója, vagy a folyók termékeny vize meg nem váltja e meddő voltától, s most talán újra a tölgy mellett van, amely csírájának melegével magába szívja és teljessége kiegészítő részévé teszi.

Látjuk a négy elem azonos sorsát: valamennyi ugyanabba az állapotába tér vissza, melyet alig pár nappal előbb elhagyott. Ezért mondhatjuk, hogy az emberben megtalálható minden, ami egy fa összetételéhez szükséges, a fában pedig, ami egy emberhez szükséges. Végül, hogy ilyen módon, minden dolog megtalálható minden dologban; csak éppen Prométheuszunk nincs, aki a természet mélyéből kivonná és számunkra is érzékelhetővé tenné azt, amit én első anyagnak neveznék.

A világ keletkezéséről

Most arra kértem, előzékenységétől felbátorodva, hogy […] mondjon valamit a világ örök eredetéről, amiről már előbb is szólt.

– Megígérem – tettem hozzá –, hogy nem leszek hálátlan, s mihelyt visszatérek a Holdba, ahonnan, mint nevelőm is tanúsíthatja (a démonra mutattam), csak nemrég érkeztem, ott lenn elismétlem mindazokat a szép dolgokat, amelyeket most hallok, és így mindenütt megalapozom a dicsőségedet. Látom, csak mosolyogsz ígéretemen, mert nem hiszed, hogy az a bizonyos Hold valóban világ, és én is ott laktam; de biztosíthatlak, hogy annak a világnak a népei viszont emezt tartják Holdnak és nagyot nevetnek, amikor majd elmondom nékik, hogy ez a Hold is világ, és itt is emberek laknak. –

A filozófus mosolyogva válaszolt:

– Ha a nagy Egész eredetét vizsgáljuk, szükségszerűen három vagy négy képtelenségbe is ütközünk, vagyis az észszerűség azt kívánja, hogy a legkevésbé göröngyös utat válasszuk. Azt mondom tehát, hogy az első akadály, amely gondolkodásunkban megállít, a világ örökkévalósága; mivel pedig az emberi szellem nem elég erőteljes, hogy ezt felfogja, viszont azt sem tudja elképzelni, hogy ez a szép és csodálatosan megszerkesztett világ önmagától való volna, mindjárt afféle Teremtőre gondol. De akárcsak az az ember, aki az eső elől futva egy folyóba veti magát, a törpe karmaiból ő is valami óriás kegyelméhez menekedik. De nem menekülhet; elveszi ugyan az örökkévalóságot a világtól, mert sehogy sem érti, de aztán Istennek adományozza, mintha bizony néki szüksége volna ilyen ajándékra, s könnyebb volna elképzelni az egyikben, mint a másikban. Ez a képtelenség, vagyis az óriás, akiről szóltam, maga a Teremtés, mert, őszintén, fel lehet-e fogni, hogy a semmiből valami legyen. A semmi és akár egyetlen atom közt olyan végtelen, sajna, az arány, hogy e kapcsolatba a legélesebb elme sem tud behatolni; e kibogozhatatlan labirintusból aztán csak úgy szabadulhatunk, ha Isten mellett örök anyagot is feltételezünk, de akkor nem kell Istent feltételezni, mivel a világ nélküle is létezhet. De, mondod most te, ha el is fogadjuk az örök anyagot, hogyan támadt volna önmagától rend ebben a zűrzavarban?32 Nos, ezt is megmagyarázom.

Ha már egyszer minden látható kis testet végtelen számú láthatatlan testté osztottál, azt is el kell képzelned, kicsiny állat, hogy a végtelen Mindenség csupán e végtelen számú atomokból áll, s ezek mind nagyon egyszerűek, nagyon ellenállók, nagyon erőteljesek; alakjuk pedig különböző: kocka, téglalap, szögletes, kerek, hegyes, piramisféle, hatszögű, tojásdad, s mindegyik, formáját követve, különböző módon is tevékenykedik. S hogy valóban így van: helyezz egy kerek elefántcsont golyót sima, kemény felületre; a legkisebb lökésre is percekig gurul megállás nélkül. Ha meg tökéletesen kerek volna, mint akárhány az említett atomok közül, s ha az alapterület is tökéletesen sima, sosem állna meg. És ha már az emberi erő is örök mozgást adhat egy testnek, miért ne higgyük, hogy a természet is megteheti ezt? Így vagyunk a többi alakkal is: egyesek, a négyszögűek, örök nyugalmat igényelnek, mások meg oldalozó mozgást, és ismét mások remegésszerű félmozgást; és ha a kerek, melynek lényege a mozgás, a piramis alakúhoz kapcsolódik, talán éppen a „tűznek” nevezett jelenséget adja, mivel a tűz szüntelenül tevékenykedik, s ugyanakkor mindenhová könnyedén elhatol és betör.

Ugyanakkor a tűz hatása, a kerek forma találkozásánál létrejövő szögek nyílása és minősége szerint, különféle lehet, a bors tüze például egészen más, mint a cukoré, a cukor tüze különbözik a fahéj tüzétől, a fahéjé nem azonos a szegfűszegével, s emezé megint eltér a rőzse tüzétől. Viszont a tűz, a mindenség részeinek és Egészének alkotója, annyi alakot vitt és gyűjtött egybe egy tölgyben, amennyi a tölgy létrejöttéhez éppen szükséges. De, mondhatod most, hogyan gyűjthette egybe a véletlen, ugyanazon a helyen mindazokat a dolgokat, amelyek a tölgy létrejöttéhez szükségesek? Amire én azt felelem, nem az a csoda, hogy az így elrendezett anyag tölgyet alkot, nagyabb csoda volna, ha az anyag ilyen elrendezése után nem tölgy keletkezik; ha bizonyos alakokból kevesebb van, szilfa, nyárfa vagy fűzfa jön létre; ha megint kevesebb, mimóza, pikkelyes kagyló, giliszta, légy, béka, veréb, majom vagy ember. Ha három kockát vetsz az asztalra, és azonos pontszám van mindegyiken, vagy három, négy és öt egy sorban, vagy talán kétszer hat és egy, csodáról beszélsz-e? Valamennyi kockán azonos pontszám, pedig mennyi változat lehetséges! Milyen csoda! Három egymást követő pontszám! Milyen csoda! Felül kétszer hat, a harmadikon meg alul hat! Tudom, értelmes ember vagy, s te sosem kiáltanál így; a kockákon csak bizonyos mennyiségű szám van, s lehetetlen, hogy valamelyik ne legyen felül.

És mindezek után csodálkozol, hogy a véletlen által összegyúrt és kevert anyag embert is létrehozhatott? De hiszen, felelheted, olyan sokféle dolog kell létezéséhez. Azt persze nem tudhatod, hogy ugyanez az anyag, miközben az ember megformálására törekedett, milliószor is megtorpant, s hol követ vagy ólmot, hol meg korallt, virágot vagy üstököst alkotott, csak azért, mivel több vagy kevesebb volt benne azokból az alakokból, melyek az ember megrajzolásához szükségesek. Nem csoda tehát, ha a szüntelenül áramló és mozgó végtelen anyagrészek végül is az általunk ismert kevésszámú állatban, növényben vagy ásványban találkoztak; ahogy nem csoda, hogy száz kockadobás egyszer azonos számokat ád, éppen úgy lehetetlen volna, hogy végtelen sok mozgásból ne jöjjön létre valami, amit aztán az együgyű váltig csodál,33 mivel nem tudja, milyen kevés híja volt csupán, hogy ne valósuljon meg. Y folyó malmot hajt, s egy toronyóra rugóit is mozgatja, Z patak viszont csak folyik, s időnként a föld alá bújik, mégsem mondjuk, hogy lám, a folyó milyen értelmes, mert tudjuk, hogy útjába estek azok a dolgok, melyek nélkül nem tevékenykedne ilyen hasznosan: mert ha nem a folyó partjára építik a malmot, a hullámok sem őrlik meg a gabonát; s ha nem találkoznak az órával, az időt sem jelzik; ha viszont a malom vagy az óra a kis patak útjába esik, ez cselekedte volna ugyanazokat a csodákat. Ugyanígy vagyunk a tűzzel is, amely önmagától mozog; ha olyan szervekre bukkan, melyek tevékenysége értelmet ád, ő maga is értelmessé válik; ha csak olyanokra, melyekkel érezni lehet, ő is érez; ha e szervek mozgatása csak a puszta élethez elegendő, ilyenné válik ő maga is; vagyis ha, ne adj Isten, kibökik a szemét annak az embernek, kit lelkének tüze tesz látóvá, nem lát többé, ahogy a mi nagy óránk sem mutatja az időt, ha eltörték a rugóját.

Végül, e kicsi és oszthatatlan atomok olyan kört alkotnak, melyen belül a fizika legmeghökkentőbb nehézségei is nehézség nélkül megoldhatók. Vizsgáljuk meg például érzékeink működését, amit eddig még senki nem tudott megérteni. Kezdjük mindjárt a látással: ez a legbonyolultabb, megérdemli hát az első helyet.

Én úgy képzelem a dolgot, hogy a szemhártya, melynek részei az üveg lyukacskáihoz hasonlítanak, átengedi a tűz porát, vagyis az úgynevezett látósugarakat, s mikor ezek valami át nem tetsző anyagba ütköznek, itt megtörnek és megint hazatérnek; az akadályt okozó tárgy képe viszont végtelen számú parányi test, melyek állandóan és egyenletesen áramlanak a szemlélt tárgyból, s most a tűz porával egyesülve a szemünkbe jutnak. Most nyilván azt vitatod, hogy az üveg sűrű, áthatolhatatlan test, miért tűri tehát, hogy e parányi testek áttörjenek rajta, ahelyett, hogy visszaverné őket. Amire én azt válaszolom, hogy az üveg pórusai formájukban azonosak a rajtuk áthatoló tűzatomokkal; búzarostán nem lehet zabot rostálni, sem zabrostán búzát, s egy vékony fenyődoboz átengedi ugyan a hangot, de nem a látást; s egy kristálydarab áttetsző ugyan, s a látás könnyen áthatol rajta, de a tapintásnak már ellentáll. –

Nem tudtam megállni, hogy közbe ne szóljak:

– A mi világunk egy nagy költője és filozófusa34 – mondtam – Epikurosz nyomdokain haladva, emez meg Démokritoszén, szinte szóról szóra ugyanezt mondta e kis testekről; s éppen ezért egy cseppet sem csodálkozom mindazon, amit mondasz […]

Az érzékelésről

– […] azt magyarázd meg, kérlek, hogy a te elveid szerint hogyan jelenik meg arcmásunk egy tükörben.

– Mi sem egyszerűbb – felelte a filozófusom. – Csak azt kell elképzelned, hogy szemed tüzei, miután áttörtek az üvegen, valami homályos anyagba ütköznek, s itt visszaverődve ugyanazon az úton térnek haza; eközben találkoznak a tükör azonos felületein elhelyezett kis testekkel, s ezeket is magukkal viszik a szemünkbe; képzeletünk meg, melegebb lévén lelkünk többi képességénél, a legfinomabbakat magához vonzza és kicsinyített képmást alkot belőlük.

A hallás működését sem nehéz felfogni, s hogy rövidre fogjam, vizsgáljuk csak meg egy mesteri kéz által érintett lant hangjait. Azt kérdezheted, hogyan vehetünk észre olyan távoli dolgot, amelyet nem is látunk. Talán valami spongya hagyja el a fülemet, hogy aztán magába szívja és visszahozza a zenét? vagy maga a zenész nemz a fejemben egy másik kis zenészt lanttal a kezében, akinek aztán visszhangként kell bennem elismételnie ugyanazokat a dallamokat? Nem, a csoda eredete a megfeszített húrban van, amely meglöki és az agyvelőmbe hajtja a levegőt alkotó kis testeket, s ugyanakkor lágyan simogat e parányi anyagrészecskékkel; s ha a húr nagyon feszes, a hang is magasabb, mivel erőteljesebben üti meg az atomokat; az így telített érzékszerv meg bőséges anyagot ád a képzeletnek a kép megformálásához; ha viszont nagyon kevéssé feszítjük a húrt, megesik, hogy emlékezetünk még nem tudta befejezni a képet, s ilyenkor ugyanazt a hangot kell megismételnünk, hogy elég anyagot kapjunk például egy körtánc dallamához és be is tudjuk fejezni e darab hangképét.

De van csodálatosabb tevékenység is, többek közt éppen az, amikor ugyanannak az érzékszervnek a segítségével hol örömöt, hol pedig bosszúságot érzünk. Ez olyankor történik, mikor a kis testek hasonló mozgásuk vagy alakjuk miatt ilyesmire hajlamos társakkal találkoznak bennünk; az újonnan érkezettek most arra bírják vendéglátó gazdáikat, hogy azok is kövessék példájukat. Amikor tehát valami szilaj dallam ütközik vérünk tüzébe, hasonló mozgásra bírja és arra ösztönzi, hogy törjön ki börtönéből: ezt nevezzük aztán „a bátorság lendületének”. Ha pedig lágyabb a hang, s csak annyi ereje van, hogy kisebb lángot mozgasson dobhártyánkon, idegeinken s húsunk minden kis részében, akkor meg afféle csiklandós érzést kelt, amit „örömnek” nevezünk. Ugyanez a folyamat okozza többi szenvedélyünk izzását is: minden attól függ, hogy milyen hevesen csapódnak hozzánk e kis testek, milyen irányba lendítik őket más rezgések, s hogy találnak-e bennünk mozgatható társakat. Ennyit a hallásról.

A tapintás bemutatása már nem okoz nehézséget, csak azt kell meggondolnunk, hogy minden tapintható anyag folytonosan kis testeket bocsájt ki magából, s valahányszor megérintjük, ez az áramlás is megnövekszik, mert hiszen mi magunk préseljük ki belőle, ahogy a vizet is kinyomjuk a megmarkolt spongyából. A kemény testek szilárdságukat közlik érzékszerveinkkel, a puhák lágy voltukat, a durva felületűek pedig, és így tovább. S bár sajnálatos, a munkától elhasznált kéz már nem tapint finoman, mivel vastag kérgében nincsen élet, sem pórusok, s csak bajosan közvetíti az anyag gőzölgését. Megmondjam, hol van a tapintás szerve? Azt hiszem, tömegünk egész felületén, mivel testünk minden részében érzünk. Csak annyit még, hogy, gondolom, a fejhez közelebb eső testrészek gyorsabban érzékelnek, amit kísérlettel is igazolhatunk, mert ha egy tárgyat csukott szemmel megmarkolunk, elég gyorsan felismerjük; de ha a lábunkkal tapogatjuk, már nehezebben megy a dolog. Éspedig azért, mert bőrünk véges végig lyukacsos, s idegeink sem zártabbak, tehát útközben, és mielőtt még célpontjukhoz, vagyis az agyba érkeznének, sok kis atom hull ki szövetjük résein át.

Most már csak a szaglásról és az ízlelésről kell szólnom. Nem azért érzem-e egy gyümölcs ízét, mert szájam melege megolvasztja? Mivel pedig egy körtében sok só van, s ez a só, oldódása után, más formájú testekké bomlik, mint amilyenek például az alma ízét alkotó részecskék, másképpen is hatol a szájpadlásunkba; ugyanígy más fájdalmat érzek, ha egy dárda végére erősített vasdarab tépi meg a húsomat, mást, ha egy pisztolygolyó sebesít meg, és megint mást, ha szögletes acéltőrt döfnek belém.

A szaglásról nincs mit mondanom, mivel maguk a filozófusok is elismerik, hogy kis testek állandó áramlása okozza. Hasonló elvekre támaszkodom, amikor az égitestek keletkezését, összhangját és befolyását a meteorok35 változhatatlan változatosságával magyarázom.

A holdlakók könyvei

Csernus Tibor

Amikor egyedül maradtam, figyelmesen vizsgálgattam a könyveket, de dobozukat is, vagyis a fedőlapokat, melyek csodálatosan gazdagok voltak; az egyiket egyetlen, s a miénknél sokkal csillogóbb gyémántból csiszolták; a másik meg kettőbe hasított óriás igazgyöngynek tűnt. A démon az itteni világ nyelvére fordította ezeket a könyveket; s mivel nyomdájukról még nem szóltam, most elmagyarázom ezt a két kötetet.

Amikor kinyitottam a dobozt, a mi óráinkhoz hasonló fémszerkezetet találtam benne, sok kis rugóval s parányi gépekkel. Könyv ez is, de csodálatos könyv, lapok és betűk nélkül; vagyis olyan, amelyből szem nélkül, s csupán a fülünk segítségével is okulhatunk. Ha valaki olvasni akar, sok és különböző fajta kis idegszállal egybebogozza a gépet, s miután a tűt a kívánt fejezethez illesztette, máris hallja, mintha csak emberi szájból vagy valami hangszerből törnének elő, a holdbéliek beszédének jól formált s világosan érthető hangjait.

Azóta is sokszor eltűnődtem a könyv készítésének e leleményes módjáról, s már nem csodálkozom, hogy náluk akár a tizenhat-tizennyolc éves fiatalok is többet tudnak, mint nem egy ősz férfi a mi világunkban; mert mihelyt beszélni kezdenek, már olvasni is tudnak, és így sosem maradnak olvasmány nélkül; nemcsak a szobájukban olvashatnak, hanem az utcán is, vagy kiránduláskor, vagy akár utazás közben: zsebükbe dugnak, vagy az övükre aggatnak néhány tucat könyvet, s csak egy rugót kell bekötni, s máris hallanak egy fejezetet, vagy akár többet is, ha az egész könyvre kíváncsiak; így állandóan nagy emberekkel társalognak, holtakkal és élőkkel egyaránt, akik fennhangon szólnak hozzájuk. A démon ajándéka egy jó óra hosszat foglalkoztatott; végül fülbevaló módjára magamra aggattam a könyveket és sétálni mentem […]

Szávai Nándor fordítása

Csernus Tibor
  1. világ – az akkori nyelvhasználatban lakott égitestet jelölt.
  2. Girolamo Cardano (1501–1576) – olasz orvos, matematikus és filozófus, a páduai szabadgondolkodó iskola hatása alatt írt műveiben tudományos megfigyelések és természetes csodával magyarázott babonák a mindenség panteisztikus szemléletével keverednek. De Subtilitate (A Magasztosságról) című művében (amely most Cyrano asztalán fekszik) elmondja, hogy egy éjjel hét fehér köpenybe burkolt aggastyán jelent meg apja szobájában, s ketten közülük az öreg tudós kérdéseire is válaszoltak. Elmondták, hogy ők tulajdonképpen légi lények, akik születnek és meghalnak, akárcsak az emberek, de sokkal tovább élnek. Cardano műve e részletében nem említi a Holdat, de a közhit szerint ez az égitest volt a démonok lakóhelye (akiknek létezése a prodigium körébe tartozik). Még Balzac is hitt Cardano történetében, melyet egyik regényében (Ursule Mirouët) fel is használt.
  3. Cyrano korában ismert játék volt a tojástáncoltatás. Harmatcseppeket tettek egy üres tojáshéjba, majd a nyílást viasszal lezárták. A napsugarak hatására a tojás megremeg, mozog, sőt pár pillanatig a levegőben lebeg. Amint látjuk, Cyrano egy természetes jelenség hatóerejét sokszorosította meg.
  4. Ahogy Josué kedvéért is megállította a Napot.
  5. Ptolemaiosz – alexandriai földrajztudós és csillagász (Kr. u. II. század) Elmélete a geocentrizmus; a mozdulatlan Föld a mindenség középpontja, amely körül a bolygók, a Nap és a csillagok egyre távolodó körökben mozognak. Ptolemaiosz elméletének még a 17. században is sok híve volt, mert lehetővé tette a bolygók mozgáspontjainak előzetes kiszámítását, de elsősorban azért, mivel az egyház tanítása a geocentrizmust hirdette. Az alkirály érvei szokványos „bizonyítékok” voltak abban az időben. Cyrano viszont Gassendi érveit ismétli meg.
  6. koncentrikus – az a körpálya, amelynek a középpontja megegyezik a Föld középpontjával. – excentrikus – az a körpálya, amelynek a Földétől független középpontja van. – epiciklus – kis kör, amelynek középpontja egy nagyobb kör kerületén mozog. Mindhárom kifejezés a ptolemaioszi rendszer terminusa volt.
  7. A mai számítások szerint ezerkétszáznyolcvanháromszor nagyobb.
  8. A szabadgondolkodók gyakran visszatérő érve a keresztény világnézet cáfolatára: a világot nem az ember kedvéért teremtették, s az ember nem a világ középpontja.
  9. A napfoltokat 1611-ben és 1612-ben három tudós is megfigyelte, s ez a felfedezés sok vitára adott alkalmat. Egy olasz csillagász, Anton Maria Rheita (1597–1660), azt állította, hogy ezek a foltok a Nap parányi bolygói, Galilei viszont, aki egyik felfedezőjük volt, a mi felhőinkhez hasonló légköri képződményeknek tartotta őket.
  10. Cyrano már félszázaddal a newtoni törvény megfogalmazása előtt felismeri [inkább megsejti – A szerk.] az általános tömegvonzás lényegét, vagyis a tömeg és a távolság összefüggését.
  11. A Biblia szerint Jákob álmában egy létrát látott az ég és a föld között, melyen „Istennek angyalai felmennek és alájőnek vala”. (Genesis, 28, 12.)
  12. Az első léggömb, a Montgolfier testvérek találmánya, alig száz évvel később, azonos elv alapján működött: a levegőnél könnyebb meleg levegő hajtóerejével szállt a magasba.
  13. Ez a leírás megegyezik a mai ejtőernyő elvével.
  14. Négyszögű süveget a teológia tudorai viseltek. A hermelinfarkos sapka kerek volt, s általában a jogi vagy orvostudományok doktorai viselték.
  15. Posztócsinálta doktor – sok egyetemen szokás volt, hogy a jelölt, doktori szigorlata előtt, egy vég posztót adott a vizsgáztató professzornak.
  16. Rokonszenv – Cyrano (vagy csak Gonzales?) ebben a részletben elfogadja a rokonszenv elméletét, melyet Gassendi tagadott.
  17. Aritiperisztázis – két ellentétes minőség aktivitása, melynek során az egyik hatékonyabbá teszi a másikat (például a hideg a meleget).
  18. Ez a ma már köznapinak tűnő megállapítás Cyrano korában igen jelentős volt, mivel azt az arisztotelészi elméletet igyekszik cáfolni, hogy minden elem eredetének helyére törekszik (a tűz például az ég felé); ez a rokonszenv erejével történnék, amit viszont a fejtegetés előző része elfogadni látszik.
  19. Vagyis: hogy ezt a gordiusi csomót, Nagy Sándor példáját követve, kardjával vágja ketté.
  20. A vita alapelve az a feltételezés, hogy mozgás nem lehetséges űr nélkül, ami Gassendi, s általában az atomisták álláspontja volt Arisztotelésszel szemben.
  21. Ez a mesterkélt magyarázat azt mutatja, hogy Cyrano nyilván nem ismerte Toricelli, majd Pascal híres kísérleteit az űr létezésének bizonyítására (1643, illetve 1647).
  22. Anaxagorasz görög filozófus (i. e. V. század) tétele: „Mindenben része van mindennek”, minden dologban benne vannak az összes anyagok, s csak a keveredés módja tesz különbséget a testek tulajdonságai között; amely anyagból több van, annak a sajátságai vehetők észre a testen, de a többi anyag is benne van. Cyrano, mint látjuk, csak részben követi Anaxagorasz tanítását: ő inkább az állandó változásban hisz, s a négy alapelemről mondja, hogy ezek mindenben megvannak, s mivel minden test belőlük van összetéve, minden megvan mindenben.
  23. Cyrano, mint kora általában, hisz a spontán nemzésben. A kor biológiai ismereteinek kezdetleges voltát az a vélemény is mutatja, hogy egy szita felfogná a csírákat.
  24. A tűz az élet elve, az állatok anyagi lelke; ha tehát spontán keletkezett élőlényeket találnak a vízben, tűznek is kellett ott lenni.
  25. A levegőben levő porszemekről van szó, amelyek a napsugarak hatására láthatóvá válnak. [Feltehetően azért beszél Cyrano az aritmetika megcsúfolásáról, mert az ő korában és kultúrkörében a nagy számok nehezen, vagy egyáltalán nem voltak kifejezhetők. – A szerk.]
  26. Peripatetikusok – Arisztotelész követői, akik a materializmus és az idealizmus között ingadoztak.
  27. Elvek – Cyrano itt a négy alapelemre gondol (a föld, a tűz, a víz és a levegő).
  28. A flegma szóval a hideg nedvességet jelölték. Az ókori orvostudomány négy alapvető nedvet ismert.
  29. Cyrano itt ellentétbe kerül saját állításával, amely szerint „valamennyi test… a föld középpontja felé tör” (47. p.), s megint a rokonszenv elvét látszik elfogadni.
  30. Az atomisták szerint a növényeket és az állatokat egyaránt a tűzatomokból álló életelv élteti.
  31. Meteorokon Cyrano általában a légköri jelenségeket érti.
  32. Ez a mondat, valamint a fiatal házigazda fejtegetése a regény végén, világosan mutatja, hogy Cyrano a természetfilozófia panteista felfogásával szemben eljutott a következetes materialista álláspontra.
  33. Ugyanezt a fejtegetést találjuk egy századdal később Diderot Filozófiai gondolataiban.
  34. Ez a nagy költő és filozófus természetesen Lucretius.
  35. Meteorokon Cyrano általában a légköri jelenségeket érti.
  1. A mai Kanada jelentős része akkor francia uralom alatt volt, s Új Franciaország-nak hívták.

Cyrano de Bergerac: Holdbéli utazás (Les États et Empires de la Lune). Fordította, a tanulmányt és a jegyzeteket írta Szávai Nándor. Az illusztráció Csernus Tibor műve. Budapest: Magyar Helikon, 1962. 5–7, 9–14, 15–17, 20–21, 46–50, 50–53, 83–88, 88–90, 92–93. p. A magyar kiadás Les oeuvres Libertines de Cyrano de Bergerac, Paris, Librairie Ancienne Honoré Champion, 1921 alapján készült.

Milyen címen írt fantasztikus történetet a Holdról Daniel Defoe, Edgar Allen Poe és H. G. Wells?

Daniel Defoe: Memoirs of Sundry Transactions from the World in the Moon, 1705 · Edgar Allen Poe: The Unparalelled Adventure of One Hans Pfaall (Utazás a Holdba vagy Hans Fall csodálatos története), 1835 · H. G. Wells: The First Men In The Moon (Első ember a Holdon), 1901.