Hídverés rovat

Használni / Lakozni / Elvenni1

Hannes Böhringer
építészet, filozófia

Heidegger előadása után ötperces szünet következik. Mit tudnak kezdeni az építészek a filozófus beszédével? Régimódian, Heidegger szóhasználatához hasonlón „építőmesternek” nevezik magukat. Az építés tulajdonképpen lakozás, mondta. Erre utalnak már a szavak gyökei is. A lakozást azonban újra kell tanulni. Ez ugyanis az igazi lakásínség: ott tartózkodni a dolgoknál, a Földön az Ég alatt mint halandó a halhatatlanok előtt, a „négyesség egyszerűségében”. Ezt az egyszerűséget azonban nemcsak egy Fekete-erdői gazdaház, hanem egy autópályahíd is megtestesíti.2

Otto Bartning vezeti a Darmstadti beszélgetést. A biztonság kedvéért Heidegger előadása után maga kezd el beszélni:

„Az alakító, a művész, kiváltképpen az építőmester mindig ezen az úton, a megfogás és a felfogás között halad. Az építőmester éppen a nekifogás és a fogalom közti feszültségből él és szenved és alkot.”3

Hol és hogyan képes építészként Heidegger szavainak nekifogni? A filozófus csak a fogalmat, a kontemplációt, a gondolatban épülő templomot, a „négyesség egyszerűségét”, ennek az igazi lakásínségnek a „meggondolását” nyújtja. Bartning elsőként Hans Schwippertnek adja meg a szót. A beszélgetésben neki kell irányt venni a konkrét, a kézzelfogható felé. Ám Schwippert eleinte Heideggernek a négyesség és a lakozás iránti hevületében a „menedék”4 iránti vágyódást érzi, ami ellentétes a világosság és könnyűség mindenütt látható építészetével, az új sátorépítéssel. Kimondatlan rossz érzést okoz Heidegger példája a négyességre, a görög templom, amivel a keresztény építőmester Isten vándorló népének hajlékát állítja szembe. Ám aztán Schwippert azt a kérdést veti fel, vajon az üveg és a beton, a könnyű és világos új anyagai mennyire szükségszerű anyagai a jelenkor „téri akarásának”5, avagy hogy az üveg és a beton el is vétheti ezt a Kunstwollent (Riegl).

Paul Bonatz nem sokra becsüli az ilyen jelszavakat és az elzászi Rappoltsweiler népiskoláját, ahová gyerekként járt, jobbnak tartja Scharounnak a Siemensstadt számára tervezett szakiskolájánál, melyet Schwippert példaként említett. Scharoun védekezik. Az építőmesterek nekifogtak egymás közt. Heidegger előadásáról csaknem megfeledkeztek. Ekkor az öreg Wilhelm Kreis még egyszer visszatér a híd-motívumra, de Heidegger négyessége helyett a régi és új közti összeköttetésre érti. A századelőn, egy „átmeneti korban”6 a Drezda ó- és újvárosát összekötő régi Augustus-hidat, ami az Elba áradásakor beomlott (1904), egy újjal kellett pótolnia. Technikailag, de főként lelkileg képtelen volt arra, hogy egy modern acélkonstrukciót tervezzen oda. A régi hídból kiindulva egy testes betonhidat épített. „És ez ma csaknem annyira kedvelt, mint a régi kőhíd volt.”7 A jegyzőkönyv ekkor nyugtalanságot említ.

A következő előadást Ortega y Gasset tartja.8 Bevallja, hogy külön nem készült erre az alkalomra, és az emberről mint nem alkalmazkodó hontalan állatról beszél, amelynek technikára van szüksége, hogy magához alakítsa a környezetét. Hogyan keletkezik a technika? Feltehetően intoxináció folytán egyszer, de maradandóan agya megnagyobbodott. Ezáltal az ember túl sok bensőségességre és képzelőerőre tett szert. Elképzeli azt, ami nincs, de lehetne, amit meg tudna tenni. Ez ugyan állandóan „elégedetlenné” teszi, a választás kényszerérével jár, de általa szabadságot nyer.

Heideggerhez hasonlóan Ortega y Gasset is etimológiailag támasztja alá alapgondolatait. Az ember kiválasztó lényként – mondja – animal eligens, azaz elegáns és intelligens.9 Ortega y Gasset antropológiája Gehlenére emlékeztet: az ember természeténél fogva nem kontemplációra, nyugalomra, lakozásra és gondolkodásra termett, hanem megragadásra, cselekvésre és előállításra.10 Mindig sürgősen csinálnia és tennie kell valamit. Az arról való gondolkodás mindig utána, túl későn jön.

Az ezt követő vita során Dolf Sternberger arra utal, hogy az otthontalanságot a romantikától a szecesszióig lakáskultúrával kompenzálták. Főként a Jugendstil-házak és bútorzatuk organikusságának és vegetabilitásának kellett az embereket otthon meggyökereztetnie. Az otthonhoz – a téma már régen nem a tér és az élettér, hanem a lakásínség és az otthon – a lakás mellett, mondja Sternberger, munka és társadalom is tartozik. A puszta lakozásban az egyes ember leáll, saját „tulajdon mozdíthatósága” megbénul. Az otthonhoz szabadság is tartozik. Ez nem pusztán választási, hanem mozgásszabadság is. Autópálya.

Előadása végén Rudolf Schwarz az „építőművészet ügyéről” beszélt.11 Azt kívánja, ami Heideggernél hiányzik: az építőművészetnek szüksége van egy nyilvános tűzhelyre, ami köré nép gyűlik és települ. Az első az építőművészet négy eleme közül a tűzhely, amit óvni és körbe kell építeni.12 Mi ez a tűzhely ma? – kérdi Schwarz. A „magasabb” vagy „hordozó eszmének” nevezi. Ha egyáltalán valami, akkor „a szocializmus az Isten szerelmére”, feleli.13 Heidegger úgy kerüli ki a politikát, hogy a gyűlés, a germán „thing” szóból szófejtéssel a dolgot (Ding) varázsolja elő.14 Dologként ezért aztán egy autópályahíd is egybegyűjti a négyességet, de nem gyűjt egybe népet. Schwarz számára a szocializmus áldozatot, az individualizmus „adományozását”15 jelenti valami közösért. Hat évvel a nemzetiszocializmus után az olyan fogalmak, mint nép, közösség és áldozat még nem állnak általános gyanúban és Rudolf Schwarz körülményeskedés nélkül tudja ezeket keresztény értelemben alkalmazni.

1951-ben, ugyanabban az évben, amikor Heidegger a darmstadti „építőmesterek” előtt megtartja híres előadását16, Jost Trier münsteri irodalomtudós kiad egy kis könyvet: Lehm. Etymologien zum Fachwerk (Vályog. A Fachwerk etimológiájához)17. Egy évvel később jelenik meg a Holz. Etymologien aus dem Niederwald (Fa. Etimológiák a sarjerdőből)18, majd tizenkét évvel később Venus. Etymologien um das Futterlaub (Vénusz. Takarmánylomb körüli etimológiák)19

A legfőbb biztatást a nyelvtől kapja az ember, mondja Heidegger.20 Felemeli, mielőtt még építményeket kezdene emelni. Ám a nyelv, veti ellene Trier, az embert megint saját „szükség- és tevékenységvilágára”, a munkára utalja.21 Mint egy régész, Trier úgy tárja föl szótörténeteiben ama szó-mezők maradványait, amelyek a gazdálkodás régi technikáira vezetnek vissza: a legelő-, a sarjerdő-, a takarmánylomb-gazdálkodásra, a faszerkezet- és öntözőmű-építésre, hogy onnan következtessen a közösségi életre.

Trier a szótörténetben Gottfried Semper művészettörténetére talál, megmunkálásának anyagokra irányuló történetére.22 Így Trier szinte mellékesen megemlíti, hogy a renaissance nem újjászületés, hanem újranövés és a sarjerdő-gazdálkodásból ered, ahol a fákat embermagasságban vagy még alacsonyabban átvágják, hogy a gyökértörzsből hajtások tudjanak előbújni (újranövés), amelyeket aztán le lehet aratni, a faszerkezetes építéshez kellő fonatokhoz lehessen használni a vályogépítmény erősítéséhez23 E tekintetben a beton rokon a vályoggal, csakhogy azt öntik és nem vetik.

„Az összehasonlító nyelvtudomány bizonyította”, írja Semper, hogy a régi nyelvi formák nem primitívebbek, hanem gazdagabbak a maiaknál. Ugyanez érvényes a művészeti formákra.24 Semper itt Jacob Grimmre gondolhatott.25 Grimm egy rövid írását Friedrich Carl von Savigny jogtörténésznek ajánlotta, amely Trier számára alapvetővé vált: Das Wort des Besitzes. Eine linguistische Abhandlung. (A birtoklás szava. Lingvisztikai értekezés)26 Ebben található egy rövid rész a nem szógyökről, amelyet Grimm a görög nemein (nehmen, weiden [venni, legelteteni]) és a latin nemus (Hain [liget]) szavakkal, a pásztorélettel és legeltető gazdálkodásával hoz össze.27 Úgy tűnik, az etimológia maga is sarjerdő-gazdálkodásból ered: learatja az új vesszőket a nyelv gyöktörzséről.

A nemus az az erdő, amelyet állatetetés céljára vettek használatba (genommen) és így ritkássá (Lichtung) vált.28 Filozófiai fennhéjázásában Heidegger a lét tisztásáról és az igazság „rejtetlenségéről” (aletheia) beszél.29 Szófejtéseit Trier szerföltt dilettánsnak tartja.30 Venni (Nehmen) az erdőből szedést és szakítást jelent. Az állatok letépik a leveleket és a füveket és ezzel megint újra kihajtásukat serkentik.31

Ám ez csak megfelelő használat során működik. A használatbavétel (Nehmen) nomoszt, legeltetőjogot, használati szokást (Brauch) kíván, mondja Trier. A használat szokás, megszokottá válik és így elkötelez: szokásjog. A jó szokás „tartós”, azáltal marad meg, hogy az elhasználódást az ismétléssel állja ki. Lakozni tehát annyit jelent, mint ápolni a jó szokásokat.32 A „maradás”, írja Deleuze és Guattari, a nomoszból, ethoszból (szokás) és ritornelből (ismétlés, dalolászás) keletkezik.33

Heidegger tart egy előadást. Bartning szeretne valamit kapni, egy gondolatot, egy gyümölcsöt szedni, amit meg tud emészteni és tevékenységében (alakítás, építés) használni tud. Ám a filozófia a közvetlen fogyasztás számára rideg oldaláról mutatkozik. Ragaszkodik ahhoz, hogy előbb jó szokásokat alakítson ki. Ezek azonban csak használat során alakulnak ki. Az ember képes kiválasztani, mondja Ortega y Gasset. Ám a gyűjtést és kiválasztást (eligere) megelőzi az, hogy elvegyük, szedjük és leszakítsuk. Elvenni megint csak azt lehet, ami jelen van és magától nő: erdő, természet, képzelet. Ezek azonban mindig is használatban vannak: nemus, felhasználva, kultiválva. A kultúra kultivált természet, szüntelen az elvadulástól fenyegetett, ha nem helyénvaló módon veszik használatba.

Ha ilyen egyszerű volna minden! A szokás konvenció, megegyezés, amit fel lehet bontani. Milyen sok szokás van! Melyik az igazi? Megint választani kell. Az élő szokás tradíció és funkció egyben. A gyorsuló fejlődés, a modernitás szétrobbantja ezt a köteléket. A tradicionális formák ekkor már csak öltöztetik az önállósult funkciókat. Az öltözeteket le lehet venni és másokkal lehet helyettesíteni. Hiányzik közülük a nélkülözhetetlen összefüggés, a szükség, a szokás, a szükségessé váló használat. A tradició és funkció, az öltözet és a váz, a fonat és a vályog – ahogy Trier mondja a faszerkezetre tekintettel – szükséges összefüggéséből, szembeszökő összefüggés válik. A történeti műveltségnek kell közbelépnie és hidat építenie funkció és tradíció között. Ám az értelem nem oly kényszerítő, mint a szükség. Már Augustinus megjegyzi, hogy e világ inkább alkalmas a jó használatbavételre, mint önmagáért való élvezetére.34 Az élvezéséhez kellő értelem ugyanis elkerülhetetlenül túlvezet rajta.

Előadásában Rudolf Schwarz két nagy építési formát, a centrális és a hosszanti épületet különbözteti meg. Az egyik építmény azt a népet építi körül, amelyik összegyűlik, a másik az útonlevőt.35 Sternberger és Schwippert a lakozás pátoszával a modern élet mobilitását és a sátor könnyűségét állítja szembe. Schwarz és Schwippert templomépületre, Bruno Taut város-koronájára, a még a Bauhaus számára is példaképül szolgáló katedrálisra gondoltak. Számukra még bevett volt a zarándok (peregrinus) keresztény figurája. Ezt a nomád figurája váltotta föl. Mindkettőben az testesül meg, ami nem idomul a város és az állam életébe: annak érzése, hogy az ember itt nem honos és otthonos, hanem „e világban” átmeneti, határain és felosztásain keresztül úton levő. Alakjuk több mint a megalapozott, letelepült élet feletti puszta elégedetlenség kifejezése, ők az állam, a társadalom, a gazdaság bekebelezésével szembeni távolságtartás és ellenállás figurái. Talán csak távolságtartással lehet egyáltalán e világot helyes használatba venni. Eltávolodás mint híd.

Vegyük használatba a világot mint nemus-t: mint erdőt, tisztást, legelőt! Kerített-e a legelő, vagy kerítetlen? Carl Schmitt szerint igen: a kerítések határt szabnak a zűrzavarnak és a szembenállásnak. A nomosz az európai szokás a háború megfékezésére.36 A kerítések váltják ki a háborút, mondja Deleuze és Guattari. Számukra megfordítva a nomosz töri meg a politikum határait és nyit meg más, behatárolatlan teret egy nép számára, ami azonban még hiányzik.37

Mi a fontosabb, mi jön először: a dolog megfogása vagy a fogalma? Teória vagy praxis? Építeni vagy gondolkodni? Szükség vagy élvezet? Eldönthetetlen. Az egyik hozza magával a másikat. Így Heidegger kontemplatív négyessége minden további nélkül visszafordítható Semper „praktikus esztétikájára”, „az építőművészet négy elemére”: tűzhely (oltár), tető, kerítés, földhányás (Terrasse), ha a teraszból az ember kihallja a terrát (föld), a kerítésből Heidegger „óvás”-át, és a tetőből az eget.

Semper irányából egy harmadik négyzet merül fel, a megfogás és a fogalom, és a maradás és elindulás feszültségmezője, amelyben az építőművészet mozog: nem egy tűzhely van, hanem két tűzrakó hely. Rudolf Schwarz a centrális és a hosszanti épület megkülönböztetésével értelmezi őket. A nép középpont körül táborozik, de neki is indul és mozgásba lendül. E tekintetben a „religio” egy nyugtalan tömegnek néppé gyűjtése lenne, amely eloldja a „szokott” élethez fűződő „kötelékét”, hogy maradni és menni tudjon. Összegyezhetetlenségek közti híd. Athén és Jeruzsálem. Krimhild hozzámegy Etzelhez és boldog lesz vele. Sivatag és tenger a ritkított erdőben.

Tillmann J. A. fordítása

Hannes Böhringer
  1. Böhringer írása címében (Brauchen Wohnen Nehmen) is Martin Heidegger: Bauen Wohnen Denken című előadására utal. = Otto Bartning (Hg.): Darmstädter Gespräch 1951. Mensch und Raum, Darmstadt 1952, 72–84. p.; Utóbb megjelent: Martin Heidegger: Vorträge und Aufsätze. Pfullingen 1954, 139–156. p. Magyar fordítása Építés / Lakozás / Gondolkodás címen jelent meg (Ford. Schneller István: UTÓIRAT [a Magyar Építőművészet melléklete] 2003/1.).

    Az eredeti címek többértelműek és nehezen fordíthatóak. (A Heidegger-előadás esetében magam az Építeni / Lakozni / Elgondolkodni megoldással éltem volna.) A Brauchen szó (fel)használás, alkalmazás, valamint szükséges, kellő, illetve ezek igei megfelelőit jelenti, de a Brauch szótő szokást is jelent.

  2. M. Heidegger: Bauen Wohnen Denken i.k.
  3. Mensch und Raum, 84. p.
  4. Uo. 86. p.
  5. Uo. 88. p.
  6. Uo. 100. p.
  7. Uo. 101. p.
  8. Der Mythus des Menschen hinter der Technik, uo. 111–117. p.; lásd még José Ortega y Gasset: Betrachtungen über die Technik (1933) Ideen und Glaubensgewißheiten (1934) = Uő: Gesammelte Werke Bd. 4, 7–103. p.
  9. Ebda S. 115 f.
  10. Arnold Gehlen: Der Mensch. Seine Natur und seine Stellung in der Welt (1940). = Uő: Gesamtausgabe Bd. 3.1, Frankfurt 1993.
  11. Mensch und Raum, S. 60–71; lásd még Rudolf Schwarz: Von der Bebauung der Erde, Heidelberg 1949.
  12. Gottfried Semper: Die vier Elemente der Baukunst. = Heinz Quitzsch: Gottfried Semper – Praktische Ästhetik und politischer Kampf (Bauwelt Fundamente 58) Braunschweig Wiesbaden 1981, 55. p.
  13. Mensch und Raum. 70. p.
  14. Bauen Wohnen Denken. = Vorträge und Aufsätze 147. p.; Das Ding, uo. 157–175. p. Magyarul: A dolog. = Világosság 2000/2.
  15. Mensch und Raum, 67. p.
  16. Bauen Wohnen Denken.
  17. Marburg 1951.
  18. Münster Köln 1952.
  19. Köln Graz 1963.
  20. Vorträge und Aufsätze, 140. p.
  21. Jost Trier: Wege der Etymologie, Berlin 1981, 37. p.
  22. Gottfried Semper: Der Stil in den technischen und tektonischen Künsten oder praktische Ästhetik. Ein Handbuch für Techniker, Künstler und Kunstfreunde (1860) 2 kötet, Mittenwald 1977.
  23. Holz, 144–167. p.
  24. Der Stil Bd. 1, S. 2.
  25. Lásd pl.: Jacob Grimm: Deutsche Grammatik Bd. 1, Göttingen 1819, Vorrede.
  26. Kleine Schriften Bd. 1, Berlin, 1864, 113–144. p.
  27. Uo. 132. p.
  28. Eme fejlődés végpontjának Trier az angolkertet tekinti. (Venus, S. 31 ff.)
  29. Die Frage nach der Technik. = Vorträge und Aufsätze, 15. p.; Aletheia (Heraklit: Fragment 16), uo. 249–274. p.
  30. Wege der Etymologie, 33. p.
  31. Venus, Kap. 1–4; Wege der Etymologie, 51–59. p.
  32. Lásd Heidegger, Vorträge und Aufsätze. 141. p.
  33. Gilles Deleuze, Félix Guattari: Kapitalismus und Schizophrenie. Tausend Plateaus, Berlin 1992, 426. p.
  34. De doctrina christiana 1,9: sic in huius mortilitatis vita peregrinantes a domino, si redire in patriam volumus ubi beati esse possimus, utentum est hoc mundo, non fruendum, ut invisibilia dei per ea quae facta sunt intellecta conspiciantur, hoc est, ut de corporabilibus temporabilibusque rebus aeterna et spiritualia capiamus. Lásd még Sternberger: Mensch und Raum, 124. p.
  35. Uo. 65. p.
  36. Carl Schmitt: Der Nomos der Erde im Völkerrecht des Jus Publicum Europaeum. Köln 1950.
  37. Tausend Plateaus, 11. és 12. fejezet. Lásd még Friedrich Balke: Der Staat nach seinem Ende. Die Versuchung Carl Schmitts, München 1996, 5. fejezet.

Hannes Böhringer (*1948) filozófus. Korábban a düsseldorfi és a kasseli művészeti főiskolákon tanított. Jelenleg a Braunschweigi Hochschule für Bildende Künste tanára. Berlinben él.


Főbb művei:

Bernhard Groethuysen. Berlin, 1978.

Begriffsfelder. Von der Philosophie zur Kunst. Berlin, 1985.

Moneten. Von der Kunst zur Philosophie. Berlin, 1990.

Was ist Philosophie? Berlin, 1993.

Orgel und Container. Berlin, 1993.

Auf dem Rücken Amerikas. Eine Mythologie der neuen Welt im Western und Gangsterfilm. 1998.

Auf der Suche nach Einfacheit. Berlin, 2000.


Magyarul megjelent könyve:

Kísérletek és tévelygések. A filozófiától a művészetig és vissza. Budapest, BAE–Balassi, 1995.

Mi a filozófia? (Előkészületben)


Esszéi, tanulmányai:

Filozófia és művészet. = 2000 1994/10.

Szinte semmi. = Balkon 1994/2.

A művészeti akadémián. = Balkon 1994/9–10.

Egyszerűvé válni. = Balkon 1995/10–11.

A nadrágzseb. = 2000 1996/9.

A vortexről. = Szépliteraturai ajándék 1997/1.

A western mint civil vallás. = Iskolakultúra 1997/10.

Szókratész. = 2000 1998/5.

Életművészet. = Iskolakultúra 1998/6–7.

Semmi különös. Előadás a fluxusról. = Jelenkor 2000/3.

Lenin diszkontba megy. = Balkon 2000/3–4.

Mindenki érez. = Balkon 2000/9.

Elektronikus kézirat a fordítótól.