A kovácskalapácsok munkaritmusai és jelbeszéde

Ma, a gépesítés és az automatizálás rohamos előretörésének korában egyre inkább feledésbe merülnek a hagyományos termelési módok s velük vesznek azok a munkadalok, munkarigmusok és jellegzetes munkaritmusok is, melyek e sokszor rendkívül fárasztó manufakturális termelőmunkát szervezték, segítették, elviselhetőbbé tették. Mi most a kovácsok tevékenységének zenei szempontú vizsgálatára térünk ki.

Arra kívánunk választ kapni, volt-e az ő munkájukban a zene alapelemeinek szerepe. S ha igen, a ritmus, a tempó, a dinamika és a hangszín milyen jelentéstartalmak hordozására volt képes s mi volt ezek funkciója. Hogyan segítették elő a munka sikeresebb, jobb elvégzését? Csak gyakorlati haszna volt-e zenei elemeknek, vagy érzett-e benne esztétikumot is a kovács és „üllőkoncert”-jeinek közönsége: a falusi gazdák, béresek publikuma?

Aki csak egyszer is hallotta a falusi kovácsműhelyek messzire csengő üllőjének zenéjét, megbizonyosodhatott róla, hogy lüktet a kalapácsok párbeszédében a muzsika legfontosabb alapeleme, a ritmus. A mester félkézbeli kalapácsának hamar segítségére siet társa, a ráverőnek kétkézbeli nagykalapácsa. Sínforrasztásnál, nagyobb tömegű vas formálásánál tűnik ki a régi szállóige igazsága:

„Ëgy kovács – nëm kovács,
Két kovács – fél kovács,
Három kovács ëgy kovács!”

Vassurány, 1974. Szamosfalvy Józsefné Nagy Margit, 1925. (206/2)

Már a páros kovácsolásra sem alkalmas a nem pontos ritmusérzékű ráverő, hát még mikor kompánisban: Szarvasgöde, Szirák község, Nógrád megye, 1971. Podebán Mihály, kb. 1936. Kovácsmester. (102/2) hárman-négyen állják körül az üllőt. – A jó kovács munkájának a jó ritmusérzék az alapfeltétele.

Még mielőtt a legényt inasnak felvették volna, daloltattak vele, hogy erről meggyőződjenek. Kőszegszerdahely, 1974. Várhegyi István, 1904. (210/1) Sőt munka közben is szívesen vette a mester, ha dalolt a legénye. Úgy vélte, ettől fejlődik a ritmusérzéke.

A régi kovácsműhelyek bőrkötényes kovácsai s a műhelybe látogató, ott kaszinózó, beszélgető falusiak a kovácskalapácsok zuhogását muzsikának fogták fel. Élvezték rendjét, egyenletességét, pontosságát, akárcsak a cséphadarók egyenletes csattogását, nótáját. – Dicsérték a kovácsot szép szavú üllőjéért,¹ kiskalapácsával megcifrázott ritmusáért. Ezért a mester nem hogy csitította volna a zaj erejét (zajártalom!), hanem azon mesterkedett, hogy üllője szava még messzebbre elhallatsszék, még csengőbb-bongóbb legyen. Ezért régi kalapokból szabott filcdarabokat helyezett az üllője talpa alá, Zalaegerszeg, Bónus (102/2) akárcsak a hangszerkészítők a metallofón hangadó fémlemezei alá. Mint zenész a hangszerét, úgy ismerte a kovács az üllőjét. Tudta, hogy az üllője a szarva táján – kúpban végződő végén – fényesebben csilingel, mint a fatőke közelében, melyre helyezték. Táncolt, ékesített, beszédes volt a mester kezében a félkezi kalapács s amint látni fogjuk, értették is szavát mindazok, akik a hagyományos kovácsolás iskoláját kijárták.

Bár rendkívül tanulságos volna a kovácsmesterség kialakulásának tárgyi és irodalmi emlékeit áttanulmányozni, hely szűke miatt itt ettől eltekintünk. Nem idézzük a klasszikus ókori irodalom nagyjainak,² sem a finnugor népköltészet³ sok remekének erre vonatkozó híradását, csupán vas szavunk finnugor eredetére utalunk s arra, hogy első megmunkálóit a magyarság vasverőnek nevezte. Kovács szavunk főként a délszláv nyelvekből került a magyar nyelv szókincsébe.⁴ A honfoglaló magyarságnak nagy mesterségbeli tudással rendelkező fegyverkovácsai és ötvösművészei voltak.

E kovácsok késő unokáit, a falusi kihűlt kohók utolsó izzítóit, öreg kovácsait kerestem fel az elmúlt években, hogy kérdéseimre választ kaphassak. A 15 kovács közül 11 dunántúli (megyék szerint: Vas 7, Veszprém 2, Zala 1, Somogy 1), 1 nógrádi, 1 Hajdú-Bihar megyei, 2 pedig erdélyi (Alsó-Fehér megyei és Csík megyei).

Páros kovácsolás

A ritmus a kovácsok munkájában akkor kapott kiemelten fontos szerepet, mikor a vasra váltakozva már két, vagy ennél több kalapács csapott le. Ilyenkor a ritmus szabályozta az ütések egymásra következését. S szabályozta az évezredes, ésszerű hagyomány is, mely a kovács és a ráverő üllő körüli elhelyezkedését is előírta íratlan törvényeivel. A mester belül dolgozott

„a tűz és az üllő között: az a belső rész; kívül állnak, akik rávernek. A mesternek az üllő éles vége a bal kezére, szarva pedig a jobb kezére esik…”

Szarvasgöde, Podebán (102/2)

Kettős kovácsolás esetén az üllő szavából Vas megyében ezt hallották ki:

Itt már a mondóka, a rigmus is a kezdő kovácsinas betanítását szolgálta: Az alliteráló szókezdések jelezték az ő ütései helyét: Kon-tár kif-li. – Van azonban, ahol az alliteráló mondóka még a szünet idejét is jelzi az inas számára. Erre azért volt szükség, hogy a mester a szünet ideje alatt fordítson a tüzes vason.

Tekintsük meg egy Vas megyei kovácsmester páros kovácsolásának lejegyzett ritmusait! Zuponics Vendel Őriszentpéteren mindig súlytalan felütéssel adott jelzést a ráverő számára, hogy kezdjen. Ez a kezdés kottapéldánkban speciális kalapácseffektussá: pörrentéssé alakul kovácsunk kezében, aki e hatást a kalapács nyelének laza tartásával és az üllő rugalmasságának kihasználásával éri el. A kovácsok elég gyakran élnek vele. Jelen példánkban – úgy tűnik – hogy az ütemek súlyos helyeinek kihangsúlyozására, azok keretezésére használja, alkalmazza őket a mester.

Kovácsolás kompánisban

A nagyobb urasági, vagy városi műhelyekben könnyen akadt a kovácsmesternek két ráverője is, de a kis falusi kovácsműhelyekben ilyenkor a családtagokat is segítségül kellett hívni. Ha nem volt a kovácsnak legényfia, olyankor az asszonynak kellett megmarkolnia a súlyos ráverő kétkezi kalapácsot. Ennek emlékét őrzi az egyszeri kovácsmester tréfás felszólítása is az alábbi rigmusban:

Két ráverő esetén az üllőhöz való felállást következő ábránk mutatja be:

Kalapácsjelbeszéd

Ahol azonban már három-négy kovács dolgozik egy műhelyben, ott akkora a zene-bona, hogy alig lehet emberi szót érteni. Ez tette szükségessé, hogy a kovácsok közölnivalójukat náluk hangosabb szószólóra, kalapácsukra bízzák. Így alakult ki műhelyi, belső használatra egy bizonyos kalapácsnyelv, melynek létezéséről, alkalmazásáról valamennyi kovácsunk beszélt s melynek gyakorlati hasznosságáról magam is meggyőződhettem.

E hangzó kalapácsszignálókon kívül a munkát vezető kovácsmester irányító munkája során él a karmesteri gyakorlatban is meglevő „avizóadás”-sal is, sőt egész testét, mozgását a munka aktív vezetésének szolgálatába állítja. Nemcsak a vas sír-rí az ütések alatt, de szinte a környezet is elektromos töltésűvé válik a belőle kisugárzó energiától.

Vegyük tehát sorra azokat a kalapácsjeleket, melyekkel a mester ráverőit irányítja. Ezek – kutatásunk jelenlegi állása szerint – a következők:

1. Mesterhívó
2. Ráverőhívó egy személy részére
3. Ráverőhívó két személy részére
   Jelzi a normális tempót
   Jelzi a sürgősséget
4. Jeladás a kalapácsolás megkezdésére
5. Csendesítés, erősítés
6. Gyorsítás
7. Az ütés helyének meghatározása
8. Absetzolás: befejezés

1. Mesterhívó

A mester a megtüzesítendő vas melegítését rendszerint valamelyik inasára bízta. Míg az inas fújtatott, a vas melegedett, ő hasznosabb munkát végzett. Mikor a „hiccelés” – így hívták a vas tüzesítését – elérte a kívánt hőfokot, a vörös, vagy fehér izzást, az inas mesterét az üllőre való kalapácsütésekkel hívta a munka megkezdésére.

a) Podebén Mihály a jelek megtanulásáról a következőket mondta el:

„A kalapácsjelek úgy jöttek, hogy hát mi tanulók ott dolgozgattunk és a segéd azt mondja:

– Meleg a vas, gyerëk! Verjé csak az üllő szélére így és így! Majd a mester tudja azt, mindjárt kiszalad és intézi a dolgokat.

Mi nem tanultuk annyira cifrázni, csak így:

A mestër, mikor rá këllëtt verni, akkor nëm azt mondta, hogy ráverni, hanëm:

– Trauf, legények!

Ez német szó, és mi ezt tudtuk. Azt is megmondta (a kalapácsával), hogy ëgy verjen rá, vagy hármasba, vagy kettesbe verjünk rá…”

Szarvasgöde, Podebén (102/2)

b) A következő hívójelünk Őriszentpéterről való. Könye Gyula kovácsmestert így hívta munkába az inasa:

c) A zalaegerszegi Bónus József hívójele a legösszetettebb: A negyedértékek szimmetrikusan keretezik a sürgető, de egyenletes tezenhatodokat. Az utolsó három ütés crescendója aláhúzza a hívás fontosságát, de accelerendót nem alkalmaz, sőt sostenutot kíván:

„Az inasok szerették ezt a jelet, adni, mert örültek, hogy most nekik fogad szót mestërük…”

Zalaegerszeg, Bónus (102/1)

„A hívójel … az kötelező vót. Az mindenhun ëgyforma, minden műhelybe.”

Zalaegerszeg, Bónus (102/1)

„Különböző vidékek kovácsai is mëgértik ëgymást … Mert hát én is az Alföldrü jöttem és ott is hasonló módon megy a kovácsolás. A hívójel országos! Ugyanúgy hívják a ráverőt, vagy a mestërt (itt a Dunántúlon is), ahogy az Alföldön. Szóval ez ëgyforma!”

Zalaegerszeg, Bónus (102/1)

d) A Hajdú megyei Földes község kovácsmesteréről Karacs János így beszél:

„Szülőföldem Földes. Ott van ëgy kovácsmester, nagyon jól ismerëm, gyermëkkoromban mëgfigyeltem, hogy az üllőt különféleképpen szóllaltatja…

Ha bent vasat melegítëttek, a vasnak a nagyságától függően, hogy hány személynek këllëtt ráverni, más-más fajtaképpen verte az üllőjét, és figyelmeztette a társait. Szinte azt lehet mondani, hogy beszélővé tëtte az üllőt, hogy tudtára adja a társainak, akik ott dolgoztak abba a műhelybe, hány embërre van szükség, milyen vasra këll ráverni és milyen meleg a vas, siessën, vagy ráér-ë lassabban.”

Földes, Hajdú-Bihar megye, 1971. (101/1)

e) A Somogy megyei Görgeteg két öreg kovácsa is alkalmazza a hívójelet.

„Az egyiket Faludi Gyulának híjják, a másikat Schlosser Jánosnak.

Ezek az emberek is (kalapácsukkal mondják el), hogy hány embër këll hozzá. Magának a kalapácsnak a bizonyos ütési módjával fejezi ezt ki. Így hívja a oda az embërt. Hogy mi módon üsse azt a meleg vasat.”

Görgeteg, Somogy megye, 1971. (101/1)

2. Ráverőhívó egy személy részére

Míg az előző jelek a mestert tiszteletteljesen, kimért ütésekkel hívták, addig a jelekből kicsendül az is, hogy a mester hívja alattvalóját. A felhívás hangja nagy sürgetés, majdnem türelmetlen „máris elkéstél” csendül ki a felgyorsított crescendoból. Zuponics Vendel nyugalmazott őriszentpéteri kovácsmester így beszélt erről:

„Mikor a munka kezdődött, akkor az ülőt mëgcsëngettük:

és így szoktuk hivni a tanulót vagy a segédet a ráverésre.”

A zalaegerszegi Bónus József hívójelének eleje tér el ettől mindössze, ahol a nyolcadok helyén szapora tizenhatodokat találunk: Ő így hívta ráverőjét:

3. Ráverőhívó két személy részére

A legnehezebb munkáknál a vas nagy tömege miatt sokszor három személy összehangolt munkájára is szükség volt: Két kétkezi kalapácsra és a mester kiskalapácsára.

A mesterek és az inasok ennek is jól ismerték országszerte a jelzéseit. Mikor Győrvárott Németh Józseftől, a „daloló kovács”-tól ezt kérdeztem, már nyúlt is a kalapácsa után s azzal először az üllő szarvát csengette meg, de úgy, hogy átnyúlt felette, és alulról felfelé ütögette meg e ritmusban:

majd ugyancsak áthajolva az üllő fölött, annak a műhely felöli oldalán a lábazata „lépcsőit” pengette meg. Ott az üllőnek egészen más hangszíne volt, kevésbé csengő, mint a szarva hegyének. Az üllő tövén is ezt a ritmust pengette:

A két jelzés között nem tartott szünetet, a hangszín különbsége mégis jól felismerhetővé: érthetővé tette a két ráverőt hivó kalapács és üllő szavát. Németh József így mondta ezt el a maga szavaival:

„Az első jelzést mëgtëszëm az üllő … szarván a másikat pedig lënn… Fönn csönög, lënn pedig pönög. Akkor má tudja kinn az a két embër, hogy kettőt vagy ëggyet hiv-ë az embër. Nëm köll mondani:

– Gyere ki Jóska! Gyere be Jancsi, ez má (elég):”

A hívójel nemcsak a hívottak számát határozta meg, hanem az emberi hanghordozás természetét, törvényeit követve vált egyre kifejezőbbé, beszédesebbé. Kényelmes munkatempó mellett az üllő is barátságos csilingeléssel hívta ráverőjét. Feszített munkatempónál, vagy a vas túlmelegedése esetén a hívójel hangja is idegesebbé, sürgetőbbé vált. Ez tempójának gyorsulásában és hangerejének növekedésében nyilvánult meg. Győrvár, Németh (215/1) Végeredményben ennek tükröződését láttuk már a mester ráverőt hívó kalapácsjelében 8. kottapéldánkban.

4. Jeladás a kalapácsolás megkezdésére: „Rá! Verj rá!”

A mesterek sosem szóval mondják segédeiknek, inasaiknak, hogy kezdjék meg a ráverést, hanem ezt is kalapácsukkal adják tudtukra.

Ez a legszebben az őriszentpéteri Zuponics Vendel páros kovácsolásainak lejegyzéseiből tűnik ki. A ráverés megkezdésére mindig ő adott jelet nyolcad értékű ütésével. Ezt az ütést azonban felső testének kissé előre való meghajlása is kísérte. Ezzel – mint egy karmester az avíziójával –, oly pontosan tudta közölni elképzelt tempóját ráverőjével.

Íme Zuponics három kovácsolása kezdeteinek kottaképe:

Az őrségi kovács utolsó kezdőmotívumában a nyolcad hangjegyérték nem aprózódott fel pörrentéssé, csupán tizenhatod-párrá. Ez a felütéses – néha páros tizenhatodos – kezdés valószínűleg általános lehetett a kovácsok gyakorlatában. Mintha erre következtethetnénk egyik szállóigéjük kezdő ritmusából is, melyet egy Nógrád megyei kovácstól hallottunk és jegyeztünk fel:

A kezdés kérdésére a többi kovácsnál vissza kell még térnünk. Sajnos a legtöbben maguk vannak már csak elcsendesedett műhelyükben. E kérdés tanulmányozásánál: a mester jelének felfogásánál az összeszokottság is fontos tényező. Elő kell teremteni egykori ráverőiket, hogy az egykori munkafolyamatokat eredeti körülményeik között tanulmányozhassuk és rögzíthessük.

Hogy a kovácsok belső használatára szánt jeleit és kifejezéseit csak a szakmabeliek értik, ezt a kovácsok erősen hangsúlyozzák s a témájukkal való foglalkozás során kitűnik, hogy ez valóban így is van. Ezért nem akarnak bárkivel összeállni páros kovácsolásra, s ezért fogadnak engem is mindig bizonytalanul nagykalapácsuk mozgatójául.

5. Csendesítés, Erősítés

Talán nem is gondolná a be nem avatott, hogy e szavak kovácsnyelven az ütések erejének csökkentését, illetve fokozását jelentik. – Érdekes, hogy nem a lényeget, hanem annak hangzásélményét látják el elnevezéssel. Talán ez is azt igazolja mennyire zenében fogant mesterség a kovácsolás. Mégis igazuk volt a görög esztétáknak, mikor a daktilikus ritmusok zenei névelőhatásáról elmélkedtek?

A Komárom megyei Környén és Nógrád megyei Szirákon tanult Podebán Mihály szerint az ütések erejének fokozására, vagy csökkentésére vonatkozó utasításokat sem szóban, hanem jelekben kapták a kovácsok ráverői:

„…az erősítés az mindig úgy vót, hogy nagyobbat odacsapott az üllőre, jobban megcsörgette és akkor, hát, nagyobbat odahúztunk.”

Szarvasgöde, Podebén (102/2)

„Persze az ő csëngetése alapján, ahogy az üllőn játszott, hogy erősebben üssük-e a vasat, vagy gyengébben. Ha erősebbet csendített az üllőn, akkor meg kellett fogni a kalapácsot, oszt nagyobbakat odasújtogatni, de ha csendesíteni köllött, akkor – láttuk, hogy a vas is hogy lapúl, ugye, hogy hegyezzük-e vagy hasolló – akkor csëndesítettük.”

Szarvasgöde, Podebén (102/2)

Gyűjtésem során volt, mikor magam markoltam meg a „kétkezi kalapácsot” Őriszentpéteren. Zuponics Vendel nyugalmazott kovácsmester ugyancsak megdolgoztatott.

Ha azt akarta, hogy nagyobbat üssek, akkor azt már szinte avizókkal is jelezte: magasabbra emelte – mintegy figyelmeztetésül – lesújtás előtt a kalapácsát, s a fejével is intett, bíztatott. Ki is melegített alaposan!

6. Gyorsítás

Bármily jól sikerült is a „hiccelés”, a vas felhevítése, ha több munkafolyamatot kellett rajta elvégezni, mint pl. egy patkó kialakítása során, a vas egyre inkább elhűlt, egyre nehezebben „fogadott szót” a kovácsok kalapáccsal közölt akaratának.

A hűlést nem lehetett lassítani, ilyenkor hát az ütések egymásutániságát kellett felgyorsítani. Erre is akad találó szállóige.

A prózának látszó felszólítás önként rendeződik költeménnyé a rím nélküli ősi tagoló vers törvényei szerint. Ki tudja, mióta szállnak a találó sorok mesterről inasra …

Ez a ritmizált szólás-mondás önkéntelenül is a zalaegerszegi mesterhívó kalapácsjelének ritmusát juttatja eszünkbe, mellyel – kis híján – megegyezik a szólás második fele:

A gyorsítás módjáról nem is sokat beszéltek a kovácsok, inkább bemutatták azt.

Zuponics Vendel nyugalmazott kovácsmester Őriszentpéteren él, de korábban Zalaegerszegen, Alsóbagon, Zalalövőn dolgozott, így a zalai kovácsiskola neveltje. Két tempógyorsítását rögzítettem magnetofonszalagra. Ő állt belül a mester helyén, a ráverő szerepét magam töltöttem be. Így a tárgyilagos magnetofon-felvétel s a magam élménye alapján számolok be a tapasztalatokról.

Zuponics Vendelből kiváló karmester lett volna bizonyára. Határozott szuggesztív egyénisége áradt belőle s akaratát világosan, egyértelműen ki is tudta fejezni. Bár először voltam partnere, utasításait könnyen megértettem.

Félkezi kalapácsával súlytalan nyolcadokat pörgetett az üllő szarván, s vele egyidőben szinte vállával, felső testével adott avizót nekem a kezdésre. Azonban az én kétkezi kalapáccsal adott egyenletes •l = 78 tempómat hamarosan űzőbe vette s szorított, szorított, törzshajlítgatásával serkentett, segített, irányított; hamar jövő kalapácsütéseivel, a negyedet nyolcaddá bontó aprózásával egyre sűrítettebbé, hajszoltabbá tette a kovácsolás légkörét! – Zenekari accelerandot nem éltem még így át, mint mikor engem az az őrségi öreg kovács a kiskalapácsával „megkergetett”! – Hét ütem alatt tempónkat •l = 78-ról •l = 108-ra gyorsította. S szinte felsóhajtottam, megkönnyebbültem, mikor a 7. ütem végén felhangzott a befejezést jelző ritmikus aprózás, a „lehúzás”.

A felvételt hamarosan megismételtük ugyanazon „szereposztással”. Úgy látszik azonban, hogy a korábbi gyorsítás miatt az én ráverős kezdőtempóm gyorsabbra sikerült.

Mesterem, miután megnyugodva látta, hogy nem gabalyít meg, nem kever össze az ékesítéseivel, ebben a második darabban bátrabban alkalmazta azokat. Az előbbi magános szinkópa helyett itt páros szinkópákat kopogott s a nyolcadpárokból egész sorozatot alkotott.

E második darab formailag kiérlelt, valószínűleg sokszor ismételt produkciónak látszik.

Egy mesterien megkomponált háromsoros szerkezet áll előttünk mely hét 4/4-es ütemből áll.

Mint keret a képet, úgy veszi ezt körül egy másfajta hanghatás: a kalapácsnak az üllőn való táncoltatásából származó „pörrentés”. Ez indít és ez is zár. Könnyű felismernünk mindkét helyen, hogy ezek az 1-es számú felvétel megfelelő helyén levő ritmusok időtartamértékeit töltötték ki pergetéssel.

Az egyes sorok egymással összevetve szintén szabályszerű felépítést mutatnak: A sorok kezdő ütemei statikus jellegűek: egyenletes negyedek tartják bennük az itt is egyenletesen gyorsuló alapritmusokat. A sorok záró ütemei hozzák az eseményt, az újdonságot, az egyre-egyre fokozódó tempó további sűrítését, telítését. Kivétel ez alól az utolsósor, mely már a befejezésre való tekintettel nem ad új motívumot a második ütemében, csupán a legsúlytalanabb negyedik negyedének helyén hoz szokásos felütéses tizenhatodpáros figyelmeztetést a zárás előkészítése céljából. Ugyanezeket a legsúlytalanabb helyen álló párostizenhatodos előkészítéseket megtaláljuk az első és második sorok eseményhordozó második ütemei előtt is.

A háromsoros szerkezet egységnek tekintve, a ritmikai kulmináció a negyedik ütemben található, a felezőponton túl, úgy ahogy népdalainkban is lenni szokott, úgy ahogy azt az aranymetszés mélyben gyökerező íratlan szabályai tudat alatt diktálják.

A sok meglepetésnél – melyet e kis darab elemzése a számunkra kibontott – nem kisebb az sem, hogy a tempógyorsulás végeredménye e darabban is pontosan ugyanaz (•l = 108) mint az előzőé, pedig ebben az indulás •l = 6 metronómegységgel nagyobb volt. Kovácsmesterünk kiváló tempóérzékének bizonyítéka ez az adatunk.

7. Az ütések helyének megjelölése

A mester táncoló, cifrázó félkézbeli kalapácsának az is fontos feladata, hogy megmutassa a ráverőknek, hova üssenek kétkézbeli kalapácsaikkal. A kézikalapáccsal oda sújt a mester, ahova a nagyokat irányítani akarja.

Az ütés helye a kovácsolás során többször változhatik, hisz a mester közben bal kezével fordít is az alakítandó vason. A ráverőknek tehát ezt az utasítást is pontosan át kell venniük. Győrvár, Németh (215/1)

Természetesen ez nem zárja ki azt, amit már korábban leszögeztünk, hogy a ráverő ütéseinek helye az üllő középpontja. A kiskalapács ezen túlmenően a munkadarab speciális formálásához szükséges utasításokat adja meg.

8. Absetzoiás (befejezés)

Míg a kovácskalapácsok a felpuhult forró vasra sújtanak, az lefogja az ütés lendületét, erejét. Ha ugyanilyen erejű ütés a csupasz üllőt érné, az rugalmasságánál fogva visszaverné a kalapácsot s még balesetveszélyt is okozhatna. Ezért fontos, hogy a mester tudassa ráverőjével, mikor akarja, hogy az illető befejezze ütéseit, mert a vasat ő el akarja venni az üllőről. E befejezésre „absetzolásra” a kovácsok a ráverőt szintén kalapácsjelekkel figyelmeztetik.

Lejegyzett „kalapács-zenéink”-ben több helyen is megfigyelhetjük, hogy a befejezést a mester kalapácsának az üllőn való megpörrentése, vagy ahogy szakkifejezéssel élve mondják a „lehúzás” jelzi. Ez a lehúzás úgy történik, hogy a mester a félkezi kalapács üllőre vágása után azt szabadon hagyja az üllőn táncolni s ilyenkor azt az üllő szarva irányába „húzza le”.

Podebén Mihály erről így beszélt:

„Általában úgy van, hogy az üllőnek a szarva a mesternek (jobb keze felé esik). És ekkor ő lehúz, mi meg a másik oldalára lehúzzuk.”

Szarvasgöde, Podebén (102/2)

Hogy érvényesül ez a Nógrád megyei alapelv egy őrségi kovács záró formulájában?

A figyelmeztetőül szánt ritmikus aprózás: a „lehúzás” (a kottapéldákon a bekerített hangjegyek) elhangzása után valóban az elmondottak alapján történik a zárás azzal a módosítással, hogy a mester utolsó két ütése pörrentéssé vonódik össze. – A harmadik helyen álló példa eltér kissé ettől, bár a „lehúzás” itt is megtalálható.

A két kalapács egy időben csak a legutolsó ütés alkalmából szólal meg, de ekkor sem „csókolódznak össze”, mert az a lehúzás következtében a kovács az üllő szarva, a ráverő pedig az üllő éle felőli oldala felé távolodik az addig ütött központ felől (19., 20. kottapélda).

Utolsó kottapéldánkban Bónus József a zárás: lehúzás motívumát csupán megfigyeltetési célzattal alkalmazza többször is, (6., 7., 8., 13. ütemekben) s ezért nem áll le utána, csak a 16. ütem után, melynél rá is kiáltja a felvételre: „Vége!”.

Tanulmányunk végére érve megállapíthatjuk, hogy a zenei alapelemeknek a kovácsok munkájában rendkívül fontos szerep jutott. A magánosan dolgozó kovács is táncoltatja kalapácsát, nemcsak a tüzes vasra üt, hanem többször rákoppant az üllő acéljára is pl. patkókészítés közben, hogy kalapácsát állandóan mozgásban tartsa, s azt az üllő rugalmasságával is emeltesse. E mozgás ritmikus hangzásélményét mind a kovács, mind a falusiak esztétikusnak tartották. – A ritmusnak akkor még kiemelkedőbb a szerepe, mikor két vagy több kovács munkáját kell összehangolnia. A mester félkezi kalapácsa adja meg a kovácsolás tempóját súlytalan ütemrészeken, majd később ezt az alapritmust „cifrázza”, felbontja kisebb hangjegyértékekre. A ráverő kétkézbeli kalapácsa a súlyos ütemrészeken szólal meg, sohasem cifráz.

E ritmus határozott munkatempót diktál, nem ad helyet az elfáradásnak, lassulásnak. Az erősebb munkalendületét, tempóját átveszik a gyengébbek is, s így a ritmus a munka termelékenységének a hagyományos kovácsmunkában rendkívül fontos tényezője. – Fontos volt az egyenletes tempó tartani tudása, de a tempó gyorsítására is sokszor volt szükség a vas kihűlésének megelőzése érdekében. A hangerő, a dinamika az ütések intenzitásának, erejének szabályozását irányította, a különböző hangszínű üllőpengés pedig a szükséges ráverők számára vonatkozóan adott felvilágosítást a kovácsmester segédeinek, inasainak.

A kovácskalapácsok jelbeszéde egységesnek látszik. A dunántúlit éppúgy érti az alföldi, akár a torockói, vagy a Bukarestben dolgozó csíki székely kovács.

A kovácsok ősi mesterségének kalapácsnyelve, jellegzetes ritmusa fontos részét képezi zenei hagyományunknak. Bár a műzene gyakran élt a kalapácsritmusok pregnáns csengésével, e ritmusok néprajzi hitelességű lejegyzéséről az irodalomban eddig említést nem találtam. A kalapácsritmusok végleges megszűnése periódusában, hattyúdalukként őrizze e néhány lejegyzés az egykori gazdagság halovány visszfényét.