Hídverés rovat

Művészeti analógiák, orvosi elnevezések

Dr. Boga Bálint
orvoslás, nevezéktan

Amikor gyarapodnak a tudományos ismeretek és új kutatási eredmények születnek, leírásuk, jellemzésük során kézenfekvő és az emberi gondolkodásra jellemző megoldás, hogy ezeket gyakorta egy már ismert jelenséghez, jellegzetes, híres alkotáshoz hasonlítjuk. Gyakran előfordul, hogy az új jelenség még a nevét is ebből az összehasonlításból nyeri. Az ilyen típusú analógiák nem csupán a jelenség magyarázatát, hanem az új ismeretek átadását, elterjesztését is jelentősen megkönnyítik. Mindez még akkor is igaz, ha a hasonlóság nem lényegi, hanem csupán felszínes jelekre, megjelenési formára szorítkozik.

Az orvostudomány talán még a többi tudományágnál is gyakrabban vonja be leírásaiba, elnevezéseibe az általánosan ismert fogalmakat, jelenségeket és tárgyakat. Ezek segítségével a jellemzés rövid, tömör formában többet közöl, mint a körülményes körülírás. Természetesen nem kevésbé fontos, hogy a különbségeket meghatározzuk. A mindennapi jelenségektől kezdve a mitológiai személyekig sokféle ismert dolog alkothatja az összehasonlítás alapját, így a tejeskávéfolttól a medúzafőig igen széles a metaforák tárháza. Ebben a körben jelennek meg a művészeti alkotások, illetve ezek egyes részletei is. Bár az utóbbi csoportból vett analógiák viszonylag ritkán fordulnak elő az orvosi nómenklatúrában, ezek között igen érdekes, jellegzetes és rendkívül kifejező hasonlatokra bukkanhatunk. A művészeti analógiák alapja egyébként gyakran nem a műalkotás témájául szolgáló személy vagy jelenség, hanem a festői vagy szobrászi megformálás módja.

Mona Lisa-szindróma

Ki ne ismerné Leonardo da Vinci (1452–1519) számtalanszor reprodukált remekművét, a párizsi Louvre gyűjteményében található, sejtelmes szépségű Mona Lisát? A híres portré legszembetűnőbb jellegzetessége az a titokzatos mosoly, amely szinte misztikus atmoszférát kölcsönöz a festménynek. Műértők és műtörténészek generációi próbálták megfejteni Leonardo e felejthetetlen alkotásának titkát, elemzéseik során hol szépnek, maliciózusnak, hol pedig szfinxszerűnek vagy ironikusnak nevezve a képen megörökített nő mosolyát.

Mona Lisa (részlet)
Leonardo da Vinci · Musée du Louvre, Paris

K. K. Adour 1989-ben arra a következtetésre jutott, hogy a nervus facialis (arcideg, VII. agyideg) részleges degenerációja, illetve az ezt követő regenerációs folyamat áll a különleges arckifejezés hátterében. Ezen idegelváltozást az arcot mozgató izmok bénulása, majd részleges kontraktúrája követi, s ennek következtében az a nasolabialis redő mélyül, amely felhúzza és megrövidíti a felső ajkat, valamint a szemzug és szájzug kisfokú, de sajátos elhúzódása jelentkezik. Adour nem kevesebbet állít, mint hogy ez az anatómiailag adott és egy meghatározott arcstruktúrához kapcsolódó deformáció a giocondai mosoly alapja. A szerző szerint Leonardo da Vinci tudatosan festette ezzel az elváltozással festményét, ugyanis éppen a festés idejében írt jegyzetei foglalkoznak részletesen a száj és az ajkak anatómiájával.

Rubens-típusú elhízás

Peter Paul Rubens (1577–1640) modelljei közismerten molett, mai szemmel elhízottnak tűnő nőalakok. Mivel a flamand festő gyakran ábrázolta szereplőit fedetlen testtel, jól kivehető ezeken a képeken a nagyobb zsírtartalmú kötőszövet áttűnése a bőr felszínén. A festő mitológiai alakjaira éppúgy érvényes ez az ábrázolásmód, mint valódi személyeket megörökítő képeire, például a második feleségéről, Helene Fourment-ről festett portréjára is. Rubens korában valószínűleg ilyen alkatú volt a nőideál. Ez, mint tudjuk, korról korra változik. Például az ezerkilencszázhúszas évek végén, a harmincas évek elején a molett nő volt a vonzó, az ötvenes években a vékony, korunkban a karcsú, sportos alkat a divatos. A műalkotások terén persze az általános divattendencia mellett a művész egyéni ízlése, esztétikai felfogása játszik jelentős szerepet. Megfigyelhető, hogy a szobrászok és festők által megformált emberi alakok olykor az átlagostól eltérőek, jóval kövérebbek vagy soványabbak. Néhány XX. századi példával élve: Georg Grosz gyakran festett gömbölyű, elhízott embereket, Modigliani ellenben rendszerint vékony, nyúlánk alakokat örökített meg képein. A szobrászok körében Maillol szemmel láthatóan a vaskosabb idomokat kedvelte, Giacometti ezzel szemben pálcikaszerű alakokat formázott.

Bundácska
Peter Paul Rubens · Kunsthistorisches Museum, Bécs

Az élettan–kórélettan ezekre a nőalakokra utalva Rubens-típusú elhízásnak nevezi az arányos, azaz a mellre, hasra, csípőre egyaránt kiterjedő elhízási típust.

Laokoón-tünet

Az elnevezés az ismert mitológiai történet ábrázolásához kapcsolódik. A trójai háború során, amikor a görögök 10 éves ostrom után sem tudták elfoglalni Trója városát, cselhez folyamodtak. Hatalmas, belül üreges falovat építettek, amelyben harcosokat rejtettek el, majd úgy tettek, mintha elvonultak volna. A falovat, mint egyfajta áldozati tárgyat, otthagyták a kapuk előtt. Laokoón, a trójai Apollón-templom papja ellenezte, hogy honfitársai bevontassák a városba a szobrot, a görögöket támogató istennő, Pallasz Athéné azonban közbelépett. A tenger partján bikaáldozatot bemutató Laokoónra és két fiára a tengerből felbukkanó hatalmas kígyók támadtak, és rájuk tekeredve megfojtották őket. Ezt a jelenetet örökíti meg Polüdorosz és Athénodorosz rodoszi szobrászok Kr. e. I. században készült s jelenleg a vatikáni múzeumban található híres szoborcsoportja. Laokoón és fiai köré kígyók tekerednek, a három figura megfeszített testtel, levegő után kapkodva, már-már elalélva viaskodik a hüllőkkel. Helyzetük kilátástalan, közel a vég, testtartásukból és fájdalmas arckifejezésükből is ezt tükröződik.

Laokoón-szoborcsoport
Polüdorosz és Athénodorosz · Musei Vaticani, Róma

A tüdőfolyamatok okozta szívbetegség, a cor pulmonale utolsó fázisát az igen nagy mértékű légszomj jellemzi. A kisegítő légzőizmok fokozott igénybevétele sem biztosítja a megfelelő oxigéncserét, az erőlködő légvétel, a megfeszített arcizmok, a kinyílt száj, a fájdalmas arckifejezés a főalak vonásaira emlékeztet, ezt a tünetet tehát a hasonlóság alapján Laokoón-jelnek nevezték el.

Manus apostolica

Az apostolok, Krisztus tanítványai a Biblia igéjét hirdették, mesterük tanait terjesztették a világban. A képzőművészek, elsősorban a szobrászok, évszázadokon keresztül jellegzetes kézmozdulattal ábrázolták őket: alkarjukat felemelve hüvelyk- és mutatóujjuk extensióban, középső ujjukat félig, gyűrűs- és kisujjukat csaknem teljesen behajlítva tartják. Másik kezükben gyakran könyv van, a Bibliát fogják. Ez a kézmozdulat felkelti a figyelmet, jelzi a mondandó fontosságát, a szavakat kísérve, azok jelentőségét emeli ki.

Szent András apostol (részlet)
El Greco · Szépművészeti Múzeum, Budapest

Bizonyos kóros folyamatok révén ugyanez a kéztartás jelentkezik: Dupuytren-kontraktúránál a kéz aponeurosisának zsugorodása elsősorban a IV. ujjat kényszeríti flexiós helyzetbe, de gyakran az V. és III. ujjat is érinti a folyamat. A nervus radialis sérülése is hasonló kéztartással jár, mivel a IV. és V. ujj feszítését végző izmok beidegződése esik ki. Ezeknél a kórfolyamatoknál a jelenség megnevezésére a manus apostolica kifejezést használjuk.

Kerubizmus

A kerubok a zsidó és keresztény vallásban az angyalok legmagasabb karának második fokozatába tartozó angyalok. Főleg őrzőfeladatokat láttak el, például Salamon templomában a frigyláda tartalmát, Ádám és Éva kiűzetése után pedig az Édenkertet őrizték. Ezékiel könyvében kétarcúnak írják le őket: egyik oldalon emberi, a másikon oroszlánarcuk van. A reneszánsz és rokokó templomi szobrászat gyakran formázta meg alakjukat, azonban ezeken a szobrokon arcuk már gyermeki, kerek, feszes, pufók, a színe is élénk rózsaszín vagy piros. Völkel német gyermekgyógyász jórészt erre alapozva kerubizmusnak nevezte el a főleg gyermekeknél előforduló alsó vagy felső, vagy mindkét állkapcson jelentkező, tumorszerű burjánzás kórképét.

Melankólia (részlet)
Dürer · 1514

Szfinxarc

Az ókori egyiptomi építmények jellegzetes műalkotása volt a szfinx, a női fejet és oroszlántestet egyesítő, óriási, szoborszerű alak. Hatalmas, kifejezéstelen, titokzatos, mozdulatlan arca metaforaként gyakran használatos. A Szfinx nevű lény a görög mitológiában is szerepel. A dystrophia musculorum progressiva izomdegenerációs betegségnél a szervezet összes izma fokozatosan mozgásképtelenné válik. Van olyan formája, amelynél az arcon kezdődik a folyamat. A beesett, távolba néző szem, a mimikátlanság a szfinxéhez teszi hasonlatossá az ilyen betegek arckifejezését, ezért szfinxarcnak hívják.

Gargoylismus

Főként a gótikus katedrálisokon láthatók azok a vízköpő figurák, amelyek a tetőn összegyűlő esővíz elvezetésére szolgáltak. E szobrok rendszerint sajátos torzszülötteket, gnómszerű lényeket formáznak. Közismertek például a párizsi Notre-Dame figurái, persze a középkori kutakon is találunk ezekhez hasonló alakokat. Latin nevük gurgulio volt, elterjedtebb azonban a francia gargouille elnevezés, amiből az angol gargoyl szó származik. Hunter és Hurler az 1910-es vekben írtak le egy örökletes raktározási betegséget, amelyet a betegek vízköpő figurákra emlékeztető arckifejezése alapján gargoylismusnak neveztek el. Törpenövés, széles, benyomott arc, széles orrgyök, vastag nyitott ajkak, lejjebb helyeződött fülek, vastag homlokráncok, valamint sokféle csontrendellenesség jellemzi a kórképet. Eleinte nem tudták pontosan azonosítani a szövetekben felhalmozódó anyagot, most már egyértelmű, hogy ez mukopoliszacharida.

Vízköpő figurák

Gótikus szájpad

Mint tudjuk, az embrionális fejlődés során a szájpad (a lágy és a kemény szájpad egyaránt) két oldalról fejlődő nyúlványok egyesüléséből alakul ki. Ha a fejlődési folyamat zavart szenved, az egyesülés elmarad és a szájpadon középvonalbeli rés mutatkozik. Ha az összenövés létrejön, de a nyúlványok meredekebb irányt vesznek és hegyes szögben találkoznak, csúcsíves jellegű szájboltozat alakul ki. Ez a gótikus székesegyházak hajóinak csúcsíves alakzatához hasonlít, és gótikus szájpadnak nevezzük.

Pisa-szindróma

Jól ismert a román kori építményeiről híres város, Pisa jellegzetessége, a pisai ferde toronyként emlegetett Campanile. A helyi talajszerkezeti adottságok (tőzeges talaj) miatt a torony már nem sokkal az építkezés megkezdése után dőlni kezdett, ezért úgy építették tovább, hogy az az elhajlás ellenére lehetőleg megtartsa egyensúlyát és szilárdságát. A Campanile azóta továbbdőlt, jelenleg körülbelül 4 méter az 50 méter magas építmény elhajlása. A tornyot korunkban látták el dőlésgátló cement alátöltéssel.

Azt a kórfolyamatot, amely az egész gerincoszlop oldalra vagy hátra hajlását okozza és a törzs megdőlésével jár, ezek alapján Pisa-szindrómaként ismerik. 1972-ben Ekbom írta le a neurolepticumok adása után kialakuló, ritka extrapiramidális tünetegyüttest. Azóta különböző antipszichotikus gyógyszerek szedése után, néha progresszív agyi betegségben (Alzheimer-kór) észlelték és írták le ezt a jelenséget. Az extrapiramidális központok érintettsége a gerinc két oldalán végighúzódó izom, a musculus erector trunci tónuszavarát eredményezi: a két oldal tónuskülönbsége okozza a tünetet, az axialis dystoniát.

LAM (Lege Artis Medicinae) 2001/3. 249–252. p.