A „nagy palóc” – ahogyan már életében is nevezték –, Mikszáth Kálmán (Szklabonya, 1847–Budapest, 1910) a XIX/XX. század fordulójának vitathatatlanul legolvasottabb prózaírója volt. Novellái, regényei, amelyekben szívesen ábrázolta szülőföldjének, Nógrád megyének falusi alakjait, a hanyatló kisnemesség és a vármegyei tisztviselők világát, éppen annyira új szint, hangot jelentettek a hazai irodalomban, mint a parlament életéről írt karcolata. A kortárs és írótárs Csáth Géza (1887–1919) kritikája szerint:
„…hiányzik belőle, ami a saját miliőjén túl esik. (Igaz viszont, hogy senki jobban meg nem látja azokat a dolgokat, amiket Mikszáth megnéz.) Sok mindenről nem vesz tudomást: a tudományokról, a művészetekről, a nagyszerű muzsikáról és a nagystílű életről.”
Bár ez a vélemény túlzottan leszűkíti Mikszáth alkotási körét, kétségtelenül van némi igazsága. Tény, hogy írásaiban a „tudományos embert” leginkább csak az orvosok és jogászok képviselik.
Valójában Mikszáth Kálmán érdeklődési köre, ismerete igen tág volt. Újságíróként, majd országgyűlési képviselőként számos tudós emberrel került kapcsolatba; természettudósokkal is, pl. Herman Ottó-val és Konkoly Thege Miklós-sal. Az itt bemutatott novellája utal ismeretségére a csillagász–publicista–politikus Hoitsy Pál (1850–1927) képviselő társával. Tárcái is mutatják sokirányú érdeklődését. Így pl. 1877-ben már ismertette írásaiban, és elsők közt használta is az akkori idők nagy újdonságát, a telefont.
Mikszáth-nak hajlama, képessége is volt az adatgyűjtéses és rendszerezéshez. Szegedi élete idején állította össze Az igazi humoristák című cikkgyűjteményét (1879) amely voltaképpen a tágabb értelemben vett nép humorának bemutatása az élet legkülönfélébb helyzeteiben. Tekinthetnénk akár anekdotákból, humoros megnyilvánulásokból összeállított néprajzi tanulmánynak is. (Új kiadásai: Mikszáth Kálmán összes művei, 54. köt. 1968, és „Csintalan Múzsa” sorozat, Budapest, 2006)
Ugyan akkor vonzódott a misztikumhoz. Szívesen épített be novelláiba, regényeibe különös, megmagyarázhatatlannak tűnő eseményeket. Erről így vallott:
„Én magam a dajkamesékkel szíttam be a babonát, s hiszek benne. A tudomány világossága csak megszürkítette a fekete háttért, de nem oszlatta el. Tisztán, világosan emlékszem mindenre; egyszer már igen közel voltam az ördöghöz, csak egy fal választott el tőle, máskor pedig láttam, amint egy boszorkányt kutyák téptek szét a temetőben.”
Pálya kezdő évei – bár írói képességét hamar elismerték – anyagilag nem hoztak sikert. Az 1878-ban megindított Szegedi Napló jelentette számára a mentőövet. Szegeden találta meg a saját, sikert hozó hangját, de a város új színekkel is gazdagította írásait. Itt állította össze két novellás kötetét, a Tót atyafiakat és a Jó palócokat, amelyek 1881-ben szinte egy csapásra az elismert írók közé emelték. Már itt megjegyzem, hogy szegedi ihletésű az a két novellája is, amelyek a népi csillag ismeret révén a csillagászathoz is kapcsolják.
Közel három év után került vissza, immár sikeres íróként Budapestre. Itt újabb széles körű népszerűséget szereztek számára a parlamenti tudósításai, életképei, karcolatai. Ezek révén jutott maga is országgyűlési képviselői mandátumhoz. Irodalmi tevékenységének 40. éves évfordulóját országos ünneplés tette fényessé. És alig 12 nappal később, 1910. május 12-én országos gyászt jelentett, amikor örökre kiesett a toll Mikszáth Kálmán kezéből.
Kisgyermekként megismerte a falu életét, a falusi emberek érzésvilágát, szokásait, hiedelmeit. Ennek a világnak ábrázolásához újra és újra visszatért. Bár élete nagyobb részét nagyvárosban töltötte, mindvégig szívéhez legközelebb a „jó palócai” és „tót atyafiai” álltak. Novellái, tárcái ezért is hitelesek.
Csáth Gergely égi kalandozása
Az igazi humoristákban még csupán felsorolásszerűen említi a magyar nép ismereteit:
„Külön csillagászata, külön geometriája van, órát, gazdasági tudományt, számtani szabályokat csinál magának.”
A népi csillagismeretről éppen Szegeden írta meg egyik keveset emlegetett novelláját, amelynek végleges címe Az elveszett nyáj. Első közlése már a Pesti Hírlap 1882. január 8-i számában jelent meg, ekkor még a népi csillag ismerettel foglalkozók számára ezzel a sokat mondó címmel: A Szépasszony vászna. Népies elbeszélés az égből. Végleges formájában a Szegedi Napló közölte, 1883. március 25-én. Ezt a kis írást az irodalom kritika meglehetősen szélsőségesen fogadta. Első életírója, Várdai Béla szerint „…egy becsesebb darabja van a kötetnek, Az elveszett nyáj…”, Bródy Sándor viszont „gyöngének” tarja.
Egyik kritikus sem vette észre, az elbeszélés csak irodalmi keret ahhoz, hogy Mikszáth, szinte néprajztudományi pontossággal bemutassa a késő-nyári ég magyar népi csillagneveit. Vélhetőleg egyik szegedi ismerőse mutathatta meg számára az augusztus végén az esti égbolt csillagait. A felsorolt csillagképek ui. jellegzetesen a szegedi–torontáli népi csillagmondák alakjai, Mikszáth szülőföldjén, Nógrádban ismeretlenek. Adatait bizonyára Ipolyi Arnold Magyar mythologiájából (1854) egészítette ki.
Somogy megye · Néprajzi Múzeum, Budapest
Az elbeszélés szerint Csáth Gergely illyefalvi juhász híres nyáját Nagyboldogasszony éjszakáján (augusztus 15), amíg a pásztor mélyen alszik, ellopják. Sőt még a szépen faragott pásztorbotot, minden számadó büszkeségét is elemelik. Gergely kétségbe esve keresi a nyájat, de sehol nem bukkan juhai nyomára. Idővel az a rögeszméje támad, hogy a mennyország lakói, talán maga Szent Péter emelte az égbe a bárányokat. Egy este neki indul, hogy az égben keresse nyáját…. És máris ott ballag a Tejúton.
„…egyszerre csak ott termett a ’kapitány’ csillagnál, mely ott fekszik, ahol a tejút kétfelé válik, s írástudó emberek ’hattyú csillag’-nak nevezik.”
A Kapitány megrója, mert összetapossa a Tejút „vásznát”.
„Hát amit ti odalenn tejútnak híttok, azt itten az égben ’a szép asszony vásznának’ nevezik. A szép Kacsó Istókné vászna.”
A juhokról azonban a Kapitány nem tud, tovább küldi Gergely-t:
„Csak eredj tovább a vásznon… nemsokára ott találod balra a ’Szent Péter pálcáját’ ti magyarok sas csillagnak neveztek, az arabok ’atair’-nak.”
Gergely valóban rábukkan a csillagképre,
„Az ám, csak hogy nem ’Szent Péter pálcája’ volt az, de az ő tulajdon juhászbotja…”
Most már nyomon van – gondolja. Eljut a Fiastyúkhoz. Azt a tanácsot kapja, hogy
„Innen nem messze van a Berenice csillag, vagyis ahogy az égben hívjuk, a ’tündérek kútja’
…Ott bevárod Kacsó Istóknét. Mert csak az az egy okos asszony jutott be, az is büntetésből. Ötszáz esztendeje van itt már, s még ezerötszázig lesz, hogy folyton ne tegyen egyebet, mint abból a kútból merítgessen s öntözze a vásznát.… Hát arról a vászonról csepeg le nektek esténként, reggelenként a harmat.”
A Szép asszony (ténylegesen Szépasszony) azután megmutatja, hogy amíg Gergely az égben járt, a ravasz szentek visszaengedték a földre a bárányokat. Amikor pedig visszahuppan a földre, a bárányok – valójában köd gomolyagok – újból eltűnnek.
Az égi vándorlás útja jól visszatükrözi a déli irányban látható ég csillagainak kora őszi helyzetét: a zenit környékén, a Tejút elágazásánál látjuk a Hattyút, amelyet a nép Hadmenetnek is nevez, élén a Vezérrel, vagy Zászlótartóval (Kapitánnyal). Alább délkelet felé az Sas már delel. A novellában a Szent Péter Pálcája, és a Pásztorbot népi csillagnévvel azonosítják. A magyar csillagmitológia többnyire az Orion övének három csillagát tekinti botnak, pálcának. Egyes néprajzi gyűjtésekből azonban kitűnik, hogy a Pásztorbot, Juhászbot nem azonos az Orion övével. Karancskeszin pl. úgy magyarázták, hogy a Pásztorbot négy csillagból van, olyan, mint egy kampó… (Fejős Zoltán: Hiedelemrendszer, szöveg, közösség, I. rész. 1985.)
A nyári égen a Sas jellegzetes alakja a Juhász-kampó. A Sas „feje” az Atair melletti két csillaggal (béta és gamma Aquilae) a Juhászbot faragott fogantyúja, a délre lenyúló delta a bot maga. Éjszaka keleten már felemelkedik a Fiastyúk (Pleiadok), nyugaton eltűnőben van a Berenice Haja csillagfelhője, délnyugaton pedig a Szépasszony – Antares a Skorpióban. Csillagászati vonatkozásra utal, hogy az első változatban a Kapitány csillag ezt mondja:
„…innen szeretnék üzenni HOITSY PALINAK.”
Kétségtelen, hogy Mikszáth Kálmán-nak látnia kellett ezt az égboltképet, mert térkép, leírás alapján aligha lehet ilyen híven bemutatni. Nem tudjuk ki mutatta meg számára, a magyar népi nevek felsorolásával az égboltot! Gyanakodhatnánk a néprajzi adatgyűjtő Kálmány Lajos-ra (1852–1919), aki 1878/79-ben éppen Szegeden tartózkodott. Ám Mikszáth írásaiban sehol sincs nyoma, hogy ezt az érdekes személyiségű papot ismerte volna. Kálmány csillagnév gyűjtése pedig csak sok évvel a novella megjelenése után látott napvilágot (A csillagok nyelvhagyományainkban, 1893.)
A leírás egy adattal is gyarapítja a népi csillagnév-ismeretünket, a Sasnak, mint Pásztorbot csillagképnek az említésével. Mindenesetre hiteles népi elnevezésnek tarthatjuk. A Sas csillagképet éppen a szegedi nép a juhászattal hozza kapcsolatba, „Tévelygő juhász” megnevezéssel. A csillag-monda szerint, amíg a Juhász aludt, nyája elszéledt, most már hiába keresi. Talán nem tévedünk, hogy ez a monda – amelyet először Kálmány közölt írásban – adta az ötletet az írónak Az elveszett nyáj történetéhez. Ám Mikszáth novellája 11 évvel Kálmány tanulmánya előtt jelent meg!
Mikszáth csupán annyi írói szabadsággal élt, hogy a Szépasszony csillagnak (Antares) önálló személynevet adott, és a történetet Szeged környékéről az erdélyi Illyefalvára helyezte át. A Tejút „Szépasszony vászna” megnevezése és a harmatnak, mint a vászonról lecsepegő víznek a képzete valóban erdélyi hiedelem. Szinte bizonyos, hogy olvasta a sokoldalú Lugossy József Ősmagyar csillagismei közlemény című, több részes tanulmányát (Új Magyar Muzeum, 1855. 5. évf. 1–4, 11. füzet), amelyben először említi a harmatot, mint a Szépasszony vásznáról lepergő vízcseppeket. (Újra nyomtatva füzetként: Debrecen, 2000.)
Tájékozódás földön, égen
Mikszáth későbbi írásaiban nem tért vissza ilyen részletesen a népi égbolt ismeretére, sőt egyes elemeit sem említi. Egy rövid életképben azonban érdekesen mondja el, hogy használják fel a természet közelében élő emberek – pásztorok, halászok – a csillagos ég ismeretét. Az égi mérnök című elbeszélése 1887-ben Budapesten készült, de már első sora szegedi életére (és helyszínére) utal.
„Egyszerű parasztszekéren utaztam Torontálba. Süppedékes, bolond egy talaj, könnyen beleveszhet az ember, aki az utat nem ismeri.”
Az úttalan vidéken a kocsis este eltéved, nem mer nekivágni a keresett gázlónak. Szerencsére rábukkannak a biláncsai juhász, Gerzson apó tanyájára. Az öreg juhász azután a csillagok alapján útba igazítja őket:
„Nini ott van az a kis eleven szemű csillag… Látjátok a csillagot jobbra a mellette szikrázó csoport mellett? – Mellette balról van az a másik csillag, a bágyadt.
No hát az a petrence csillag. A két csillag közt a kellő közepéről vonjatok le az eszetekben egy rudat a földre, azután menjetek egyenesen annak a rúdnak. Ott van a gázló, édes gyermekeim.”
A megadott irányban valóban megtalálják a gázlót. Amikor az elbeszélő később bámulatát fejezi ki az öreg GERZSON tudománya felett, az szerényen válaszolja:
„Régen kiméricskéltem én az égen Szegedtől Pancsováig ezt az egész vidéket.”
Úgy vélhetnénk, hogy az égbolt látszó évi és napi mozgása következtében valójában nem lehet egyes csillagok helyzetéből határozott irányokat kitűzni. A természetben élő emberek, ridegpásztorok, halászok azonban sokévi tapasztalat (és hagyomány) alapján kiismerhették, hogy az év egyes szakaszaiban és az éjszaka óráiban milyen fényesebb csillagok helyzete jelöl ki számukra fontos irányokat. Szolnokon pl. úgy tudták, hogy „Augusztusban a Göncöl a Tabán felett áll”. A Tisza felől szemlélve nyár végén a Göncölszekér rúdja az esti órákban valóban az egykor kissé kétes hírű szolnoki városnegyed (később II. kerület) felett látszik.
Akár az író saját élményéből, akár más elbeszéléséből merítette tárgyát, hitelesnek érezzük. Sajnos Mikszáth ebben az írásában nem azonosítja a „Petrence” csillagot a klasszikus csillagképekkel. Talán azonos a másutt „Szürü”, vagyis szérű-nek nevezett csillag felhővel, amely a Hattyú „orra”, a Deneb előtti fényesebb Tejút-felhőt jelöli.
Későbbi műveiben Mikszáth Kálmán nem tért már vissza a népi égbolt ismeretre. Érdekes, és (néprajzi szemmel nézve is) sajnálatos, hogy szűkebb hazájának, Nógrádnak népi csillag neveit sehol sem építette be novelláiba, regényeibe. De ez a két írása így is érdekes emléke a szegedi nép „csillagászatának” és az író érdeklődési körének.
