Errata rovat

Elvetélt költői kísérletek

Goethe Newton színelmélete ellen
fizika, optika, fényelmélet, színelmélet, Isaac Newton, irodalom, Johann Wolfgang Goethe

Goethe természettudományi stúdiumai közül az optikát kezdte legkésőbb. (Első természettudományi írása – még a Lavaterrel való együttműködés idején – állatkoponyákról szólt: geológiai, botanikai és egyéb tanulmányai összefüggtek weimari bányászati, kerttervezési és egyéb feladataival, itáliai élményeivel.) 1791-ben a jenai Büttner professzor prizmáján át nézett fehér falra és a fény s az árny találkozásánál nem látott színeket. Így kezdődött színelméleti érdeklődése. – Newton szerint ugyanis a fényben benne van minden szín és a prizma fénytörése bontja fel színekre a fényt, amelyeket a törés szöge határoz meg. A spektrum a színekre bomló fény. – Goethe arra következtetett, hogy Newton optikai nézetei hibásak – és ettől kezdve egy életen át mérhetetlen időt és energiát fordított Newton kompromittálására. A színelmélet területén rögeszmeszerűen egyedül érvényesnek a maga nézeteit tartotta, akár korpuszkulaként, akár hullámként jelentkező fényjelenségről van szó. A legnagyobb ellentét azonban Goethe és Newton között gondolkodásuk módjában és az alkalmazott módszerekben volt. Goethe szerint lehetséges a fizika matematika nélkül, Newton szerint nem. Goethe csak kísérletekre, közvetlen megfigyelésekre épített; haláláig nem fogadta el, hogy a matematika jel-nyelve nem támadja, hanem segíti az univerzumban a törvények rendszerét kereső elmét. (Fizikailag Goethe alapkísérlete sem helytálló: van olyan fényforrás, a nátrium lángjáé, ahol fény és árny találkozásánál nem keletkezik színes szegély.) Goethe színelméleti munkásságának a jelentősége nem fizikai, hanem esztétikai és filozófiai. Jellemző módon a fizikusok csekély kivétellel elutasították, művészek és filozófusok – az utóbbiak között Fichte, Hegel és Schopenhauer – azonban felkarolták. – A Színelméleti írások három részre tagolódik: a didaktikus, elvi fejezetekre, a polemikus és a történeti részre. Válogatásunk a terjedelmes – az Artemis-kiadásban ezeroldalnyi – műnek azokat a fejezeteit közli, amelyek közvetlenül vagy közvetve tükrözik Goethe esztétikai nézeteit, világszemléletének meghatározó tényezőit. Elhagytuk a szöveghez mellékelt néhány ábrát: közlésüket ez a kötet nem teszi indokolttá.”

Színelméleti írások

(Schriften zur Farbenlehre)
(1810)

Johann Wolfgang Goethe

„Ha nem volna nap-lényegű a szem,
Hogyan érnék el a nap fényei?
Ha isteni erő nincsen bennem,
Hogy bűvölhetne, ami isteni?

ZÁRSZÓ

A tizennyolcadik század. A szerző vallomása
(részlet)

[…] mire hazatértem szinte teljesen szem elől tévesztettem a festészetet s festői gondjaimat a rám törő, új dolgok áradatában.

Majd amikor hosszú szünet után ismét találtam időt s módot megkezdett vizsgálódásaim folytatására, a kolorit tárgyában újfent utamat állta az, ami Itáliában sem maradt rejtve előttem. Tudniillik akarva-akaratlan arra a belátásra jutottam volt, hogy elsőbben is a természet oldaláról kell közelebb férkőznünk a színhez, mint fizikai jelenséghez, ha valamennyire úrrá akarunk lenni fölötte a művészetben. Én is elhittem, mint mindenki, hogy a fény tartalmazza a színek összességét, mindig is ezt hallottam, és semmi okom nem volt tagadni avagy kétségbevonni, mivel a dolog nem is igen érdekelt. Az akadémián én is hallgattam fizikát, mint mindenki más, és végignéztem a bemutatott kísérleteket. Lipcsében Winkler, az elsők egyike, ki az elektromosságot haszonnal vizsgálta, a fizika eme ágát előszeretettel oktatta s igen alaposan, úgyhogy szinte a mai napig tisztán emlékszem a kísérletekre s feltételeikre. Az eszközök állványát kékre festették, s kizárólag kék fonalat használtak az apparát felfüggesztéséhez és felszereléséhez: ez eszembe is ötlött, ahányszor a kék színen töprengtem. Ezzel szemben nem emlékszem, hogy valaha láttam volna azokat a kísérleteket, melyek állítólag Newton elméletét hivatottak igazolni, minthogy ezeket az előadások rendjén kívül, akkor szokták a kísérleti fizikusok bemutatni, ha süt a nap.

Amikor eltökéltem, hogy a fizika oldaláról közelítem meg a színt, mindenekelőtt átolvastam valamely kompendium idevágó fejezetét; ám mivel az ott előadottakból saját céljaimra semmit ki nem hámozhattam, úgy határoztam, hogy legalább megtekintem saját szememmel is a jelenséget. Büttner tanácsos úr, ki Göttingából Jénába költözött, elhozta s az ő szívélyes, közlékeny modorában fel is kínálta nekem az ehhez szükséges készüléket. Nem hiányzott tehát már más, csak a sötétkamra, amit egy jól zárt ablaktáblával előállíthattam, valamint a foramen exiguum, amelyet magam szándékoztam illő gonddal s a megadott méretre egy cinlemezbe belefúrni. Ámde közbejött akadályok miatt nem végezhettem el előírás szerint, hagyományos módszerrel a kísérletet, s így esett, hogy egészen más oldaláról közelítettem meg a jelenséget, s éppen e fordított módszerrel sikerült velejét megragadnom; a módszerről alább még tüzetesen beszámolok.

Ekkortájt változtattam éppen lakást. Szándékomat mindazonáltal nem tévesztettem szem elől. Új szállásomon akadt egy hosszú, keskeny szoba, melynek egyetlen ablaka délnyugatra nézett: jobbat nem is kívánhattam sötétkamrának! De a berendezkedés temérdek munkát adott, annyi gondom s bajom támadt, hogy a sötétkamra nem jött létre. Ott álltak a prizmák az asztal alatt egy ládában, azon mód, ahogyan megérkeztek, s alkalmasint sokáig ott is maradtak volna, ha jénai tulajdonosuk el nem veszti a türelmét.

Büttner tanácsos szívesen adta kölcsön barátainak könyveit s készülékeit, ám megkövetelte, amint ez aggályos tulajdonoshoz illik is, hogy a kölcsönkért tárgyat ne tartsuk túlontúl sokáig magunknál, hanem időben szolgáltassuk vissza, s inkább kérjük újból kölcsön. E dologban sohasem volt feledékeny, s bizonyos idő eltelte után nem fukarkodott az intelmekkel. Engem mégsem akart közvetlenül zaklatni, de egy jénai barátom megizente: a derék ember türelmetlenkedik, sőt aggódik, mert a kölcsönadott készülékét mindeddig nem kaphatta vissza. Sürgősen haladékot kértem, meg is kaptam, de azt sem használtam ki jobban, mivel más ügyek kötöttek le. A színnek s általában a képzőművészetnek csekély figyelmet szentelhettem, bár éppen ez idő tájt, Saussure Mont Blanc-expedíciói alkalmából s az ott használt kyanométer kapcsán lajstromba szedtem különféle színjelenségeket – az ég kékje, kék árnyékok és a többi –, hogy magamnak s másoknak is bebizonyítsam: a kék csupán fokozatilag különbözik a feketétől és általában a sötéttől.

Jókora idő telt el ismét, s megintcsak elmaradt a könnyű ablaktábla-reparatúra meg a kis lyuk kifúrása. Egyszer aztán sürgős levelet kaptam jénai barátomtól: kérve kér, küldjem vissza a prizmákat, ha másért nem, hát azért, hogy tulajdonosuk meggyőződjön épségükről, s egy darabig magánál tarthassa őket; eztán bízvást visszakaphatom majd hosszabb használatra a készüléket. A csomagot küldjem postafordultával vissza Jénába. Mivel nem remélhettem, hogy egyhamar végezzek kísérleteimmel, elhatároztam: haladéktalanul teljesítem a jogos kérést. Már elő is vettem a ládát, hogy átnyújtsam a küldöncnek, amikor eszembe ötlött: sebtében mégis belekukkantok egy prizmába, amit kora ifjúságom óta nem tettem. Jól emlékeztem még, hogy tarkabarka képet láttam, de hogy mi módon tarkát, arra már nem. Éppen egy fehér falú szobában tartózkodtam, s mert eszembe véstem Newton elméletét, azt vártam, hogy a fehér fal egész felülete különböző árnyalatokban elszíneződik, s az onnan szemembe visszaverődött fény ugyanannyiféle színes fénysávocskává bomlik.

Legnagyobb meglepetésemre a fehér fal fehér maradt a prizmán át nézve, csak ott látszott némi elszíneződés, ahol valami sötét volt a falon. Legerősebbnek az ablakrácson mutatkoztak a színek, a fényes-szürke égen ellenben nyomát sem leltem elszíneződésnek. Nem sok fejtörésembe került megérteni, hogy szín előállításához határvonal kell, s mintegy ösztönszerűen, hangosan ki is mondtam mindjárt: Newton elmélete téves. Eztán nem is gondolhattam többé a prizmák visszaküldésére. Igyekeztem tulajdonosukat szívélyességgel s argumentumokkal türelemre bírni, ami sikerült is. Ennekutána egyszerűsítettem s kényelmesen végrehajtható kísérlet rangjára emeltem a szobában s a szabadban véletlenül észlelt prizmajelenségeket, azáltal hogy kizárólag fehér s fekete táblákat használtam.

Fokról fokra feltárult előttem minden: a két, mindig ellentett peremsáv, s ezek kiterjedése, amiből ha világos sávot fedtek le, zöld szín állt elő, s ha sötétet, vörös. Fekete alapra fehér korongot rögzítettem; ez bizonyos távolságból, prizmán át szemlélve tökéletesen előállította a legfőbb newtoni sötétkamra-kísérlet eredményét, a jól ismert spektrumot. De a fehér alapra helyezett fekete korong ugyancsak egy sokszínű s bizonyos tekintetben még pompázatosabb jelenséget állított elő. Nos, gondoltam magamban, ha amott a fény bomlott színekre, jog szerint azt kellene mondanunk, hogy emitt a sötétség bomlik színekre.

Táblakészletemet gondosan s pontosan állítottam össze, amennyire csak lehetett, s az egészet egyszerűen és úgy szerkesztettem meg, hogy a jelenségeket meghatározott sorrendben vizsgálhassam rajta. Titokban büszke voltam felfedezésemre, mert úgy rémlett: igazolja korábbi tapasztalataimat és sejtéseimet. A festők emlegette meleg s hideg színek ellentéte itt kék és sárga peremsávok alakjában jelentkezett. A kék mintegy a fekete burkának tetszett, a sárga pedig a fehér burkának. Egy világos sávot kellett sötétre vagy egy sötétet világosra csúsztatnom, hogy e jelenség előálljon, mert a függőleges határvonalak sohasem mutattak elszíneződést. Mindez egybevágott azzal, amit a művészetben fényről és árnyékról, s a természet látszólagos színeiről láttam-hallottam. De az egész mintegy összefüggéstelenül állt előttem, s korántsem oly határozottan, ahogyan itt kimondom.

Mivel semminő tapasztalatom nem volt efféle dolgokban, s nem ismertem az utat, melyen biztonsággal tovább haladhattam volna, megkértem egy közelben lakó fizikus ismerősömet, vizsgálja felül kísérleteim eredményét. Jó előre értésére adtam, hogy e kísérletek kétséget támasztottak bennem Newton elméletét illetően, s erősen reméltem, hogy első pillantásra arra a meggyőződésre jut ő is, mely engem mélyen áthatott. Mekkora volt ámulatom, amikor ő, bár a jelenségeket abban a sorrendben, ahogy bemutattam, láthatóan kedvtelve s tetszéssel nézte végig, habozás nélkül kijelentette, hogy e jelenségek egytől egyig ismeretesek, s a newtoni teória tökéletes magyarázatukkal szolgál. A színeket nem a határ kelti, azok a fényben foglaltatnak, a perem csupán alkalmat ad rá, hogy egyik esetben a kisebb, másikban a nagyobb törésszögű sugarak láthatóvá váljanak. Az a fehér folt középütt pedig összetett, törés által szét nem választott fény, fokozatosan egymásra illeszkedett színes fénysugarak sajátos keveréke; mindezt egyébiránt részletesen leírja Newton és az ő szellemében fogant tankönyvek is.

Mondhattam én aztán, amit akartam – példának okáért, hogy az ibolyakék fény nem törik meg jobban, mint a sárga, hanem éppúgy elhajlik a sötétség irányába, mint a sárga, ellenkezőleg, a világos irányába; hiába érveltem azzal is, hogy ha a peremsáv szélességét növeljük, sem a fehér, sem a fekete nem bomlik színekre, hanem az elsőt egy összetett zöld, a másodikat egy összetett vörös fedi át; egyszóval hiába ágáltam s hozakodtam elő kísérleteimmel, meggyőződéseimmel, a válasz mindig ugyanaz a csend volt, s ráadásul még meg is leckéztetett az úr, mondván, hogy a jelenség igazi természetének felfedésére sokkalta alkalmasabbak a sötétkamra-kísérletek.

Így maradtam végképp magamra; s bár nem nyugodtam bele, s tettem még jónéhány kísérletet, több szerencsével ezután sem jártam, fizikustól segítséget nem kaphattam. Látogatóim örömest megbámulták a jelenségeket, a tanulatlanok elszórakoztak velük, a tanultak törésről s törésmutatókról fecsegtek, miáltal mindenfajta vizsgálódástól felmentve érezték magukat. Minekutána tehát számtalanszor, az elégnél is többször elvégeztem újra s újra az általam szubjektívnek nevezett kísérleteket, s mindig a kezdeti, egyszerű jelenségekre bukkantam, legföljebb más feltételek között, prizmáimat kitettem a napfény hatásának, s a falakat feketével vonva be, elkészítettem a lehető legszabályosabban s a lehető legsötétebbre a camera obscurát. Még a foramen exiguumot is gondosan a helyére illesztettem. Ám e korlátolt szemfényvesztő-feltételeknek nem volt többé hatalmuk fölöttem. Amit a szubjektív kísérletek nyújtottak, elő akartam állítani objektív úton is. Prizmáim kicsisége utamat állta. Készítettem egy nagyobbat tükörlapokból, s igyekeztem előretolt, kivágott kartonlapokkal előállítani mindazon jelenségeket, melyeket tábláimon észleltem, ha prizmán keresztül szemléltem őket.

Szívügyem volt e dolog, s nem nyughattam miatta, de új s beláthatatlanul tág terep nyílt meg előttem, melynek fölmérésére nem éreztem hivatottnak magamat. Társakat kerestem mindenütt; örömest átadtam volna valakinek készülékemet, megfigyeléseimet, sejtéseimet s meggyőződéseimet, ha azt remélhettem volna, hogy eredményre jut általuk.

De hasztalan volt minden sürgető szavam. A francia forradalom következményei tartották hullámzásban a kedélyeket, hatalomvágyat gerjesztve minden polgár keblében. A fizikusokat s a velük szövetkezett kémikusokat a gázok s a galvanizmus kötötte le. Mindenütt hitetlenségbe ütköztem elhivatottságomat illetően s mindenütt ellenszenvbe fáradozásaimat illetően, s ez utóbbi annál zordabban, annál ridegebben s annál nyíltabban mutatkozott meg, mennél tudósabb s tanultabb volt a kérdéses személy.

Nagy hálátlanságra vallana, ha meg nem említeném itt azokat, kiknek barátsága s bizalma támogatott. A weimari herceg, ki régtől fogva hálára kötelezett, megteremtvén számomra a tevékeny s boldog élet lehetőségét, most is mindent megadott munkámhoz, amire csak szükségem lehetett: teret, időt s egyebeket. Gothai Ernest herceg megnyitotta előttem fizikai kabinetjét, miáltal kísérleteimet megsokszorozhattam s nagyobb méretekben vihettem végbe. Gothai Ágoston herceg azzal tisztelt meg, hogy kitűnő minőségű, egyszerű s összetett akromatikus prizmákat hozatott számomra Angliából. A hercegérsek, ki akkor Erfurtban lakott, kísérleteimet a legelsőktől kezdve szüntelen figyelemmel kísérte, mi több, kegyeskedett egy terjedelmes dolgozatomat sajátkezű, kimerítő széljegyzeteivel ellátni; e nagybecsű emléket máig gondosan őrzöm irattáramban.

A tudósok között, kik segédkezet adtak, voltak anatómusok, kémikusok, literátorok, filozófusok, mint Sömmering, Göttling, Wolf, Forster, Schelling, de fizikus egy sem.

Lichtenberggel leveleztem egy ideig, s küldtem neki néhány felállványozott, mozgatható ernyőt, a szubjektív jelenségek kényelmes vizsgálatára, továbbá egy-két dolgozatomat, igaz, nyers és suta fogalmazásban. Valameddig válaszolgatott is, ám amikor én nekibuzdultam, s nagy erővel üldözőbe vettem az utálatos, newtoni fehéret, e dolgokról nem írt többé s nem is válaszolt; annyi szívességet sem mutatott, hogy említésre méltatta volna küldeményeimet, meghitt kapcsolatunk ellenére, életműve utolsó kiadásában. Tehát megint csak magamra maradtam, önerőmre utaltan.

Egy perdöntő észlelettel úgy van az ember, mint az elkapott betegséggel: míg le nem küzdötte, nem szabadulhat tőle. Hamarosan végképp elundorodtam a tankönyvek bálványimádásától s torkig lettem korlátolt egyformaságukkal. Előkerestem hát Newton Optikáját, hiszen mindenki őrá hivatkozott, s nem kis örömömre szolgált, hogy első alapkísérletének álságos, hamis voltát eleve szemléletessé tettem volt kísérleteimmel, s így e rejtvényt könnyűszerrel megfejthettem. Miután az előőrsöt ily módon szerencsésen lefegyvereztem, belemélyedtem a könyvbe, s hamarosan kiderítettem, hol a hiba forrása: ott tudniillik, hogy Newton túlságosan bonyolult jelenségből indult ki, s az egyszerűt az összetettből akarta megmagyarázni. Mégis, nem kevés időmbe s gondomba került mindazon tévutakat bejárni, melyekre Newton csábítja követőit. Nagy hasznomra voltak a Lectiones opticae tanulmányozása, mivel a szerző itt mindvégig egyszerűbben, őszintébben és személyes meggyőződéstől áthatottan fejezi ki magát. Ez irányú fáradozásaim eredményét a vitafejezet tartalmazza.

Minekutána ily módon sikerült belátnom s cáfolhatatlanul kimutatnom a newtoni elmélet alaptalanságát, különösen az akromatikusnak nevezett jelenségek esetében, az új teóriához az a kezdeti megfigyelés vezetett el, miszerint a prizmatikus fényjelenségeknél fellép bizonyos szétcsúszás, ellentettség, eloszlás, differenciálódás, vagy nevezze ki-ki, ahogyan akarja; ezt én egyszerűség okából röviden a polaritás címszó alatt foglaltam össze, és kezdettől hittem, hogy a polaritás más színjelenségeknél is jelentkezik.

Amit magánemberként nem érhettem el – tudniillik hogy felkeltsem valakinek az érdeklődését, aki részt vállalt volna vizsgálódásaimban, osztotta volna meggyőződésemet, s e nyomon folytatta volna a megkezdett munkát – azt megpróbáltam szerzőként elérni; a nagyközönség elé akartam tárni a kérdést. Összeválogattam tehát a szubjektív kísérletek alapjául szolgáló s azokhoz szükséges ábrákat; feketék és fehérek voltak, hogy apparátként lehessen használni és prizmán át rögtön meg is tekinthesse őket bárki. Más, színes ábrák azt mutatták, miként változik el prizmán át szemlélve a megfelelő fekete-fehér ábra. Játékkártya-formátumra készíttettem el e képeket, mivel a szomszédságunkban egy kártyagyár működött. Minekutána leírtam a kísérleteket, s egyszersmind módot adtam kinek-kinek kényelmes elvégzésükre, azt hittem, mindent megtettem avégből, hogy más is eljusson ahhoz az észlelethez, mely oly elevenen munkált bennem.

Csakhogy nem ismertem még a tudományos céhek szűkkeblűségét – pedig hát elég öreg voltam hozzá! –, nem ismertem azt az iparosszellemet, mely csupán a régi fenntartására s ápolására képes, megújulásra nem; s három dolog is volt, ami ártott tervemnek. Először is füzetecskémnek azt a címet adtam: Adalékok az optikához. Optika helyett bölcsebb lett volna kromatikát mondani; az optika javarészt matematikai tudomány, fel nem foghatták, hogy meri az optikába beleártani magát az, akinek fogalma sincs mértanról. Másodszor: céloztam rá – ámbár igen-igen óvatosan –, hogy a newtoni elmélet nem képes az itt tárgyalt jelenségeket megmagyarázni. Ezáltal fejemre idéztem az egész iskola haragját; most csodálkoztak csak igazán, hogyan merészel Newtonnal perbe szállni az, aki nem ért a magasabb matézishez. Mert hogy van matematika-mentes fizika is, arról mintha végképp megfeledkeztek volna. Nem s nem akarták elismerni azt a régi keletű igazságot, miszerint a matematikus éppúgy tévedhet, mint akárki más, ha átlép a gyakorlat területére. Tudós folyóiratok, szemlék, szótárak s kompendiumok vállveregető szánalommal néztek le rám, s a céh tagjai nem átallták ismételten kinyomatni azt a képtelenséget, amit majd száz éve hajtogatnak immár credóként. Több-kevesebb pökhendi önteltséggel nyilatkozott Gren, Halleból, a gothai tudományos lapok, az Allgemeine Jenaische Literaturzeitung, Gehler és még inkább Fischer az ő fizikai szótárában. A Göttingische gelehrte Anzeigen, a göttingaiak tudós közlönye címéhez híven, olyképpen emlékezett meg fáradozásaimról, hogy rögtön s örökre el is temette őket.

Én mindazonáltal zavartalanul közrebocsátottam adalékaim második füzetét, ez tartalmazta a szubjektív kísérleteket színes ábrákkal, melyeket annál is inkább fontosnak véltem, mert akiben csak egy kis jó szándék volt betekinteni a dolog mélyére, annak a szemében végképp leleplezték a newtoni optika alapkísérletét, s így mintegy a fa gyökerére fogtak fejszét. Mellékeltem továbbá a jelen munka ábrái közé is felvett nagy vízprizma-képet, mégpedig azért, mert átmenetnek szántam az objektív kísérletekhez, kiszabadítva a természetet a sötétkamra s parányi prizmák börtönéből.

Mivel rögeszmésen hittem, hogy azokat, kik természettudományokkal foglalkoznak, érdeklik a jelenségek, e második füzethez egy ívrét táblát mellékeltem, mint az elsőhöz egy csomag kártyát; e táblán oly módon rendeztem el a különféle fényes, sötét és több színű felületeket s ábrákat, hogy elég volt prizmán át egy pillantást vetni rá, s máris láthatta bárki mindazt, amiről a füzetben szó esett. Csakhogy éppen e nagy gondoskodás ártott meg ügyemnek; s ez volt a harmadik hiba, melyet elkövettem. A táblát bajos volt csomagolni s postázni, bajosabb még, mint a kártyákat, úgyhogy nem egy műkedvelő panaszolta el utóbb, a hiányt észlelve, hogy a könyvesbolt elmulasztotta a mellékleteket s az apparátot megküldeni.

Engem időközben más időtöltések, gondok s mulatságok ragadtak magukkal. Utazás, hadjárat, tartózkodás idegen városokban emésztette fel több éven át időm nagyrészét; mégsem szabadulhattam legmozgalmasabb s elfoglaltabb pillanataimban sem attól, amit korábban megkezdtem: tépelődéseimtől s a beindított vállalkozástól – mert e foglalatosság időközben vállalkozássá lett; s mindig újra találtam alkalmat rá, hogy a szabad természetben megfigyeléseket tegyek, melyek gyarapították tudásomat s tágították szemléletemet.

Minekutána hosszú időn át mintegy szélességében tapasztaltam ki a jelenségek e körét s nem egy kísérletet végeztem sematizálásuk s rendszerezésük céljából, akkor tettem a legnagyobb előrehaladást, amikor sikerült felismernem a fiziológiai jelenségek törvényszerűségét, a homályos közegek által létrehozott hatások s ellenhatások, valamint a kémiai hatások s ellenhatások változékony állandóságát. Így alakult ki az az osztályozás, melyhez mindvégig hű maradtam, mivel jobbat nem találtam. A felhalmozott tapasztalatok elkülönítése és összekapcsolása nem mehetett végbe módszer híján, tehát elméleti magyarázatok keletkeztek, s én a téves s egyoldalú hipotézisek sűrűjén át törtem utat magamnak. A mindenütt megmutatkozó ellentétet, amit polaritásnak neveztem, azonban soha nem tévesztettem szem elől, annál is kevésbé, mivel úgy éreztem: ez az alapelv képessé tesz rá, hogy színtanomat kapcsolatba hozzam sok szomszédos területtel s vonatkozsba hozzam távolesőkkel is. Így jött létre a színtannak itt közölt vázlata.

Mi sem természetesebb, mint hogy mindazt felkutattam, kivonatoltam, s összegyűjtöttem, ami e tárgyban ránk maradt a legrégebbi időktől napjainkig. Saját búvárlataim s barátaim jóakarata s szívessége folytán igen ritka könyvek is kezemhez jutottak; a legnagyobb segítséget mégis Göttingából kaptam, hol nagylelkűen s szíves segíteni akarással rendelkezésemre bocsátották felbecsülhetetlen könyvgyűjteményüket. Temérdek másolat s kivonat gyűlt fokról fokra össze nálam, ezekből szerkesztettem meg a színtan történeti részét, de akad sok olyan is, ami további megmunkálásra vár.

Ekként jutottam szinte észrevétlen idegen területre, a költészettől a képzőművészetig lépve s onnan tovább, a tudományos kutatáshoz; így vált végezetül célommá az, amit kezdetben csupán segédeszköznek szántam. Ám minekutána hosszan elidőztem idegen téreken, szerencsésen hazataláltam a művészethez a fiziológiai színek s ezek általában vett erkölcsi s esztétikai hatása révén.

Barátom, Heinrich Meyer, ki már korábban, Rómában is lekötelezett, megosztván velem tudását, hazatérése után készséggel működött közre kitűzött célom elérésében, melyet ő is magáénak tekintett. A tapasztalatok összegzése, az alapelvek leszögezése után számos kísérletet végzett színezett rajzokkal avégből, hogy jobban megvilágítsa s legalábbis számunkra bizonyossá tegye, amit e vázlat végén a színadásról közzéteszünk. Előszavunkban nem mulasztottuk el erre s egyebekre is utalni; ki az ott mondottakat a később részletesen kifejtettekkel egybeveti, nem tagadhatja szoros összefüggésüket.

Vállalkozásunk szempontjából kiváltképp nagy jelentőségűek fentebb már említett barátomnak kitartó fáradozásai, ki ismételt itáliai utazásai, valamint különféle festmények tüzetes tanulmányozása során szüntelen szem előtt tartotta s felvázolta a kolorit történetét, amiképpen azt két fejezetben olvasóink elé tárjuk; az előbbit s korábbról keltezettet hipotetikusnak nevezzük, mivel kellő számú példa híján inkább az ember s a művészet általános természetéből, mint a tapasztalatból indultunk ki; s az újabb keletű oly dokumentumokon nyugszik, melyeket ki-ki maga is megszemlélhet s megítélhet.

Őszinte vallomásom végéhez közeledvén, megállít egy szemrehányás, melyet magam teszek magamnak. Az tudniillik, hogy ama kiváló férfiak sorában, kik munkámban támogattak, nem említettem az én pótolhatatlan barátomat, Schillert. Az a félelem fogta ott le kezemet, hogy elsietett megemlékezésem netán csorbát ejt az emlékművön, mellyel barátságunknak tartozom. De, tekintetbe véve az emberi sors véletleneit, mégis röviden megvallom itt, miként osztozott igaz hévvel törekvéseimben, miként iparkodott megismerni a jelenségeket, s mi ennél is több: körülvenni magát némely alkalmatosságokkal, hogy tudását mulatva gyarapítsa. Lángeszének véghetetlen természetessége folytán nemcsak gyorsan rátapintott a főbb pontokra, melyeken a dolog megfordult, hanem ha én netán megtorpantam vizsgálódásaim útján, ő nagy reflektáló képességével előre nógatott, s mintegy kénytelenítve ragadott áhított célom felé. Nem is kívánok mást s jobbat, csak hogy adassék meg nekem mielőbb a szerencse: elmondhatni, milyen volt ez a mi különös szövetségünk, melynek puszta emléke is boldogít.

De kárba veszett volna minden igyekezetünk, mivel az utóbbi évek szörnyű eseményei megállítottak volna a cél előtt, lehetetlenné tévén eredményeink publikálását, ha a külvilág forrongásai s viharai közepette nem nyugtatott s nem erősített volna meg saját körömben a mi nagyon tisztelt fejedelemasszonyunk, s nem szította volna egyszersmind a lehető legmagasabbra buzgalmamat azáltal, hogy kegyeskedett e mai belátásom szerint szerencsésen egymáshoz kapcsolódó kísérleteink mindegyikén megjelenni(1), s jelenlétével köréjük figyelmes hallgatóságot vonni s átlelkesíteni. Hadd zárjam(2) tehát azzal, amivel elkezdtem: ajánlom e munkát, melynek végbevitelét az Ő befolyásának köszönhetem, a mi eléggé nem magasztalható fejedelemasszonyunknak.

Tandori Dezső fordítása

  1. kísérleteink mindegyikén megjelenni – Goethe mintegy tíz éven át sorozatos előadásokon ismertette készülő művét, kísérleteit az érdeklődő weimari hölgyeknek.
  2. Hadd zárjam – a mű Goethe által jelzett negyedik része nem készült el. E helyett a későbbi kiadásokhoz csatolt egy tartalmi összefoglalót, Ismételt tükrözések címmel eszmefuttatást négy tükörrel végzett kísérletekről, tanulmányt az entoptikus – polarizált fényben keletkező – színjelenségekről, megjegyzéseit a szentpétervári akadémia 1826-os pályatételeire a polarizációról és végül Sulpice Boisserée-nek írott leveleit a szivárványról.
  1. Johann Heinrich Winkler (1703–1770) – professor of Languages at Leipzig, improved on the Globe electrical machine by adding a cushion to rub the globe. In the 1740’s cylinder machines appeared and gradually replaced the globe machines. These machines had a prime conductor provided with several points. The points were directed to a rotating cylinder and speeded up the process of electrization.
  2. foramen exiguumlatin az a kis nyílás, amelyen át a fény prizma-kísérleteknél behatol.
  3. H. B. Saussure (1740–1799) – genfi professzor, az Alpesek geológiájának úttörője; másodikként jutott fel a Mont Blanc csúcsára.
  4. kyanométer, cianométergörög elemekből, meteorológia kékskála; az ég kék színének minősítésére szolgáló készülék
  5. camera obscura – [ejtsd: kamera obszkúra] latin, fizika lyukkamra; fényképezésre használható sötétkamra, lényegében doboz, amelynek egyik oldalán kis nyílás van.
  6. Georg Christoph Lichtenberg (1742–1799) – was an experimental physicist, an astronomer, a mathematician, a practicing critic both of art and literature. As satirical writer, he is the best known for his ridicule of metaphysical and romantic excesses. He discovered in 1777 the basic principle of modern xerographic copying; the images that he reproduced are still called „Lichtenberg figures.”
  7. Lectiones opticae – Newton Cambridge-ben tartott előadásai, amelyek eredetileg Optical Lectures címen jelentek meg 1728-ban.

Johann Wolfgang Goethe: Antik és modern. Antológia a művészetektől. Összeállította, szerkesztette, a bevezetőt és a jegyzeteket írta Pók Lajos. Lektorálta Almási Miklós, Halász Előd. Budapest: Gondolat Könyvkiadó, 1981. 460–467. p.

Olvasó

1. Nagy örömömre szolgál, hogy egyáltalán lehet kis hazánkban ilyesmit találni.

2. Ugyanekkora szomorúság, hogy több mint 100 éves anyag (Heller 1891-es könyve) mondja ki az ítéletet (már a lap legelején) Goethe színelméletéről.

3. Szinte fizikai fájdalmat érzek, amikor a múlt századi fizikai szemlélet ítéletét mérvadónak tekintheti valaki, aki a humán/reál szférák interakciójával foglalkozik.

4. Ha ilyen vitatott témát is érint a Ponticulus, javaslom, hogy a kurrens irodalmat is vizsgálják – már Heisenberg egészen máshogy nyilatkozik Goethe színelméletéről, hát még azok a fiziológiai optikával foglalkozók, akik felismerik, hogy a látás posztreceptoros mechanizmusai sok szempontból alátámasztják Goethe fenomenológiai színtörvényeit.

Zemplén Gábor

Szerkesztő

Lehet, hogy Heller szövege többet állít, mint ami a kiragadott részhez illik. Ezért lecseréltem a Goethe-szövegforrás (Antik és modern) szerkesztőjének a színelméleti írásokhoz készült jegyzetére. Kiegészítésképpen pedig közreadom az 1983-as magyar nyelvű Színtan-válogatás előszavának egy részletét, továbbá (később) Heisenberg témába vágó cikkét is. Zemplén Gábor véleménye (Természet Világa, 1999. december) az alábbi címen is olvasható: http://hps.elte.hu/~zemplen/articles.html.

Visontay György