Inro – A lakkművesek alkotásai közül Nyugaton
legismertebbek a gyógyszertartó inrok. Ezek lapos, több rekeszre
nyitható, téglalap alakú, ovális vagy kerek dobozkák; rekeszeiket kétoldalt
végigfutó selyemzsinór fogja össze, melynek végére netsuke faragást
erősítettek; az övön áthúzva ez tartotta az inrót. A zsinórt díszes csokorba
kötötték az inro alján, felül pedig az ojime nevű kis gombon húzták át két
ágát, ami az inro rekeszeinek szétnyílását akadályozta meg. Az ojime gyakran
egy átfúrt korallszem volt, de lehetett elefántcsont-, lakk-, kristály- vagy
fémgömb is.
Az inro eredetét még nem tisztázták pontosan. Legkorábbi irodalmi
említése a Keicho-érából (1596–1614) ismert, de valószínűleg ekkor már
elterjedt volt. Az inro név szó szerint „pecsétkosarat” jelent, de a
fennmaradt darabokban sohasem tartottak pecsételőt, sőt az el sem fért
volna bennük. A pecsételőt és a kevéske olajos festéket a kínaiak –
akiktől használatukat a japánok már korán átvették – selyembrokát vagy
bőr zacskóban tartották, amit fonott tokba tehettek. A japánok a gyógyszert
hordták kis, erszényféle tokban, az övre függesztve. Feltehet, hogy
az inro-divat kialakulásakor e két tárgyformát – a pecsét- és a gyógyszertartó
tokot egyesítették. Mindenesetre Kínában nemigen ismert olyan tárgyforma,
amelyet történetileg közvetlenül az inrok előzményének tekinthetnénk.
A nagy inro-divat a XVII. századtól kezdődött Japánban. A polgároktól
a szamurájokig s a shogunig mindenki viselte, de csak a férfiak. Ekkor
már külön erre specializálódott mesterek készítették e drága tárgyakat.
A kereslet azért is nőtt, mert a tehetősebbek több darabot vásároltak.
Korán megindult a japánok között az inrogyűjtés is, így ruhához vagy
alkalomhoz illő inrot választhattak esetenként, például sétához vagy
udvari fogadásra.
A leírások arra utalnak, hogy a korai inrok bőrből lehettek, és csak
később készítették őket a könnyű hinoki fából. Az inro farekeszeinek
a kifaragása gondos munkát igényelt, mert ezeknek pontosan és könnyen
kellett egymásba illeszkedniük. A lakkmester ezért több évig még felakasztva
szárította a csupasz fadobozokat a vetemedés elkerülésére, és csak azután
kezdett a lakkozásukhoz; a vetemedés ugyanis tönkretette volna művészi
munkáját.
A legtöbb inro lekerekített téglalap alakú, mintegy 5–6 cm széles
és 8–10 cm magas. A kisebb darabok fiúk számára, a különösen nagyok
birkózóknak és színészeknek készülhettek.
A lakkmesterek a legnagyobb gonddal díszítették az inrokat, nem csoda
tehát, hogy a legkitűnőbb művészi alkotások között tartják számon őket.
Díszítésük témagazdagsága, akárcsak technikája, kimeríthetetlen volt.
A kínai és japán tusfestmények lakkba való miniatűr áttételén kívül
szinte minden kínai és japán mitológiai lényt vagy legendás témát, élő
és elvont szimbólumot, növény- és állatábrázolást, geometrikus mintát
felsorakoztatnak.
Az inrok többségét nevével jelezte a lakkmester, általában az inro
alján, ritkábban belül vagy oldalt. Sokszor szerepel a jelzésben annak
a festőnek a neve is, akinek a képét átvették a díszítéshez. Közel hatszáz
inrodíszítő lakkművész neve maradt fenn a jelzéseken, mégis nagyon keveset
jelent önmagában egy-egy név. Ennek egyik oka az, hogy ugyanazt a nevet
többen – az első mesteren kívül annak utódai, tanítványai, követői –
is használták; másrészt a mesterekről a névjelzésen kívül alig van történeti
adatunk. Egy inrot ily módon sokszor inkább a stílusa, technikája és
minősége alapján lehet meghatározni, mint a jelzése szerint. Gyakori
az inrokon a kriptikus kakiban, a művészien megformált „írott
pecsétjelzés” is.
(Ferenczy László: Japán iparművészet
(XVII–XIX. század). Budapest: Corvina, 1981. 89–90. p.)