Mikszáth írja egyik könyvében, hogy Jókai sokoldalúsága óriási zűrzavar és szenvedélyes viták szülőoka lesz majd a távoli jövőben. Még pedig azért, mert az akkori tudósok zöme bizonyára majd azt a fölfogást vallja, hogy a XIX. században nagyon sok, talán száz Jókai Mór is élt Magyarországon. Igazuk bizonyítására majd azt hozzák föl: lehetetlenség, hogy annak a rengeteg világhíres regénynek, nagyon sok színdarabnak, versnek, meg anekdotának ugyanegy ember legyen a szerzője. De még kevésbé lehetséges, hogy az ugyanabban az időben politizáló, szónokló és többféle lapot szerkesztő Jókai Mór egy és ugyanazon a személy volt légyen. S minden bizonnyal ismét más meg más Jókai Móroknak kellett lenniök a föstészethez, szobrászathoz értő, no meg a kertészeti szakcikkeket és gyermekmeséket író egyéneknek is. A „Jókai Mór” szerzői névvel jelzett művekből kisugárzó történelmi, hadászati, teológiai, pénzügyi, néprajzi, nyelvészeti, esztétikai, lélektani, földrajzi, növénytani és földtani ismeretek – a távoli jövő tudósai többsége szerint – semmi esetre sem férhettek volna el egyetlen ember agyvelejében. Világos tehát, – szól majd a tudományosan megalapozott tétel: ugyanabban az időben nagyon sok. Jókai Mór élt Magyarországon.
Mi még tudjuk, hogy a teljesen hihetetlen, mesébe illő dolog: az egyetlen Jókai Mór, a legragyogóbb valóság volt. S tudjuk, hogy Aristotelestől, a természettudományok atyjától kezdve Leonardo da Vincin és a két Bolyain át Jókai Mórig minden lángeszű embert kápráztató sokoldalúsága jellemzi leginkább. Minél szemesebb a drágakő, annál nagyobb a sugártörése és színszórása.
Most Jókai lánglelke szivárványos tüzének csak néhány fényszálát mutatom be. Olyan sugarakat, aminőket fegyverzetlen szem meg sem láthat. Ezek a színképnek az ibolyántúl levő, láthatatlan sugarai, amelyek átlátszatlan tárgyakon is keresztülvilágítanak. Jókai ezekkel világított belé a Föld sok százmilliós történeti múltjába.
Ez az ultraviolett – a földtan.
Talán elfogult vagyok, de valóban nem csodálom, sőt természetesnek találom, hogy Jókai olyan szívesen és gyakran mélyedt belé a Föld történelmének rejtelmeibe. Hiszen ezek épp annyira káprázatosan színesek, szédületesen végtelenek és annyira ellenállhatlanul vonzók – sőt vonzóbbak! – mind az égbolt csillag-milliárdjai. A Föld forró középpontja minden porcikánkkal érezteti fölbonthatlanul szoros együvé tartozásunk melegségét. Ezzel szemben a fönséges magosságban trónoló csillagok hideg fénye tudtunkra adja, hogy képzeletünk szárnyainak is elérhetlen távolságban ragyognak és hogy bennünket 273 Celsius fokú fagyos éter választ el tőlük – örökre. Őszintén szólva azt csodálom inkább, hogy többi írónk – még a természettudományok iránt feltűnőbben érdeklődőket sem véve ki – szinte teljesen kikapcsolja írói fegyvertárából a földtant. Pedig ma már az iskola is nyújt valamelyes alapot, vagy legalább némi ízelítőt ebből a tudományszakból. Jókai idejében a földtannak még nevét is alig hallhatták a diákok. A költőfejedelem tehát később, már író korában gyűjtötte idevágó ismereteit.
Nagy föladat lenne egyszerűen csak fölsorolni is Jókainak azokat a regényeit és novelláit, amelyekben egy vagy más formában érinti a földtant. De hiszen ennek a tárgynak maradéktalan kimerítése most nem is lehet föladatom. Elég, ha azokat a műveit emelem ki, amelyekben – hogy úgy mondjuk: – hangadó szerepet játszik a földtan.
Ezeket két csoportba oszthatjuk.
Az egyikbe Jókainak azokat a munkáit sorozzuk, amelyekben szinte tudományos komolysággal nyúl a földtörténeti anyaghoz; s ámbár az adatokat írói módon dolgozza föl és megfigyeléseit itt-ott élénkebb színekkel tarkítja képzelete szárnyalását mégis békóba veri. Idetartozó művei azok, amelyekben első földtani adatgyűjtéseiről, megfigyeléseiről számol be. Ezek Jókai „iskolai jegyzetei”.
Természetes, hogy a költőfejedelem a legkiválóbb földtani iskolát szemelte ki magának. És ez nem is lehetett más, mint Erdély, – Tündér Ilona virágos kis kertje, mert ez csillogóbb és tanulságosabb a világszerte ismert és dicsőített kaliforniai Yellowston-parknál. Erdély drága földjén csakugyan bőven föllelhet ők a két isten: Neptunus és Vulcanus egykori hatalmának, nagy erejű tevékenységének bizonyítékai. Erdélyben még az ősvilági sárkányokról szóló mesék sem mesék, mert hiszen csontjaikat egy kiváló magyar földbúvár: Nopcsa Ferenc nagy tömegben gyűjtötte össze a Retyezát sziklavadonsága tövében, Hátszeg közelében.
Jókai 1853-ban látogatta meg első ízben Erdély több nevezetességét. (Ennek az útjának egyik rendkívüli zamatú gyümölcse A nagyenyedi két fűzfa). Ez az utazás olyan eredményes volt, hogy kedvet kapva, azután többször is beutazta legszebb és legfájóbb országrészünk egyes vidékeit. Egyik, útja egyenesen az „Egy az Isten” regényének helyszíni szemléje volt.
Első erdélyi benyomásairól More Patria és Úti levelek címmel számol be Jókai. Ezekhez csatlakozik utóbb A vaskapu kis útleírása is.
Legelőször Körösbánya közelében tűnik szemébe egy nagyobb domb, amelynek lejtői telve vannak karneol, jászpis, achát, kalcedon és onyx darabokkal. Ezeket oly szépeknek találta, hogy belőlük néhányat magával vitt. „Van-e erről tudomásuk természettudósainknak?” – kérdi végül Jókai.
Megvallhatjuk, hogy erről bizony ő előtte senki sem írt, s így egyenesen Jókait illeti meg a fölfedezés dicsősége. Még az esetben is, ha akkor még sem Jókai, sem más nem gondolt arra, hogy ez a hegy főképp azért nevezetes, mert a fölsorolt, ásványok tanúsága szerint – hajdani gejzir. Hiszen Kolumbus sem tudta, hogy Nyugat-Indiával Amerikát fedezte föl!
Ugyancsak a More Patriaban írja le
„vidrai nevezetes csigadombot, mely egyenesen özönvízkori csigák kővé vált torlatából támadt.”
Megemlíti azt is, hogy
„ezt a csigás követ az oláhok építőkőnek használják s ilyen kőoszlopokban a sok csiga olyan hatást tesz, mint valami gyönyörűen kirakott mozaik.”
Hogy akkoriban Jókai a kövült csigaházakban – tévesen – az özönvíz bizonyítékait látta, némileg érthető. Igaz ugyan, a szaktudomány akkor már jóval túlhaladta az özönvízre támaszkodó régibb fölfogást, csakhogy abban az időben a tudományos kutatások újabb eredményei csak nagy késéssel hatották át a köztudatot. Ugyanígy bírálandó el Jókainak az a megjegyzése is, hogy a tordai hasadék csakugyan a földkéreg megpattanásának eredménye, s hogy a környékén található „Szent László pénze gömbölyű csiga-kövűletekből áll”. Mert valójában a tordai hasadék beszakadt barlangrendszer, s a víz vájó munkája létesítette; az apró héjacskák pedig a csigáknál sokkal alsóbb rendű, azaz egyáltalán legalsóbb rendű állatok: az egysejtű Nummulinák, héjacskái.
Azt sem róhatjuk föl a nagy írónak, hogy a homoródalmási barlangban heverő sokkövesült csont egyik halmazáról vezetője szavára félig-meddig elhitte, hogy valami kistermetű majom-emberektől származik. Sőt, hogy ezek a különös lények – egy góbé leírása szerint kisdedalakú, szőrtelen, majomhoz hasonló, durvabőrű és nagyfülű teremtések – talán még ma is élnek a barlang rejtett zugaiban.
Ám a Szent Anna-tavához fűződő mondákkal szemben már óvatosabb Jókai. Nem ad hitelt a tengerrel való összeköttetése meséjének; s azt sem hiszi el, hogy a tó hullámai néha hajóroncsokat vetnek partra.
Íme, a természettudomány iránt komolyan érdeklődő író, aki komoly útleírása igazgyöngy-sorát nem tarkítja fölöslegesen a népies elem kalárisaival úgy ennek a tarkításnak az író szavahihetősége meg a tudomány komolysága adja meg az árát. Hiszen tud ő vonzón írni úgy is, ha a tudományos igazságtól nem távolodik el.
Amire egy példa a sok közül:
„A ránehezedő víztömeg törte-e magának a kaput, vagy a földalatti tűz repeszté kétfelé a hegyláncot? Neptun alkotta-e ezt, vagy Vulcán? Vagy ketten együtt? Az egyik Isten keze nyomait hirdetik a Fruska-Gora tetején elszórt tengercsigák kövületei, a Veterani-barlang ásatag tengerlakó saurusai, a másik Istenről beszélnek a bazaltok a Detonatán…”.
Földtani kérdések iránt tanúsított ilyetén komoly érdeklődése magyarázza meg azt, hogy Jókai táj leírásait valóban mesterieknek kell mondanunk. Mert ha a jellemzésbe nem is sző belé mindig földtani vagy földrajzi mesterszavakat, legalább egy-két jelzővel, odavetett félmondattal nagyon találóan éppen a földtani szemszögből legjellegzetesebb vonásokat domborítja ki. A fölsorolható rengeteg bizonyító példa közül elégedjünk meg most az Egy az Isten című regényéből vett alábbi néhány idézettel:
„Eközben az utazó társaság egész a sziklafalig ért, mely út jókat elzárni látszott. Hatalmas, égnek meredő juraképződési mészfal volt, mely a többi helycsoportot kettévágni látszott. A fensík véget ért előtte, s meredeken hanyatlott alá… E tölgyfa mögött kilátszott a sziklafalban egy barlang szája: gótidomú csúcsívvel, s előtte egy öblös medence volt, melynek csak a fenekén látszott valami maradvány nyirok… A tordai hasadék a vulkáni alkotás egyik legbámulatosabb remeke; itt egy hegylánc, tetejétől a talpáig kettérepedve. A két átelleni meredek fal kiálló sziklái és mélyedései még most egymásba illenek… megtörései egyenközűek maradnak, csak imitt-amott mutat tágabb öblöket, hol a sziklaőrlő idő görgeteg kő-zuhanyokká porlasztotta a bércfalat… A Magyar-Peterd felöli bejáratát egy óriási csúcsíves sziklakapú alkotja, többszáz lábnyi magas; a világ legnagyobb diadalíve: egy geológiai talány.”
S még sok más ilyen részletet idézhetnék kivált Torockó bányáinak s a Székelykő-nek leírásában sok a geológiai zománc.
Erdélyben kívül pedig a Balaton környéke az, amely Jókainak játszva – mosolyogva tárta ki földtörténelmi okmánytárát, s valóban gyönyörködtetve tanította a szó szoros értelmében „legmélyebben szántó” tudományra: a földtanra. Természetesnek kell találnunk, hogy a „zöld hullám locsolta tihanyi partról” írva „a mesés kecskekörmökről” sem feledkezik meg. Sorra fölemlegeti a festői bazaltkúpokat is.
„Erdély a magyar tájak arisztokráciája – írja Jókai – a Balatonkörnyék pedig a táblabíró-világ képe, a középosztályé, amelyet szeretek, amelyekhez tartozom.”
Íme, a More Patria s az Úti levelek bepillantást engedtek nekünk a művész műtermébe, ahol megláttuk, honnan s minő föstéket vagy krétát vesz a föstményhez, a pasztellhez. Azt pedig, hogy a színekkel az ő költői ecsetje minő képeket teremt, Óceánia, továbbá Egész az északi pólusig, és főkép a Fekete gyémántok című műveiben láthatjuk.
Óceánia, egy elsüllyedt világrész története tulajdonképp a máig is fölszínen tartott Atlantisz-kérdés költői földolgozása. Jókai is Platón irataira hivatkozik, amelyek szerint Afrika és Dél-Amerika közt hatalmas földség terült el még a mi történeti időnk kezdetén is. Az író tehát az egész elbeszélést földtörténelmi keretbe foglalja s így természetesnek találjuk, hogy a mese egyes mozzanata valósággal ősélettani képek. A kidolgozásban ezúttal is azt az elvet valósítja meg Jókai, amelyet történelmi regényeiben igazán mesteri tökéletességgel alkalmaz: a való és költött szálakat pompásan összhangzó, ragyogó színhatású keleti szőnyeggé szövi össze, úgy, hogy olvasójának esze ágába se jusson a szálakat kutatni és különválogatni.
Óceánia földjét, éghajlatát és élő világát jórészben Dél-Amerika mai növényei és állatai alapján ismerteti meg velünk. De ezentúl aztán ugyancsak szabadjára ereszti Pegazusa kantárszárát. Egészen kétségtelen, hogy azoknak a kápráztató s részben rikító színfoltoknak fölrakása, amelyekkel az őslényeket fösti, Jókai tudatos festő-módszere. Elárulja ezt a Megatherium leírása is. Az ősállatot töviről-hegyire híven jellemzi; de végül mégsem állja meg, hogy ezt a hangyász-medve rokonságába tartozó foghíjas állatot két öl hosszú „gémnyak”-kal és hasított patával föl ne ruházza. (Ezzel aztán szakember számára felismerhetlenné teszi.)
Még alaposabban forgatja ki eredeti mivoltából „a pálmafákat kalászos szalmaszál gyanánt fogyasztó agyaras(!) ősbölényt”. A masztodonról pedig már teljesen fantasztikus képet rajzol, amikor ezt az őselefánt-félét éles karmokkal fölfegyverzett ragadozónak tünteti föl. S még ezt a torzrajzot is fölülmúlja Óceánia lakosai főistenének, a Homo diluviinak leírása. Erről csak annyit mondhatunk: a Homo diluvii (özönvízkori ember) képe semmiféle teremtett lényével sem egyeztethető össze, s tisztán költői képzelet szülötte.
Még szorosabban egyesíti Jókai a való és költött szálakat az Egész az Északi polusig! című regényében, amelyben a sarkköri jégből kiszabadított és életre keltett ősasszonyt csakhamar a mai ember értelmi színvonalára emeli. Aligha csalódom abban a föltevésemben, hogy a jégben évezredek óta konzerválódott lény gondolatát a szibériai jeges talajban talált, teljesen ép mamutleletek pattantották ki Jókai agyából.
De míg Jókainak ez a két műve aránylag keveset olvasott s így kisebb hatású, addig az 1870-ben, tehát 71 évvel ezelőtt megjelent Fekete gyémántok című regényéről elmondhatjuk: nemcsak itthon, hanem külföldön is mindenki olvasta, aki regényt szokott olvasni. Hatása tehát valóban rendkívüli.
Kezdhetjük azon, hogy a szénnek ilyen költői, s mégis pompásan találó elnevezése közkeletűvé vált. (Érdekes, hogy az Úti levelekben a sót „nemes érc”-nek ajánlja elnevezni, mert – úgymond – „ez az egyetlen érc, amit meg lehet enni”. Ez az ajánlata azonban feledésbe merült).
A Fekete gyémántoknak csak első két fejezete földtörténeti tárgyú. Ez a csodálatos nyitány azonban valóban jellemző vezérmotívuma a költői műnek és maradandó hatású. A hatásnak valószínűen az a magyarázata, hogy Jókai Mielőtt ember lett volna a Földön meg Ősapánk címet viselő fejezeteiben egységes fölfogással eleven képét rajzolja Földünk eddigi életének.
„Van egy nagy könyvünk – írja Jókai – a Föld kérge. Annak valóságos lapjai vannak… minden lap 10,000–100,000 (ki tudja mennyi?) évet képvisel… Minden lap tele van írva betűkkel, tudósításokkal, miket egyik százezredik év a másiknak hagyott hátra: örök halott és örök beszélő tanujelek. Az emberi szellem megtanult azokból olvasni.”
Azt hiszem, ez a megkapó beállítás Jókai agyából pattant ki először. S ma minden professzor, tankönyv ugyanezt mondja… Hanem is ilyen költői lendülettel… A nyitányból az is kitűnik, hogy Jókai nem elégedett meg azzal a földtani tudással, amellyel előbbi munkáiban találkozunk. Itt már az özönvíz-elmélet helyét a Cuvier-féle kataklizma-elmélet foglalja el. Kétségtelen, ez költőibb. Eszerint minden földtörténelmi korszakot egy-egy általános világ-rombadőlés zárt le. Az utolsó – pliocénkori – katasztrófát Jókai szerint a levegőben túlságosan fölhalmozódott oxigénium okozta, mert így egyetlen szikra lángra tudta lobbantani az egész földgömb fölületét és légkörét. A tüzet aztán a sarki jég megolvadásából származó óriási víztömeg tudta csak eloltani.(?)
Itt ismét meg kell jegyeznünk, hogy 1870-ben már az általános fejlődés (evolúció) tana alapján állott a tudomány s így Jókai ismét elmaradt egy kissé. De több, mint valószínű, hogy ez az elmaradása tudatos és szándékos. Mert hogy abban az időben már ismerte Lamarck és Darwin tanainak főbb tételeit, s már tudott a leszármaztatás tanáról és hogy ezt kereken visszautasította, következő kifakadása is igazolja:
„Nem! Ne tessék félni! Nem volt ősünk majom. Nem eredtünk a gorilláktól!”
Magam részéről, jóllehet távol állok Jókai fölfogásától, megértem, hogy a költő szárnyaló, korlátot, határt nem ismerő képzelőereje irtózott a nyugodt, nyomról-nyomra haladó fejlődés gondolatától. Hiszen ezt a hétköznapi szürkeséget nem is lehet színezni?! S hogyan fogadhatná el a majomféle ősöktől való leszármazás tanát a költő, a korlátlan lehetőségek, – talán helyesebben: a lehetőségek korlátlanságának – híve, mikor meséi számára ő maga is tud félisteneket és egész démonokat teremteni?
Jókai a Fekete gyémántokban is összekeveri a különféle korokban élt őslényeket, s alakjaikat többnyire a felismerhetetlenségig elrajzolja, de a nagy író hatalmas alkotásaiban ilyen aprócska részleteken nem szabad fönnakadnunk. Kisebb írót talán megróhatnának azért, hogy a lovak ősének a Mylodont mondja, holott a biztos leszármaztatást csak az Eohippusnál kezdhetjük. Még nagyobbat botlik Jókai, amikor azt állítja, hogy élőlényt a föld melege is hozhat létre; meg hogy a kígyó csak az emberrel együtt jelent meg a Földön. A valóságban ugyanis nemünket több, mint száz millió esztendővel előzte meg a kígyók nemzetsége.
Találóan mondja Herczeg Ferenc:
„Jókai valóban elementáris erejű mesemondó volt. S ez csakugyan így is van. Mert amit száz tudós tollából is kétkedéssel, legjobb esetben közönnyel vett és mesének tartott volna az olvasó közönség, azt a nagy írónak egy-két meséje alapján valóság-nak fogadta el.”
