Leonardo jelleme még több más szokatlan vonást, látszólagos ellentmondást is rejtett magában. Egyfajta sajátos közönyének és inaktivitásának jelei félreismerhetetlenek. Olyan korban, amikor minden egyén tevékenységének minél tágabb teret keresett – ami nem lehetséges mások ellen irányuló agresszió nélkül –, ő nyugodt békeszeretetével tűnt fel, minden ellenségeskedést és viszályt került. Szelíd volt és jóságos mindenkivel – a húsételt elutasította magától, mert nincs jogunk állatoktól az életet elrabolni, és különös élvezetét lelte abban, hogy a piacon vásárolt madaraknak visszaadja szabadságát.1 Elítélte a háborút és a vérontást, és azt tartotta, hogy az ember nem annyira az állatvilág királya, inkább a leggonoszabb minden vadállat közül.2 De érzékenységének e nőies kifinomultsága nem tartotta vissza attól, hogy elítélt gonosztevőket az ítéletvégrehajtás helyéig kísérjen, és ott félelemtől feldúlt vonásaikat tanulmányozza és zsebkönyvébe lerajzolja. Abban sem gátolta meg, hogy a legszörnyűbb támadó fegyvereket tervezze, és mint legfőbb hadmérnök lépjen Cesare Borgia szolgálatába. Gyakran közönyösnek látszott a Jóval és Rosszal szemben – vagy talán külön erkölcsi mércét kívánt magának. Magas beosztásban kísérte el Cesaret – ezt a mindenkinél gátlástalanabb és hitszegőbb ellenfelet – arra a hadjáratára, mely Romagna birtokosává tette. Leonardo feljegyzéseinek egyetlen sora sem árul el e napok eseményeivel kapcsolatos kritikát vagy részvétet. Aligha utasítható el az összehasonlítás Goethével a franciaországi hadjárat idején.
Ha egy életrajzi kísérlet valóban hőse lelki életének megértésére törekszik, úgy nem haladhat el szótlanul a vizsgált személy szexualitása, nemi sajátosságai mellett, amint ezt számos életrajzíró diszkrécióból vagy prüdériából teszi. Amit Leonardóról e téren tudunk: kevés – de ez a kevés jelentőségteljes. Egy olyan korban, amikor gátlástalan érzékiség és komor aszkézis küzdött egymással, Leonardo a szexualitás hűvös elutasításának volt példája, amit igazán nem várnánk egy művésztől, a női szépség ábrázolójától. Solmi3 a következő mondatát idézi frigiditásának jellemzésére:
„A nemzés aktusa és minden, ami azzal kapcsolatos, oly visszataszító, hogy az emberiség kipusztulna, ha nem volna ez hagyományos szokás és nem volnának csinos arcok és érzéki természetek.”
Hátrahagyott írásai, noha nemcsak a legjelentősebb tudományos problémákat tárgyalják, hanem apró ötleteket is fellelhetünk bennük, amelyek aligha látszanak méltónak ilyen nagy szellemhez (egy allegorikus természetrajz, állatmesék, tréfák, jövendölések4) oly mértékben szemérmesek – mondhatnánk: absztinensek –, hogy egy szépirodalmi műben ma is meglepetést keltenének. Úgy kikerülnek minden szexuális témát, mintha csupán Erósz, minden élet fenntartója lenne méltatlan a kutató érdeklődésére.5 Ismeretes, nagy művészek gyakran tetszésüket lelik abban, hogy fantáziájukat erotikus, sőt durván obszcén ábrázolásokban tombolják ki; Leonardónál, éppen ellenkezőleg, csak néhány anatómiai rajzot ismerünk a nő belső nemi szerveiről, a magzat helyzetéről az anyatestben stb.
Leonardo egy rajzán, mely a nemi aktust nyílirányú anatómiai keresztmetszetben mutatja be, néhány meglepő tévedés található.
Ezeket R. Reitler (Internationale Zeitschrift für Ärztliche Psychoanalyse IV. 1916/17) fedezte fel és tárgyalja Leonardo fenti jellemzésével egybehangzóan:
„És ez a túl hatalmas kutatóösztön éppen a nemi aktus ábrázolásánál mondott tökéletesen csődöt – természetesen csupán a még hatalmasabb nemi elfojtás következtében. A férfitestet egész alakjában láthatjuk a rajzon, a nőit csupán részben. Ha egy elfogulatlan szemlélőnek ezt a rajzot oly módon mutatnánk meg, hogy a fej kivételével minden lejjebb fekvő részt eltakarnánk, bizonyosra vehetnénk, hogy azt női fejnek tartaná. A hullámos hajfürtök, amelyek mind elöl, mind hátul egészen a negyedik, ötödik hátcsigolya magasságig göndörödnek, a fejnek határozottan inkább feminin, mint masculin jelleget adnak. A női mellnek két hiányossága is van, mégpedig először művészi vonatkozásban, mivel körvonalai egy nem szép, lecsüngő, petyhüdt mell benyomását keltik, másodszor anatómiai szempontból is, mert Leonardót, a kutatót nyilván szexuális elhárítása megakadályozta abban, hogy egy szoptató nő mellbimbóját egyszer is alaposan megtekintse. Ha ezt tette volna, úgy észre kellett volna vennie, hogy a tej különböző, egymástól elkülönült nyílásokon át buggyan ki. Leonardo ellenben csak egy csatornát rajzol, ami messze a hasüregbe nyúlik le, és valószínűleg Leonardo elképzelése szerint a tejet a cysterna chiliből (az egyik fő nyirokérből – A fordító) szerzi, talán a nemi szervekkel is valamilyen kapcsolatban áll. Mindenesetre tekintetbe kell venni, hogy az emberi test belső szerveinek tanulmányozása azon időkben rendkívül nehéz volt, mivel a halottak boncolása hullagyalázásnak számított és a legszigorúbban büntették. Hogy Leonardónak, akinek csak egészen csekély boncolási anyag állott rendelkezésére, tudomása volt-e egyáltalán egy hasüregben elhelyezkedő nyiroktartályról, ily módon tulajdonképpen igen kétséges, noha rajzában egy kétségtelenül ennek értelmezhető üreges szervet ábrázol. Hogy a tejcsatornát még mélyebben lefelé – egészen a belső nemi szervekig – nyúlónak rajzolta, gyaníthatóan azt jelenti, hogy a tejelválasztás megindulását a terhesség végén, mint kézzelfogható anatómiai összefüggést próbálta érthetővé tenni. Még ha a művész hiányos anatómiai ismereteit, tekintettel a korabeli viszonyokra, készségesen meg is bocsátjuk, akkor is feltűnő, hogy Leonardo a női nemi szerveket hanyagolta el ennyire. A vagina és egy utalás a portio uterire jól felismerhető, a méhet magát azonban egészen kusza vonalakkal rajzolja.
A férfi genitalét evvel szemben sokkal pontosabban ábrázolja. Így pl. nem elégszik meg azzal, hogy a heréket megrajzolja, hanem vázlatában egészen helyesen a mellékheréket is feltünteti.
Egészen különös a helyzet, amelyben Leonardo rajzán a coitus lejátszódik. Kiváló művészek ábrázolták képeken és rajzokon a coitus a tergót, a laterét stb., de ha valaki álló helyzetben rajzolja le a coitust, akkor ennek az egyedülálló, szinte groteszk ábrázolásnak gyaníthatóan rendkívül erős szexuális elfojtás lehet az oka. Ha az ember élvezni akar, akkor ezt a lehető legkényelmesebben teszi. Ez természetesen mindkét ősi ösztönre: az éhségre és a szerelemre egyaránt vonatkozik. Az ókor legtöbb népe fekvő helyzetben étkezett, és a coitusnál normálisan ma is éppoly kényelmesen fekszünk, mint őseink. A fekvés mintegy kifejezi a szándékot, hogy a kívánt szituációban hosszabb ideig akarunk időzni.
A feminin férfifej arcvonásai is valamilyen kedvetlen visszautasítást tükröznek. Szemöldökei összeráncoltak, a pillantás az undor kifejezésévei tekint oldalra, ajkait összeszorítja, és szájszögletei lefelé görbülnek. Ezen az arcon nem ismerhetjük fel se a szerelem adakozó kedvét, se bírásának boldogságát; csupán kedvetlenséget, viszolygást fejez ki.
A legdurvább hibát azonban Leonardo a két alsó végtag rajzában követi el. A férfi lábának ugyanis a jobb oldalinak kellene lennie, mivel Leonardo a megtermékenyítő aktust nyílirányú anatómiai keresztmetszetben ábrázolta, a bal láb tehát gondolatban a kép felszíne fölött helyezkedne el. Ugyanezen okból a nő lábának a bal oldalinak kellene lennie. Tény azonban, hogy Leonardo a nőit és férfit felcserélte. A férfi figuráé a bal láb, a nőé a jobb. Erről a tévedésről könnyen meggyőződhetünk, ha figyelembe vesszük, hogy a nagylábujj a láb belső oldalához tartozik.
Egyedül ebből az anatómiai rajzból is feltárható lenne a nagy művész és kutató csaknem értelemzavaró libidóelfojtása.”
Reiter e fejtegetését mindenesetre az a kritika érte, hogy nem megengedhető egyetlen odavetett rajzból ily messzemenő következtetéseket levonni, és még az sem bizonyos, hogy a rajz egyes darabjai valóban összetartoznak.
Kétséges, hogy Leonardo valaha ölelt-e asszonyt szerelemmel; még olyan intim lelki kapcsolatról sem tudunk, mint amilyen Michelangelóé volt Vittoria Colonnával. Midőn még tanítványként élt mesterének, Verocchiónak házában, több más fiatalemberrel együtt megvádolták tiltott homoszexuális viszony folytatásával, de végül felmentették. Úgy tűnik, azért vált gyanússá, mert egy rossz hírű ifjút használt modellként.6 Mint mester szép fiúkat és ifjakat gyűjtött maga köré tanítványként. Tanítványai közül az utolsó, Francesco Melzi, Franciaországba is elkísérte, mellette maradt haláláig, és őt szemelte ki örökösévé is. Anélkül, hogy magunkévá tennénk modern életrajzainak határozottságát, amivel bármilyen szexuális érintkezés lehetőségét közte és tanítványai közt, mint a nagy ember alaptalan bemocskolását utasítják vissza, sokkal valószínűbbnek tartjuk, hogy Leonardo gyengéd kapcsolata azokkal az ifjakkal, akik a kor tanítványi szokása szerint életét megosztották, nem csapott át nemi tevékenységbe. Úgy sejthető, hogy szexuális aktivitása egyébként sem lehetett nagymértékű.
