Ahogy itt heverek, mozdulatlan és látszólag unatkozva, senki se hinné, hogy igazában ritka élményeket élek át. Már maga a helyiség is élmény. Ámbár sok-sok órát töltöttem el ilyesféle helyiségekben máskor is s most sem először nyújtózom itt. De mindig újra hat rám, állandóan és percről percre hat. Valami titkos, atmoszférikus hatás ez, mert hiszen látni nem sokat látok, jóformán csak az ólomgömböt. Ennyi is elég azonban, hogy érezzem magam körül a különös gépeket, melyek ezt a kis szobát középkori kínzókamarához vagy alkimista műhelyekhez teszik hasonlóvá. Már gyermekkoromban borzongva néztem a rajzokat amik például Faust bűvészszobáját ábrázolják. Diákfővel olvastam egy regényt, Bródy Sándor írta, az volt a címe: Faust orvos. Ez egy modern orvostanárról szólt, pedig abban az időben még nem is dolgoztak olyan rejtelmes anyaggal mint a rádium.
A rejtelmes anyag itt van az ólomgömbben, csak egy csipetnyi, de ez a csipet oly sok, hogy mégegyszer ennyiért sok országot kellene bejárni. Itt lebeg fölöttem, több mázsa ólomba szorítva, mint a fenevadak a páncélos ketrecbe. Úgy lebeg mégis, csüggve a mennyezetről, a szoba díszhelyén, mint a tabernákulum valamely szentélyben. Hallottam afrikai törzsekről, barbár kultuszokról, ahol istenként tisztelik az elfogott fenevadakat, s ketrecük a szentek szentjében áll. Ez a szentély itt egyébként nagyon egyszerű és szinte puritán. A bennelakó Hatalom nem szorult pompára. A kamra kicsi és dísztelen, s eléggé félhomályos, mert egy nagy ház földszintjén van, s egy apró, ferencvárosi udvarra néz. Bútor nincs is benn, a gépeken és a heverőn kívül. A heverőt kínpadnak is mondhatnám, noha testi kínról nincsen itt szó. Ahogy rajta heverek, voltakép nem érzek semmit. A Hatalom homályba rejtőzik. Sugarai titkos erővel szüntelen verik testemet s bombázzák atomait, de ezt sem látni, sem egyébként észlelni nem lehet. Ha valaki benéz az ajtón, azt gondolhatja, hogy nem történik semmi, s én puszta jókedvemből fekszem a matrácos lócán ily furcsa helyzetben, hogy az orrom hegye érinti a lebegő nagy gömböt. Mégis, aki benyit ide valamiért, ápoló vagy doktor, sietve és szinte izgatottan menekül ki a lehető leghamarabb, mintha csakugyan valami oroszlánketrecbe jutott volna. A szobát rejtelmes áramlás tölti be, veszélyes és hatékony hullámok cikáznak a levegőben.
Én azonban itt fekszem, mintegy a tüzelés fókuszában, védtelen kitéve a fölszabadult erőknek, melyek számára sem ruha, sem bőr, sem csont, sem semmiféle vaspáncél nem akadály. Kényelmesnek alig mondható a helyzet, mindig meggémberedve kelek föl, ha letelt az óra, s mindig bizonyos szorongással fekszem le, mintha csakugyan kínpadra feküdnék. Az a kényszerképzetem, hogy a többmázsás gömb leszakad és agyonzúz. A jelzőóra egyhangúan ketyeg és kétpercenként csendül, mint valami pokolgép. Feszülten várom és számlálom a csengéseket. Mentül nagyobb a szám, annál közelebb a szabadulás. Hatvan perc harminc csengés. De el-eltévesztem az olvasást, valami furcsa kábultság lep meg, fogalmak helyett csak képekben tudok gondolkozni. Elképzelem a különös óra számlapját, amelyen fantasztikus módon visszafelé jár a mutató. Látni nem látom, mert ahogy mondtam, alig látok valamit a nagy gömbön kívül. A zománcozott fém símán domborodik fölöttem, lassanként szinte hipnotizál villogása, néha vágyam támad megsimogatni, de tudom, hogy hideg és kemény. Kontrasztul egy asszony bőrére gondolok. Hamar elhessegetem ezt a gondolatot, mint méltatlant a helyhez és stílszerütlent az alkalomhoz. Itt a szigorú, hideg fémek birodalmában vagyok, távol az asszonyi puhaságoktól. Csak a szemem sarkával látom a gömbön túl a tükör egy karéját, amelyből a szomszéd szobában figyelik esetleges mozdulataimat az ápolónők. Ezen a tükrön néha átleng egy-egy kék-fehér nőalak, mely szinte kétségesnek, valótlannak hat, testtelen, egysíkú jelenség, a látómező szélén, a ferde tükörben. Ennyi a külvilág.
Viszont itt van a nagy gömb, egészen közel, kemény testi domborúságában, súlyával és tömörségével, orromat érintve s titkos hatásokat bocsátva rám. Itt fekszem délelőtt, itt fekszem délután, merően reászögezve szememet, egyedül a szobában, mint egy kristálynéző fakír, s lassanként minden gondolatom erre a villogó gömbre vetül, az egész világot ezen keresztül látom. Mint a fakír a kristályban, víziókat látok a gömbben, melyek csodálatos tisztaságban állnak előttem, élesebben a valóságnál. A zománcos felület nem egyszínű, fekete és sárga márványzatok szelik át szabálytalan cik-cakokban, melyek közt hasrafekszik s szivárványozva imbolyog az ablakok visszfénye mint a szappanbuborékon. Mindezek a fények, színek és hajlások kaleidoszkópszerűen összejátszanak szememben, tornyok épülnek s omlanak le újra, arcok vigyorognak és sápadnak, a legváratlanabb képzeletek elevenednek meg, majd ismét elpattannak, semmivé lesznek, mint hab a vízen, vagy a filmkép a vásznon, a gömb hullámzik, a cik-cakok vonaglanak, s én csak fekszem alatta, gyógyulásra váró, mozdulatlanságra ítélt páciens, rejtelmes befolyások kereszttüzében, a nagy, lebegő súly alatt, mely ha leszakadna, tüstént összezúzna.
Karácsony közeleg, s be kell látnom, hogy ez az írás nem valami karácsonyi hangulatú. Karácsony a közösség ünnepe; kit érdekelhetnének ilyenkor a beteg ember különleges élményei, aki itt hever, kívül a világon? Mikor a világ tele izgalmakkal melyek mindenkit érintenek, félelmekkel és betegségekkel, melyekhez képest egy ember sorsa elenyésző és érdektelen, akármilyen különleges is, vagy annál inkább! De éppen ha erre gondolok, mégsem látom a sorsomat annyira különlegesnek; úgy érzem mintha az egész világ ekként feküdne valahogy, titkos befolyásoknak kitéve, megmeredten, egy nagy lebegő súly alatt, s minden pillanatban rettegve, hogy a súly rászakad, a végső katasztrófa bekövetkezik… Nem, nincs lekötve és mégsem tud fölkelni, kábultan és rémálmokban riadozva fekszik: micsoda orvos rendelte ezt a szörnyű kúrát? Talán csakugyan ez kell a világ gyógyulásához, ez a rémült és tehetetlen zsibbadtság egy rettenetes veszély Damokles-kardja alatt, s a Megváltó titkos ereje magából a fölöttünk lebegő veszedelemből tör elő, mint a rádium-sugárzás az ólomgömbből, rejtve és rejtelmesen; a gyógyító hullámok szerte cikáznak már s munkálnak bensőnkben, ha mi nem is látjuk nem is érezzük, még csak nem is sejtjük. Ahogy a rádium hullámait sem lehet közvetlen látni, vagy érezni.
De mindez csak hiú képzelődés. Fekhetem én itt bízvást és nyugodtan, az ólomgömb aligha szakad rám; s viszont ki tudhatja a hullámokat amik ottkünn a világban cikáznak? A szellem ereje ismeretlenebb mint a rádiumé. Ez a titokzatos helyiség, kínzókamraszerű berendezésével, melynek szigorú pamlagán oly szorongva terülök el, igazában bátorságosabb s távolról sem oly csodaszerű lehetőségekkel izgató, mint odakünn a mindennapi élet, amelybe pedig úgy menekülök innen, a kezelés után, mintha az ágyútűznek kitett őrhelyről menekülnék a fölváltáskor. Inkább kívülről kellene menekülnöm ide, mint egy nyugalmas fedezékbe, egy szerencsés pontjára a frontnak, ahol egyelőre csak atomokat bombáznak, rádium-ágyúból.
Ez voltakép sokkal kevésbé fantasztikus. Kijózanodva tekintek a gömbre, s mintha erre a gömb maga is kijózanodna. A kristálynéző látomásai eltüntek, megint csak egyszerű, síma glóbusz domborul fölöttem, akár egy földgolyó. A márványos mintázatban most tengereket és szigeteket látok, kontinenseket és jégsarkokat, s a jelzőóra egyik csengésétől a másikig, e végtelennek tetsző két perc alatt, megpróbálom kirajzolni a hatalmi vonalakat: ime Japán, Kína, amott van India, itt az óriás Oroszország, és így elérek, medveháton, Európába, melyet valamikor megszoktam a béke és kultúra lakhelyének tekinteni. S amint Európa mappáját vizsgálom, hirtelen ijedtség borzong végig rajtam: hiányzik Magyarország! Csakugyan, hazámat hiába keresem, eltűnt a vonalak zűrzavarában. Mindenáron meg akarom találni, kirajzolni az előttem kavargó foltok készletéből, belelátni valamely különféleképpen interpretálható alakzatba; de ez sehogyse sikerül. Zavar az, hogy a gömb oly közel van a szememhez; s aztán rájövök, hogy nem is tudok pontosan visszaemlékezni a csonkaország formájára, holott milyen tévedhetetlenül látom magam előtt ma is a régi, nagy Magyarországét! Babonás leszek, úgy érzem, valami rossz jel ez: nem lelem szegény otthonomat a kerek föld hátán. Behúnyom a szemem, s próbálom magam elé idézni a kislányom földrajzi füzeteit és atlaszait: ezeknek lapjairól ismerem legfőként a megcsonkított kishaza alakját. A képzelet erőltetése fáraszt már, egy pillanatra talán el is szundítok, ami, azt mondják, mindenkivel megtörténik, aki az ólomgömb alá fekszik. Talán a síma felület villogása van olyan hatással az idegekre, mint a hipnotizőr ezüstkanaláé. Mikor ismét eszméletre térek, hirtelen elvesztem minden tájékozódásom; szemem még becsukva, egy szívdobbanásnyi ideig azt sem tudom, hol vagyok. Úgy tetszik, a földön fekszem, sőt keresztben valami országúton; távoli gépzúgást hallok, mingyárt eltaposnak. Azt az egyet tudom, hogy innen fölkelni nem lehet. De fölcsöng a jelzőóra, kinyitom szememet, s most már egészen fölébredtem. Hányadik csengés lehetett? Hány perc van hátra még? Szeretnék nem gondolni erre, mert nincs nagyobb kín a várakozásnál. Sohasem bírtam a várakozást. S egész életem csupa várakozás! Ha például legalább olvasni lehetne itt! De ez már csak a gömb miatt is képtelenség. Visszatérek hát gondolataimhoz.
Magyarország áll előttem megint, de nem a csonka, hanem az igazi, a történelmi Magyarország, a kerek, ép vonal, mely gyermekkorom óta belém idegződött, melyet oly természetesnek, magától értetődőnek éreztem, mint egy egészséges élő test sziluettjét. Szinte szerelmes voltam ebbe a vonalba, ez volt az én első szerelmem, még az Asszony előtt! S amint elképzelem ezt a gyönyörű, élő testet, első szerelmemet, megint elfog a kínzókamrák hangulata. Az egész világ egy roppant kínzókamra, amelyben a legszebb élőket megcsonkítják, fölnégyelik, tapossák, láncrafűzik. Szép kis karácsonyi hangulat, gondolom magamban. De nyugodtan fekszem Faust orvos kínpadján, ahol végre is titkos gyógyító erők a megváltás távoli reményét sugározzák belém… A jelzőóra megint megcsendül, élesen hasítva idegeimbe, s én megrezzenek, mintha a kínzásra megadott jel volna. De nyomban utána fölhangzik a másik csengő, amely a kezelés végét jelzi, s ez gyönyörűen zeng, ezüstösen, mint egy ujjongás, mint a karácsonyfa csengője, angyalok csengője, megváltás harangja! Csikordul a gömb, és lassan, recsegve kezd fölfelé emelkedni, a mennyezet felé. Fölülök, még lassabban, nehezen, csontjaim eresztékei is csikorognak, milyen szörnyen zsibbadt vagyok! Akárcsak Magyarország.
1938. karácsony
